2013. febr. 27.

Gyenyikin háza

Rövidhír egy orosz nyelvű Magyarországgal foglalkozó honlapról:

Megtalálták Magyarországon Gyenyikin tábornok házát

A magyarországi Balatonlelle városában találták meg azt a házat, melyben Anton Gyenyikin, orosz hazafi és híres háborús parancsnok lakott az 1920-as években. A kutatásban Balatonlelle város vezetősége illetve az Oroszországi Föderáció magyarországi nagykövetsége vett részt. A ház felkutatásának ötlete, melyben a fehér tábornok, Dél-Oroszország Fegyveres Erőinek főparancsnoka, a híres Feljegyzések az orosz felfordulásról (Очерки русской смуты) című visszaemlékezés (mely alapvető történelmi-életrajzi írás az oroszországi polgárháborúról) írója valaha lakott az Orosz-nyelvű Írók Nemzetközi Szövetsége (МФРП) elnökének, Oleg Voloviknak a fejéből pattant ki. A felkutatásban Balatonlelle és Siófok város hatósága is segédkezett. 

Ahogy a Szövetség "Ablak Oroszországra" elnevezésű projektje jelentette, archív dokumentumokat, régi térképeket és képeket valamint a helyi lakosok feljegyzéseit és visszaemlékezéseit kutatták fel az orosz ellenforradalmár tábornokról. A házat, melynek lakói mint kiderült, leszármazottak, akik tulajdonosok is, végül is nem sokkal a keresés megkezdése után beazonosították. A Szövetség, a városi hatóságok engedélyével a házon már ez év tavaszán emléktáblát szándékozik avatni.

Anton Gyenyikin: orosz háborús parancsnok, politikai és közéleti személyiség, életrajzíró, publicista és haditudósító. 1872-ben született Vloclaveka elővárosában, Orosz-Lengyelországban, 1947-ben halt meg Ann-Arborban, az Egyesült Államokban. Az orosz-japán háború veteránja. Az első világháborúban az Orosz Császári Hadsereg egyik legeredményesebb tábornoka. Az orosz polgárháború éveiben a fehér mozgalom kiemelkedő vezetője, Dél-Oroszország parancsnoka. 1920 áprilisa óta száműzetésben, az orosz emigráció politikai személyisége. A Feljegyzések az orosz felfordulásról (1921-1926) és az Öreg hadsereg (Старая армия1929-1931) című visszaemlékezések szerzője, az 1953-ban kiadott Egy orosz tiszt útja (Путь русского офицера) önéletrajz írója. 

2013. febr. 25.

2013. febr. 23.

23-F avagy mi az aktuális

Talán az egyik legellentmondásosabb tett a monarchiák XX. századi történetében Antonio Tejero alezredes 1981-es puccsa. A történetet blogunk olvasói már ismerhetik: a csendőrség egy tisztje kétszázadmagával elfoglalta a spanyol képviselőház épületét, túszul ejtette a képviselőket, köztük Adolfo Suárez volt francoista miniszterelnököt, és a demokratikus folyamatok leállítását, a kommunista párt újra betiltását, valamint a királyi hatalom erősítését követelte. A tettet nem a király vagy Spanyolország ellen, hanem a királyért hajtotta végre. A puccs végére is emlékszünk. A király maga utasította vissza teljes mértékben a csendőrtiszt követeléseit, és állt ki az új spanyol alkotmány mellett. Az esemény örök szimbólumává vált annak, amikor az akiért küzdünk, nem azt akarja, amit mi. A túszdráma tizennyolc óra után ért véget, a csendőrök megadták magukat, Tejero a halálos ítélettel nézett szembe, amit a király kegyelemből harminchat év letöltendő börtönbüntetésre változtatott, ahonnan az alezredes végül tizenöt év letöltése után, 1996. december 2-án szabadult. Azóta Torre del Mar-ban él, minimális közéleti aktivitást kifejtve a konzervatív oldalon, elsősorban a baszk és katalán függetlenedési törekvések ellen fölszólalva. Egyik fia, egy katolikus pap őszinte, mélyen vallásos embernek jellemezte, aki mindig csak a legjobbat akarta Spanyolországnak. A közelben lakók még esetenként szemtanúi annak, hogy az idős úr feleségével a tengerparton sétál.

Persze lehet érvelni, hogy hatalmas kegyelem volt, hogy nem végezték ki a puccsistákat, hogy kegyelmet gyakorolt a király, hogy egyébként jó szándékú és nagy megbecsülésnek örvendő uralkodó a mai napig I. János Károly, Spanyolország katolikus királya, ahogy arról mi is megemlékeztünk ám ez a tényeken nem változtat. Egy szocialista, liberális vagy kommunista akkor sem lesz rendpárti, ha maga a király tesz neki engedményeket és persze, sok rossz ember vette körül a királyt akkoriban és most is, tehát a demokratizálási folyamatok a "peer pressure" miatt elodázhatatlanok voltak. Ezek mondjuk nem érvek és egyedül talán arra jók, hogy a spanyol király döntéseinek motivációit megértsük. Minden azonban egy "érvre", megállapításra vezethető vissza: Tejero puccsa "nem volt aktuális". Ami aktuális volt, az a demokratizálódási folyamat, a liberalizálódás, a tömegek részvétele a politikában, ami ma is aktuális. Látjuk is, hogy a tisztelt újságírók milyen igazságtalan mocskolódásokkal köszönik meg királyuknak azt, hogy megadta nekik a sajtószabadságot. Az egyéb természetjogi intézmények (házasság, család) háttérbeszorulása Spanyolországban bizony igen szintén aktuális, mondhatni következménye a harminckét évvel ezelőtt aktuális dolgoknak.

Nem aktuális.

A nagy kérdés csak az, hogy ami aktuális az helyes is-e egyben?

Tekintsünk napjaink Magyarországára. A hitelválság, államadósság, munkanélküliség, identitáskrízis és céltalanság által sújtott hazánk dezintegrált társadalmában láthatóan nem aktuális a jobboldali gondolat és a konzervatív ma egészen mást jelent mint száz éve. Monopolizálási vádaskodások repkednek a közéletben, az érdemi párbeszéd lehetőségét teljesen kizárva. A Fidesz a jobbközép, a Jobbik és attól jobbra szalonképtelen, de legalábbis valóságidegen és nem aktuális. Ami ma aktuális az akkor ezek szerint a politikai kísérletezés, kádárista kommunikáció, valóságidegen gazdaságpolitika, szélbalos-szocialista adópolitika, nyálas demagóg nacionalista populizmus, látszatmegoldások és egy káeurópai frusztrált dacpárt mindent magában foglaló néppártos-népfrontos irányítása egy, a kultúra és az identitás terén teljesen impotens szellemi gettó kialakítására. Hát ez van, végül is ez az aktuális. Szomorú.

A kérdés igazából persze megint úgy került elő, hogy miért nem működünk együtt egyes "jobbközép" elemekkel, akiknek igazából a szimpátiáját meg kéne nyerni és együtt kéne dolgozni velük. A legnagyobb, vagy leginkább egyetlen gond ugye - viszont ez legalább egy tiszta helyzetet teremt -, hogy sem mi velük nem akarunk, sem ők velünk nem akarnak együttműködni. Természetesen nincsenek illúzióink, mi tényleges monarchisták kevesen vagyunk és eszköztelenek, a "jobbközepes újkonzervatívok" pedig (a Kommentárt kifejezetten nem ide sorolva), akik a kortárs kulturális narratíva befolyásolására és szellemi műhelyek létrehozására olyannyira képtelenek olyan forrásokkal rendelkeznek, amivel bármit megtehetnének.

Ők vannak.

Azonban a különbség egyszerre megtalálható a célokban és az eszközökben. A legfeltűnőbb, hogy egy ifjúfideszesnél nincs cél. A kontingencia, a kísérletezés, a semmilyen bizonyossága és a ne várjunk földi megváltást a jelszavak, amik persze mind igazak, csak épp semmit nem mondanak és lehetetlenné teszik a beszélgetést is. Ez ugye eljut odáig is, hogy aki a Fideszt szidja, az MSZP/SZDSZ-es érveket használ (kihagyhatatlan címke). A beszédpartner így természetesen mint a szappan kicsúszik a kezünk közül bármikor, stabil, vitában is felhasználható kijelentéseket ritkán téve. Ezen kevesek: a jogfolytonosság 1944 előtti helyzete is ma már idealizált, akkor sem volt egy kialakult irányvonal, a múltat nem lehet aktualizálni sem visszahozni és az ultima ratio, a királyság helyreállítása ma nem reális (ez igaz, de irreleváns), nem aktuális (ez teljesen téves),  valóságidegen vágy (kivéve persze ha politikai akarat van rá, vagyis amikor a politikai vallásként követett Fidesz úgy akarja majd egyszer). 

Nos, a helyzet az, hogy a realitások egyáltalán nem relevánsok abból a szempontból, hogy mit kell tennünk, sokkal inkább abból a szempontból, hogy hogyan kell azt tennünk. A realitások az eszközeinket határozzák meg a jó és helyes rend helyreállításáért vívott küzdelemben. A kurzus fiataljai ebből a szempontból már-már az értékrelativizmusig mennek: nincs olyan, hogy jó rendszer itt a Földön és nem lehetséges a restauráció, ezért csak ne pattogjunk. Majd-majd, ha úgy hozza a sors. Természetesen mi sem fakarddal akarunk neki menni a képviselői irodaháznak és azt sem állítom, hogy az eszközeinket teljesen tisztáztuk magunk előtt. Csak egyszerűen az a tunyaság és kollaboráció taszít amit követnem kéne ahhoz, hogy szalonképes "jobboldali" legyek. Egyszerűen nem bírom, és úgy vélem, hogy ez nem ellenforradalmi hozzáállás a jelenlegi rendszerhez, mert persze, hogy nincs földi megváltás, nincs tökéletes emberi rendszer, de egyszerűen a hatalmas törést nem lehet nem észrevenni a magyar alkotmányfejlődésben és egy konzervatív a jelenlegi helyzetet szemlélve egyszerűen nem teheti meg, hogy nem kiállt a jogfolytonosságért! 

Az, pedig, hogy ne lenne ma aktuális a monarchikus gondolat, a királyság mint a köztársaság alternatívája pedig teljesen abszurd. Persze a kurzusban ezzel nyugatgathatja magát az ember, de a teljes identitás válság, a jogalkotás és jogalkalmazás teljes katyvasza, az autoritás és legitimitásdeficit semmi mást nem kiállt, hogy soha annyira nem kellett magyarnak egy olyan stabil alap, mint ezeréves királysága! Nem fennkölt idealizmusból, romantikus képzelgésből, hanem nagyon is gyakorlati megfontolásból és belátásból. Nem csak egy olyan ruha levetése miatt, ami nem a miénk (köztársaság), hanem egy olyan, tartalmat is meghatározó tartás miatt, amire ennél jobban még nem volt szüksége a nemzetnek, hazának és, igazából a szintúgy lézengő Mitteleuropa-nak!

Ezért mondjuk azt, hogy jelenleg elsősorban a szellem és az intellektus szintjén, az ismeretterjesztést előtérbe helyezve semmi más nem fontosabb, mint észrevetetni azt a közönyösökkel, hogy Magyarországon soha nem volt nagyobb szükség a monarchizmus friss szellőjére mint ma. Ez természetesen személyek kizárását soha nem jelentheti, sokkal inkább egyes monolit civil szervezetek és pártok kizárását vagy ezek útjára lépésének kizárását, hiszen a megközelítésünk ennél sokkal egyetemesebb és másabb kell, hogy legyen. Hatalmas muníciónk van, így hát semmi más dolgunk nincsen: tematizáljuk a közbeszédet! A közöny és beletörődés korszaka sem tarthat örökké!


Post scriptum: Mint megtudtuk, az ifjúkonzik sem tehetnek meg "bármit". Az írással nem azt akartam sugallni, hogy végtelen forrásaik vannak; ők maguk mondják, hogy semmi támogatásuk. Azt az érzetet szerettem volna átadni, hogy mintha úgy tűnne, hogy csak az a vonal érvényesül, de valóban nincsen egy kifejezett szervezetük és vagyonuk.

2013. febr. 22.

A forradalom egy pontja


Kommunista kísértet járja be Magyarországot újra. Nyilván nagyon unatkozik, mert ezúttal matricákat is ragasztgat. Ábrándozik vérről, halálról, káoszról, bár lehet, hogy az egészből csak tizenkét darab pontot lát. Ruhákat próbálgat tükör előtt, melyik állna jól neki: Robespierre parókája (á, ósdi burzsuj), Petőfi mentéje (á, az olyan jobbos), talán Lenin vagy Che hetyke sapjája? Híres elődök nyomdokain új államformán töri a fejét. Végre elűzzük a kizsákmányolóinkat, leváltjuk a jelenlegi államformát, ami mi is...? Ja. Hmm... Akkor legyen mondjuk egy következő. Negyedik, hiszen az jön a kettő vagy az öt után, nem? Heteket töpreng egy igazán kifejező szlogenen, amit az ideológiailag fejletlen elnyomottak is felfoghatnak. Végül hosszas tipródás után mély lélegzetet vesz, és elindul Landerer nyomdája a copygeneral felé. Most megmutatjuk nekik... igen ez jó lesz:


2013. febr. 11.

XVI. Benedek pápa lemondott



A mai nap nagy híre bizony a monarchiák világában is, hogy a világ legkisebb országának monarchája február 28-ával lemond Szent Péter trónjáról. A mai bejelentést igen nagy zűrzavar követte, hiszen nagyon sokan nem várták ezt a Szentatyától. Benedek pápát harcos, elszánt péteri utódnak ismerte meg a közvélemény, akinek a habitusában nem volt benne a lemondás, melyet sokan visszavonulásként értékelnek. Két ellentétes vélemény ismert elsősorban a lemondással kapcsolatban, melyek mindketten Benedeknek a pápaként tett első szavaira utalnak vissza: vagy a farkasok győztek és a Szentatya megadta magát, vagy pedig éppen ellenkezőleg, egy lépéssel előrébb járt és övé a dicsőség. Ahhoz, hogy megtudjuk melyik az igaz, úgy hiszem, még egy kis időnek el kell telnie.

A római pápa hagyományosan mindig első volt a világ uralkodói közt és világos, hogy a mai poszt-keresztény világban is hatalmas a befolyása és nagyon fontos a személye. Éppen ezért hiszem, hogy elengedhetetlen - amellett, hogy XVI. Benedek pápánkért is imádkozunk -, hogy bízva a Szentlélekben egy méltó péteri utódért könyörögjünk!

2013. febr. 6.

A Szent Korona megtalálása

Az alábbiakban közreadjuk a Szent Korona orsovai megtalálásának történetét. Ki-ki eldöntheti magában, ki bánt nagyobb tisztelettel Magyarország szent ereklyéjével, Kossuth, avagy I. Ferenc József királyunk. 
1849 őszén a hatóságok, hogy a koronázási ékszereket visszaszerezzék, bizottságot küldtek Orsovára, ahol kiderítették, hogy a Szent Korona egy ideig az ó-orsovai “Fehér bárány” fogadóban volt, ahonnan néhány ásószerszámmal felszerelt ember elvitte, majd nemsokára visszatértek. Számos ásatásra sorkerült Orsován és környékén, de mindhiába.

1852 áprilisától br. Johann Franz Kempen von Fichtenstamm altábornagy vezette a Korona felkutatását, amit ő legszebb feladatának tekintett. Így ír naplójában:
 

“Az 1849.évi magyarországi forradalommal járó bűncselekmények és gonosztettek közt nagyságát és a gazság megnyilatkozási formáját tekintve egy sem volt kiemelkedőbb, a forradalmárok lelkületére egy sem volt jellemzőbb, mint a magyar koronázási jelvények elrablása és megszentségtelenítése. Szent Istvánnak, Magyarország első keresztény uralkodójának és az első királyának a koronáját mindig az ország legdrágább kincseként, a nép és jog szerinti uralkodója közös birtokaként, valóságos nemzeti ereklyeként tisztelték, az uralkodó és a nép a megbecsülés minden külső jegyével és lelkiismeretes gonddal óvta és övezte. Szent István koronája, amit tiszteletre méltóvá tesz már csak az is, hogy a korai századokból épen megmaradt emléktárgy, a kereszténység bevezetésének és az ország királysági rangra emelésének emlékjele; melynek jelentőségét az adja, hogy a nép és törvényes fejedelme bensőséges kapcsolatának jelképe, amelyet az egyház feje szentelt meg, és melyet a nép vallásos lelkülete egy szent ereklyeként kiváltképpen tisztel, mindig hatalmas varázst gyakorol Magyarország minden néptörzsének és társadalmi osztályának kedélyére, és olyan lelkes hódolat tárgya volt, amilyenre más európai országokban alig lehet példát találni. A magyar forradalom vezetőinek gátlástalanságát és elvetemültségét semmi sem világítja meg élesebb fénnyel, mint az a mód, ahogy az országnak ezzel a kincsével bántak.[...] Kossuth, akinek bűnös szelleme lázadásra tüzelte hazáját, az országnak azokra a kincseire is rátette szentségtelen kezét, amelyeket hajdan Szent István viselt; és amikor ez a felségáruló, az isteni igazságszolgáltatástól utolérve, kénytelen volt elmenekülni és a hitetleneknél keresni menedéket, eltüntek ezek a drágaságok is.”

Kempen báró küldöttség útján londoni magyar emigránsokhoz fordult, ahol - bérdíj fejében - sikerült megszerezni a szükséges információt.

A térkép alapján szeptember 6-án 31 ember kezdett el ásni. 1853. szeptember 8-án negyed kilenckor Ion Morosina, egy agg talján tuffási lakos felkiáltott: "Ferro" - mert kapája nehéz fémtárgyba ütközött. Egy vasládát pillantottak meg! A ládát kiemelték a földből, náddal letakarva egy parasztszekéren Orsovára, a határőrparancsnokságra vitték. Ott felnyitották.

Legfelül Szent István király palástja volt, hímzéssel kifelé fordítva, összehajtva. A sártól csepegett. Alatta két bársonypárna, ezek alatt bársonytokban elrozsdásodva a koronázási kard. A láda jobb alsó sarkában volt a szent korona, bőrrel bevont tokban, mely széthullott a nedvességtől. Néhány letört követ nem számítva ép volt, bélése elrothadt. Nedves selyemzsákban a korona mellett volt a jogar és az országalma. A ládában volt még pecséttel ellátott selyemterítő, egy köteg szétmállott írás, megrothadt pár koronázási cipő és saru. A láda fenekén volt külön zárral elzárt oldalsó rekeszben két régimódi kengyel, hozzátartozó szíjjal.

A koronzási ékszereket Bécsbe szállítván szeptember 16-án Pesten megállt a hajó, ünnepélyes menetben felvitték a budai királyi várba és három napig közszemlére tették a várpalota templomában. Ezt követően szeptember 19-én vonaton Bécsbe indították a jelvényeket, ahol Albert királyi herceg ünnepélyesen átadta I. Ferenc József király őfelségének. Végül Budára vitték a királyi várba, őrzési helyükre, a sok viszontagságnak kitett koronázási jelvényeket.

A király hálából emlékkápolnát építtetett Orsován.