2012. jún. 29.

A cinke-király (hangos jegyzettel)


Nem tudom, hallottak-e az angliai kék cinkék (Parus caeruleus – Blue Tit) esetéről?


Tudnivaló, hogy ezek az ánglusok nagyon ragaszkodnak ám a hagyományaikhoz – ez hírlik róluk.
Ezért egészen mostanáig a tejet is üvegben viszik reggelente a házakhoz.
Azok az üvegek meg ott várakoznak a küszöbökön, a fal mellett.
Szegény kék cinkék meg évszázadok óta csak vágyakoznak, csak vágyakoznak, epekednek, kocsányon lóg a szemük; és sosem kapnak sem tejet, sem tejszínt, legfeljebb faggyúval összepréselt avas napraforgó magot…
Tejszínt nem. Fejni meg – ugye nem tudnak…

De azokat a fránya kék cinkéket sem ejtették a fejük lágyára…
Hogyan, hogyan sem, de egyszer csak megfigyelték, hogy azt a gyermekded védő kupakot, ami igazán csak a kiloccsanástól védi az üveget, valamelyik cinke – valószínűleg a „cinke-király” – egyszer csak felszúrta a csőrével és jól lakott.


„Lopós madarat” többet is ismer az etológia – bár Mt;6,26 és Mt;13,32 óta azért bánjunk csínján ezekkel a minősítésekkel…!


Mert valami olyasmi történt, ami megmagyarázhatatlan.
Egyetlen madár kezdte, majd még egy, majd még egy, és egyszerre a város minden cinkéje boldog mosollyal az arcán (már ha lenne nekik ilyenjük) tejet ivott az ember üvegéből.

Hogyan beszélték még? Hogyan adták át a módszert? A csipogás-nyelv alkalmas lenne erre is? Vagy más eszközt használtak a tudás átadására?

S ha ez a furcsaság nem lenne elég, tegyük azt is hozzá, hogy ezt a „renitens” madár-magatartást 3 nap alatt egész Angliában feljegyezték. S ha feltételezzük, hogy a „cinke-király” futárokat küldött volna szét egész Cinke Királyságában, hogy a tudást megossza a többiekkel – hát, csalódni fognak. Mert a cinkék repülési sebessége alkalmatlan arra, hogy ekkora távolságot 3 nap alatt megtegyen. Ha éjjel-nappal repülne e titokzatos cinke-futár, akkor sem tudná berepülni e távot a dél-angliai nyaralóhelyektől (:-D) egészen a rideg észak-skóciai partokig.


Hát akkor hogyan?!


Törjék csak rajta művelt emberek az okos fejüket!
Engem nem igazán érdekel tudományos megoldásuk.
Én már megfejtettem: „A szél ott fúj, ahol akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hova megy. Így van vele mindenki, aki a Lélekből született.” (Jn;3,8)
S nyugodjunk meg abban is, hogy amikor eljön az ideje annak, hogy egy igazság napvilágra kerüljön, jöhet bármilyen gát, akadály, mesterségesen támasztott emberi bonyodalom, aggodalom – az igazság egyszerűen, visszatarthatatlanul megjelenik, materializálódik és tömegessé – azaz megszokottá, elfogadottá, bevetté – válik. Nincs ellenszere. Meggátolhatatlan.

Ne aggodalmaskodjunk hát!

Miért mondom ezt? Mert ez jutott eszembe, amikor valaki arról beszélt nekem, hogy Magyarország végérvényesen elveszett, morálisan padlón van, etikai szemétdombra került, feloszlás, eltűnés előtt állunk, Trianon vitathatatlan tény, „nincs magyar feltámadás”; s hogy a Királyság hívei is, a monarchisták és a legitimisták csak marginális – nevetséges és/vagy röhejes – politikai kisebbséget képviselnek; s meg kellene már „szokni” a ma bevett fogalmakat és „rendet”. Európát. A respublikát.

Tényleg? És a kék cinkék? Ők vajon mit tudnak Európáról és a köztársaságról?
Egyáltalán… érdekli őket? A Cinke Király by monarchista

2012. jún. 28.

Horthy vs. Kádár

Ez most komoly? Egy ilyen írás után az ember csak a fejét tudja fogni, esetleg Cataflam után kapdos, hogy a mások hülyesége miatti fájdalmát enyhítse. Én sose értettem ezt, ezt az egyébként teljesen irreális hozzáállást, hogy a modern ember fogja magát és úgy tekint a történelemre mint egy masszára, természetesen színtiszta XXI. századi "értékrenddel". Persze, a történelem folyó, nem kőszikla, de azért mert nem áll meg, hanem mozog, nem azért mert mindenütt ugyanolyan! Ez a folyam nem törések nélküli és van, hogy bizony egyes részeinél hatalmas mennyiségű mocsok, szenny és törmelék ömlik bele.

Mint nagyon is jól tudjuk, a magyar történelem is ilyen. Hallgattuk ötven éven át Kádár János összehasonlítását I. Ferenc József apostoli királyunkkal, mely méginkább sértő (ám majd egy másik bejegyzés témája lesz), ugyanez a helyzet itt is, csak most épp Horthy van a célkeresztben. Nagyon tetszik a demokráciaféltés; itt nem a bal-jobb a határvonal, hanem a demokrata-antidemokrata; a baloldali demokratának el kell utasítania Kádárt, a "jobboldali demokratának" Horthyt. Ami tényleg csak azért vicces, mert ha Horthy "demokrata" lett volna a szó mai értelmében, és egyenlő és titkos választójog lett volna Magyarországon, a nyilasok és fajvédők jóval korábban hatalomra jutnak. Elég csak annyit látni, hogy 1939-ben titkos lett a városokban a választás és a zöld kommunisták már bejutottak. Ebbe a kedves kortárs demokrata nem gondol bele, hogy Horthy hazáját nem csak a vörös, hanem a zöld veszedelemtől is óvni kívánta.

Ezen túl az összehasonlítás teljesen elfelejti a jogfolytonosság többszöri megszakadását Horthy Miklós ideje és Kádár közt. Két külön Magyarország volt az. Horthy Miklós alatt a Magyar Királyság még nem volt elszakítva alkotmányos hagyományaitól, és bár, valóban, a Horthy-provizórium "egy olcsókönyvtári kiadása volt a Habsburg monarchiának", de legalább az volt! Volt cél, volt fölkapaszkodás. Volt híd. Kádár rendszere diktatúra volt, méghozzá az egyik legsötétebb típusú: amely az elmét támadja. Röhejes az "idegen hatalmak segítségével" hatalomra kerülés érve is: ez a győztes ellenforradalmat segítő román (helyenként francia) csapatok segítségét és angol diplomáciai támogatást teszi egyenértékűvé a Kádár, Apró, Dögei által behívott Vörös Hadsereggel, a diktatúra fenntartására bevezényelt szovjet csapatokkal. 


Amit a modern ember művel persze egyszerű demagógia és populizmus, lényege az eladhatóság és az időszerűség. Ezért szerveznek ilyeneket, ahol a racionális szaktörténészi hangot elnyomja az, amit a baloldal hallani akar. Az embereket nem érdekli Horthy Miklós és Kádár János, ha érdekelné őket, akkor tudnák, hogy nem összehasonlítható a kettő. Más az a szempontrendszer, ami szerint tetteiket mérlegelni kell, ez más lesz egy ellenforradalmárnak, egy demokratának és egy kommunistának; mivel értékmentes történelemírás nincs. Mindegyik történész hozzáadja a saját értékítéletét a modern ember meg eszerint válogat. Az egyik ezt, a másik azt nem hajlandó a kezébe venni. Pedig Kádárt össze lehet hasonlítani egy Rákosival vagy talán egy Hruscsovval, vagy más bolsevik "vezetőkkel", Horthyt meg talán más kormányzókkal (Hunyadi János) esetleg nádorokkal, de még talán ahhoz is túl speciális a helyzete. Megint a dolgok helyén kezelése megy ugye nehezen, és a nagybetűs Igazságra alig néhányan kíváncsiak. Persze mindenki úgysem lesz soha. De törekedni azért kéne rá. Kádár és Horthy, pláne Kádár és I. Ferenc József egy lapon emlegetése pedig sokat elárul az illetőről...

2012. jún. 25.

Maróthy-Meizler Károly: Az ismeretlen Mindszenty

Malmö egyik lakótelepén egy Svédországban élő erdélyi nemesasszony polcáról emeltem le ezt a Buenos Airesben, 1958-ban kiadott Mindszenty József hercegprímásról szóló könyvet. Alig pár napra kaptam meg, hogy elolvassam. Ez volt második könyv, melyet teljes egészében lefénymásoltam, annyira olvasmányos és letehetetlen munka. Annak örömére, hogy végre a Pázmány Péter Katolikus Egyetem honlapján digitálisan megtaláltam, álljon itt belőle egy részlet: 

"1947 Szent István napja előtt a vatikáni misszió egyik magyar papja végiglátogatta azokat a foglyokat, akik még ekkor is börtönökben raboskodtak. mindegyik kapott egy élelmiszeres csomagot s pár doboz cigarttát. A lelkész feljegyezte a nevüket. Az egyik francia börtönben egy nagyon megtört, lesoványodott fáradttekintetü férfi is megkapta a csomagjait, bemondta a nevét:


-Dr. Schiberna Ferenc.


-A volt főispán?


-Igen.


-Akkor önnek külön csomagjai vannak: magyar szalámival és magyar cigarettákkal.


A páter előkereste a nemzetiszínű szalagokkal díszített csomagokat.


-Vajjon ki gondolhatott reám? Feleségem? Öcsém? Barátom? - kérdezte könnyek között a harmadéves rab.


-Most ezek egyike sem. De az, akinek ön ellensége volt: Mindszenty József bíboros hercegprímás úr küldötte áldásával együtt...


-Lehetséges volna ez? A hercegprímás úr?... Nekem? -futotta el a fogoly falfehér arcát az öröm pirja, szemét pedig a könnyár.


-Igen a hercegprímás úr. Ezer gondja között sem felejtette el önt. Szabadonbocsájtása érdekében már két levelet is írt. Sajnos a franciák ismerik az ön esetét. De reméljük nem lesznek keményszívűek, mint mások egykor a prímással szemben..."


A fogoly volt az egykori veszprémi nyilas főispán, aki elhurcolta Mindszentyt a börtönbe, mindazokkal a paptársaival együtt, akik védelmére keltek.

A könyv az alábbi linken érhető el:

Maróthy-Meizler Károly: Az ismeretlen Mindszenty 1958 Buenos Aires

2012. jún. 21.

2012. jún. 18.

Kell-e nekünk Horthy?



Csókakő.
A szombat délutáni forróság kicsit enyhül, ahogy négy felé az ezres tömeg Csókakőn a szobor köré gyűl, várva az ünnepség hivatalos kezdetét. Ám a leleplezésig még sok idő van hátra, ami alatt nem is sejtjük, hogy min kell keresztülmennünk. A szörnyű és rossz hangzású recsegő rockszámok mellett beszédek sokasága próbálja méltatni a kormányzót, ám valójában őróla esett a legkevesebb szó. A kezdeményező polgármester lelkes, de zavaros és akadozó beszédét körbevették a tisztelők, nemzeti celebek és lelkészek szóáradatai, melyekben jó ha egy-egy kapocs volt Horthy kormányzóhoz. Beszédek szünetében egyik oldalról felüvölt egy "Szabadság testvérek!" másik oldalról egy "Vesszen Trianon!". A tömeg Horthy nevét skandálja, majd jön az elmaradhatatlan "Mocskos zsidók!". Ifj. Hegedűs Lóránt ezek után Horthy zsidómentő tevékenységét méltatja, az IMF-et, a kormányt és a püspököket szidja. Toroczkai László mozgalma és maga nehézségeiről, a revíziós gondolat fontosságáról beszélt, valamint, hogy követni kell Horthyt. Budaházy György Skype-on keresztül tartott monoton történelmi kiselőadást összehasonlítva az elmúlt húsz évet, Horthy huszonnégy évét és a Kádár-rendszert, míg a technika közbe nem szólt. Molnár V. József néplélekrajzkutató (?) emelkedett leginkább az eklektikus szinkretizmus magasságaiba, mikor a "fehér ló karizmájáról" és Horthyról, mint utolsó "szakrális uralkodóról" beszélt. Nade ő legalább Horthyról beszélt...



A csókakői Horthy-szobor.
Nem kétlem én a jelenlévők jószándékát, valamint azt, hogy ők valóban Horthy Miklóst szeretnék követni, csak a legnagyobb gond az, hogy ha valakit követni szeretnénk, azt meg kéne ismerni előtte. És félreértés ne essék, én most nem a Horthy-szobrok avatása ellen ágálok, legyenek Horthy-szobrok az országban, legyen minél több, nagyon jó, hogy végre a sulyoki betonfal mögé tekintünk, de ez nem lehet öncélú. Ne azért emlékezzünk Horthyra, mert az idegesíti Dániel Pétert - akinek a neve mellesleg többször hangzott el a megemlékezésen, mint Horthyé -, ne is egyfajta fetisizált Horthy-képért, hanem a kormányzó valós érdemei miatt. Voltak neki olyanok ugyanis. Ám egy valós Horthy-kép addig illúzió, míg a "magyar jobboldal" (ilyen nincs) egy perpetuált nemzeti radikalizmus, amelynek lehúzó személyei úgy csüngnek ott minden egyes rendezvényen, amely 1945 előttre nézne vissza, mint Ormos Mária mumifikálódott, marxistán vigyázó tekintete a XX. századdal foglalkozni akaró fiatal történészek fölött. Rendben, hogy nemzeti összefogásról ír a Szent Korona Rádió, hiszen Horthynak ennyi előnye tényleg van: a hazafi, a szabadságharcos, a kálvinista, az ősmagyar, az átlag nemzeti radikális és a pszichedelikus sámán is tud rajongani érte. Persze tisztelné az ókonzervatív is, de azt inkább taszítja a sörvirslis vurstli, a megkövült, a bejáratott kliséivel és unásig ismert kellékeivel jelen lévő szubkultúrális nemzeti radikalizmus, és ahogy vitézi rendi elöljáróm mondta: ide eljövünk majd magunkban, koszorúzni, hogy úgy tiszteljük Horthyt, ahogy megérdemli.



Felvállalható ellenforradalmi hagyomány.
El is jutunk a kérdésig, így Horthy kormányzó születésnapján: kell-e nekünk Horthy? És, hogyha kell (mert ugye nem kérdés, hogy ez a válasz), hogyan kell? Mit gondoljon, hova tegye Horthyt egy konzervatív, egy monarchista? Ismerek olyanokat, akik a teljes elutasítás pártján állnak. Horthy visszaverte a királyt, hosszú időre rendezett be egy alapvetően provizórikus korszakot, hozzá szoktatta a királynélküliséghez a magyart, személyi kultuszt folytatott, elősegítette a kuruc-plebejus történetszemlélet előretörését, ügyetlen és szerencsétlen volt 1944-ben a zsidókkal, a németekkel és a nyilasokkal kapcsolatban és, hogyha katolikus lett volna, hát bizony, még talán királlyá is koronázza magát és dinasztiát alapít, még így is megpróbálta! Ismerős a másik, talán lehet mondani, horthysta oldal is, vallja azt, amit akkor vallottak a kormányzóról: országmentő, országgyarapító, harmadik honalapító Szent István és IV. Béla után, megteremtette a független Magyarországot, sikerre vitte a területi revízió ügyét, mindent megtett, hogy Magyarország útját egyengesse az egyre szűkülő úton, megmentette a budapesti zsidókat de a geopolitikai helyzet nem kedvezett neki, szegényt megpuccsolták és száműzetésben halt meg, de az erkölcsi győzelem az övé volt. 



Hídunk a Magyar Királysághoz.
Nem kérdés, hogy a konzervatívnak a két értelmezés között kell lennie. A konzervatív nem lehet horthysta, ám nem dobhatja ki teljesen Horthyt bűnei és hibái miatt (mert ilyenek is voltak neki), hanem - ahogy a konzervatív mindig teszi - helyén kell kezelni őt. Tisztelni érdemei miatt, kritizálni hibái miatt. Hiszen Horthy valóban a Nemzeti Hadsereggel győzelemre vitte az ellenforradalmat, helyreállította a jogfolytonosságot és a királyság intézményét. Viszont vissza is verte a felkent és megkoronázott magyar királyt, ami mindenképpen az egyik legnagyobb bűne volt. Ám IV. Károly és II. Ottó megbocsátott neki is és József hercegnek is, és elismerték a kormányzósági provizórium legitim voltát, valamint Károly korábban is "kormányzóm"-nak szólította Horthyt levelében. Horthy valóban rendet teremtett itthon, ám valóban tudott a fehér terrorról. És sorolhatnánk. Ami kirajzolódik így, az viszont egyértelműen egy híd szerep. Horthyra, főleg nekünk, hídként kell tekinteni, egy olyan személyre, akinek érdemeit tisztelve és fölfedezve a nemzeti radikalizmus valóban konzervatívvá tehető, elvezethető a királyságig, ugyanis Horthy monarchista volt, valamint a magyar királyi család tiszteletéig, ugyanis Horthy Habsburg-tisztelő legitimista is volt. Az irredentizmusig Horthy már elvezette a nemzeti radikalizmust, jöhet a másik kettő, hiszen irredentizmus nincs Magyar Királyság nélkül és Magyar Királyság sincs a Habsburg-Lotaringiai dinasztia nélkül. Ha ez megtörtént, lesz magyar jobboldal, addig nem.


Tehát kell-e nekünk Horthy? Kell. De Horthy Miklós kell és nem az "illegitim kormányzó", a "szakrális uralkodó" és nem is a "népírtó háborús bűnös". Ugyanis egyik sem létezett.

2012. jún. 14.

Magyar Királyságért Liga

Akik látogatják anyaportálunkat, a Regnum!-ot, azok már tudják; ez a monarchista közösség tett egy lépést a nagyobb nyilvánosság felé. Azt, hogy ez egy kicsi lépés avagy korszakhatár lesz, majd a jövő eldönti. Mi egyelőre szeretnénk felhívni a nyájas olvasó figyelmét eme küldetésnyilatkozatunkra, mely a Liga online létrehozását kísérte. A szervezet az ott részletezett okok miatt egyelőre még csak a Facebook-on létezik, de Isten segítségével - ha meg tudjuk valósítani azt, amit leírtunk, akkor - a való világban is találkozunk. Az előttünk álló út persze rögös, a munka pedig sok. Ötleteket itt is mindenkitől várunk. Kérjük, hogy imáikkal kísérjék a közösségünk megalakulását!


A.M.D.G.

2012. jún. 10.

Lobogónk Pathó Páll! (hangos jegyzettel)


Petőfi nagyot tévedett. Többrendbelileg. Ez mára már kétségtelen, és egyértelmű: nem látta ő az összefüggéseket.
Vagy csak afféle, mindent össze-vissza locsogó XIX. századi „blogger” lehetett.

Erre nem mostanában jöttem rá, de e felismeréstől kezdődően kezdtem el igenis tisztelni tekintetes Pathó Páll uramat (1793-1855), Esztergom vármegye oktalanul lenézett alszolgabíráját, Szőgyén község jegyzőjét.

De tudta ezt a mi jó, drága Petőfink is, hiszen – talán jól titkolt bűntudata okán – hírhedt verse életében nem is jelent meg, s 1855, Pathó Páll uram halála után már 5 gyermeke – Géza, Iza, Ila, Jóska és Rozina – sem indított jó hírnév megsértése miatt pert a poéta jogutódaival szemben…

Viszont gondoljuk el azt is, hány évszázadnak kellett eltelnie, hogy belássuk a tekintetes Alszolgabíró úr igazságát! Hogy nem kell búsongnunk a republikánus botorságokon, az eltelt évszázadokon, az idő tekintetes Pathó Páll uramat – és engem – igazol; amikor a tekintetes úrral együtt mondjuk: „Ráérünk még erre!” (Mert az eredeti szólás ekképpen szólt, nem úgy, ahogy Petőfi a verslábak kedvéért azt megfaragta.)

Pató Pál arcképe
Ponori Thewrewk Ádám Ajtony alkotása
Mert kétségtelen tény, hogy Pathó Páll uram egy valóságos géniusz, egy pusztai filozófus, egy magyar Diogenész volt. Gondolja csak el a Kedves Olvasó! Az általunk – esetleg, ma – problémának látott dolgok, kérdések, események valójában és döntő többségükben ál-problémák. Amelyeket ha magukra hagynánk, azok a dolgok természetes rendje szerint – minden bizonnyal – maguktól megoldódnának.
Mert kérem, itt a hangsúly a „természetes renden” van.

Természetellenesen, erőszakkal, furtum, a természet becsapásával a felbukkanó kérdések megoldhatatlanoknak látszhatnak ugyan; de ekkor megint, újra, újra és újra újabb kérdések keletkeznek.

Mert ilyen a dolgok természetes rendje! Kérdés kérdést követ.
Viszont; ami elromlik – az meg is javulhat. És vice versa: ami jó, az el is romolhat. Ha meg mégsem javulna meg, hát a kérdés nem is volt méltó rá, hogy foglalkozzunk vele. Akkor meg? Minek pazaroltunk volna rá időt? Kész időpocsékolás lett volna; amit pedig a fontos teendőinktől kellett volna elvennünk.

Mert kérem, mi történik, ha „hamari” módon gondolkodunk – ahogyan a széles látókörű Tolkien adta e meglepő kifejezést az entek atyja, a bölcs Szilszakáll szájába – és mindent azonnal meg akarnánk oldani?
Bizony, ekkor jönnének a megélhetési „szakértők” és mindenféle „megfizethetetlen” – ám mégis méregdrága – „jó tanácsot” adnának.

S mikor már az összes libánk elpusztul – azok még mindig ott állnának és mondanák, mondanák, csak mondanák az újabbnál újabb, kéretlen „jó-tanácsokat”.
Noha ekkor már az is elképzelhető, hogy éppen e „jó-tanácsok” miatt nem tud a kizökkent idő „visszazökkenni” a maga természetes medrébe; s a gond magától megoldódni.

Gyermekkoromban apám vett egy kertet. Nagyon szeretett ott lenni, s mindig minket is kivitt magával. Az öcsémmel nem túlzottan rajongtunk a munkatempójáért. Ő szépen, komótosan végignézett mindent, szinte a szemeivel simogatta tokától bokáig a fákat, a bokrokat, a növényeket; nagyokat szippantott a levegőből és észrevehetően jól érezte magát a szerszám nyelére támaszkodva. Képes volt negyed, sőt félórákat is ebben a meditatív pózban eltölteni.

Mi meg az öcsémmel kapkodtunk és igyekeztünk volna „haza”, mert „kezdődik” az ez vagy az a vasárnapi, „ifjúsági” műsor a tévében. Mert akkor még tévé-függő voltam – mármint azé az egy szocialista propaganda-csatornáé.

Hiába; „meg kell ahhoz öregedni, hogy az ember öreg legyen” – mondta egy kedves, azóta pappá szentelt barátom. Ettől kezdve tudom, hogy több szocialista propaganda-csatorna az csak kvantitative több csatorna, kvalitatíve nincs összefüggés; s a legjobbat akkor teszünk magunknak, ha egyiket sem nézzük. Mert egyszerűen nem igaz, hogy ezekre időt kellene szánni – mármint a valóban fontos tanulmányaink és elsajátítandó teendőink rovására.

A pathóizmus viszont – Petőfinek hála – mára egy méltatlanul nem tárgyalt filozófiai metódus lett. Pedig látom, körülöttem széles tömegek már régóta, valójában pathóisták; legalábbis legbelül. Pathóizmus nélkül ugyanis nem lehetett volna túlélni a világháborúkat, Trianont, a szovjet terrort, az orosz megszállást, Rákosit, Kádár-Apró-Dögeit; no és a feledhetetlen Gyurcsány Ferkót.

Pedig mindegyiktől csak meg kellett várni, hogy kimutassa a foga fehérjét és nem legyőztük őket, nem elbuktak, nem elbuktattuk őket, hanem csak elfogyott szépen lassan körülöttük a levegő és a légszomjba pusztultak bele; míg mi csak hagytuk, hogy önmagukat legyőzzék. Ilyen egy bölcs nép kollektív tudattalanja; és életösztöne.

S eközben lássuk meg azt is, hogy a pathóizmus valójában a nemzet túlélésének segédeszköze. Mindenkor. S lám – ékes bizonyság az eszme transzcendenciájára és megalapozottságára Isten s ember előtt – a magyarság valóban túlélte. S eme előbb említettek neveire, arcára meg már alig valaki emlékszik.

Minek hát az a sok-sok kapkodás, idegeskedés?

Még anno, amikor a tanácson dolgoztam, volt erre két szólás:
Egy ügy nem érdemli meg, hogy ügynek nevezzük, amíg az akta nem vette be az iroda szagát.
– S a másik: Az az akta, amely képtelen megoldani saját magát, csak azt nevezhetjük ügynek.

Nagy János alkotása
(A szobor létrejöttének támogatója,
valójában létrehozója:
a Szőgyénből valamikor elszármazott,
patrióta és hazafi Király Mária nővér volt)
Bölcs szavak ezek. Rámutatnak a problémamegoldások rákfenéjére, s máig hűséges – mégis rendszerfüggetlen – követői s megtestesítői a megvalósult pathóizmusnak is. A pathóizmusnak, mint gondolatbéli és egyben életvezetési, s önvédelmi módszernek, meditációs technikának.

Hallom, a Legfelsőbb Bíróság megtagadta a Pató Pál Párt bejegyzési kérelmét. Egetverő otrombaság volt ez kérem! Azt írta a taláros testület a bejegyzést megtagadó határozatában, hogy: demoralizáló és destruktív az alapszabályuk, ironikus, szatirikus valamint közösségellenes a ténykedésük. Nos! Kell-e ennél nagyobb elismerés és obskúrus lényeglátás? Éppen attól a grémiumtól, amely valójában – ha akarta, ha nem –a magyar megmaradás alapkérdéseit ily módon, de felismerte; mármint e valójában szolipszista döntéssel is igazolhatóan?

Mert ne feledjük azt a nem lényegtelen körülményt sem, hogy Pathó Páll uram életpályája csattanós válasz az őt és filozófiáját ért vádakra.

Először is 50 éves korára érezte annak olthatatlan szükségességét, hogy megházasodjon, s elvegye nemes Wargháék Örzsébet (sic!) keresztnevű leányát. S miután a cél és az eszköz már önmagából adott volt, ekkor viszont nem aprózta el teendőit, s gyors ütemben 5 gyermek atyjává vált. Derék! Nagyon derék; ma is megirigylendő honfiúi teljesítmény!

S miután az a nyikhaj csepűrágó 1846-iki Novembrius 7-kén megírta ominózus versét – figyeljük az időpontot! – tekintetes Pathó uram a nagy ribillióban a helyi ’48-as Nemzetőrség szervezésébe vetette magát, bár annak megalakulása után már nem ő lett annak parancsnoka. Nem hiába! Szinte hallani véljük érveit: „Ráérünk még erre!”

A kossuthista kapkodás és agyrém elmúltával viszont azonnal, már 1849-iki Októbrius 19-kén nemes és tekintetes Pathó uram azonnal megreklamálta, hogy szolgabírói apanázsát több hónapja a T. Császári és Királyi Biztos Úr nem disponálta. S szavainak, alázatos kérelmének nyomatékot adandó, rögtön hajdúját is elküldte a kérelmével együtt, hogy a tárgyi összeget neki rögtön elhozhassa. A Királyi Biztos utalványozta is volna a kért summát, ám a kor szokásai szerint azt hajdú – se nyugta ellenében, sem sehogyan – nem vehette át. Soha! Ez kérem nem a hajdú pensuma. Így tekintetes Pathó Páll uram kénytelen volt személyesen tiszteletét tenni az átvételhez.

S míg ezt a történetet leírom, azon töröm a fejem, vajon az ezt olvasó kései utódok felismerik-e az e cselekedetben mélyen megbúvó végtelen rafinériát és taktikát? Hisz, mikor másodjára már személyesen ment a pénzéért, az, annak jogossága már nem volt, nem is lehetett vitatott, s dictum, factum, punctum volt, hogy „az kérem a tekintetes Alszolgabíró úrnak: jár.”

S kérem, az ilyen embert, az ilyen fineszt milyen alapon patópálozza le, s nevezi a méltóságos Kúria e szellemi gigászt „demoralizálónak”, „destruktívnak” valamint – noch dazu – „közösségellenesnek”?
Ej, ha még több ilyen pathópállunk lett volna…!


De nincs veszve semmi! Fel! S a 2014-es választásokon reményeljük, hogy szavazhatunk a PPP-re! S hogy e Haza normálisabbjai erre a pártra fognak majd szavazni! Én ugyanis beadnék egy újabb alázatos kérelmet a bejegyzés végett – de most már „th”-val és két „l”-lel írnám példaképünk nevét – úgy, ahogy az valójában dukál néki!


Mert e pártra olthatatlan igény és szükség mutatkozik – mint a valódi magyar, túlélő szellemre.
Én mindenesetre a PPP-re szavaznék; már ha lenne ilyen párt, s a választás napját addigra el nem feledném. De majd valahová csak felírom. Nagy litterákkal… talán, kéménybe korommal.



[Nos, a fenti sorok az én elmeszüleményeim lennének. Azok semmiképpen nem a hivatalos magyar monarchista véleményt képviselik. S ha valaki a szatírát, a karikatúrát nem venné észre - hát ő valóban az én emberem, s küldöm a PPP párttagsági igazolványát... majd valamikor... ha mögtalálom a zigazolványokat és hogy hová a búsba raktam a pöcsétet. Addig is: "Szavazz a PPP-re! - Ha jót akarsz!" Mi ugyan nem lőjük le a kutyádat, mint az echte liberálisok, de lehet, hogy nem kvaterkázhatsz velünk... ha betévedsz az asztaltársaságunkhoz... Dictum, factum, punctum!"]

2012. jún. 9.

60.

Sokan szokták kérdezni tőlem, hogy mennyiben lenne más a királyság a köztársaságnál. Órákon keresztül lehetne kiselőadást tartani a közjogról, történelemről, vagy az államszervező elvekről. II. Erzsébet királynő megkoronázásának 60. évfordulója alkalmából jutott eszembe ez az "apró malőr", melyben egy pillanat alatt megmutatkozik az olasz miniszterelnök és Nagy-Britannia uralkodója személyisége, neveltetése, kulturáltsága közötti hatalmas különbség. A felvétel értékét éppen a rövidsége és tömörsége adja, és az, hogy bele van sűrítve a válasz a feltett kérdésre. 


Persze lehet ezt magyarázni a olaszok mentalitásával, de felmerül a kérdés: vajon az olasz király is hasonlóképpen viselkedne?

2012. jún. 5.

Mit kedvel egy potenciális magyar trónörökös a XXI. században?


Jelenleg - a fenti kép alapján - nagyon szeret gokartozni. [Kis segítség: Antal-Ferdinánd herceg bal fent az első személy.] Ezzel is kellemes - a korszaknak persze megfelelően aktualizált - párhuzamot mutatva nagyapjával.


[Még egy kis segítség: II. Ottó örökös király 1926-ban a kerékpárján, amelyen sokat túrázott.]

2012. jún. 4.

Nem felejtünk.


Ma volt kilencvenkét éve, hogy hazánkkal aláíratták a gyalázatos békediktátumot.



Memento!


Frázis-Trianon (hangos jegyzet)

Kézzelfoghatóan és szemmel láthatóan megváltozott a nemzet Trianon-képe, ha csak az elmúlt 40-50 évet nézzük.

Édesapámnak volt egy öreg kollégája, a nyugdíj előtt álló Sziklay doktor; egy régi vágású úriember, aki egész megjelenésével, öltözködésével is mintegy azt szimbolizálta, ami méltóság, rend volt az elmúlt világban. A hétköznapok dacával hirdette egy szebb, hitelesebb világ fensőbbségét.

Ha a közelébe kerültem ez az érzés a bensőmig hatolt, pedig egy szót sem szólt soha hozzám.

Egy alkalommal, az egyik szokásos névnapon vagy születésnapon betévedtem az irodájukba, ahol az urak már jócskán fogyasztottak – az üres boros és pálinkás üvegek mennyisége legalábbis ezt jelezte –, így hangoskodtak és már-már énekeltek is.

Csöndben leültem, és hallgattam – ahogy az ifjakhoz illik – csak hallgattam.
Sziklay doktor éppen „előadást” tartott. Megtudtam, hogy karpaszományosként végigharcolta a Dontól hazáig tartó végtelen utat, s hogy a Kormányzó egy úriember volt. Ez kb. ’72-ben történt.

Kiderült, hogy ez a világ hajítófát sem ér; „akkor”, „régen” még volt tisztesség, s hogy ennek a nemzetnek a máig ható legnagyobb baja: Trianon. A lelki Trianon.

Megfagyott egy kicsit a levegő. Szokatlan volt ez a hang akkor. Később mindenki elfelejtette az egészet. Sziklay doktor nemsokára tényleg nyugdíjba ment.


Aztán jött a „rendszerváltás”. Nem tudom, doktorunk megérte-e?

A hatalom a hivatalosság szintjére emelte a Trianon-tudást. Ettől kezdve újra lehetett siránkozni, búsongani, az asztalt csapdosni. Sziklay doktor biztosan élvezte volna…

Majd a búsongást, a haragot a „nemzeti emlékezés”, a „nemzeti összetartozás” váltotta fel. De azon semmi nem változtatott, hogy a Trianon-emlékezetből kimaradt több mint 40 év, ami testvérek között is legalább két nemzedék. 1989-ben ott kellett kezdeni, hogy egyáltalán beszélni lehessen a történtekről. Beszéltünk is – jó magyar szokás szerint, csak beszéltünk. S ha úri kedvünk úgy hozta, akár józanon is lehetett az asztalt csapdosni és a Kormányzót éltetni.

Majd egy új nemzedék jött, amely lassan belefulladni látszik az emlékezésbe. S ami a legnagyobb baj, ez az új nemzedék már apáinál, nagyapáinál is jobban beletörődni látszik e nemzeti gyászba; s szinte mindenki már-már elfogadja mindezt az igazságtalanságot, azt ami velünk történt.
Mert velünk történt – ezt ne felejtsük el.

De a korábbi harcos, magyar virtussal ékesített ellenállást valami meghatározatlan szomorúság váltotta fel. „Jól van ez így! Csak hagyjanak békén! Jogot a határon túli magyarságnak!” S nincs, nem is volt az elmúlt 20 évben kormány, amely Trianont programmá emelte volna.


Nem is tehet mást. Hiszen az új nemzedék véglegesnek tűnően fertőzött lett. Az önfeladástól, a megadástól és a kézfelemeléstől fertőzött. „Csak hagyjanak békén!”


Terjed a kór. Már nem is gondol senki arra, hogy Trianonnak meg kell változnia; hogy Trianon egyáltalán megváltoztatható lenne. Már Horthy is így kezdte. Megünnepeltette velünk a részleges revíziót. Azaz nézőpontot váltott. Az addig meghatározó történelmi elv helyett az etnikai elv elfogadását hozsannáztatta.

Majd a második nagy háború vérzivatarában lelkileg kimerült nemzet már nem is akart emlékezni. S most hagyjuk a „kommunisták bűnei” kezdetű csasztuskákat, mert nélkülünk bizony ez a munka nem ment volna. S a baj, hogy ezt mindannyian jól tudjuk, csak bevallani szégyelljük. A lengyelek több száz éves elnyomatás után is ki tudtak állni magukért. Mert ők soha, egy napra sem felejtettek. Ezért van az, hogy Trianon emlékezete a gúnyhatárokon túl ma élénkebben él, mint nálunk, az „anyaországiaknál”. De „anya” így nem viselkedik…

A minap megdöbbentő beszélgetés tanúja voltam.
Egy német hadirokkant fényképe alatt olyan megjegyzéseket olvastam, ami mai korunkra annyira, de annyira jellemző. Valaki megjegyezte, milyen kár, hogy a háborúkat nem azok vívják meg, akik kirobbantják. Álljanak ki a királyok egy mérkőzésre és aki nyer, az nyerte a háborút.


Tehát nekünk már nincs szerepünk a jövő nagy küzdelmeiben. Majd mások megoldják – akár egyetértünk a célokkal, akár nem. Van erre egy szó: pacifizmus. Mások persze defetizmusnak nevezik.


Ez a betegség a vietnami háború idején terjedt el. Még jelvényük is lett, valami madárláb; és a falakat is telepingálták a jelszavaikkal: Peace, love, flowers, freedom, happiness. Az „én”, az „én” és az „én”. Az „én” békém, az „én” szerelmem, az „én” virágom, az „én” szabadságom, az „én” boldogságom.

Hát csoda, hogy elvesztették a háborút? A puskacsőbe nem virág való, és főleg nem őszirózsa. Pacifista, defetista nemzet nem nyerhet háborút, nem mentheti meg magamagát. Még akkor sem, ha mindenféle korszerű – s így modernista, valójában igazi demagóg – nézeteket is szajkóz.

„Élni! Csak meg ne haljunk!” Mert nekem „jogom van”, jogom az élethez és a boldogsághoz!
De hát egyszer mindenki meghal! Inkább egy életen át – térden?
Az individuum legyőzte a communio-t. Bármi áron! Minden áron. Még Trianon árán is.


Az alattvalók eltűntek. Nincs, aki parancsot teljesítene. Mindenki egyből tiszt, mindenki vezérkari tiszt akar lenni. S így nincs egységes magyar nemzet sem – mindenki egyénileg akar boldog és sikeres lenni. Bármi áron! Az „okosok” meg „oldják meg”, „nekünk ebben nincs szerepünk”.


Tipikus ’societas leonina’. Minden jóhoz jogom van és minden szenvedést, megpróbáltatást visszautasítunk. Nem, nekem nem kell semmit tennem! Elég, hogy vagyok, hogy megszülettem. Én ezt tettem le a társadalom asztalára. Ez a tipikus: „mert megérdemlem!” hozzáállás. Az én, az én és az én.

De hogy visszatérjek a gondolatindító történethez: aztán kiderült, hogy az a bizonyos hozzászóló X éve katona. Gondolom tiszt. Na, ezért tény, ezért objektív és megkerülhetetlen, eltörölhetetlen körülmény, örök és megváltoztathatatlan történelmi alap Trianon. A magyarság elveszésének szomorú alapja. A mentális hozzáállásunk miatt.

S lehet közben hivatkozni mindenki őseinek megfellebbezhetetlen érdemeire, hősiességére; még arra is, hogy az illető a Gyurcsány ellenes tüntetések idején mit tett, mit írt. Ez már mind nem számít semmit. A jól csengő, ősi családnevek és előnevek sem jelentenek már semmit, ha mögöttük a trianoni önfeladás és teljes leszerelés áll – még ha azt katonazubbonyban teszik is.

Egy dolgot viszont tudok: ha úgy fordul a kocka; amikor „idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatja” mindazt, ami elveszett, amit „félve a szenvedésektől” egykor hagytunk eltűnni, s ezért arról „önmagunk lemondtunk” egyáltalán nem szeretném, ha a fenti tiszt lenne a szakasz-, vagy a századparancsnokom.

Pacifizmus és defetizmus soha nem oldott meg történelmi kihívásokat. A háború tagadása, a háború szükségességének elvetése, s így a háború elkerülendőségének mai dogmája sem civilizációt, sem múltat, sem értéket soha nem teremtett, mert valami olyfélével helyezkedik szembe, ami az embert, az emberi társadalmat éppen azzá tette, ami éppen ma – a szemünk előtt –megszűnni és összefolyni látszik. S ahogyan az etruszkok is akkor vesztek el – amikor lelkileg feladták a harcot; amikor a katonai eredményeknek engedve megtagadták végül saját magukat és elfogadták a latin uralmat saját uralkodóik helyett.
„Mert hát, élni kell! Ugye? Nem igaz?”

De Trianon mégsem élhet – amíg akár egy ember is van, aki úgy gondolja: nekünk is személyes szerepünk van minden harcban, amely nélkülünk nem megvívható; s amíg nem fogadjuk el a szakrális és Isten kegyelméből uralkodók döntéseit. Mert nekünk ez a dolgunk – ez a helyünk a társadalomban és a történelemben. Csak az ősi értékek győzhetik le Trianont.

Sokan talán éppen ezért legyintenek ma Trianonra; mert valójában az Értékre, a Hagyományra és a Rendre legyintenek. Akár ipszilonnal is a nevük végén… akár zsávolyban is.
 

2012. jún. 1.

Az első fecske

Nem tudom nézte-e valaki manapság a pénztárcájában az aprópénzeket. Ma reggel a péknél kezembe került egy meglehetősen fényes ötforintos. Gondoltam új pénz lehet. Néztem a dátumot: 2012. Olvastam a feliratot: Magyarország. Nem rossz.

Ugyan ez nem egy szentkoronás fillér, királyok arcmásával ellátott aranydukát, sem nem pengő, melyen a magyar királyság főbb nyelvein is feltüntették a címletet, de még így is jobb kedvre derített, ahogy a zsebembe dugtam visszafelé a munkahelyemre.