2011. dec. 30.

"Öreg Karcsi király" nótája



Kellemes kis dal Boldog Károly királyról, akiből "Öreg Karcsi" lesz Ferenc József király szerint, 1917-ből. A nóta folklorizálja már 1917-ben az új királyt, és abban az előző királyt, Ferenc Józsefet (a dalban "Ferenc Jóskát") az édesapjának szólítja, történetileg helytelenül. Szép példa ez a dalocska arra, hogy a király mennyire gyorsan a mindennapi élet részévé vált az akkori társadalmi keretek között.

2011. dec. 29.

Mégis, mi folyik Kecskeméten?!?

Nem tudjuk ki ez a Borbély József, még arra sem vettük a fáradtságot, hogy kiguglizzuk, de nagyon reméljük, hogy tegnap volt elmeorvos a közelben a Petőfi Sándor utca környékén. Ha nem, még most sem késő, a pontos cím valószínűleg egy lakást sejtet. Ezt is csak egy köztársaságban lehet megtenni, hogy valaki a politikai patológia ilyen mély bugyraiba ráncigál le egy ezer éves építményt. Kaloda, deres, botozás vagy egyszerűen kényszerzubbony. Semmi lacafaca, semmi megértés. Zéró tolerancia van érvényben a magunk részéről. És legyen újra nyitva a Lipótmezőn a Sárga Ház! Hány ilyen eset kell meg, ennek indoklására?!

2011. dec. 28.

Nem akarunk sztálinistákat, de királyt sem...

A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány magyarázó plakátja 1956 novemberéből, amelyen a két alternatíva - sztálinista Rákosi-Gerő klikk ás az apostoli magyar király - közé helyezi be magát.

2011. dec. 26.

Szent István diakónus és vértanú ünnepére


"Látom, hogy nyitva az ég, és az Emberfia ott áll az Isten jobbján."



Vajk a keresztségben az István nevet kapta, pontosan a vértanú után. Az ő nevével lett országunk első királya,
Szent István.

2011. dec. 21.

A történelmi „parthie” (+hangos jegyzet)

Vannak ma is, akik rendszert csinálnak belőle – bár kevesen –, s a hét egy meghatározott napján leülnek barátaikkal kártyázni. Szép és nemes szokás ez; arról nem is beszélve, hogy léleknemesítő; s bár úgy tűnhet, hogy a „kártyás” így „elmenekül” közvetlen környezetétől – de talán nem érdemes ilyen sarkítottan látnunk ezt a szokást, hanem a közösségépítő jellegét is észre kellene vennünk. Főként akkor, amikor napjaink szociológiai felmérései hosszú évtizedek óta a társadalom atomizálódásáról cikkeznek.

Mindenkinek kell egy alkalom, amelyben barátai körében fellélegezhet, s minden felesleges megkötöttség nélkül spontán és hangosan mondhatja ki, s így vitathatja meg – akár kiforratlan – elképzeléseit is. Erre valók a barátok, a baráti társaságok, az asztaltársaságok, s mindaz, ami ehhez az intézményhez kapcsolódott egykor! Remélem, ebben egyetértünk!

A minap került a szemem elé az elfeledett és feldolgozatlan életpályájú (1) Ferraris Artúr egy olajfestménye, innen jutott eszembe a fenti nosztalgikus kifakadás. A csoportos kompozíció címe: „Történelmi tarokkparti a Szabadelvű Párt klubjában”, melyről – mint az alkotás egy szereplője, maga Jókai is megemlékezett egy 1895-ben készült novellájában

Rejtvény: Önök hány személyiséget ismernek fel a festményen? (2)
Könnyedén lépjünk most túl azon a szemponton, hogy az a szabadelvűség, amelyet ezek az urak képviseltek, köszönőviszonyban sincs a mai szabados utódok nézeteivel, s ha sikerülne valami módon visszapörgetni az időt, ebben az 1895-ös klubban talán több fideszest találnánk egy időgép segítségével, mint szabaddemokratát vagy elempést. Talán. De lehet, hogy egyiküket sem engednék a portánál tovább, vagy ha be is lépnének valami úton-módon, Tisza gróf kilencfarkú macskával zavarná ki a székház összes termeiből őket.

S még itt van a tarokk, ami a kor úri világának kedvelt kártyajátéka, mintegy szimbóluma volt (s amely manapság úgy tűnik egy másodvirágzását kezdi élni).

De mi már nem ismerjük – legfeljebb a tarott kártyát, azt is főleg csak, mint jóslási eszközt. Pedig a tarokkozásnak megvan a maga korszelleme, a maga hangulat, s amelyről úgy tűnik, az végleg még sem tűnt el.

Visszaszorult? Igaz. De nem manapság – ne legyenek kételyeink –, hanem már sokkal korábban. Eltűnt, szétrombolták ordas eszmék a Monarchiát, és vele költözött el ez a társasági játék. Eltűnt a társaság, s vele a társaságok játéka. A tarokkot tehát nyugodtan tekinthetnénk akár a K(aiserlich) und K(öniglich) világ egy letűnt jelképének.

Otthonos, barátságos pasztell színeket látunk a képen, amely áradó melegség 1918-19 patkányforradalmai után szinte nyom nélkül tűnt el.


Később a magát névleg Magyar Királyságnak meghatározó és a történészek körében Horthy-korszaknak nevezni szeretett időszak a tarokkon is túllépett. Ahogyan elfeledte magát a Király személyét, sőt száműzte a Királyt még országából – a Királyságából – is, ugyanúgy száműzte a kor a tarokkot is.


Közismertnek tekinthető az a tény, hogy a Kormányzó úr kedvenc kártyajátéka – a tarokkot félretéve – a bridzs lett. Elgondolkodtató: vajon Horthyról miért nem készült ilyen témájú festmény, ábrázolva azon mondjuk Chorin Ferencet, Vida Jenőt, Goldbergert, de egy Nagy Endre konferansziét is emlegetve. Az meg igencsak komikus, hogy éppen a bridzs az a bizonyíték, amelyet – Horthy napjainkig hangoztatott antiszemitizmusa elleni adu-ászként, a megalapozott vagy kevésbé biztos híres kártyacsatáiról szóló pletykákat – igyekeznek ellenérvként kijátszani.

Ebben a 25 évben a bridzs lett a meghatározó játék a felsőbb körökben, s csak megjegyzem, hogy található egy olyan fényképfelvétel is, amelyen a kormányzói család látható egy a Vérmezőn rendezett lovaspóló mérkőzésen – amely játékról tudvalévő, hogy az angol arisztokrácia egyik kedvenc szórakozása s melyben a Kormányzó úr fiai igen csak jeleskedtek.

Természetesen a golf, a lovaspóló és főként a bridzs felemlegetése annak az állításnak a megalapozására szolgál (szolgált), hogy ab-ovo maga a Horthy-rendszer és a magyar arisztokrácia is angol-orientáltságú lett volna. Igaz? Nem igaz? Egyszer majd talán erről is ír valaki valamit – azonban nem én, s főleg nem itt és most.

Szálasi kártyázási szokásairól nincs tudomásom, s mint érdektelen adatot, nem is kívántam azt kikutatni, s mely negatív hozzáállásom talán menthető.

Majd elérkezett a szotyolát köpködő és egyéb bűncselekményeiről elhíresült Vörös Hadsereg és a mögöttük belopakodó komisszárok kora. Sajnos, gyorsan el is sajátítottuk tőlük ezt az addig ismeretlen környezetszennyező szokást – a „szotyizást”. (Megjegyzem, hogy pár évtizede az államosított mozik olajospadlóit előadásonként fel kellett söpörni az ott felhalmozódott pirított napraforgó maghéjak miatt; de ez az emlék tényleg nem ide tartozik.)

S a bolseviki helytartók kora a kártyában is új lapjárást hozott. A tarokk, a bridzs imperialista vagy retrográd csökevénnyé lett kinevezve.
A „haladó” munkásosztály ultizott, az volt a megfelelő, az osztályharcossá, őskizsákmányolttá kinevezett kártyajáték. A „magyar” kártyacsomag lapjai is szabadsághősöket ábrázolt, s könnyedén eltekintettek a némely esetben félanalfabéta káderek annak svájci-német eredetétől. Egy időben annyira meghonosodott, hogy még a vicclap (az az egy) is szinte minden számában megemlékezett erről a népszokássá kinevezett játékról. Űzték úton, útfélen, parkokban, vonaton, elvtársi vadászatokon, de sokszor építkezéseken, munka alatt – sőt helyett is –, főleg amikor nem érkezett meg időben a „hatékony” tervgazdálkodás keretében igényelt anyag. (S ami valljuk be, rendszeresen előfordult.)

A hatalmas ulticsaták után következett el a köztünk élő „rendszerváltás” kora. Ennek az új pénzügyi arisztokráciát felmutató – ám a valódi arisztokrácia jellemzőivel egyáltalán nem rendelkező, nem karitatívoskodó, nem mecénáskodó – új elitnek még nincs felkent kártyajátéka. Egyesek a hold’ em pókert nevezik ugyan ma módinak, de valljuk be, ez az amerikai játék inkább a játékbarlangok, mint a baráti, kvaterkázó társaságok, esetleg úri kaszinók erőpróbája lett.

Így nyert a kérdés – mármint, hogy ma ki milyen kártyajátékot űz –, mára nem csekély politikai állásfoglalási jelleget. Bulvárlapok lesik, vajon egy Gyurcsány, egy Csányi, egy Orbán, egy Schiffer, egy Vona ma mit játszik, azaz melyik történelmi korhoz vonzódik, melyik kultúrát vallja magáénak?
Vajon előfordulhat-e újra, hogy a képviselői irodaházban, az egykori (ha jól tudom azóta kiprivatizált) szabadelvű párti székházban az urak valódi úri játékot űznek?

Igen! Hogyne. Majd ha az uraink urak lesznek vagy urakká válnak. De azt hiszem, erre még várnunk kell, legalábbis még nem is egy csekély ideig; hiszen ez „érdeklődés hiányára tekintettel” eddig még elmaradt.

Addig is csak üdvözölni tudom azokat, akik újra a tarokk mellett tették le a voksot és azt a hangulatot és életérzést, a monarchikus felfogást, közösségteremtést, mikroszociológiai kört tekintik követendőnek, amit a tarokk valaha megtestesített. Hát, előre Uraim! Tarokkal a királyságért! Mert tudvalévő: minden út az első lépéssel kezdődik.



A történelmi „parthie” - A meghallgatáshoz kattints a lejátszóra!

-------------------------------------------------------

Jegyzet:
(1) Egyes adatok szerint 1856-ben, más adatok szerint 1867-ben, ismét más forrás szerint 1876-ban született, azonban halála időpontjáról nincsenek fellelhető adatok – pedig saját kora egyik felkapott festője volt –, csupán annyi sejthető róla, hogy – állítólag – 1943-ban még élt. Azonban még a Szépművészeti Múzeum sem ismeri – állítólag – nyughelyét.
(2) Tizenegy alak van a képen. A négy partner: Tisza Kálmán, Jókai Mór, Nedeczky István és Sváb Károly. Majd a gibicek: Gajáry Ödön - Sváb Károly háta mögött -, herceg Odescalchy Gyula monoklival a szemében, Csernátony Lajos, Beöthy Algernon (Aldzsi) - a Képviselőház örökké vidám, s többször megénekelt mókamestere, egyben Jegyzője, Tisza patronáltja, mamelukja -, Podmaniczky Frigyes, Pulszky Károly és jobbra hátul a kedélyesen szivarozgató Mikszáth Kálmán. A falon található festmény a Haza Bölcsét ábrázolja. A helyes megfejtők baráti kézszorításban részesültek - gratulálok!

2011. dec. 20.

Politikusoknak erősen ajánlott olvasmány


Minden kedves liberális olvasónktól elnézést kérünk. Tudjuk, hogy a Nyugatból illene idéznünk, hiszen a Napkelet ókonzervatív, reakciós folyóiratnak minősül. (Nagyon kedvelem.) Vajon Önök olvastak valaha Napkeletet ? Nem hinném. De ne aggódjanak, segítek a bajukon. Liberálisaink, politikusaink, és az összes demokrata számára küldött ajándékom következik az alábbiakban:

"Tisza István szinte kikristályosodott típusa a magyar úrnak. Ha egyéniségét elemezzük, három réteget különböztethetünk meg benne. Az «úr» nemzetközi jellemvonásai alatt megfigyelhetjük a speciálisan magyar vonásokat, majd még mélyebben az egyéni magot. A mai úr-fogalom a XVI. és XVII. század arisztokratikusan berendezett társadalmának eszméiből és a romanticizmus hősfogalmából tevődik össze. E nagyúri ideál első, legszembeötlőbb tulajdonsága a feltétlen tisztakezűség, a becsület oltárraemelése. Talán a napi politika árnyoldalai játszanak közre abban, hogy ma elsősorban erről az oldaláról ismerik Tiszát, de akármi is az oka, mint a korrektség megszemélyesítőjét ismerjük. Ennek a foltnélküli becsületességnek következménye Tisza büszkesége, sőt néha gőgje is. Minden kiválóság bizonyos büszkeséggel jár.

A demokrácia Nietzsche Übermensch-ének gőgjét termelte ki, melynek alapja az értelmi fölény és amely egyúttal kíméletlenebb is, mint az arisztokratikus társadalom büszkesége.


Tisza lenézte és megvetette ellenfeleit, mert erkölcsileg alacsonyabbrendűnek tartotta őket. Közmondásos lett az a nyilatkozata, amit Károlyi Mihállyal vívott párbaja után tett: «Ilyen embert nem érdemes megölni».

(Ilyet? Hmm. Ebbe így utólag ne menjünk bele.[szerk.])

Amikor megkérdezték tőle, hogy mit csinálna, ha őt is ki akarnák vezetni a parlamentből, azt felelte, hogy inkább meghalna, de nem engedné magát ennyire megalázni. Mennyire lenézhette némely lármázó és szájaskodó ellenfelét, akik közül egy sem mert cselekedni !

Megható az a tisztelet, amely Tisza levelein elömlik, amikor királyáról beszél. Szinte az apa és fiú vonzalmára emlékeztet a király és minisztere közötti viszony. Tisza hűségét az öreg uralkodó feltétlen bizalommal viszonozta. Állandóan mint «az én hűséges Tiszám szerepel az uralkodó bizalmas nyilatkozataiban."

(Részlet a Magyar úr-francia demokrácia című cikkből, írta: Fábián István, megj.: Napkelet, 1932/7)

Pardon, egy rövid megjegyzés.

Mint tudjuk, Hamvas Béla évekig publikált a Napkeletben is, a Nyugattal való "szakítása" után. (Most mi lesz? Úristen! Rendőrt! Lukács Györgyöt! Segítség!) Azért ne kezdjék el máglyára hordani a könyveit, ha nem muszáj. Köszönöm.

Áldott karácsonyt! Örvendjünk együtt megváltó királyunk születésének!

2011. dec. 17.

Velünk élő Monarchizmus II. - Hadtörténeti Múzeum



"Kedves Gróf Tisza!"


Azon célból, hogy a magyar nép és a magyar katona hősiessége és rátermettsége az utókor és a történelem részére megörökíttessék és hogy a serdülő ifjúság, a jelen és jövő nemzedékek ezen harcokban részt vettek dicsőségét és áldozatkészségét magukba szívhassák és azokat megihletve csodálhassák: örök hálám, köszönetem és elismerésem jeléül indíttatva érzem magam szeretett magyar szék és fővárosomban, Budapesten magyar nemzeti hadi múzeum és hadi levéltár alapítására és létesítésére. Megbízom Önt, hogy ezen intézmények szervezésére és létesítésére a kezdeményező lépéseket tegye meg, ezen elhatározásomat hozza a nemzet tudomására és hasson oda, hogy ezen intézmények a titáni harcokat és derék magyar harcosaim hadi erényeit méltó módon juttassák kifejezésre.


IV. Károly"

/Forrás: Hadtörténeti Levéltár saját irattára, 85. doboz - Ad Acta 1997/
 

2011. dec. 14.

Őrvidék 90

A Rongyos Gárda harcainak és az 1921. december 14-én tartott győztes Sopron környéki népszavazásnak az emlékére. Nem felejtjük a hősök tetteit!


Német Birodalom

- ahogy mi szeretjük. Huszártisztek kezet csókolnak a marsallbotot tartó szuverénnek. A végén pedig Vilmos császár díszmagyar tábornoki egyenruhában a magyar királyi Szent István Rend szalagjával.




2011. dec. 13.

Tudja-e Tiszt úr, hol van Jutas? (+ hangos jegyzet)

A fiam jó múltkorában hazaállított egy barátjával. Nevezzük mondjuk Krisztiánnak. Ennek az eseménynek nem szoktam nagy jelentőséget tulajdonítani, csak ha esetleg a cigaretta füst kiszivárog a szobájából vagy a vendég mosdatlanul beszél.

Ez a fiú viszont valamiért kivétel volt. Jó kiállású, kisportolt felsőtesttel és a hüm-hüm, öhöm, nyam-nyam szókészleten túl ez az ifjú még fogalmazni is tudott. Sőt! Gondolatai voltak.

Ezt onnan tudom, hogy miközben tettem-vettem, odajött mellém és beszélgetést kezdeményezett. S – ki tudja miért –, ebbe én szívesen bele is mentem. Csekély fél óra alatt megváltottuk, jobban mondva: átbeszéltük a világot s rájöttem, egy született konzervatívval van dolgom.

Kiderült, hogy valami érettségit nem adó iskolába járt, és most hogy elvégezte, atyja ura mellett dolgozik. Mellette, szabadidejében dzsúdózik. A fejébe vette ugyanis, hogy leérettségizik és jelentkezik a Ludovikára. Derék! Nagyon derék – mondtam neki. Végre, nem vegyes pálinkától bűzlő, hanem tisztességes, magyar gondolkodású tisztek fogják vezetni fiainkat, ha majd egyszer szükség lesz rá. (Mert szükség lesz rá, nem is olyan soká.)

Nem is szóltam ezután, amikor bármikor megjelent nálunk, vagy amikor a barátnőjét is magával hozta. Tisztelettudóan, barátságosan viselkedett. Azóta a fiam is egy pár centivel megnőtt és pár centivel komolyabb is lett.

Pár napja viszont megdöbbentett. Éppen a konyhában szerencsétlenkedtem, amikor hirtelen megjelent a hátam mögött (mert hogy a cipőjét, amikor bejön, azonnal, kérés nélkül is leveszi) és rám köszönt: „Üdvözlöm Csabi bácsi! Hogy tetszik lenni?”

És ekkor zsibbadtam le. A kezemben az éppen elrakandó csetreszek. Hőhullámok és rohamok kerülgettek. Magányra vágytam és erre még rám is ijeszt a fiatalúr. Nem voltam éppen mentális képességeim csúcsán – no, ezt be kell vallanom. Felé fordulok. Mosolyt erőltetek az arcomra.
Ott áll a Krisztián, és mit csinál? Na, mit? Nem fogják elképzelni. Felém nyújtotta a kezét.

Hirtelen nem tudtam se köpni, se nyelni, így hát kezet fogtam vele, és rendkívül gyorsan eltávoztam. Nagy zavarban voltam.

Ez a történés foglalkoztatott egészen idáig, míg végre hét végén, lombseprés közben rájöttem a válaszra: a fiatalúr sajnos még nem tudja, hol van Jutas.

Mert úrnak, főleg katonatisztnek születik az ember, s azt csak a zöld és vörös bolsevikek képzelték, hogy gyerekszoba és neveltetés nélkül is el lehet boldogulni.

Illetve, miket mondok, el lehet boldogulni. Az elmúlt 60 év is ezt mutatja. Nálunk őrmesterből is lehetett honvédelmi miniszter – ha Szolnokon volt 56 novemberében és Czinegének hívták. De a piros csík a nadrágon sosem tudta pótolni ezt az egy szót, amit így hívnak: Jutas.

J – mint Jutas. Tudják hol van? Nem? Keressék meg!

Mindenesetre tudnivaló, hogy a Magyar Királyi Honvédség legkeményebb altiszt kiképző bázisa volt. Akik a szolgálati szabályzattal keltek, azzal feküdtek, az volt a házastársuk, az volt a mátkájuk, az volt mindenük, s addig nem hagytak békét az altiszt-jelöltnek, amíg a katonás viselkedést, a fegyverneméhez szükséges tudnivalókat bele nem verték a nyomorult fejébe.

Elég elővenni a második világháborús visszaemlékezéseket, ahol a túlélők egyértelműen leírták, hogy életbennmaradásukat annak a tudásnak köszönhetik, amit a jutasi őrmesterek a fejükbe vertek. Mert „Rendnek, fegyelemnek kell lennie!” Hangzott sokuktól. Tőlük tanulta meg a jövő altisztje, hogy kell kinéznie egy katonának, mi az hogy „elvágólag”, hogy fogja a fegyverét, hogy szedi szét, hogy rakja össze, hogy tiszteleg és hogy ki a tiszt, és ki az altiszt. Hogyan mozgunk kötelékben, hogyan mikor, kinek tisztelgünk? Hisz először meg kell tanulnia engedelmeskednie egy altisztnek, hogy később elvárhassa: neki is engedelmeskedjenek.

Most már tudják, hol van Jutas. Jutas ott van, ahol Rend van. Ahol Kiszámíthatóság van. Ahol az ember elfogadja, hogy mindenki valakinek a feljebbvalója és valakinek az alárendeltje, és elfogadja, hogy csak azt várhatom el mástól, amit magam is megtettem, megteszem, meg tudok cselekedni.

De még mindig nem tudom, helyesen tettem-e, hogy nem szóltam semmit egy jövendőbeli Ludovikásnak. Azt hiszem, ha legközelebb eljön, négyszemközt azért mégis megkérdezem tőle: „Tudja-e Tiszt úr, hol van Jutas?” S azt tudja-e, hogy a kéznyújtásnál mindig az idősebb nyújtja először a kezét. Ugyanis az idősebb „rangban” felettünk áll.

Mármint egy jobb világban. A Hierarchia, a Rend még mindig létező – és visszatérni készülő –, világában mindenképpen. Amelynek a jelképe a Király – ahogy ebben az idézett, korábbi beszélgetésünkben mi már megegyeztünk. A jövő tisztjének ezt okvetlen tudnia kell; már ha abban a közegben, ahonnan jött – mint nem fontosat, érdektelent, sőt avíttat –, ezt elfelejtették neki megtanítani.

Értjük? Jutas. Ugye, nem kell betűznöm? J u t a s .
Hadd mondjam újra, hogy megjegyezzék.



Tudja-e Tiszt úr, hol van Jutas? A meghallgatáshoz katt ide

2011. dec. 12.

Európa fiainak öröksége



Horvát kollégák keze munkája eme lendületes produkció. Na, ki hány hollywoodi film részletét fedezi fel benne? :)

2011. dec. 10.

Jobbára lent

Válasz a Fent és Lent blog "Előre grófok, gengszterek!" című bejegyzésére


A fentéslent általunk kritizált posztja olyannyira hemzseg a történelmi hiányosságoktól, hogy nem véletlenül kapcsolják őket sokan a 4K! mozgalomhoz, akiknek többek között a matekkal is komoly problémáik vannak. A Horthy-korszakot illető kijelentésekkel most nem foglalkoznék, az tételesen meg lett cáfolva a 12.09-én 11:43-kor bejegyzett hozzászólásban.

Alapkérdést is feszeget azonban a poszt. Létezik-e ma Magyarországon társadalmi mobilitás? A válasz erre a kérdésre egyértelmű nem. Ahhoz, hogy társadalmi mobilitásról beszélhessünk elengedhetetlenül szükségünk lenne társadalmi rétegekre (marxistául: osztályokra), melyek közt a mozgás megvalósulhatna. Ma Magyarországon nincsenek társadalmi rétegek, az emberek közti különbségek pusztán anyagi természetűek. Jogokban, kiváltságokban, címekben, állítólag mindenki egyenlő. Mondjuk ki: nem létezik hierarchia a magyar társadalomban, így fizikai képtelenség eljutni A-ból B-be, ezért inkább ne is beszéljünk társadalmi mobilitásról.

Hierarchiára pedig szükség lenne. Belegondolt-e már valaki mennyi idő alatt menne csődbe egy multi, hogyha az alkalmazottak választanák a vezetőiket és nem fordítva? Az lenne a vezérigazgató, aki bülbül-szavával beígéri a 70 szabadnapot, a fizetett lazsálást sőt talán még a dupla fizetésemelést is. Persze, hogy ő lenne a főnök. Semelyik "választóját" sem érdekelne, hogy ért-e ahhoz, amire vállalkozik. Nahát, csőd, bocs srácok.

Vajon miért nevezi a fentéslent-en olvasható bejegyzés írója "pozitív fejleménynek", hogy egy olyan ember irányíthat egy országot, aki nem ért hozzá? Hogy lehet az, hogy a matektanártól megköveteljük, hogy értsen a matekhoz, egy repülőgépirányítótól elvárt dolog, hogy lásson, egy válogatott futballistát pedig nem engedünk pályára hacsak nincs két lába? Egy minisztertől, köztársasági elnöktől miért nem elvárás, hogy értsen ahhoz, amit csinál? Miért fordulhat elő, hogy az országnak olyan gazdasági minisztere lehet, akiről teljesen nyilvánvaló, hogy fogalma sincs a gazdaság irányításáról? Ez valóban egy "pozitív fejlemény"? Véleményünk szerint a cipész maradjon a kaptafánál.



Miért jó, hogy nincsen ma nemesség, arisztokrácia? Nem jó. Ugyanis az arisztokrácia szinte az anyatejjel szívta magába az irányítás, igazgatás és parancsolás művészetét. Birtokirányítás, gazdasági ügyek intézése, munkaszervezés, műveltség, etikett, diplomácia, tudomány és művészetek. Mennyire más az, ha valaki ebben nő fel és nem huszonix évesen tanulja meg (ha egyáltalán megtanulja és nem kipuskázza) az egyetemen? Valóban társadalmi fejlődés volt kiirtani és elüldözni ezt a réteget, amely még tudott nyelveken beszélni, rendesen öltözködni és késsel-villával enni? Persze mindebből a jobbágy csak annyit látott, hogy az uraság dőzsöl, míg ő meg a földeken izzad. Megfordulhatott az egyszerű fejében az is, hogy mindezt ő is meg tudja csinálni. Csak amikor oda kerül, hogy lehetősége lenne bizonyítani, kiderül, hogy nem megy. És nicsak: közelít a csőd. A birtok romokban, a falu szétszéledt, az állatok éhenhaltak és a földeken a gaz virít.

Valójában érdemes volt a politika terhét az átlagemberre ruházni? Mert egy válságos helyzetben, amit például Ferenc József apostoli király szemöldökráncolás közepette megold, annál Tisza Istvánnak már gyöngyözik a homloka, egy demokrata "államférfi" pedig megy kezelésre a pszichiátriára.


Sajnálatos módon a "nép" beemelése a "nemzetbe" a legrosszabb szcenárió mentén alakult. Hol van már a reformkor nemes eszménye, mely a nép felemelésével számolt, mind kulturálisan, mind gazdaságilag? Ennél a mai állapotnál még az is jobb lett volna ha semmi sem változik. Hiszen a nemesség kiirtásával, a hierarchia elpusztításával a nép saját kezével vágta el a társadalmi felemelkedés egyetlen lehetőségét. Szorgalommal, kitartással, intelligenciával sokra vitték a legegyszerűbb emberek is a Magyar Királyságban. Kinizsi Pál, Hunyadi János, Grassalkovich Antal, és a sort a végtelenségig lehetne folytatni. Nekik sikerült feljebb jutniuk, akkor, amikor még létezett társadalmi mobilitás.

Társadalmi hierarchiára pedig szükség van, hiszen hová menekülhetnek azok akiknek elegük van a "lent"-ből, ebből a nyúlós ragadós, szürke demokratikus masszából? Szerencsére mi tudjuk azt, amit a posztíró valószínűleg nem: nemességet csak a király adományozhat és csak ő foszthatja meg címeiktől.

(A képek a dénesfai Cziráky kastély kertjében készültek, 2011. október 22-én, a Károly-mise után.)

2011. dec. 8.

Hobbitok, klingonok és alkotmány (+hangos jegyzet)

Mai napig adósa vagyok egy bizonyos Szilvási és egy Berkesi nevezetű írástudónak. Megboldogult legénykoromban ugyanis ez a két úr (vagy elvtárs?) volt egykor tekinthető a magyar szórakoztató-ponyva műfaja koronázatlan fejedelmeinek.

Talán Istenben boldogult Lehmann tanárnőm mondta – akinek mindig is adtam a véleményére –, hogy egy alkotásról mindig az idő mondja ki a végső ítéletet, sosem a divat; ezért: „Te inkább olvass klasszikusokat! Azok értéke már napnál világosabban kitűnik.”

A tanárnő egyébként az Angolkisasszonyokhoz járt – ez valahogyan kiderült – s a tantestületben is állandósult mellőzöttség volt az osztályrésze; osztályt nem kapott és óráit előszeretettel látogatták a „szakfelügyelők”, akik még a gondolatjeleibe és a csöndjeibe is belekötöttek. Kádár-kori konszolidáció, a fortélyos félelem, a rettegés és a hamis jólét bizonytalansága. Akkor kezdtem valamit megsejteni a gondolataiból, amikor egyszer véletlenül összeakadtunk egy vasárnap esti szentmisén, ahol hirtelen ott állt előttem a tanárnő, s nem lehetett eldönteni, ki van nagyobb zavarban?

Érték és hagyomány. Az amerikai kultúrmoslékban megjelenő állítólagos mondanivalót sosem tekintettem egyiknek sem. A Harry Potter misztikát is egy helyettesítő, pszeudoértéknek gondolom. Ami persze a legrosszabb, mert a félhazugság nagyobb hazugság, mint a nyilvánvaló, hiszen az igazság öltözetében jelenik meg. S ez még ráadásul a soha nem is létezett iskolákat keveri össze jó szinkretistaként. Ezért is mindig megdöbbentő, ha a disznók elé szórt táp között nagyritkán egy-egy gyöngyszem látszik megcsillanni.

Amerika, aki jogfolytonosságát egy királya elleni lázadásból eredezteti, s amely törvényhozásban csupán egy szavazaton múlott, hogy a frissen létrejött állam címerállata a pulyka vagy a fehérfejű rétisas legyen-e, s ugyanígy egypár szavazaton múlott, hogy a német vagy az angol legyen-e a hivatalos nyelve, a hagyomány tekintetében számomra sosem volt mérvadó. Minden respublika a lelke legmélyén tudja, hogy ő csak egy majdnem-királyság, még ha a saját nagyszerűségéhez mindenféle látványos ideológiákat is alkot. Elég megnézni az amerikai elnök hatásköreit és összehasonlítani, s máris szembetűnő, hogy a Mr. President egy 4 évre választott király. (Mert nagyon jól tudják ők is – legalább tudat alatt –, hogy a király jogintézményénél nincs stabilabb és megbízhatóbb.)

De ez nem is ide tartozik.

Ami ide tartozik, az a játszadozás az államformával és a népfelség elve mögé búvás. S az, hogy az újsüttetű respublikánusok soha nem idézik Chestertont, aki majd száz éve megfogalmazta a népfelség egyik legfontosabb értelmezését: „A tradíció annyit jelent, hogy megadjuk a választójogot a legmélyebbre szorult társadalmi osztálynak: őseinknek. Ez a halottak demokráciája.” Tehetnénk hozzá: is. De az a magát demokráciának nevező hatalomgyakorlási módszer, amely az ősöket egy könnyed kézmozdulattal képes elintézni, ami a legrégebbi honos zászlóra mindenféle szidalmat zúdít, vagy egy nemzet kultikus jelképére képes olyat mondani, hogy „dülledt szemű mesebeli tojószárnyas” – és ezen közben még jókat röhécsel is a sajtójában –, s amely a Szent Koronát „micisapkának” nevezi, az éppen erre az egy, valóban-demokratikus kritériumra nincs tekintettel, amit Chesterton ilyen gyönyörűen megfogalmazott.

Mert a jognak és a hagyománynak is „régtől való és igazságos”-nak kell lennie, ahogy Tolkien olyan ízesen a hobbitjai szájába adta a gondolatot.
S ha megnézzük mindazt, amit az amerikai filmipar a Gyűrűk urával művelt, rögtön kivillan az amerikai demokrácia, a respublika legmélyebb hiányérzete, amire mindig is nosztalgiával tekintett, a hagyományra.

Ha végigcsodáltuk a filmet, jobb esetben végigolvassuk a könyvet, azonnal rájövünk, hogy ez a legenda valójában Arathorn fia Aragorn, Elendil sarja és Isildur örököse története, útja a királyságig, amikor is „A király visszatér”. S maga a gyűrű-történet csupán ennek egy kiegészítője, a Harc elemé; azé a Harcé, amelynek során a jelölt bebizonyítja alkalmasságát a trónra, Gondor trónjára.
Hisz’ Tolkien jól tudta, mint az európai értékek felkészült ismerője, és mint brit, hogy király nincs – a törvényes eredeten túlmenően – a királyi tisztre való alkalmasság nélkül, amit főhősének ezernyi próbán keresztül kellett bizonyítania.

Milyen érdekes! Ez ugyanaz a gondolkodás, mint a mi 1723. évi I. és II. törvénycikkünkben olvasható.

S ugye emlékszünk a befejező képkockákra, amikor Aragorn elé vezetik szerelmét és jövendőbelijét Arwent? S mögötte – mellette – ott áll atyja Elrond, Völgyzugoly ura.

S mi lenne más ez a kép, mint a magyar királyok házasodási, leszármazási szabályaira vonatkozó előírás képi megjelenése, amikor előírták, hogy a királynak katolikusnak és törvényes házasságból származónak kell lennie, s a házasságkötésre az uralkodó, a család feje engedélyével kellett sor kerüljön. Hogy mindezeket az előírásokat az „Európa fővárosa: Párizs” színtű kulturáltságot gyakran bemutató átlag-amerikai tudja-e, nem is érdekes. Hadd tanuljanak! De úgy gondolom, hogy mára sajnos az átlag magyar is Big-Mac szinten áll ebben a tekintetben. Talán ha több Tolkient olvasna… vagy Chestertont … vagy több magyar történelmet …

Ostoroztam, lám az amerikaiakat, de mégis egy amerikai filmből származó gondolattal hadd untassam végül a Tisztelt Olvasót! Nemrégiben (azaz: időben!) néztem meg a Deep Space 9 című nagyívű fantasztikus sorozatot, ami valljuk be, szintén egy legendának készült.

S a sok technohalandzsa és képtelenség mellett a 7. széria 22. részében a Gowron kancellárt legyőző Worf, akit rögtön utódnak is választanak a klingonok – de ő lemond a megtiszteltetésről Martok, mint nálánál megfelelőbb jelölt javára – s amikor a tábornok tiltakozik a megtiszteltetés ellen, ezeket mondja: „Kahless azt mondta: »A nagyok nem akarják a hatalmat, hanem csak rájuk testálják azt.«”

A rész forgatókönyvét egyébként Ronald D. Moore írta. Vajon tudta-e, hogy a rátermettség (idoneitas) a magyar jogból is ismert követelményét fogalmazta meg – kissé átamerikanizálva? Mert ők zsigerien igenis tudják, hogy mi a valódi természetjogon alapuló törvény – vagy nevezzük alkotmányosságnak? –, még ha ezt talán sosem mernék bevallani. A kérdés persze nem ez; hanem az, hogy mi tudunk-e ezekről az értékekről, iránymutató elvekről? A fundamentumokról.




Hobbitok, klingonok és alkotmány - hangos jegyzet. (katt a lejátszásra)

2011. dec. 3.

Szent István a 6-os út mellett


Elsőre nagyon csúnya gondolatok jutottak eszembe erről a plakátról, melyet magyar nemes akkor sem ejt ki a száján, ha éppen levágták a bal karját. Valahogy ez az utóbbi hasonlat futott át az agyamon, amikor észrevettem ezt a reklámot az út szélén.

Másodszorra már kissé mosolyogtam is, és miközban lefotóztam arra gondoltam, vajon a leendő Szent István lovagja Schmitt Pálról mit fog elnevezni az utókor? Lenne pár ötletem...

Harmadszorra legyintettem, ha az ember minden ilyesmin felhúzza magát, akkor nem ússza meg gyomorfekély nélkül. Van már Szent István sör, van már bor, nahát, most már van pezsgő is... Gondoljon bárki bármit, van akinek ez egy hatalmas monarchista óriásplakát, más számára pedig egy 12 négyzetméteres blaszfémia. A tényen nem változtat semmit. 

A magyar nép tudat alatt monarchista. 
És ezzel a reklámszakemberek is tisztában vannak.

2011. dec. 2.

Ha már egyszer Liszt Ferenc év van ...



Horthy Miklós kormányzó úr, valamint özvegy vitéz nagybányai Horthy Istvánné és ifjabb vitéz nagybányai Horthy Miklós jelenlétében, a Magyar Művelődés Házában rendezte meg a rádió nyilvános hangversenysorozatának első estjét. A rádiózenekart Dohnányi Ernő vezényelte. Műsoron, Liszt Ferenc: Les preludes.

2011. dec. 1.

Az istenadta nép

S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!

(Arany: Walesi bárdok)

Világmegváltó gondolatok. Röpdösnek a fejünk felett, mint megkergült SS-20-as rakéták. Hol becsapódnak, hol nem – de a lényegük soha nem a találat volt, csupán a kilövésük. Az indítógomb elműködtetői nagyon is jól tudják: a rakéták – előbb-utóbb – úgyis célba érnek; bárhová is lőtték ki őket. Hogy ma – esetleg – hazugságnak gondoljuk őket, ez századlagos szempont.
Hogy mi ott voltunk és láttuk az igazságot? Ez ezredleges szempont.

Hogy tudjuk, honnan származik a lövedék? Kit érdekel?
A hazugság az idő szárnyain elveszíti hazugság jellegét és a naiv álmodozók, vagy egy újabb generáció azt már igazságnak fogja elfogadni. S már meg is oldódott a kérdés morális önellentmondása. A kilógó pata immáron gyönyörű, harisnyás női lábbá változik.

És így megvalósul gyönyörű képességünk a rend. A „Rend”, a Gonosz rendje.

„Egy hazugság, ha elég sokszor mondogatják, igazzá válik.” Ki tudta volna szebben ezt megfogalmazni, mint a XX. század felkent adeptusa, egy bizonyos Vlagyimir Iljics Uljanov. De ugyannak az oldalnak a barnább színe sem különb, amikor azt mondja: „Egy hazugságot addig kell ismételni amíg a nép igaznak hiszi.”

Mert megérkeztünk a lényeghez. Bármilyen csinos formában jelenik is meg a hazugság, mindig az az elsődleges szempont, hogy azt elhiggyék. Nem is akárki: „a” nép. A „szavazók”, a „bázis”. S ha „a” nép nem hiszi, hát – ne legyenek kételyeink – le kell váltani a népet; mert „a” nép igenis leváltható, lecserélhető, megsemmisíthető, „értelmessé” nevelhető, okossá verhető.

S míg régen a hazugság-robotosainak rettentő nehéz dolguk volt, mert dolgozniuk kellett, folyton-folyvást ismételgetniük kellett gondolataikat, ma ezt elvégzi helyettük a média. Hát, nem erről szólnak az X-faktorok, a Csillag Születik és a többi, bugyuta sorozat?

Még egyetemre jártunk, amikor egy évfolyamtársam nagy lelkesen az akkor futó és ikonná kinevezett „Dallas” című sorozatról elmélkedett hangosan – mármint, hogy mekkora hazugság, mekkora blőffök sorozata.

Hogy bebizonyítsa állítását, a megadott időpontra összehívott mindannyiunkat. Mindenkinek kellett hoznia egy-két liter töményet, lehetőleg whisky-t. (Nem lehetett kapni.) A feladat az volt, hogy amikor Jockey ivott egyet a filmben, mindenkinek töltenie kellett a vizespohárba, felspriccelnie fele-fele arányban (borzalmas volt a barack szódával), jeget tenni bele és egy slukkra meginni, vagy ahogy a jelenetben látható. Össze is ültünk a kollégium KISZ-helyiségében (lsd: Gyurcsány), mert akkor még egy kollégiumban legfeljebb egy készülék volt. Az epizód végére a teljes 6-os csoport csacsi-részeg lett, de Jockey továbbra is józanon integetett, sőt bölcselkedett.

Megtudtuk: a média hazudik, mindig hazudik, ez alapvető jellemzője. Média = hazugság.
Milyen nagy bölcsesség volt ez akkoriban! Ha jól emlékszem a XII. pártkongresszus idejét éltük. Vagy a tizenharmadikban. De nem mindegy?

A média a hazugság segédeszköze, ami hivatásszerűen szórja a világban szanaszét feladatát.

De mégis, ma is „mindenki” (azaz a média) „a” népre hivatkozik. Megszólal a bukott rendszer minden hajdani potentátja. Ma nem vértől csöpögő tőrt tartanak a szájukban, mint a plakátokon, hanem szelíd, megbékélés-párti filoszok álorcájában jelennek meg. Akik pár éve minden hazafias gondolatot kitiltottak a köztévé reggeli műsorából (lsd: a hazugságról szóló fenti gondolatokat), azok ma „gondolkodnak”. És hazudnak. De nem direktben – hisz nem hülyék – hanem csúsztatással. És „a” nép ül, és „a” nép olvassa őket, és „a” nép „bekajálja” (elnézést az idegen- és argó kifejezésért, de az érték – hiányát – ez fejezi ki legjobban).

Megszámoltam - számolják meg Önök is! Ez nekem 51.

Mindez nem érdekes – ez csak tojásfejű nyavalygás – de ez mégis onnan jutott eszembe, hogy találtam egy festményt, miközben teljesen mást kerestem. A Kommunista Internacionálé megalapítását ábrázolja. Grandiózus! Hatalmas! Tömegek! „A” nép igényelte a megalapítást. Sugalmazza a festmény (lsd: média).
De – nem tudom, ki hogy van vele – engem bosszant, ha nyíltan hülyének néznek, és még egy hazugság-kacsintás sincs.
Ezért megkerestem az eredeti eseményről szóló felvételeket. [Mert az objektív az – néha – objektív. Míg nem retusálják.] S lássunk csodát: „a” nép nem létezik. Létezik 51 idióta, aki felhatalmazva érezte magát „a” nép nevében pofázni.


Mégis azt hiszem a Komintern soha el nem készült emlékműve mindennél beszédesebb. De hát ezt „a” nép nem értheti. Mert „a” nép csüng a hazugság tőgyein. Ha elvonják tőle - üvölt. Narkománia. Neki ez igénye lett. Mert „a” népet már leszoktatta a média a Szentírás olvasásáról. Pedig ez a Bábel tornya történet annyira az elején van… a könyvnek, az Írásnak.

Sapienti sat! Ez volt a Komintern. Ez volt, ez ma is az Igazság: Requiescat in pace!