2008. nov. 2.

Időtlen monarchista a csordán kívül - Erik Maria Ritter von Kühnelt-Leddihn

Többen fordultak hozzám azzal az egyszerű és nagyon is érthető kérdéssel, hogy ha monarchista szerzőket akar olvasni, akkor kit ajánlok? Nehéz a kérdés, mert sok van, de azok nagyjából-egészéből nem magyar nyelven olvashatóak, ha mondjuk a világháború előttieket veszem sorba. Kicsit segítve ezen a kellemetlen helyzeten a továbbiakban elérkezetnek látom az időt, hogy a kedves magyar monarchisták megismerjék Erik Maria Ritter von Kühnelt-Leddihnt, osztrák arisztokrata monarchista gondolkodót és még inkább az ő munkásságát. A nyolc nyelven - köztük magyarul is - beszélő osztrák arisztokrata, Ottó trónörökösünknek személyes jóbarátja, tanácsadója is volt, sajátságos azonban, hogy az amerikai neokonzervatív fiatalok között lett igazán népszerű. Több éven keresztül Magyarországon is élt, tanult, sőt magyarul megjelentetett egy könyvet is 1933-ban. Gondolataira, személyére, több magyar fordítással a jövőben többször is szándékozunk visszatérni, tekintettel arra, hogy Kühnelt-Leddihn gondolatai már a Monarchia széthullása után keletkeztek, ezért a legkevésbé sem vádolhatják őt "nosztalgiával", vagy "anakronizmussal" a demokrata, republikánis urak. Megadja Gábor egészen kiváló tanulmányát választottam arra, hogy bevezetőt adjon a keményvonalasan katolikus osztrák arisztokrata gondolataiba. Az írás nem olyan régen jelent meg a számomra egy csöppet kétséges Kommentárban és elérhető itt. Kis izelítő pedig lentebb azoknak, akik tipródnak első körben, hogy kattintsanak vagy sem.

"Kühnelt-Leddihn egyértelműen monarchista. Ezt az álláspontját nem egyfajta „romantikus szentimentalizmusra” alapozza, hanem az elmúlt bő kétszáz év európai történelmének keserű tapasztalataira. A demokratizmus védelmezői szerint a középkor és a keresztény monarchiák kora elnyomó volt, az egyént megfojtó és ellehetetlenítő. Kühnelt-Leddihn szerint a demokratizmus ezen védelmezői tévednek: a modern zsarnokságok, ésaz azzal járó totális háborúk, koncentrációs táborok és vérfürdők a kontinentális demokratizmus „haladásának” reductio ad absurdum következményei voltak, nem pedig „reakció”vagy „visszatérés a középkorba”. Fontos megjegyezni, hogy az összes modern totalitáriuszsarnokság a parlamentáris demokrácia európai győzelmével, annak keretei között alakulhatott ki. Az európai keresztény monarchiák – egészen az abszolutizmusig – föderalistákvoltak (európai viszonylatban ez anticentralizmust jelent, szemben az amerikai jelentésével), szemben a demokráciák centralizmusával.A monarchia Kühnelt-Leddihn szerint familiáris mintát követ: a király egy patriarchális hierarchia feje. Így a monarchiában a király olyan, mint az „apa”, és az alattvalóihoz való viszonya úgy jellemezhető, mint a felnőtt férfi középkorú apjához fűződőkapcsolata.
A monarchiák patriarchális jellegével szemben a demokráciáké „testvéri”,ami számos veszélyt rejt magában; a személyes érzelmek helyét a kollektívek veszik át, állatias jellegűek lesznek a cselekvések, irracionálisak és egoisták. Az „egyenlők” másokiránti gyűlölete mindig az önimádaton alapul. A monarchiák torz verziói a diktatúrák,utóbbiak vezetői a királyok „apa”-szerepének karikatúrái – monarchák, azok lényegi tulajdonságai nélkül.
Kühnelt-Leddihn ezért különbséget tesz az uralkodó és a vezető között,s a monarchiák legfontosabb érzelmi alapjai gyanánt a caritast és a pietast jelöli meg.A monarchiáktovábbi előnye, hogy folytonosság jellemzi őket, szereteten alapulnak,organikusak és egységet teremtenek; ezzel szemben a demokráciák a (kollektív) gyűlöletre építenek (példaként bármely választás megteszi), a „széthúzás” és az állandó mozgósítás állapotában vannak. Ezenkívül előny még a király „semlegessége”, hiszen nem része apártharcoknak, és a konfliktusokban inkább közvetít, mintsem aktív résztvevő. Ugyanezigaz minden további jellemzőjére: nem tartozik egyik osztályhoz, fajhoz (az európai uralkodók mind kevert „fajúak” voltak, a „szupranacionális” intézmény részei – a nacionalisták haragja nem véletlenül irányult sok „idegen” uralkodó vagy házastársa ellen), érdek-körhöz sem.Nem véletlen, hogy a kisebbségek problémája inkább a demokráciáké: az uralkodómindenkié, így a kisebbségek védelme egy monarchiában sokkal biztosabb, mint egy de-mokráciában. Mivel a király nem egy adott, rövid időtartamra vállalja hivatalát, ezért felelős személy – a demokratikus vezetőkről ugyanez nem mondható el. A monarchiák gon-dolkodása „történeti”, a demokráciáké „politikai”: egy demokratikus vezető politikájánaktávlati következményei leggyakrabban jóval a hatalomból való eltávozása után érzékelhető-ek csak, míg az uralkodók hibáinak esetleges következményeit utódaiknak kell viselniük.
".

12 megjegyzés:

Parsifal írta...

No ő az, akit tanítani kellenne.

Teljes mértékben az Egyház "vonalas", azaz valós társadalmi tanítására alapozott monarchizmus híve volt (nem a modernista "kereszténydemokráciára" gondolok), egységes birodalmi eszmét képviselt, sajátos karakterű, nagyfokú belső szuverenitással bíró királyságokkal. (OMM-hez hasonlóan.)

Parsifal írta...

Egy Kovrig Béla és Horváth Sándor OP szintézise...

Parsifal írta...

Aquinói Szent Tamás mondotta: "Aki helyesen különböztet, az tanít bölcsen."

Én Kovrig Béla eszmei munkásságára (1930-as évek) gondolok, nem a személyére, valamint a hivatásrendiség szervezésében (EMSZO) nyújtott kiemelkedő szerepére, amire sajnos a liberális anglomániában szenvedő magyar legitimista fővonal süket volt az 1930-as években.

Esterházy is, több más legitimista is besúgó lett nyomás alatt... Ez az erkölcstan, és a történeti biográfia feladatkörébe tartozik, nem pedig a világnézeti típuskutatás feladatkörébe.

Ultrajobber írta...

"míg az uralkodók hibáinak esetleges következményeit utódaiknak kell viselniük." -Ami nem könnyű.

Ezért,minden védelem híjján, nézzétek el a szegény magyar (földnélküli) földművesnek, ha nem az etikket, és az illem szerint szól néha, s ha szerintetek alkalmatlan időpontban hozakodik elő nagyon is alkalmasnak,és jogosnak vélt kérdéseivel.
Persze, majd a saját Barikádos fórumomon elmondom én szebben is, összeszedettebben is, de ebben a jelenlegi kiélezett helyzetben(ami miatt gondolom, maga a blog is létrejött, és egy konzervatív forradalomra volna NAGY szükség)csak a rögtönzött, át nem igazán gondolt gondolatok is felszínre törnek.
Ugye, nem kell tovább magyarázni, mindannyian értjük miről beszélek.

megadja írta...

PHJ,


Nagyon köszi!:-)
Ami az ő esetében különösen érdekes, az az, hogy magát mindvégig "liberálisnak" hívta - szerinte ugyanis ennek jelentését torzították el leginkább. És ez az oka annak a néhány eltérésnek, ami közte és Russel Kirk között volt. Mindenesetre Ottó személyes kedvence ő volt:-)
“Otto Von Hapsburg has stated that Russell Kirk is the greatest living scholar in this country. Is this true?” The response came back, “The answer is ‘NO.’ You people have an adopted son from Austria who is in 1st place."

http://www.firstprinciplesjournal.com/articles.aspx?article=742&theme=frmar&page=2&loc=b&type=cbtf

megadja írta...

Russel Kirk ügyében ugyan nem vagyok szakavatott, de nekem úgy rémlik, hogy ő nem a neo-libert. vonalhoz tartozik, hanem épp a paleo-konzervatívok kedvence, nála a kultúra, család, vallás stb. a fontosabb a gazdasági kérdéseknél. Nem véletlen, hogy a "Crunchy Conservatives"-"program" Russel Kirk-re esküszik, amikor eltér a mai első vonalas republikánus politikától:
http://crunchycon.nationalreview.com/about/

Kirk és E. v. K-L között szerintem elsősorban az a különbség, hogy Kirk alapvetően ideológia-ellenes volt, E. v. K-L pedig nem.

Szándékozom még foglalkozni vele, mert elég érdekes, sőt sokkoló dolgokat ír. Különösen a "Leftism" könyve az, ami igazán megdöbbentő, és egyben enciklopédia-szerű is.
A filozófiai alapvetései a Menace of the Herdben és a Liberty or Equalityben vannak (meg azt hiszem, a Timeless Christian-ban, de azt nem sikerült még megszereznem). Ezek elérhetők itt is egy érdekes cikkel együtt, ami a monarchiáról és a háborúról szól:
http://mises.org/literature.aspx?action=search&q=kuehnelt-leddihn

Valahogy a mai libertáriusok nagyon szeretik őt, és a monarchia kérdése előkerül náluk is. Az "etatizmussal" korántsem vádolható Hans Hoppe is civilizációs romlásként értékeli a monarchiák eltűnését, és amellett érvel, hogy a monarchiák lényegesen jobbak, mint a demokratikus köztársaságok:

http://libertarius.extra.hu/?q=democracy

Úgy tűnik, ez elég sok oldalról védhető álláspont:-)

megadja írta...

PS. Természetesen az ő liberalizmusa nem az, ami az SZDSZ-é:-) Az abortuszt pl. az egyik legnagyobb vízválasztónak és a legtragikusabb fejleménynek tartotta. Ilyet ma nem sok liberális szájából hallasz:-)

Parsifal írta...

E szerzők többsége a "liberalizmus" fogalma alatt antitotalitarizmust és antiegalitarizmust ért, főképp az angolszász terminológia és közgondolkodás fogalmi viszonyait véve alapul, ami a kontinensen idegenül hangzik, illetve magyarázatra szorul. (Most nem a pavlovi reflex szinten élő embertársainkra gondolok, akiknek szavakat kell mondani, és ugranak mint a rángatott vörös posztóra a bika.)

Én szeretem használni a "perszonalizmus" szót, bár ez sem teljsen equivalens, és a "perszonalista" gondolkodók egy része nagyon is egalitárius és hurráoptimista volt.

A "személyelvűség" szerint bár minden ember lényegét tekintve egy faj (species) - itt metafizikai arisztotelészi-szenttamási értelemben használom a szót, nem a biológiai 'species' és 'subspecies' => 'infraspecies' => 'varietas' (nagyrassz => rassz => változat) értelmében - vannak "jogos és Istentől akart különbözőségek", ugyanis a világ többnemű, Istennel szemben. Ezen akcidentális lelki és fizikai különbségek miatt sem lehet egalitárius oklokráciát létrehozni.

Ezek a totalitarizmusok az "eszkaton immanentizációját óhajtják" (E. Vogelin), ahogy bölcsen megállapította Schlachta Margitról írott kiváló tanulmányának bevezetőjében Békés Márton barátom.

Ezért az emberi személy föloldását valamely "egyetemes emberiségben" vagy "társadalomban", istenítve azt ami nem Isten.

megadja írta...

PHJ,


E. v. K-L-nél a totalitarizmus a demokráciából fakad, és azzal függ össze, illetve a szocializmussal. Ezért általában a szocialista, vagy fél-szocialista rezsimeket nevezi totalitáriusnak (és a szocializmus terjedésével kapcsolatos aggódása összeköti őt a többi kortárs jobboldali gondolkodóval).
Érdekes módon Benitoék annyira nem játszanak ebben a játékban. K-L. ugyanis különbséget tett az olasz fasizmus és a német nemzetiszocializmus között, a Franco-rezsimről nem is beszélve. Az olasz fasizmust nem tartotta totalitáriusnak, maximum "félig totalitáriusnak", a Franco-rezsimről meg amolyan "so-so" véleménye van, és számos erényt sorol fel ez utóbbi esetében. Nekem úgy tűnik, hogy totalitarizmus alatt ő elsősorban a kommunista Szovjetuniót és a náci Németországot értette.

Parsifal felvetése amúgy elég érdekes, és szerintem - amennyit leírt eddig - helyénvaló. A tekintetben is érdemes elgondolkodni ezen, hogy milyen párhuzamok vannak az "angolszász terminológia" és Közép-Európa gyermekei között, hiszen K-L. erre az ékes példa. (Ő ugyanis mindig osztrák maradt, és akként is gondolkodott. Számára a demokrácia angolszász magától értetődő jelentése nem volt magától értetődő - munkájának talán legnagyobb erénye ennek a komoly különbségnek a kimutatása) Azt hiszem, hogy őt is, mint annak idején akár az angolszász akár a magyar politikai gondolkodókat (anno Asbóth, Kemény, Széchenyi stb.) az aktuális problémák érdekelték és azokra reflektált. Nála a legfőbb probléma a demokratikus ideológia, a szocialista ideológia és a totalitarizmus volt - és ezek nála összefonódtak.

megadja írta...

János,

K-L. magát a Duce-t kicsit sem szerette, viszont azt mondta, hogy mégiscsak ott volt az Egyház, és a király is, szóval korlátlan hatalommal nem rendelkezhetett. És Olaszországban sok minden másképp alakult azért (azt pl. csak a poszt-bolsevik történetírás nyomkodja a fejekbe, hogy a fasiszták vérszomjas zsidóirtók voltak - nem voltak). Ha a Duce-t nem szerette, akkor viszont Hitlert egyenesen ki nem állhatta, ez biztos.
Egyébként a fasizmus és a nemzetiszocializmus közti ilyen különbségtétel megtalálható Hannah Arendtnél is, őt idézi ennek kapcsán K-L. is.

Franco esetében azt hiszem az játszhat be, hogy mégiscsak katolikus, és ellenforradalmár, szemben Hitlerrel:-) K-L. pedig olyan "ősliberális", aki inkább a "reactionary"-figurákat szereti, ezt valahol le is írta:-) Plusz elgondolkodtató az is, hogy kivel is kötöttek megállapodást a nácik? És vajon Francoval miért is nem? Ezek nem véletlenek, utálták egymást. (Ellentétben a szintén poszt-bolsevik "fasiszta tengely"-történettel, ami sosem létezett. Volt viszont Molotov-Ribbentropp paktum. Az eredményeit ismerjük.)
Ami szerintem nála még nagyon fontos, az a katolicizmusa, és állítja azt is, hogy az anti-keresztény hozzáállás, illetve specifikusan az anti-katolikus gyűlölet ezekben a mozgalmakban mind jelen volt (ezt aztán tételesen igazolja is).
Na nem folytatom, mert ebből lassan tényleg összejön egy poszt is itt:-))

Hans Hoppe-t fontosnak tartom, mert úgymond "mai" érvekkel igazolja a monarchia jobb mivoltát a demokratikus köztársaságokkal szemben. Így a szabad piac és a libertarianizmus által elkötelezettek is belepillanthatnak egy kicsit ebbe a világba:-) Az ilyen szerzők használata rendkívül fontos - szerintem.

Parsifal írta...

Az Egyház szerint az államnak nincs totalitása az emberi személy fölött.

Ezt szolgálja a ubsidiaritas elve.

XI. Piusz óva int az államilag erőszakolt hivatásrendiségtől.

Kissé kiszínezett TTJ leírása.

Valóban primitív dolog a különböző, a szocialista nyomásra adott ellenbaloldali "totalitarizmusok" összemosása, és "helyes megkülönböztetés nélküli" leírása, de ne felejtsük el, hogy a pápa az olasz fasizmus államkoncepcióját elítélte, amely magánkezdeményezéseket megöl, így a subsidiaritas elvét is kiöli.

Mussolini 1931-ben rendeletileg föloszlatott minden katolikus ifjúsági és diákcsoportot.

1931. június 29-én jelent meg a pápa Non abbiamo bisogno kezdetű enciklikája, amelyben az állami totalitás hegeliánus koncepcióját elítélte.

Maga Mussolini hegeliánus volt. Erre utal a névtelen szerző kezdő idézete is.

A német hitlerizmust a Mit brenneder Sorge kezdetű enciklikában ítélte el, míg a bolsevizmust a Divini Redemptoris kezdetű enciklikában.

TTJ azt még mondhatja, hogy az olasz hagyományok miatta fasiszta rendszer (mely ateistának, vagy legalább is agnoszticistának indult) tett engedményeket a katolicizmusnak.

Azt is mondhatja jogosan, hogy a Szálasi-féle hungarista koncepció felekzeti szinten számolt az egyházakkal.

Ám a hitleri rendszer mosdatása erkölcsi szinten anakronisztikus a részéről.

Elég gondolni a szerzetesrendek föloszlatására, internálásokra, a bajorországi "Feszület-csatára" (a Gauleiter a nyilvános helyekről, iskolákból is a hagyományosan katolikus Bajorországban el akarta tüntetni a feszületeket) stb.

Hitler, amikor Istenre hivatkozik pl. a Mein Kampf-ban, világosan kiütközik, hogy egy deista koncepciót képvisel, illetve néha ebből egyfajta pan-en-theista koncepció világlik ki.

A bolsevisták is "hazafiatlansággal" vádolták Mindszentyt. Ez még nem jelenti azt, hogy az is volt, csupán szembehelyezkedett az állami ideológiával, ami keresztényként kötelessége volt.

Mindezek mellett természetesen az Egyház az autoritás és a hivatásrendiség mellett tört lándzsát. Azonban "helyes megkülönböztetéssel".

Illuzórikus epizód a Dél-Tirolról való lemondás is. 1943-ban első dolga volt Hitlernek visszacsatolni, sőt még nagyobb területet kihasítani Velence tartományból "Alpenvorland" néven.

megadja írta...

Azt hiszem, osztoznom kell Békés Márton dühében ezeknek a hülyéknek az ügyében. Ennyi zagyvaságot csak baloldali oldalakon szoktam látni. A marhaság terjedhet a legkönnyebben:-)