2009. szept. 6.

A bukott állam kihívása

1989-ben a II. Magyar Köztársaság (amely nem a harmadik, ahogyan azt saját magáról állítja) kapott húsz év próbaidőt. Húsz év nagy idő, egy régi-új államszervezetnek elég kellene, hogy legyen arra, hogy bizonyítja az életképességét. Példának tekinthetjük az Osztrák-Magyar Monarchiát, amelyet az 1880-as évek végére a stabilitás jellemzett, a magyarok számára pedig az évtizedek óta áhított prosperálást hozta meg, reformokkal kikövezett úton. A II. Magyar Köztársaság húsz éve azonban nem egy ilyen sikertörténet.

A köztársaság politikai vezetése képtelenné vált a köz által igényelt, az állam fenntartásához szükséges államigazgatási funkciók betöltésére. Az ország lakossága alapvető szükségletekben lát hiányt, amelyet az államnak el kellene látnia az állampolgárai felé, mindenhol, ahol működő államról beszélhetünk; közegészségügy kritikán aluli, a közbiztonság sok helyen nem is létezik, az oktatásrendszer pedig többszöri reform után sem hozta el a képzettség olyan fokozatát, amely legalább a kompetencia szintjén kezelné a végzetteket a munkaerő piacon. Nem olyan régen a mostani oktatásügyi miniszter arról beszélt, hogy az 1990-ben elkezdett oktatási rendszer indokolatlanul tág spektrumot adott a diákoknak, és e mellett nem képzett igazi szakembereket, az oktatási rendszerünket pedig felülmúlta az 1970-es évekbeli szakképzés színvonala.

A II. Magyar Köztársaság jelenleg nem birtokolja azt, amelyet egyesek csak úgy neveznének, hogy az „erőszak monopóliuma”, ez jelenleg minimum, hogy megbontott. Ebből egyenesen következik, hogy a köztársaság egy gyenge állam, amely annak is következménye, hogy a balliberális kormányzat elmúlt időszakában ez volt a fő célkitűzés (ettől azonban a jobboldali kormányzatok sem tértek el; 1990-94, 1998-2002). A köztársaságot fenntartó demokratikus berendezkedés veszélyben van, az állam nem tudja saját magát védeni, az a saját rendezési elve alapján. A rendőrségnek nincsen becsülete, nincsen étosza, nincsen valós rendfenntartó funkciója. Az elmúlt három évben azonban sikerült olyan szintre felhúzni a demokratikus állam rendőrség technikai potenciálját a politikai tüntetésekkel szemben, amilyen a puha kommunista diktatúra legmélyebb éveiben sem volt meg, mondjuk az 1970-es évek közepétől. (Emblematikus tény, hogy a 2006-os zavargások idején a Jaruzelskitől kapott, közel harminc éves vízágyúval mentek a tüntetők ellen.) A köztársaság nem tudja megvédeni a lakosság jelentős részét jelenleg, akik különböző paramilitáris csoportokat hoznak létre, vagy önként csatlakoznak meglévőkhöz, amelyektől a rend fenntartását várják. A közbiztonság hiánya egyes helyeken (főleg vidéken, köztük sok megyeszékhelyen is) a magyar társadalomban talán soha nem látott mélységekben van, köztük olyan megalázó rendszerekkel, amelyek a harmadik világra jellemző rabszolgaság intézményeit mutatják (lásd; „csicskáztatás” a Nyírségben, vagy az Alföld más területein). Az emberi kiszolgáltatottság egyéni, de összetartó közösségeket érintő, tragédiáiból szinte minden hétre jut egy kijózanító adag a tömegkommunikációs tudósításoknak köszönhetően.

A köztársaság húsz év alatt sem tudta, senki számára sem bizonyítani a legitimitását. 1989-ben hozta létre a kommunista rendszer rothadásának köszönhetően felemelkedő demokrata ellenzék és a hatalmat átmenteni kívánó (poszt-, vagy reform-)kommunista politikai elit. Egy politikai alku, vagy egy „kiegyezés” terméke volt a II. Magyar Köztársaság, amelynek alkutárgyalásait a Nemzeti Kerekasztal jegyzőkönyvei tartalmazzák. A sztálini 1949-es alaptörvényre alapozott (jelenleg is) ideiglenes alkotmány, amely elvágva hagyta a nemzetet a jogfolytonosságától, és a történeti alkotmányától, húsz év alatt sem szülte meg a legitimitását a rendszernek, hiszen semmilyen politikai- vagy a társadalomban észlelhető hagyományt nem tudott létrehozni. A lakosság nem lázad a köztársaság ellen, de nem is védi meg. A köztársaságot senki sem nevezi meg, mint felelőst, mert annyira képlékeny és semmilyen. A köztársaság a levegőben lóg, itt van, de senki sem tudja, hogy miért? Valahogy itt ragadt az egész 1989-ből. A magyar államiságot egy olyan politikai érdekcsoport tartja fogva, amelynek érdeke a köztársaság fenntartása, melytől pedig nem elválasztható az elmúlt húsz év kudarcsorozata. Ezek a kudarcok egymást érték és mélyen abban a rendszerbe voltak ágyazva, amelyet 1989-ben kialakítottak, és amelynek a neve II. Magyar Köztársaság.

Így a köztársaság a magyar államiság kudarca lett ismét. Az volt mindig is; 1918, 1919, 1946, 1949 – ezek nem a dicsőség lapjai a magyar történelemben. A magyar állam a rendszerváltó politikai elit mai maradékának a foglya. A történelem más keretek között és más tartalommal, de megismétli önmagát. A köztársaság megint a magyar államiság, a magyar nemzet zuhanását kíséri, de leginkább gyorsítja. Sem boldogulást, sem nagyságot nem hozott ennek az országnak. A 2006-ban kirobbant népharag nem kellett ennek az elitnek, a köztársaság politikai elitje egységesen „csőcseléknek” titulálta azokat, akik felkeltek a „köztársaság legsötétebb éjszakáján” – hogy az akkori miniszterelnök szavaival éljünk - erkölcsi sebzettségüktől hajtva. A tömeg haragja nem volt elég ahhoz, hogy változás következzen be, a rendőri brutalitás azonban egyre inkább nőtt az elkövetkező években, amelynek 2009-től jogszabályi keretei is vannak immár. A köztársaság megvédi önmagát, a társadalom nem ellenőrizheti őt, ő azonban mindennél jobban ellenőrizni akarja a társadalmat. A nemzet tagjain pedig a levert és kudarccal végződött harag után, amely levezetésnek is kevés volt, csak a letargia maradt és a mindennapi megélhetés elviselhetetlen súlya. 2006 és az azt követő korszak egyik legnagyobb tanulsága ez; itt senki sem akar meghalni állva. A tömegek utcára vitele cél, igazi vezető nélkül semmire sem vezet. A társadalom hagyományos struktúrái nem működnek úgy, hogy ezzel hatást lehessen elérni.


Jelenleg a köztársaság az ún. "társadalmi áttörések" fázisait éli meg, amelyben a politikai-uralmi rendszer terhelhetősége olvad. Minden jel szerint a kezdeti fázist már el is hagytuk, hiszen az 1989-ben kialakított uralmi és szabályozó rendszerek még érintetlenek, de már jelentős belső ellenzékük alakult ki, és a legitimitása a rendszernek nyíltan is megkérdőjelezhető. A társadalom valós igényei és a politikai uralmat gyakorlók nyújtotta intézkedések nem fedik egymást. A jövő évben megtartandó választások kapcsán, vagy éppen közvetlenül utána ezek a társadalmi áttörések manifesztálódhatnak, a hagyományosan kialakult, köztársaságra jellemző hatalmi viszonyok vagy új struktúrát kapnak, vagy feloldódhatnak, teret adva egy új, széles diskurzusnak egy másik rendszerről.


Az általános tapasztalat most ez; köztársaság jelenleg nem kormányoz. Ez talán a leginkább szembetűnő sajátossága. Először a balliberális rendszer próbálta a régi, de kicsit kommunista trükköt játszani ennek a leplezésére; a társadalom igénye és valós véleményével szemben átvinni a „reformterveit”. A balliberálisok ezzel az államot és a társadalmat szembeállították, a köztársaság pedig levette álarcát. A népre hivatkozva, a nép ellenében látszatkormányozni, szinte semmilyen legitimitással - eddig terjed a tudásuk. Jelenleg a jobboldali ellenzék pedig azon dolgozik, hogy legyen egy kidolgozott cselekvési programja, amely mellé a társadalom egyetértését is akarja majd megszerezni. A következő kormány ugyanis jobboldali lesz Magyarországon, ez most egészen tisztán látszik. A következő kormányzási korszaknak nem kevesebb a feladata, mint az, hogy egy jó kormányzattal megmenti, vagy elhagyja a köztársaságot. Az 1989-es rendszer ugyanis eddig bírta, nem megy tovább, nincsen benne semmi sem, ami hajtaná még. A politikai elit kifáradt, elhasználódott, felszámolta magát és a társadalom számára nem bizonyította most a szükségességét. Az 1989-es mechanizmus alkalmatlan a jelenlegi valós problémáink kezelésére, a bukott magyar köztársaság, ha nemzetközi kockázatot még nem is jelent, de a magyarság számára nem tudja biztosítani a létezési keretet, nem teremt egységet, kiüresítette a politikai-képviseleti funkcióit, a társadalmi kohézió helyett pedig csak megosztást és erjedést hozott.

Az állam és a társadalom számára egy új kapcsolatrendszer kell, olyan, amely szakít a zsákutcás magyar republikanizmussal és nem akarja azt megtartani mindenáron. A legfontosabb kérdés most a „hogyan kormányozzunk a jövőben?”. A magyar államiságnak meg kell erősödnie, az államnak magába kell integrálnia újra a magyar társadalmat. Az erős állam, erős országot, erősebb nemzetet eredményez, olyan kormányzattal, amelyet az ország újra a magáénak érez. Jelenleg a nemzet tagjai úgy érzik az állam magára hagyta őket, sem gondoskodni nem tud róluk, sem megvédeni őket nem akarja. Csak elvenni a pénzüket, adó, nem működő szolgáltatások képében és utána még elvárja azt is, hogy megvédjék a saját jogaikat, a magántulajdonukat. A köztársaság nem bizonyult sem jó, sem méltányos államnak, a krízisben pedig magára hagyta azokat, akiknek a nevében a hatalmat birtokolja, miközben tisztviselői, vezetői a saját törvényeit sem tartják be.

A köztársaság a bukott és a rossz állam, nincsen rá semmi szüksége ennek a nemzetnek. A jelenlegi válságnak előnye, hogy esélyt ad az újrakezdésre, a helyreállításra és a helytállásra. Munkát ad nekünk és reményt. Gyökeres irányváltás kell, olyan, amelyet a társadalom is támogat. A pénzügyi-, szociális-, politikai- és erkölcsi szükségállapot azok számára kedvez, akik új alapot akarnak, akik az elfeledettnek az érvényességét az előtérbe tolják újra. Akik a romok alatt a királyságunk alapjait keresik és kezdik el újjáépíteni.

14 megjegyzés:

Névtelen írta...

Tartalmilag annyit vitatkoznék veled, hogy mi értelme volt utcára menni? Alkotmányossági szempontból semmi, sőt, még mondhatnánk, hogy rosszabbodott is a helyzet, mert még jobban bebetonozza magát a hatalom, DE hogy a rendőrség felszólítja a buzikat, hogy ne erkölcstelenkedjenek, hogy lezárják a fél várost és elszigetelten kell vonulniuk, hogy a baloldali anarchisták helyett miénk az utca még az igenis annak köszönhető, hogy elfoglaltuk az utcát és a miénk. Ennyi értelme volt. Nem nemzeti ünnep a buzivonulás, mint Bécsben...

Kiváló írás egyébként!

scs írta...

Mindig az diktál aki a pénzt adja.

1990-ben is így történt, Antal ezért nem ficánkolhatott nagyon mikor hatalomra került. Ma ugyanez a helyzet, múlt ősz óta közvetlen külföldi hitelből működik az állam. Az IMF már azt pengeti, hogy a következő kormány is hívhat le pénzt. Feltűnően barátságosak mostanában.

Ez látszólag nem kapcsolódik a poszt témájához, de a fordulópontokon rendre jelentkezik ez a nemzetközi kényszer, és kijelöli a lehetséges változás kereteit. Hogy meddig lehet elmenni.

Piedone írta...

Az egyébként remekül összeszedett és világos gondolatmenetű írással (és több korábbival is) egy problémám van: az, hogy az államformát teszi egyedül felelőssé azért, amit az őt működtető inkompetens (vagy még inkább: szándékosan kártékony) vezetők elkövettek. Tény, hogy a köztársaság - pláne azon "hagyományokra" támaszkodva, amiket mi a XX. századból magunkkal hoztunk - önmagában is nagyobb teret enged az írásban említett negatívumok kiteljesedésének, szemben a hagyományos monarchiával (ahol pl. mivel az uralkodó rendelkezett a visszahívására szolgáló joggal, egy kormány sem tudta magát a többség akaratával szemben bebetonozni a hatalomba). De ezzel együtt azért, hogy jelenleg a magyar állam nem tud eleget tenni kötelezettségeinek, és a magyar nép ellenségévé vált, nem csak az a tény okolható, hogy a rendszermódosítás óta köztársaság van. A fő problémánk az, hogy a kommunizmus évei alatt a régi, hagyományos uralkodó osztályt tűzzel-vassal irtották, és megpróbáltak kinevelni egy újat azokból a társadalmi rétegekből, amik történelmi rendeltetésüknél fogva - és ez nem értékítélet, hiszen nem kell mindenkinek ugyanahhoz érteni - képtelenek erre. Most is ez az új, sőt, az azon generációk által kinevelt még újabb "arisztokrácia" ül az ország vezető pozícióiban. Ez természetszerűleg vezet a káoszba: megtették a fűtőt kapitánynak, persze, hogy a hajót folyton a havária réme fenyegeti.
A régi arisztokrácia megszűnt, az "új" alkalmatlan a feladatra. Most nincs más lehetőség, mint a felnövekvő új generációkat hagyni, hogy olyan embereket adjanak az országnak, akik képesek azt végleg visszavezetni arra az útra, amelyet legkésőbb 1949-ben teljesen elhagyott. Ebben az átmeneti, várakozó időben élünk jelenleg: most a már aktív középszerű vezetői körnek csak annyi dolga van, hogy a teret égetően szükséges ésszerű gazdasági reformokkal, a nyilvánvaló társadalmi problémák megoldásával előkészítse a gyökeres változtatásokhoz.

refuse/resist! írta...

Első impresszióm az írás gyors átolvasása után (hasonlóakat gondolva, mint Piedone): még mindig úgy jelenik meg a monarchia az írásodban János, mintha az lenne a "silver bullet" (a "csodafegyver" talán a legközelebbi magyar fordítás, de nem adja vissza a teljes jelentést). Szerintem inkább a következő a helyzet: ha a politikai "rendszer" a jéghegy, akkor a monarchia - köztársaság - törzsi szövetség (még ha ezeket többnek is tekintjük, mint puszta államformának) a jéghegy csúcsa csupán. Nem egyszerű kérdés, hogy mennyiben felelős a jogfolytonosság visszaállításának az elmaradása a magyarság jelenlegi súlyos válságáért...

Gordon írta...

Piedone,

azt hiszem erről már volt szó itt a blogon, hogy ki miért tartja fontosnak a restaurációt. Szükséges leszögezni, hogy itt senki nem hiszi, hogy a királyság rövid távon megoldást hozna az akut gazdasági-társadalmi problémákra. Azt is hozna, hosszabb távon, de a földi-emberi világ tökéletlen, és kisebb-nagyobb társadalmi problémák mindig lesznek. A királyság azért fontos, mert "felfelé" irányítja a tekintetet, a transzcendens felé. Idealisták vagyunk, a szó szoros értelmében, tehát nem hisszük, hogy az anyagi világ, a gazdaság és a társadalom lenne az alap, amire az állam (és az egyház) épül - hanem éppen fordítva, a transzcendensből eredező állam és egyház az, ami megformálja és fizikailag is fenntartja a népet.

Ami az arisztokráciát illeti, ajánlom szíves figyelmükbe dr. Kézdy Éva disszertációját (PDF), címe "Egykori arisztokrata családok leszármazottai a mai Magyarországon". Ha nem működik a link, keressenek rá a Google-lal. Nem hibátlan kutatás, de nagyon érdekes, különösen ajánlom az utolsó fejezetet, ahol a kutató összehasonlítja a fiatal arisztokraták értékrendjét a magyar társadalom preferenciáival.

Névtelen írta...

A szocializmus sem szüntette meg az osztálykülönbséget, csak helyet cserélt az arisztokrata, és a lumpenproletár. A demokrácia is a csőcselék hatalma, senkiházi bitangok akik felkapaszkodtak az uborkafára, azok dirigálnak. Széteső semmi állam. Enyészet. Csakis az alkotmányos monarchia a megoldás. Virág

Per Spegulo írta...

Az osztály-társadalom nem hazugság, osztályok vannak. Mindegy minek nevezem, de az a társadalmi csoport, amit osztálynak neveznek, az létezik. Csak az osztály soha nem homogén és nem is lehet az, mert az osztályt is különböző érdekű és eredetű emberek szociológiai csoportjai alkotják.
Az osztályok átjárhatatlanul merev határai és az osztályok predesztináltsága a hazugság. Az "osztály" fogalom szent-sége a hazugság.
És az osztályharc, ami automatizmusnak és alapszabálynak tételezi a konfliktust, miközben az alap hozzáállás az együttműködés. Mert ha nem így lenne, az egyik osztály már régen kiirtotta volna a másikat. Mármint fizikailag is.
Tehát igaz, csak nem ott, nem úgy, nem annyiban és nem ez a neve.

A társadalmi csoportok keletkezése folyamatos, mint ahogy az azokból történő kiesés is. Tehát egy adott arisztokrata egyednek az arisztokrata csoportból történő kiesése nem megdöbbentő.

A gondot az okozza, ha valaki bekerül az arisztokrata kasztba, de nem sajátítja el az arisztokrata lét szabályait. (Az irodalom is ismeri az uborkafára frissen fölkapaszkodott új és a régi arisztokrácia közötti konfliktust.)
Mert társadalmi réteghez tartozni nem csak anyagiak, nem csak hagyomány kérdése, hanem szellemiség kérdése is.

[Ismerek olyan arisztokratát, aki fizikai munkásként ment nyugdíjba, de úgy tudja inni a sarki IV. osztályú kricsmiben a nagyfröccsét, mint ha az francia pezsgő volna. Mert van benne arisztokrata tartás, a neveltetése mellett és tudat. És ismerek lumpen szinten élőt is; nagy, történelmi család - kis gyermekét.]

Gordon írta...

"A gondot az okozza, ha valaki bekerül az arisztokrata kasztba, de nem sajátítja el az arisztokrata lét szabályait. (Az irodalom is ismeri az uborkafára frissen fölkapaszkodott új és a régi arisztokrácia közötti konfliktust.)"

Érdemes ebből a szempontból figyelni pl. a régi magyar filmeket, milyen üzenetet közvetítenek, mire "tanítanak". Ott van pl. a Hyppolit, a lakáj - mi a végkicsengése? Ha vagyoni helyzetünk lehetővé is teszi a feljebblépést, ne akarjunk alkalmazkodni a felsőbb osztály szokásaihoz, ez nevetséges úrhatnámság. Úgy vagyunk jók, ahogy vagyunk, együk a hagymát is hagymával, a vagyon nehogymá' plusz kötelezettségekkel és kényelmetlenségekkel járjon, stb.

Minden második régi magyar film lényegében erről szólt. Nagyon finom, már-már észrevehetetlen, alattomos módszerekkel tette nevetségessé az arisztokráciát és az úri középosztályt, és mindazokat, akik próbáltak ezen osztályokba beilleszkedni.

Padre Vaster írta...

Kiváló írás!

Nobilis írta...

www.magyarnemes.blogspot.com

A magyarnemes.atw.hu és a Vitam et Sanguinem blog utódja.

Akinek van észrevétele vagy írása azt szívesen fogadjuk. Mocskolódókat azonnal kitiltjuk.

Nobilis írta...

A 90. előtti éra elültetett az emberekben sok hülyeséget, mely máig tartja magát.Sajnos...
Míg a nemességet kollektíven büntette és mocskolta, addig azért pár nemest felemelt. Pl. a török vazalus és hataloméhes Tökölit vagy a szintén nem szabadságharcos Bocskait, míg osztályharcossá tette Dózsát, aki nemes volt és a Romsics I. szerkesztésében kéthetente megjelenő Magyaro. története sorozatban is leírják, hogy a jobbágyfelkelés az nem azért robbant ki, mint amit hiszünk. Nem osztályharc volt, nem az elnyomás elleni harc volt.

De a nemességet nem lehet sehonnan sem kihagyni, hiszen (majdnem) minden szereplője történelmünknek nemes.

Nobilis írta...

raktam fel a blogra (www.magyarnemes.blogspot.com) hírt Rudolf főherceg 90. születésnapjáról.

Per Spegulo írta...

Így már érthetőbb számomra. Igen az osztály fogalmát a marxizmus szerencsésen beverte az emberek fejébe. Valami olyasmi volt a fogalma, hogy egy osztályba tartoznak azok az egyéneknek azon csoportjai, akik a termelőeszközökhöz való viszonyuk alapján azonos helyzetben vannak, ami meghatározza helyzetüket, érdekeiket, tudatukat.
Valami ilyesmi. A fogalmat egyébként Webertől vette, eredetileg szociológiai használta szánta, csak később rakódtak rá azok a plusz tartalmak, amiket nekünk is tanítottak. Ja, és lett kitalálva az osztályharc fogalma is.
A marxi hibáira leginkább akkor lehetett rájönni, ha azt a történelem régebbi korszakaiban vizsgáltuk. Így lett igencsak furcsa a Dózsa-féle felkelés értékelése, mint protoforradalom vagy Stancsics Mikhál, mint a forradalmi párt előképének szószólója.

Jellemző az osztály fogalom alkalmazásának hibáira az "értelmiség", ami nem osztály, pedig a szigorúan vett marxista fogalom alapján nekik is osztálynak kellene lennie.

Ultrajobber írta...

Szociális népkirályságot!

(A keresztényszocialista elvek alapján.)

Ez lehetne a jelmondatunk a nagyközönség felé, miközben Mi továbbra is, és ebben is a szakrális királyság létrejöttét támogatnánk.