A MONARCHISTA

Erzsébet-utalvány (hangos jegyzettel)

2012-01-31T15:26:00.002+01:00

Úgy… elképzeltem …ahogy az Agytröszt átlátja a helyzetet, a dolgoknak folyását és megállapítja egy gyorsan összehívott ötlet-börzén Magyarország gyalázatos gyarmati létét, s ahogy kitörni igyekszi egyre szorongatóbb kiszolgáltatottságunkból.
Sok aggódó, gondterhelt arc búsong, borong egy rosszul megvilágított szobában; kiégett égők, kialvatlan tekintetek, három napos borosták, félregombolt zakók, gyors fésülködések nyomai – mert hogy: „nagy a baj!”
Még az ikeás asztalon sincs semmi; még bubi-mentes ásványvíz, három hetes pogácsa sem és a helyiségnek a környékén sem járt – szemmel láthatóan – hónapok óta egy eltévedt, kalandvágyó takarítónő sem. Elvégre: ez egy titkos megbeszélés, és mert ismét mondom: „Nagy a baj!”

A zselézett, ám mégis kusza hajzatú csoportvezető remegő hangon ismerteti a helyzetet.

– A helyzet komoly. Sőt: rettenetes. Egyenesen bonyolult. Szeretett hazánk étkezési utalványait az euro-globalista gyarmatosítók észrevehetetlen fokozatossággal – egyébként pedig a hazánkban ideiglenesen állomásozó liberál-bolseviki hazaárulók hathatós támogatásával; és Nicolas Sarkozy elnök kéretlen szolidaritásával – elorozták tőlünk. Maradhat ez így? Én bátran kimondom: Nem, nem, soha! Intézkednünk kell! Mit tegyünk? – Hölgyeim és Uraim!

A sztentori felvetés meghozta a várt hatást. A teremben még a hártyásszárnyú ízeltlábúak röptének hangját is hallani vélték a hiperszenzibilis auditív képességgel megáldottak.
Pár másodpercnyi vészjósló csönd után egy cérnavékony női hölgy (vagy hölgyi nő?) ekképpen próbálta oldani a feszültséget: – Micsoda egy szemétség!

A hatás viszont elmarad, s a testet öltött csönd továbbra is vágható maradt. Szinte hallani lehetett, ahogy a szokatlan gondolkodási tevékenységtől izzó agyak fogaskerekei lázasan megindultak és közben – talán a szokatlan folyamatsortól – mintha csikorogni kezdtek volna.

Ezt a csöndet törte meg újra a csoportvezető:

– Nem egyetértő szolidaritást várok Tőletek, hanem megoldást. Mit tegyünk?
A bátortalan hang ekkor szólalt meg:

– Nem tudom, de szerintem vegyük el a kiadás jogát a franciáktól. Talán úgy, hogy létrehozunk egy új étkezési utalványt.

– Remek! Remek! – lelkendeztek a jelenlévők, hiszen ezzel a megjegyzéssel óriási teher esett le a vállukról, a gondolkodás kötelezettsége.

– Magam is valami hasonlón gondolkodtam – mondta a hivatalból legokosabb – De mi legyen a neve? – folytatta a hangos együttgondolkodást az öltözködése alapján talán hit-gyülekezetesnek is gondolható csoportvezető. [Bár kétségtelenül, okiratokkal bizonyíthatóan nem az volt.]

És elkezdtek röpdösni a nevek: – Nikolas. – Mikulás. – Miklós. – Ödön. – Dezsőke. – Piroska. És valahány név a naptárban előfordul, azok mindegyike szinte felbukkant e kollektív agytornán.

A jólfésült gyülekezeti csarnokos-zakós mindvégig hallgatott. Néha valamiket firkált az előtte lévő határidő naplóba. Senki nem tudta, hogy valójában mindig egy szót írt le: badarság.
És amikor elérkeztek az „Erzsébet” névhez, a team-leader hirtelen letette reklám golyóstollát. – Ez az, Uraim! – mondta látványosan. Valami hasonlót vártam Tőletek. Tudtam, hogy nem fogok csalódni bennetek.

– De milyen Erzsébet? – szólalt meg újra az „Egérke” becenevű hang gazdája.

S újra fojtogató csönd telepedett a jelenlévőkre.

– Legyen akkor inkább Sissy! – hallatszott egy kétkedő hang.

– Az nem lesz jó! – szólalt meg az újra beállt csendben a vasággyal is 40 kilós munkatárs.
– Miért? – kérdezték a jelenlévők, alig titkolt felháborodással (hiszen már-már azt hitték, a kérdést megoldották).

– Mert Sissy… Sissi hercegnő… Erzsébet királyné, azaz Romy Schneider nem magyar. – hangzott a bátortalan közbevetés.
– Hogyhogy? – értetlenkedtek többen.
– Hát, mert von Wittelbach hercegnő volt, emellett még másodállásban Habsburg is, és mert egy merényletben ölték meg.

Ezen sokan elgondolkodtak, vagy legalábbis a gondolkodás lázas látszatát igyekeztek kelteni, miközben fejtörést mímelve szintén az előttük lévő filofaxba firkálgattak.

– De ez az Erzsébet akkor is jó. – szólalt meg a megkerülhetetlen értelem szerepét betöltő. – Mert ez mégis olyan magyaros; mégis. – nyomatékosította. – Hiszen mindenkinek van Erzsébet nevű rokona vagy ismerőse. Mert ne felejtsük, mi most egy új utalvány-fajtáról beszélünk, nem a Ladó-féle Utónév könyvről, és nem egy Gonda-Niederhauser monográfiáról. (Ekkor kissé elmosolyodott, hiszen ezzel a megjegyzéssel elárulhatta, hogy: „penge”, s hogy: „ott van a »top«-on”.) Ez az utalvány a „miénk” kell legyen, egy olyan, ami minden magyar számára elérhető, érthető és kimondható lesz.
– Ezt a Habsburg áthallást magam sem tartom aktuálisnak, de még építőnek sem. Hát mit tegyünk? – kérdezte merengve a csop-vez.

– Vegyük el az áthallás élét! – vetette közbe valaki.
– De hogyan? – szólt az örökké aggályoskodó szerepét betöltő.
– Legyen, mondjuk Árpádházi Szent Erzsébet! Ez, olyan… igazán-magyar. – fejtegette az ötletgazda.
– Nem jó! – zárta rövidre a vitát a csoportvezető. – Ennek túlságosan erős jobbikos és radikál-klerikálista áthallása van.
– Akkor legyen csak Szent Erzsébet! – ötletelt tovább az előbbi munkatárs. – Ebbe már nem lehet belekötni. … Vagy igen? – bizonytalanodott el végül, a saját bátorságától is, az imént még olyan határozott névadó.

– Szent Erzsébet. Szent… Ssszent. Nem is tudom! Ez olyan… olyan… tömjénfüstös, orgonahangos, visszhangos és… és túl… – hogy is fejezzem ki magam? – túl katolikus. Túl „kegyes”… Ugye értitek?! ... Túl… karitatív. Túl… mindszentys. Túl konfrontatív. – zárta le végül a gondolatsort. – Nem célunk, hogy a baloldali elkötelezettségű, ateista hagyományú média ezen ízetlenkedjen. Vagy nem? Ti nem így látjátok?

– De! De! – helyeseltek azonnal a mindig bólogató-jánosok.

– Mi legyen? – tért vissza az ötletvezér az eredeti kérdéshez.

…s a vita még hetekig eltartott. (Bár később hoztak pogácsát is…)

S így lett az Erzsébet-kártya neve – így képzelem – a manapság már hallható, a reklámkampányokban nyomatékosítani kívánt nevezetű (s amelyről alig valaki tudja: ki is volt a névadó).
Sem nem Habsburg, sem nem Árpádházi, sem nem Spéter. Csak és simán Erzsébet. Mint a szomszéd néni.
„Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk.” Mint amilyenek mi vagyunk. Manapság.
Sem ilyen – sem olyan. Félig ilyen, félig olyan. Félig európai, félig magyar; talán: semmilyen.
Azaz: magyar. Mai magyar.
Sőt: echte magyarosch. „Hángérien.”

Hányadán állunk? - Szabad királyválasztók vs. Legitimisták

2012-01-29T18:19:00.000+01:00

Magyarország nagyhatalom széthúzásban. Legyen szó politikai pártállásról, vallásról, fociról, vagy bármi másról. Mindig találhatunk valamit a másik emberben, amivel nem értünk egyet. Sajnos ez így van velünk királyságpártiakkal is. A két világháború közti időszakra megy vissza a szabad királyválasztók és a Habsburg-Lotharingiai ház trónigényét támogató legitimisták közti politikai szembenállás. A köztük fennálló, feloldhatatlannak tűnő közjogi polémia nagyban hátráltatta a trón betöltését a két világháború között. Itt nem célunk most, hogy ezeket a törésvonalakat újra megnyissuk és tovább élezzük. A legitimistákat gyakran vádolják, hogy a Habsburg-elnyomók szekerét tolják, míg a szabad királyválasztók közül ketten sem tudnak egyetérteni a király személyét illetően. A Monarchista blog első közvéleménykutatása arra szeretne fényt deríteni, hogy most 2012 elején megvan-e még ez a szembenállás a két tábor között és milyen arányú az egyik-másik álláspont mögötti támogatottság. Ez nem népszavazás, a blog szerzőinek álláspontja, a blog fő irányvonala ettől nem fog változni. Tudjuk persze, hogy ezt a szavazást is lehet manipulálni, lesz aki biztosan többször szavaz majd. Ez nem baj, ez is mutatja az elkötelezettséget.

survey services

Kormányzói üzenet

2012-01-27T12:58:00.001+01:00

Kompozíció: Kiss-Kovács Roland.

Antiszemitáknak és hivatásos rettegőknek szeretettel

2012-01-25T10:13:00.003+01:00

Mert az igazi monarchia integrál és egységben gondolkodik, egyenlőség helyett.

Képeslapok: Mátyás király túl az Óperencián

2012-01-23T22:14:00.002+01:00

Nem csak Bécsnek büszke vára hódolt egykor I. Hunyadi Mátyásnak; a népi emlékezetben igazságosként megmaradt uralkodónknak terjedelmes birtokai voltak az Óperencián túl is. Egyike ezeknek a ma Németországban található Bautzen (Budissin, Budyšin), amely máig őrzi a nagy fejedelem emlékét. A Mátyás-torony, s oldalán a reneszánsz király domborműve méltó emlékei Őfelségének. De Mátyás arcmása nem csak feltalálási helye miatt lehet érdekes számunkra! Úgy tartják ugyanis, hogy ez a szobor őrzi leghívebben a monarcha vonásait. Másolatai egyébként a Budavárban, a Hilton szállóba beépült Miklós-torony oldalán és Szegeden az alsóvárosi templom falán is megtekinthetőek.

A bautzeni szobor az MTA

Archeológiai Közlemények c. kiadványának belső oldalán

(Pest, 1859.)

A dombormű napjainkban

(Forrás: Wikipedia)

A Mátyás-torony és a német nyelvű információs tábla

(Forrás: Wikipedia)

Gondolatok a "Békemenetről"

2012-01-22T09:27:00.000+01:00

Hogy mennyien voltak? Lényegtelen. Egy számít: sokkal többen, mint bármely más tüntetésen az elmúlt 2 évben. Miért fontos ez monarchista szempontból? Felvet ugyanis néhány olyan kérdést, amelyre a demokratikus oldal gyakorta válasz helyett lefagyással reagál. Mert mit tesz akkor egy demokrata, ha az imádott nép abszolút többsége kinyilvánítja, hogy nem kíván (az akármelyik oldal által lefektetett) demokratikus keretek között élni? Valószínűleg dühöng, mint Bartus 8000 kilométernyire. a magyar állapotoktól. Ugyanez a lefagyás következik be akkor is, amikor valaki felteszi a kérdést: Mikor kérdezték meg a magyar népet arról, kíván-e a népfelség elvén szerveződő köztársaságban élni? A helyes választ, hogy SOHA borzasztó nehéz kimondani. A köztársaság mellett tüntetőknek ez a kérdés vajon megfordult a fejében?

E rövid, de lényeges kitérő után térjünk rá a békemenetre. Monarchistaként távol álljon tőlem, hogy demokratikus pártrendezvényt méltassak, azonban ki kell nekünk is mondanunk azt, hogy történtek előremutató lépések az elmúlt két év alatt. A blog sajnos még nem emlékezett meg róla, ezért most megteszem én: az alábbi képpel intek búcsút a köztársaságnak!

Számomra hatalmas élmény volt ugyanis látni, ahogy a határátkelőkön cserélik a táblákat. Nem hittem ugyanis, hogy ezt valaha megérem. Persze a lényeg sajnos itt marad, de valahol el kell kezdeni. Sosem hittem volna, hogy valaha sikerül átnevezni a Moszkva teret. Hát még azt, hogy II. János Pál pápa tér lesz a siralmas emlékű elődjéből. Újra lesz járásrendszer! A hvg.hu egyből a kommunista járásrendszer felélesztésével riogatott, de ne feledjük el, hogy itt alapvetően a Magyar Királyság egyik közigazgatási egységének helyreállításával van dolgunk. De azt se feledjük: nagyon kevésen múlt, (és mennyire ostoba indokkal magyarázták) miért nem lesznek megyéinkből újra vármegyék. A Stami által kritizált egyházügyi változásokban egyszerre lehet látni a jó szándékot és a cselekvés korlátait is egyben. Sok a tíz egyház, elég lenne egy is, vagy legfeljebb az 1918-as állapotot tartanám ideálisnak. Mindenesetre örömteli, hogy a szinkretista, magyar hagyományoktól tökéletesen idegen egyesületek végre a helyükre kerültek. Az új alaptörvényről szólva megállapítható, hogy vannak benne pozitív változások elődjéhez képest. Csupán egyet említenék és ez pedig a neve. Alaptörvény. Érezték valószínűleg a szerzők, hogy az Alkotmány az más. Az a Történeti Magyar Alkotmány, melynek rendező elve a Szent Korona-tan. Ez "csak" alaptörvény, így kimondva, leírva.

Ha a pozitív változásokat nézzük, sajnálattal vesszük tudomásul, hogy ezek az intézkedések legtöbbször langyos kompromisszumok eredményei (lásd: Hitgyüli, mint történelmi egyház). Nem mutatnak egy irányba, nem ellenforradalmi intézkedések. Ilyet nem is várhatunk egy "forradalmi", demokratikus hatalomtól. A kormányzat bizonyos lépései túlságosan is szimbolikusak, de vannak kifejezetten érthetetlenek és értelmetlenek, lásd Szent István-rend "feltámasztása".

Monarchistaként egyetlen dolgot tehetünk, betesszük a lábunkat a résnyire kitáruló ajtóba. És azt mondjuk, innen egy lépést sem vagyunk hajlandóak visszafelé megtenni. Itt nem lesz újra magyar köztársaság, sem Moszkva tér, sem pedig szcientológiai egyház!

A munkát pedig nekünk is folytatnunk kell. Talán egyszer sikerül megértetni a jobboldali és keresztény honfitársainkkal, hogy ne a percember miniszterelnök képét vigyék az Andrássy úton, ne álljanak ki egy vállalhatatlan elnök mellett. És nem hinném, hogy nagy kérés lenne: értsék meg végre, hogy a Szentlélek Magyarországnak koronát küldött, nem pedig Pali bácsit!

Ha ezt felfogják, célba érünk.

XVI. Lajos emlékére

2012-01-21T19:24:00.001+01:00

Ismét eltelt egy év és január 21-éhez érkeztünk, amely napon 1793-ban a francia forradalom csőcseléke kivégezte, meggyilkolta Franciaország Legkeresztényibb királyát, XVI. Lajost. Lajos király minden monarchista és jóérzésű ember mártírja, aki hazájáért, hitéért és a királyságért halt meg. Tudjuk, hogy nem volt egy impotens szerencsétlen, hanem nagy, mélyen vallásos király volt aki forrón szerette Egyházát és hazáját és minden percében értük munkálkodott. Halála napján imádkozzunk, Szent Johanna közbenjárását is kérve a Francia Királyság helyreállításáért és az istentelen forradalmak összes áldozatáért, hiszen azok mindig a legnagyobbakat és legártatlanabbakat - mint Boldog IV. Károly, II. Miklós, I. Károly és Lajos király hitvese, Mária Terézia királynőnk lánya, Mária Antónia - ragadták magukkak a pusztító infernóba!

Pie Jesu Domine dona Eis requiem sempiterna!

A szabadságharcosok földje? (hangos jegyzettel)

2012-01-21T08:29:00.003+01:00

Mostanában annyi fontosat, értelmeset és értékeset beszél Magyarország miniszterelnöke, hogy már lassan kezd emlékeztetni korábbi „Szerda Reggel”-es önmagára.

Legyünk higgadtak, elfogulatlanok és bizalommal teljesek s – mint munkahipotézist – tekintsük legutóbbi beszédét a konzervatív magyar retorika csúcspontjának.

Csak akkor mihez kezdjünk Gr. Apponyi Albert trianoni beszédével?

Nem tudom! Ezen még gondolkodnom kell.

Maradjunk inkább annyiban, hogy Magyarország – korábbi nevén: Magyar Köztársaság, a hűtlen elhagyás előtti nevén: Magyar Királyság – de facto első emberének csupán mostanra tudtak adni időpontot – a globális Tanulmányi Osztályon – amikor utóvizsgáznia kellett rohanni Strasbourgba (egykori nevén: Straßburg vagy Strassburg; esetleg: Strasburgo). A vizsga egyébként „ernyedetlenre” sikerült, melyért minden gratulációt megérdemel „Viktor” – a nép egyszerű gyermeke; mármint ahogy rajongói szeretik emlegetni elfogulatlanul.

Ne menjünk bele most abba, hogy a mi sajáttenyésztésű szocialistáink, poszt- és kriptokommunistáink, tőről metszett liberálisaink, (túl)érett zöldjeink, valamint átvedlett 68-as anarchistáink elérték-e a céljaikat?

Ha az ő írásaikat olvasom, akkor úgy találom, hogy: „mi az hogy… nagyon is!”

A kormányfő két gondolata viszont továbbgondolásra késztetett. Azt mondta ugyanis – illetőleg Robert Schumann egy gondolatát idézte –, hogy: „az európai demokrácia vagy keresztény lesz, vagy nem lesz.” A néhai Herr és/vagy Monsieur Schumann [1] meghatározása felbirizgálta a képzeletemet.

Egyébiránt minden tiszteletem a keresztény-demokrata avagy keresztény-szociális eszmeiségé, azonban – legyünk végre bátrak és merjük kimondani, hogy a politikai krisztianizmus az elmúlt 60-70 évben elégtelenre vizsgázott, csúfosan megbukott az európai politikai-csatatéren; – mert számomra kétségtelenül ez látszik! – mindenhol, mindenhonnan feltett kezekkel vonult vissza és adta át (néhol szomorú arccal, néhol fanyalogva, néhol a fogukat szívva), de átengedte meghatározó szerepét a „bukott rendszer részesei és örökösei”-nek. [2] S most éppen ők „nem értik”, mi történik az Európa Parlamentben. Pedig egyszerű a leírás: az abnormitás ült zajos tort a normalitás felett, mint mikor a többszörös különös visszaesőt kiengedik büntetés-végrehajtási intézetből, s a rokonság ennek tiszteletére 3 hetes eszem-iszomot rendez – a szomszédság nem teljesen egyértelmű boldogságától kísérten.

Előre bocsátom, nem kerestem Schumann úr aforizmájának sem német vagy francia eredetijét, mégis érteni vélem a gondolatát. S azt nem csupán sejtem, hogy az ellenzők is értik, nagyon is értik – különben miért akarnák az öreg kontinens társadalmi-, vallási jellegét már 60 éve radikálisan megváltoztatni, elorozva ezzel a lehetőséget Schumanntól s követőitől, hogy valamikor is visszafordítsák Európát 300 éves örömtelen flörtölésétől. De ez talán már összeesküvés elmélet… (Bár… talán, akit üldöznek, annak mégis csak alappal lehet üldözési mániája.)

Európa? Az örök hivatkozási pont? Amit mindenki emleget, de senki nem tudja meghatározni pontosabban, mint tette azt a hivatkozott „alapító atya”. Nos, »Alapító atyának tisztelettel jelentem: Európát egy fenevad képébe öltözött, magát pogány főistennek nevező szexuálisan aberrált barom már megint elrabolta.«

Bizony! Elrabolta; mert nem tetszettek, tetszettünk rá vigyázni [3]. Egy kincset ugyanis őrizni szokás, és legalább az ajtaja elé erős és elhivatott fegyveres őrséget szokás állítani.

Viszont teljesen érthetetlen az európai szellemiség emlegetése, amikor a szén és acél közössége, a római szerződés aláírói éppen a legrégebbi, s így a legeurópaibb elemet hagyták ki az együttműködésükből. Hiszen ott hiába keressük a Vatikánt. Mert az alapítók szénben és acélban, tonnákban és megatonnákban gondolkodtak, s ebben a materiális szemléletben csak mellőzhető szerepe lehet egy 0,44 km2 területű „törpe-„ vagy „miniállamnak”. Vagy tudták, vagy nem, hogy a Vatikán, Róma ereje nem a GDP-jében, GNP-jében vagy mit tudom én milyen mozaikszavakban, varázsszavakban és mellébeszélésekben mérhető.

Amit Róma (a Vatikán) tud, az sem forintban, sem lírában, sem euróban nem mérhető; de megértem én a liberális ellenérzéseket is, hiszen kinek kell egy olyan „törpeállam”, amely ideológia világhatalom? S ha beengednék, folyamatosan az a „kényszere” lehetne, hogy beleszóljon a „nagyok” játékába. És a „nagyok” nem veszik észre, hogy ők csak nagy-csoportosok, akik az általuk éppen most leélt óvodában „felnőttest” játszanak.

Mert ha meghívták volna Rómát – ezzel a népfelséges-demagógok óhatatlanul létrehozták volna az Európa Parlament virtuális Szenátusát. Azt a Felsőházat, amely minden politikai rendszerben a magát a hatalom kizárólagos letéteményesének képzelő alsóházi nímandoknak a fejére koppint, ha túllépnek egy határt, ha gyalázatosan dolgoznak, ha szégyenteljesen gondolkodnak vagy ha „a Gyalázatos munkáját” segítenék átláthatatlan vakbuzgalmukkal.

Valójában tehát Orbán – a fenti idézetével – egy elkommunizált (értsd: ellopott) és az „új alkotmánnyal” nálunk sem visszaállított erkölcsi Felsőházra hivatkozik; egy olyan isteni rendre, amit tényként megállapíthatóan senki nem képvisel a csőcselék e gyülekezetében; az – s vele az európaiskodó-, hang-demokrata politizálás – csupán egy olajospadlós, köpködős, sáros-gumicsizmás, V. osztályú talponálló szintjére süllyedt, külvárosi krimó.

Ezen a pótolhatatlan hiányon túl Orbán másik megjegyzése a „Magyarország a szabadságharcosok földje volt, ma is az, és az is marad” – már csak kegyes (vagy kegyetlen) mismásolás. Már ahogy az szokás a Nagy Mellébeszélés Parlamentjében. Hiszen senki nem vette észre, hogy Orbán adós maradt a „szabadságharcosok földjének” meghatározásával, s így az, mint egy dajka-mese, csak lebeg a levegőben. Mert mi „a szabadság”? Mi „a szabadságharc”, és egyáltalán: ki a „szabadságharcos”?

Esetleg arra gondolt, hogy sokszor mondják ránk: hűbelebalázsként, tragikomikusan izzó szalmaláng-hevülettel szokásunk nekirontani a tekintélynek, minden tekintélynek – s közben egy-két pohárköszöntőt is elmondunk, míg le nem esünk a hordóról –, mind e közben talán még büszkék is vagyunk rá, hogy a külhon „rebellis nemzetnek” nevez minket?

Mátyás szabadsága vagy a Mátyás 1465-ben besorozta táboriták szabadsága a miénk? Batthyány szabadsága, Lamberg szabadsága, Kossuth esetleg Széchenyi szabadsága?

Deák Ferenc vagy a vörös gróf, esetleg a Lenin-fiúk szabadsága? Vagy Boldog IV. Károly szabadsága a miénk?

De ha már a kabinet vezetője a mindig Jolie Joker 56-ot citálta Strasbourgban: Nagy Imre szabadsága, Mindszenty szabadsága, Mansfeld Péter szabadsága, a Gellért-hegy szabadsága, esetleg a Népszabadság szabadsága?

A miniszterelnök – természetesen – erre a kérdésre nem kívánna válaszolni; hiszen neki – mint évszázadok óta annyi elődjének – a szabadság fogalmának szétkenése a pillanatnyi érdeke.

S míg itthon csak fél-lépéseket teszünk a valódi szabadság, az una eademque libertas [4], a valódi utunk megtalálása, az ahhoz történő visszatalálás útján – lásd: alkotmányozósdi –, ne is várjuk, hogy a liberál-bolsevik Európát történelemre és bölcseletre oktathatnánk.

Ugyanis az UV-sek a Tanulmányi Osztály meghatározott időpontját soha nem vitathatják, csak szolgai alázattal jelenthetnek a – kétségtelenül – rosszul működő európai „Dékáni Hivatalnak”.

A meghallgatáshoz kattintson a lejátszóra!
Háttérzene:
Cimbalomzene Lajtha László Sopron vármegyei
népzenegyűjtéséből

[1] (1886-1963)
[2] http://mek.niif.hu/01900/01937/html/szerviz/dokument/mindsts.htm
[3] lsd: A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam. Készen vár az igazság győzelmi koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, de nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki örömmel várja eljövetelét. (2Tim;4,7-8)
[4] „Ugyanazon nemeseknek kérésébe is beleegyeztünk: hogy az országunk határai közt lakó valódi nemesek még az országunk határai közt fekvő herczegi tartományokban levők is, megannyian ugyanazon egy szabadsággal éljenek.” Anjou (Nagy) Lajos (1342-1382) királyunknak, az 1222. évi „Aranybullára” hivatkozó 1351. évi XI. törvénycikke.

Maradjon sokáig

2012-01-19T18:47:00.003+01:00

Egy egyértelmű politikai báb. Önálló gondolat nélkül, aki mindenben teljesíti, amit mondanak neki és bármit aláír. Soha nem gondoltuk volna, hogy ekkora bohóc is lehet valaki és emellett még veszettül ki is tud tartani, ráadásul úgy, hogy támogatói is vannak! Folyamatos tagadásában is egyértelműen röhejes dolgokat állít. A biztosan nagyon kedves, de teljesen szerencsétlen, csetlő-botló 'álamfő', aki mindenhol lejárat minket. Minket? Dehoogy. Schmitt Pál szisztematikusan járatja le a kormányt, a köztársaságot, a demokráciát és az elnöki intézményt! Éppen ezért, csak annyit szeretnénk mondani, hogy monarchista szempontból jobb elnökünk nem is lehetne, hiszen még a végén komolyan veszi a dolgát, mint Sólyom László (jó, valljuk be, az is röhejes, egy magyar köztársaságot/elnöki intézményt komolyan venni)!

Így hát:

sok boldogságot és az elnöki hivatal, a köztársaság röhejessé tételével eltöltött még hat esztendőt kívánunk önnek, Schmitt úr!

A Bartus-jelenség

2012-01-18T13:10:00.011+01:00

Nincs hova hátrálnunk!

A tegnapi nap folyamán az Amerikai Népszava nevezetű szennyoldal a következő cikket közölte egy Bartus László nevezetű úrnak nem mondható szélsőséges balliberális tollából (A szerző fényképét szándékosan nem közöljük); A Bajnai-jelenség. A reakció nem sokáig váratott magára, a Konzervatórium ma reagált is az undorító támadásra: A haladás ellenségei.

Néhány idézet a Bartus nevezetű Lenin-fiú cikkéből:

"Ha megnézzük Európa történelmét, és megvizsgáljuk a magyar történelmet, és mindezt összefüggésbe hozzuk a mai Magyarország helyzetével, akkor csak egyetlen megoldásra juthatunk. A római katolikus egyház a rákfenéje mindennek. Ez a magyarok átka, nem Turán. Ez Magyarország tragédiáinak oka, a magyar nemzet pusztítója és legfőbb ellensége." "Mielőtt bárkinek kétségei támadnának, könnyen belátható, hogy Európa szellemi elnyomása, a középkor sötétsége a katolikus egyház műve volt."
"A római katolicizmus nem keresztény vallás, hanem egy másik vallás, amit a hagyomány szerint nem Péter apostol, hanem Simon mágus alapított, aki pénzért akarta venni a Szentlelket. A római katolicizmus az állam hivatalos vallása lett a római birodalomban. A keresztény egyház eredeti zsidó gyökereinek képviselőit üldözni kezdték, a katolikus egyházatyák és Hitler antiszemitizmusa egy tőről fakad."
"XVI. Benedek pápa egyértelműen elfordult a II. Vatikáni Zsinat szellemétől, és a militáns feudális katolikus hagyományt elevenítette fel, a trón és az oltár szövetségét hirdetve."

Amen! [a szerk.]

"Orbán ma úgy viselkedik, mint egy Opus Dei ügynök. (Leszámítva, hogy református.[a szerk.]). Semjénről nehezen lehet elképzelni, hogy nem esküdött fel valamelyik titkos katolikus társaságnak."

"A katolikus pártokat a magyar történelem tapasztalatai alapján ugyanúgy be kell tiltani, mint ahogyan a Szovjetunió Kommunista Pártját betiltották a Szovjetunió bukása után. Sóval kell behinteni a helyüket...A Vatikán pedig takarodjon ki a magyar államból. Menjen a pokolba."

Bartus nemcsak rosszindulatú, undorító, 50-es éveket idéző, de egyenesen beteges is. Ez az ember meggyalázta a magyarság ezer éves történelmét. A Konzervatórium reagálása természetesen jogos, azonban mi tovább mennénk. Nemrégiben Vona Gábor üzent Barrosonak, mindenféle ígéretet tett, ha az illető Magyarországra betenné a lábát. Ennek ihletésére szeretnénk üzenni Bartus Lászlónak. Ha esetleg legközelebb Magyarországra jönne, kérjük, írjon egy nyílt levelet a magyar katolikus híveknek (külön megemlítve a monarchistákat), hogy tárt karokkal várhassuk. Ígérjük, nem fog elmaradni a hála szavaiért!

Sőt!

Karikás ostor helyett ugyan a kardlapozást javallanánk! (Első körben.) A támadás onnan ered. Ez bizony casus belli és ezt már nem tűrjük, nem tűrhetjük tovább!

Ez az ország Szűz Mária országa, a Szent Korona országa, Szent István királyunk országa. Ezt az országot a kereszt tartotta meg, ha a kard is foglalta el (Vaszary hercegprímásunkat idézve), de a karddal védték is meg minden pogánytól. A Bartus-féléknek pedig semmi keresnivalója itt. Sajnos már nem a régi formában működik a KALOT, pedig igen markos legények lengették a fokosaikat az Eucharisztikus Kongresszuson! A fokosok azonban még megvannak, és ha az nem, akkor még mindig megvan a felképelés becsülete ebben az országban. Ha a Bartus az akció, ez lesz a reakció.

"Királyi pálczát hogy kezébe vévé: Keresztyény Hitet terjeszteni kezdé.
A’ pogányságot Országból ki-üz, és ki-rekeszté.
Sok Templomokat, és Püspökségeket,
Magyar országban fundála, s’ helyeket;
Kikben szüntelen Isten dicsirteték, s’ neve hirdetteték."

Csak egy kérdés reménytelibb nevek kapcsán

2012-01-17T09:23:00.004+01:00

Széll Kálmán terv a pénzügyi stabilitásért, az adósságterv elhárításáért. Magyary Zoltán program az új közigazgatásért. Darányi Ignác terv a mezőgazdaságért. Remek. Ígéretes nevek.

Nem lehetne egy ifj. Andrássy Gyula terv a közjogi reformért is? Akkor mindenki hátradőlhetne már végre és meglenne, amire 1944 óta várunk; jogfolytonosság.

Megkoronázni Voltaire-t? (hangos jegyzettel)

2012-01-15T23:46:00.002+01:00

1778. márciusában a párizsi előkelőségek koszorút helyeztek az immáron agg, ám még mindig élveteg, s magát továbbra is megfellebbezhetetlennek tartó Voltaire homlokára.

Gondoljuk át ezt a bizarr eseményt!
A francia arisztokrácia legjava azt az áskálódót dicsőítette, méltatta, értékelte túl, aki egész munkásságával az ő történelmi szerepük megdöntésére tört.

Ha szatírát fogalmaznánk, sem lehetne nevetségesebb helyzetet elképzelni, mint amikor az áldozat maga kapcsolja be saját maga alatt a villamosszéket. Legalábbis ezzel volt egyenlő, amikor azt a Voltaire-t koronázták meg, aki – ne szépítsünk – a Korona legádázabb ellensége volt, s aki későbbi menekülésük, üldöztetésük szellemi előkészítőjévé vált.

Nincs rá más szó, csak ez: csökkent szellemi képességű szűklátókörűség.

Ha a XVIII. századi elit rendelkezett volna előrelátással, meg tudta volna különböztetni a búzát az ocsútól; akkor Voltaire-t nem magasztalja, hanem előbb mondjuk felképeli, majd deresre huzatja és örökre száműzi nem csak Franciaországból, hanem a szellemi élet szalonjaiból, de még a könyvtáraikból is.

Pozsonyi Ádámmal együtt mondhatnánk: Nem volt egy jó csendőr, plébános vagy néptanító!? Nem, nem volt. De ugyanőt idézve azt is megkérdezhetnénk: létezik-e ma egyáltalán Voltaire-olvasó? Mert én még senkivel nem találkoztam, pedig már elégszer értem meg a krumplikapálást.

S a társadalom immunrendszere mai napig sem működik. Nem ismeri fel manapság sem a létére, az életére törő ordas indulatokat és eszméket.

A plebs már csak ilyen – „ilyen a természete” (ahogy a skorpió mondta a békának a tanmesében) –; kontroll és gondolkodás nélkül ül fel mai szellemi vezérei hazugságainak – akiknek persze az éppen megváltani kívánt néphez pontosan semennyi köze sincs.

Kezdjük ott, hogy mindezt a szellemi folyamatot mai napig is „felvilágosodásnak” kötelező nevezni, ahelyett, hogy a nevén illetnénk, azaz tudatos szellemi rombolásnak.

„Hercegek, grófok helyett [Párizs] beérte bankárokkal, tudósokkal, művészekkel, munkásokkal. Hatszázezer polgára szellemi és anyagi kincsekben annyira felülmúlta a többi 24 milliót, hogy pénzben övé volt az ország vagyonának kétötöde, szellemben pedig majdnem az egész.” – írta történelemkönyvében Márki Sándor, az 1925-ben elhunyt, ám liberális körökben ma is szeretve idézett történész.

A „szellemben pedig majdnem az egész” öntelt kitétel magáért beszél. Az arisztokrácia feltett kézzel és még kötelezően nem is előírt tapsolás közepette rohant bele saját végzetébe. Ellenségei nézeteit téve magáévá és követendő mintává.

S ezzel elkezdődött az a mítoszteremtés, amely ezt a kort a „fény évszázadának” kezdte nevezni; miközben találóbb lenne az „eltévelyedés évszázadának” titulálni.

A „szellemben pedig majdnem az egész” azt is jelenti, hogy aki nem ért egyet az etalonná tett nézetekkel – az előbb suttogó propagandával méltatott, csak megtűrt, majd később ajánlott, aztán kötelezően ajánlott politikai dogmákkal – hogy végül fejvesztés terhe mellett kötelező legyen bennük hinni (mint egy modern vallásban.) – az a gondolkodó nem is létezik. Ez a nézet jutott el a „bolsevizmusok évszázada” után (amely a „felvilágosodás” szellemi örökösének szerette magát neveztetni) arra a fokra, hogy mára egy a magát a szellemi elithez tartozónak tekintő – valamelyest – gondolkodó ember meg sem meri kérdőjelezni sem „a fény” sem legjobb tanítványa, a bolsevizmus „értékeit”.
De igazságtalan vagyok: hiszen megtehetné – szabad ember szabad hazában azt tesz, amit szabad neki” –, de akkor ez az illető számoljon azzal a következménnyel, hogy ki fogják hagyni a tudományos és társasági élet hivatalosságainak ünnepségeiből; megvetik, köznevetség tárgyává teszik, lenézik, lesajnálják, s minden megszégyenítést el kell szenvednie – mint amit a Voltaire-félék a maguk korában – mint az önkény jellemzőit – olyan meghatóan ostoroztak.

Nem változott semmi. A szellemi élet vezérei kanonizált és betanult rigmusokat ismételgetnek, amelyekkel, mint afféle bölcsességnek kikiáltott elmefaragványokkal, lehetetlen vitatkozni.

„A fény” emberei (lásd: a Lucifer név etimológiáját) lassan háromszáz éve ugyanazt a taktikát, stratégiát és technikát alkalmazzák. Mellé beszélnek, karaktert rombolnak, szemérmetlenül alakoskodnak, az üldözött zseni pózában tetszelegnek és közben pofátlanul hazudnak. Igaz, van is egy szólás: „Győztes csapaton ne változtass!”


A „halott” milicista a fényképész egy hónapokkal későbbi felvételén boldogan ünnepel valami győzelmet. - „Nem adhatok mást, csak mi lényegem”; üzeni a csalással a köztársaság.

S ami 300 éve hatékony, vajon miért ne működhetne még 300 évig? – kérdezik ártatlan bociszemekkel a modern felvilágosodottak. S nem is érdekli őket semmiféle adat, semmiféle tény, semmiféle új szempontú megközelítés. A történelem és a gondolkodás szabadságának ellenségeivel, múzeumi kiállítási tárgyaival, őslényeivel nincs párbeszéd – hangzik a direktíva.

S előveszik újra a régi mód
szert, amelynek a hírközlés elterjedésével lett neve is: arcképrombolás. Vagy karakterrombolás. A lényege a félinformáció, a megjegyzés-stratégia és a csúsztatás. Egy a trendbe tartozó potentát nem engedhet meg magának méltató szavakat vagy gondolatokat, amikor a királyságról vagy a nemességről van szó. Ha mást nem tud – mert rákényszerül, mondjuk igazat mondani – egy destruáló jelzőt vagy egy állandósult szerkezetet kötelezően oda kell biggyesztenie a mondandóhoz.

„A nemesség nem lehet része ennek a nemzetnek, csak elnyeli a termékek javát, anélkül, hogy bármit tett volna létrehozásukért. Ez az osztály a semmittevése miatt, feltétlenül idegen a nemzettől.” – mondta Sieyés, a később kiugrott pap. Igazat mondott vagy csak hasznos idióta volt, aki nem fogta fel, mit cselekszik a társadalom és az országa ellen? Ki tudja. Még az is lehet, hogy csillapíthatatlan karrierizmusa késztette árulásra.

Pedig a később koncepciós perben kivégzett XVI. Lajos egy minisztere korábban ezeket mondta: „Az állam üdvének megóvása részleges megoldásokkal valóban lehetetlen; az egész épületet kell tatarozni, hogy megelőzhessük az összeomlást.” Igazat mondott? Természetesen, hiszen a történelem e minisztert igazolta. S tegyük hozzá, hogy a „renoválásnak” nem lehet az a módszere – hiszen ez egy más műfaj –, hogy csákánnyal nekiesünk a falaknak, az alapoknak és a földdel tesszük egyenlővé az épületet. Mint tették azt mondjuk a Bastille „hős” ostromlói. De hát a forradalom sosem az építés, inkább a pusztítás szinonimája volt mindig is.

Ha a miniszter szavait a mára, a korunkban újra jelentkezett régi, máig megoldatlan gondokra alkalmazzuk – jól látszik, hogy a magát a történelem urának képzelő csőcselék semmit sem tanult. (Persze, nem is ez a rendeltetése.) A „fény évszázadának” eszmeiségén felnőtt mai vezérecskék ugyanazt a metódust kívánják ma is alkalmazni: a rombolást. S nem teszik fel a kérdést maguknak sem, hogy lehet-e az a megoldás, aki maga is a probléma része.
S közben tömeggyilkos, hazaáruló Dolores Ibárrurikat emlegetnek példaképként, s azt kiabálják a hazug szómágiára mindig vevő csürhének: ¡No pasarán!
Pedig nagyon is jól tudják az igazságot, bizony-bizony: ¡Pasaremos! Át fognak, mert át fogunk törni. A valódi Értelem, a Fény és az Igazság.

Megkoronázni Voltaire-t? Kattintson a lejátszóra!
Aláfestő zene:
Vangelis – (Blade Runner Triliogy) Blade Runner Blues
Vangelis – (Blade Runner Trilogy) One Alone

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően szabadon felhasználható

Kard foglalta el, kereszt tartotta fenn e hazát! - Vaszary Kolos hercegprímás aktualitása

2012-01-15T12:32:00.003+01:00

Avagy hogyan lett a keszthelyi szűcsmester legkisebb fiából a Szent Német-Római Birodalom hercege.

Sajnos van, hogy teljesen magától értetődő dolgokat kell újra és újra elmagyarázni. Sokan gondolják, hogy a "feudális" Magyar Királyságban nem létezett társadalmi mobilitás, mondván aki jobbágynak született, az jobbágyként is halt meg. Ugyancsak szélbalos dogma a katolikus főpapság érzéketlensége a szegénységgel szemben, valamint az a tétel, hogy tudatosan tartották a nemzetet távol a közoktatástól. Az már inkább friss, demokratikus dogma, hogy csakis a választott vezető a jó vezető, és a "feudális", autokratikus hatalom MINDIG együtt jár az önkénnyel. Ezek a tételek - sajnos - olyannyira a köztudat részei, hogy cáfolatukat legtöbbször reflexből lesöprik az asztalról. Talán ez a bejegyzés ráirányíthatja a figyelmet e tételek tarthatatlan és hazug mivoltára.

Vaszary Kolos 1832-ben, a Zala vármegyei Keszthelyen született egy szűcsmester legkisebb fiaként. Pannonhalmi diákként 1854-ben nyert felvételt a Szent Benedek Rendbe, közkeletűbb nevén a bencésekhez. Bencés tanítóként dolgozott Pápán, történelmet, latint és vallástant oktatott. Későbbi életének megértéséhez fontos megemlíteni, hogy 1860-ban sikerült megnyerniük Batthyány Lajos özvegyét, hogy legyen az iskola zászlajának felszentelésekor hivatalos "zászlóanyja". Hazafias tettük nem kerülte el az titkosrendőrség figyelmét.

1891-es érseki kinevezése után hivatalából adódóan az ország első zászlósura lett. Ferenc József koronázásának 25. jubileumi évfordulóján, a milleniumi ünnepségeken, valamint a Szent István bazilika felszentelésén, a királyi pár jelenlétében elmondott beszédei alkalmával már a politizáló katolikus főpap alakja bontakozik ki előttünk. Híressé vált mondása szerint "Kard foglalta el, kereszt tartotta fenn e hazát!".

Érseki kinevezése alkalmával elnyert hercegprímásí címe révén az ország egyik legfontosabb közjogi és társadalmi méltóságára emelkedett a korán elárvult legkisebb fiú. A Szent Német-Római Birodalom hercege cím elnyerése után sem feledkezett meg arról, honnan is emelkedett ilyen magasra. 1895-ben 50000 korona felajánlásával támogatta egy esztergomi közkórház felépítését (ma: Vaszary Kolos Kórház, Esztergom). Szülővárosa, Keszthely szegényei számára 100000 koronás alapítványt létesített. Élő kapcsolata megmaradt a diáksággal, a keszthelyi Főgimnázium tanulói számára 50000, a katolikus tanítók árva és menedékházára 10000 koronát különített el. Lemondott az esztergomi hídvám érsekséget gyarapító jövedelmeiről, ezzel lehetővé tette a Mária Valéria híd felépülését.

Az akadozó közétkeztetés, a lekapcsolt közvilágítás Esztergomában, a választott polgármester és képviselőtestület "demokratikus" vitáitól háborús övezetté vált városháza számára mindenképpen például szolgálhat az az nagylelkűség, megbocsátás és alázat, amely Vaszary Kolos lelkiségéből eredeztethető. Történt ugyanis 1893-ban, hogy egy elbocsátott pincemester előre megfontolt szándékkal, késsel felfegyverkezve a hercegprímás életére tört. A halálosnak szánt szúrásokat titkára, Kohl Medárd saját testével fogta föl, miközben életveszélyesen megsebesült. Vaszary Kolos azonban nem ítéltette el a bűnöst, végül nem az ellene elkövetett merénylet vádjával állították bíróság elé a tettest, hanem csupán a titkárt ért késszúrások miatt.

Munkásságáért, hazájának és királyának tett szolgálataiért az uralkodótól megkapta a Ferencz József-rend, és a Szent István-rend nagykeresztjét. Érseki hivatalától önként megválva, a tudományoknak szentelve fejezte be földi pályafutását 1915-ben, Balatonfüredi villájában.

Élete és munkássága élő cáfolata azoknak a mai divatos baloldali nézeteknek, miszerint nem létezett társadalmi mobilitás. Hiszen szinte mesébe illő az az életpálya, amelyben a szűcsmester legkisebb fiából az ország hercege és egyik legfontosabb közjogi méltósága válik. Az újonnan felelevenített Szent István-rend kapcsán fontos ugyanakkor leszögeznünk: nem tartjuk valószínűnek, hogy a kormányzatnak ma sikerülne-e - akár lámpással is - hozzá hasonlóan alkalmas jelöltet találni e kitüntetésre. Ez pedig egyet jelentene a kitüntetés leértékelődésével. Ugyancsak fájó hiánya a demokratikus társadalomnak ez a főrendekkel együtt kiirtott cselekvő és felelős filantropizmus, melynek nagyszerű példája volt Vaszary Kolos, hercegprímás.

A nép pedig, miután hatalomra jutott, első dolga volt furkósbotjával leverni a nemzet egéről ezeket a fénylő csillagokat. És most nem értik miért tapogatóznak sötétben, mint az egyszerű polgár Esztergom városában.

A Dinasztia-képviselő

2012-01-14T12:40:00.000+01:00

Habsburg-Lotaringiai Lorenz főherceg, m. kir. herceg

Lorenz herceg 1955. december 16-án született a Belvédère Klinikán, Párizsban.

Szülők:

- Róbert Főherceg az Austria-Este-ház feje. IV. Károly királyunk fia.

- Margit Savoya-Aosta, I. Amádé spanyol király dédunokája. Amadeo aosta herceg lánya.

Lorenz tanulmányait a Svájci, St. Gallen Egyetemen kezdte majd az Innsbrucki Egyetemen fejezte be. Végzettségét tekintve közgazdász. Kiváló gazdasági szakember és bankár.

1983-ban csatlakozott a Baseli Gutzwiller magánbankhoz, később ügyvezetői tisztségbe lépett elő.

1993-ban 1 évet töltött a Swift pénzügyi tanácsadó cégnél.

195-ben lett tanácsadója a Párizsi székhelyű BNP Paribas Bank igazgatótanácsának.

Jelenleg pedig az UCB egy globális gyógyszeripari vállalat ügyvezető igazgatója.

De igazgatói tisztséget viselt a Sita hulladékgazdálkodási vállalatnál Franciaországban és az Ondeo Nalco vízgazdálkodási vállalatnál az Egyesült Államokban.

1984-ben vette feleségül Asztrid belga hercegnőt, akinek apja akkor a Liége hercege címet viselte, majd testvére 1993-as halála után II. Albert néven Belgium királya lett.

Házasságukból 5 gyermek született:

Amádé (1986)

1986-1991 – Ő Császári és Királyi Fensége Estei Amadeo főherceg, osztrák császári és magyar királyi herceg

1991-1996 – Ő Császári és Királyi Fensége Estei Amadeo főherceg, belga herceg, osztrák császári és magyar királyi herceg

1996- Ő Császári és Királyi Fensége Estei Amadeo főherceg, belga herceg, osztrák császári, magyar és cseh királyi herceg, modena trónörököse.

Mária Laura (1988)

1988-1991 – Ő Császári és Királyi Fensége Estei Mária Laura főhercegnő, osztrák császári, magyar és cseh királyi hercegnő

1991-1996 – Ő Császári és Királyi Fensége Estei Mária Laura főhercegnő, belga hercegnő, osztrák császári, magyar és cseh királyi hercegnő

1996- Ő Császári és Királyi Fensége Estei Mária Laura főhercegnő, belga hercegnő, osztrák császári, magyar és cseh királyi, modenai hercegnő

Jóakim (1991)

1991-1996 - Ő Császári és Királyi Fensége Estei Joachim főherceg, belga herceg, osztrák császári és magyar királyi herceg

1996- Ő Császári és Királyi Fensége Estei Joachim főherceg, belga herceg, osztrák császári, magyar és cseh királyi, modenai herceg

Lujza Mária (1995)

1995-1996 - Ő Császári és Királyi Fensége Estei Luisa Maria főhercegnő, belga hercegnő, osztrák császári, magyar és cseh királyi hercegnő

1996- Ő Császári és Királyi Fensége Estei Luisa Maria főhercegnő, belga hercegnő, osztrák császári, magyar és cseh királyi, modenai hercegnő

Letícia Mária (2003)

2003- Ő Császári és Királyi Fensége Estei Laetitia Maria főhercegnő, belga hercegnő

Lorenz 1996-ban örökölte meg apjától az Austria-Este nevet illetve a Modena Hercege címet.

Amely címet 1917-ben IV. Károly adományozott a fiának. Amely őelőtte Ferenc Ferdinánd címe volt.

Lorenz, mint a belga királyi család tagja képviseli dinasztiáját a neves európai eseményeken feleségével.

A Dinasztia képviselőjeként jelen volt Viktória svéd koronahercegnő és vőlegénye Daniel Westling esküvőjén. (Sietve jegyzem meg, hogy II. Albert és felesége valamint Fülöp trónörökös és felesége is jelen volt.) De ott volt Vilmos walesi herceg és Kate Middleton esküvőjén is. Rendszerint ő képviseli a Habsburg-Lotharinigia házat olyan eseményeken, amelyekre csak államfőket vagy királyi családok tagjait szokás meghívni.

Profilt összeállította: Kiss Gábor

Téli áhitat

2012-01-13T15:59:00.003+01:00

Fotó: Babarczi Réka.

Ferenc József, a császári és királyi ikon (Frissítve!)

2012-01-11T23:59:00.004+01:00

Tavaly volt 95 esztendeje annak, hogy apostoli királyunk, I. Ferenc József november 21-én visszaadta lelkét az Úrnak. A monarcha életéről többen megemlékeztek a világhálón, s a való világban egyaránt. Mi sem voltunk kivételek. Az alábbiakban olyan helyekből, alkotásokból, s megannyi másból készítettünk - részben anyaportálunk Facebook-csoportja tagjainak segítségével - válogatást, amelyek megmutatják, milyen nyomot hagyott emlékezetünkben az Osztrák-Magyar Monarchia néhai fejedelme.

Piros pöttyök jelölik a Monarchia területén a településeket (katt!)

Ferenc József híd, Budapest

Ferenc József sétány, Horvátország

Ferenc József csatorna, Újvidék

Ferenc József-föld és helyzete a kontinenshez képest, Oroszország

Ferenc József város, Új-Zéland

Ferenc József gleccser, Új-Zéland

Ferenc József szobor, Karánsebes

Szalámi

Keserűvíz

És desszert

Frissítés

Útlevél Ferenc József nevében

Ferenc József szobor, Rohonc

Ferenc József tér, Budapest

Ferenc József rakpart, Budapest

Ferenc József híd, Pozsony

Ferenc József-csúcs, Magyarország legmagasabb pontja (2655 m)

Ferenc József rakpart, Komárom

Ferenc József tér, Nagyszombat

Ferenc József tér, Újvidék

Ferenc József tér, Brassó

Ferenc József városi színház, Temesvár

Ferenc József-híd, Nagybecskerek

Ferenc József tér, Nagybecskerek

Ferenc József-szobor, Arad

Ferenc József tér, Galgóc

Ferenc József tér, Kékkő

Ferenc József út, Debrecen

Ferenc József látogatás Lőcsén

Ferenc József üvegablak a szabadkai városházán

Ütős kompozíció a marosvásárhelyi Kultúrpalota üvegablakaiból

A marosvásárhelyi Tanácsháza üvegablaka

A marosvásárhelyi Tanácsház és Kultúrpalota
(Ferenc József Közművelődési Ház)

Ferenc József-laktanya, Pancsova

Ferenc József-laktanya, Beszterce

Ferenc József-laktanya, Pécs

Ferenc József-laktanya, Budapest

M. kir. Ferenc József Tudományegyetem, Kolozsvár

M. kir. Ferenc József Tudományegyetem, Szeged

Horvát kir. Ferenc József Tudományegyetem, Zágráb

Ferenc József park, Szarajevó, Bosznia

Ferenc József utca, Mostar, Hercegovina

Ferenc József tér, Zágráb (pályaudvarral, pavilonnal és Petar Preradović szerb származású horvát nemzeti költő szobrával)

Ferenc József dombormű, Zágráb

Ferenc József tér, Varasd

Ferenc József tér, Eszék

Ferenc József tér, Pozsega

Ferenc József tér, Winkowitz (Szerémség)

Ferenc József híd, Prága, Csehország

Ferenc József pályaudvar, Prága, Csehország

Ferenc József tér, Budweis, Csehország

Ferenc József-laktanya, Budweis, Csehország

Ferenc József Gimnázium, Karlsbad, Csehország

Hotel Imperial és Ferenc József szobor, Karlsbad, Csehország

Ferenc József Kórház, Karslbad, Csehország

Ferenc József-híd, Pilsen, Csehország

Ferenc József Állami Fürdő, Reichenberg, Csehország

Ferenc József üvegablak, Kuttemberg, Csehország

Ferenc József Jubileumi Tanulóotthon, Brünn, Morvaország

Ferenc József tér, Olmütz, Morvaország

Ferenc József tér, Iglau, Morvaország

Ferenc József tér, Mährisch-Neustadt, Morvaország

Ferenc József tér, Troppau, Szilézia

Ferenc József Múzeum és Tanulóépületek, Troppau, Szilézia

Ferenc József utca, Bielitz, Szilézia

Ferenc József tér, Beuthen, Szilézia

Ferenc József híd, Krakkó, Galícia

Fogadó az Arany Pipához, Krakkó, Galícia

Lemberg visszafoglalása, Lemberg, Galícia

Ferenc József rakpart, Przemysl, Galícia

Ferenc József szobor, Czernowitz, Bukovina

Cs. és kir. Ferenc József Egyetem, Czernowitz, Bukovina

Ferenc József szobor, Bécs, Alsó-Ausztria

Ferenc József utca, Bécsfürdő, Alsó-Ausztria

Ferenc József emlékmű és dombormű, Hausleiten, Alsó-Ausztria

Ferenc József Múzeum és szobor, Bruck a. d. Leitha, Alsó-Ausztria

Ferenc József tér, Linz, Felső-Ausztria

Ferenc József tér, Gmunden, Felső-Ausztria

Ferenc József emléktábla, Salzburg, Salzburg

Ferenc József tér, Graz, Stájerország

Ferenc József tér, Leoben, Stájerország

Ferenc József tér, Kufstein, Tirol

Ferenc József szobor, Innsbruck, Tirol

Ferenc József falfestmény, Trient, Dél-Tirol

Ferenc József tér, Klagenfurt, Karintia

Ferenc József Jubileumi Színház, Laibach, Krajna

Ferenc József tér, Berlin, Németország

Ferenc József utca, Tiencsin, Kína, Osztrák-magyar koncesszió

Ferenc József Földalatti Villamos Vasút (Kisföldalatti)

Köszönjük a képeket a beküldőknek, és Isten nyugosztalja I. Ferenc Józsefet!

Jeanne d'Arc 600

2012-01-10T23:29:00.002+01:00

Idén januárban volt hatszáz éve, hogy megszületett a katolikus Francia Királyság megmentője, és az Egyház egyik legnagyobb szentje, Szent Johanna (1412-1431). A militáns katolicizmus, harcos kereszténység és a kombattáns monarchizmus szentje, hőse ő, akit ellenségeink értenek meg a legkevésbé. Erős nő volt, aki konzervatív. Egyszerű paraszt, aki következetes monarchista. Őszinte békevággyal tele harcolt, háborút viselt. Látnok, szent, ám a szentségek és az Egyház volt folyamatos támasza. Egyik szentünk szenvedése sem mutatja meg jobban, hogy a klérus nem az Egyház. Nagy hősünk nekünk.

Sancta Ioanna, ora pro nobis!

Ha nincs kenyerük, egyenek kalácsot! (hangos jegyzettel)

2012-01-10T13:54:00.002+01:00

„S'ils n'ont pas de pain,
qu'ils mangent de la brioche.”

Először is állapodjunk meg abban, hogy a fenti mondatot Marie Antoinette soha az életben nem mondta. Állításomat több valamelyest higgadt bolseviki esszéista is megerősíti, amikor megállapítják, hogy a mondat a nagy kombinátor „Vallomások” című zsengéjében jelenik meg először egy névtelen hercegnőre hivatkozva, s aki így több oknál fogva sem lehet a királyné.

Ne firtassuk, ki mondta a mondatot – illetve, egyáltalán mondta-e –, s azt se, hogy a királyné, Mária Terézia királynőnk tizenötödik gyermeke és legfiatalabb leánya idézte-e valaha is (ami az udvar később elszabadult felvilágosodott szemléletének hódoló perverziója okán sajnos nem elképzelhetetlen).

S azzal se foglalkozzunk most, hogy eme „halhatatlan” vajon milyen alapon használta fel nemtelen egyszerűséggel Szent Ágoston írásának méltán híres könyvcímét. Tette, mert tehette, hiszen a szerzői jogok védelme ebben az időben még nem volt olyan „fejlett”, mint napjainkban, amikor – ugye – ma minden gondolat forrása oly nagy precizitással kerül megnevezésre és hivatkozásra az internet világában. (Na, jó – bevallom –, ez utóbbi állításommal csak vicceltem.)

Ami miatt mégis úgy éreztem, hogy szólni kellene végre valakinek Marie Antoinette védelmében, az az, hogy mindig megdöbbent, amikor azt látom, a hálátlan utókor milyen ízléstelenséggel kéjeleg, lovagol bizonyos mondatokon, kiragadva azokat szövegkörnyezetükből.

Előre bocsátom, nem vagyok sem de Pompadour márkiné (Après moi le déluge, Utánam az özönvíz), sem senki igaztalanul megvádolt történelmi szereplő rokona – sajnos –, s nem is kérték soha a védelmemet, de egy jóízlésű ember nem mehet el ilyen bolseviki csúsztatások mellett szótlanul.

Megindító viszont, hogy a szigorú és megfellebbezhetetlen erkölcsiségéről és tisztességéről tanúbizonyságot tévő királyné – átérezve rangja méltóságát, jelentőségét és fontosságát – milyen mélyen meghatóan, s bátran védekezett később a jakobinus csőcselék nyilvános csámcsogására szánt incestus vádjaival szemben. Ezt azért tegyük hozzá!

A legfelkapottabb megbélyegzés Marie Antoinette-tel szemben ma úgy hangzik, hogy: „mélységes életidegenségről, tájékozatlanságról árulkodó ostoba”. Ez a legszelídebb minősítés. Mármint, hogy a címbeli mondatról ezt mondják. Mi viszont tegyük rögtön hozzá, hogy: mondja egy nagyon-is-felvilágosult mai mindent-tudó. De miért ne mondhatná? Mindenki azt mond, amit akar. Mindenki bármit mondhat – „demokrácia van!” – azaz bárki bármit gyalázhat. Körbe sem kell tekintenie, sőt értenie sem kell semmit. Ez ma – úgy látszik – törvény, sőt elvárás. Ez a „demo-krácia”.

Még az sem kell, hogy igaz legyen a vádaskodás, még ha az csak idézgetés is. De a más-szemében-a-gerendát stílusú berijáknak untig elegendő a sulykolás. A sulykolás, ami évtizedek, évszázadok múlva már tényként fog ragyogni, minden hazugságuk ellenére is, akár az Auróra cirkáló híres torkolattüzéről szóló legenda soha nem létezett valósága. A lényeg, hogy az egykor a tárgyalóteremben üldögélő hosszúnadrágosok és kötőnők kukkolási perverziója kielégíttessen.

Az egész gondolkodás pszichés alapja a: „Legyünk elvtársak büszkék arra, hogy mi merünk köpködni!” ma is ismerős – néha parlamenti képviselőktől is tapasztalható – relativizáló, bunkósodott hozzáállás. Merjenek. De ha magukat köpik le, akkor nem ám „védelemért” rohannak! Valamiféle ködös emberi jogokra hivatkozva; amit egyébként ők mindig megtagadtak megadni a saját alárendeltjeiknek.

De térjünk vissza az ominózus mondathoz!

Történelmi háttér.

Amikor az állítólagos mondás elhangzott vagy idéztetett (volna), Párizsban, a „forradalmi” (tehát a lázongóvá hergelt csőcselék irányította) fővárosban, katasztrofális élelmiszerhiány volt. Ezen a kormányzat úgy próbált segíteni, hogy az alapvető élelmiszerek árait „maximálta”. Ezt nekünk, a létező szocializmusban felnőtt és szocializálódott embereknek felesleges részletezni. Mi ezt ismerjük és tudjuk, hogy így nagyon gyorsan kialakult „a” hiány; amely intézményről olyan korszakos elemzések születtek, mint Kornai János „A hiány” cím terjedelmes munkája. A pékeknek ugyanis ilyen gazdasági feltételek mellett természetesen „nem érte meg” maximált árú kenyeret sütniük – mármint, ezt mondták ők, a pékek. De ne felejtsük: ez az időszak egy gazdasági-válság verte Európában történik. Kemény idők, kemény intézkedések: a kormányzat tehát úgy döntött, hogy ha a pékek nem készítenek elegendő maximált árú pék-terméket, akkor, ha az olcsóbb termékek „elfogytak”, a pék köteles bármely termékét a maximált áron eladni.

Elmeséljem, hogy ez a döntés a tömeges éhhalál ellen lett megfogalmazva? Jó, hát, elmeséltem! Ez egy „népbarát” intézkedés volt. (Lsd: L'Ami du Peuple)

De ezt a körülményt a bolseviki emlőkön nevelkedett történetírók sosem emlegetik. Sosem mondják, ismerik el, hogy a mondás alapja egy igenis „a nép” érdekeit szolgáló intézkedés volt. Nem lehet, nem szabad elismerni, mert a monarchia eleve gonosznak lett lefestve a hétköznapi emberek számára már több évszázada. Egy olyan korban, ahol a leprás Marat-t, a nárcisztikus Robespierre-t vagy a nemi beteg Lenint hősnek kell tekinteni, és a jakobinusok vagy a bolsevikek tömeggyilkosságait, népirtásait történelmi szükségszerűségnek, elkerülhetetlen áldozatoknak, egy tisztességes királynénak – „természetes” –, hogy gonosznak kell lennie. Mármint a köztársaság kifacsart és relatívizált moralitása szerint.

Első lépésként ezt a hiányosan és rosszindulattal „idézett” (ferdített) mondatot kellene végre elfelejteni, és kihagyni a történelemoktatásból, nem fertőzve ezzel tovább az ifjúság tudatát! Hogy később a gyilkosok és mészárosok, a tanulatlan, ostoba és beteg emberek ne lehessenek az idők végeztéig az ifjúság mintaképei. Vagy ha mégis, ne csodálkozzunk a bűnügyi statisztikáinkon és a jelenlegi közjogi tudatlanságon.

S arról már végképp ne is beszéljünk, hogy a királyné nem is „kalácsot”, hanem brióst mondott (volna), ami – a gyakorló háziasszonyok ezt jól tudják –, egy teljesen más kategória.

A meghallgatáshoz kattintson a lejátszóra!
Aláfestő zene:
Angelo Badalamenti - Twin Peaks - Fire Walk With Me
Angelo Badalamenti - Twin Peaks - Best Friends

II. József a nép emlékezetében

2012-01-09T21:56:00.001+01:00

Forrás: Horváth Mihály, Magyarország története IV. (Pápa, 1846.)

Néhány gondolat az új egyházügyi törvény kapcsán

2012-01-08T17:50:00.007+01:00

A nyugati sajtó és Hillary Clinton levele is arra buzdít bennünket, hogy véleményt fogalmazzunk meg az új (egyébként is figyelmet érdemlő) egyházügyi törvénnyel kapcsolatban. Mindenképpen pozitív döntésnek tekintjük, hogy az állam által elismert egyház kategóriát a kormány szűkebbre szabta, elejét véve ezzel a Nyugaton dívó szektásodásnak, mely komoly problémát jelent elsősorban szellemi, lelki, s másodsorban gazdasági téren. Gondolok itt a különböző szekták ködös pénzügyi tevékenységére. Nem lehet azonban kritika nélkül hagyni, hogy az elismert egyházak közé tartozik a Hit Gyülekezete is, mely nézeteink szerint nemcsak hogy nem indokolható, de egyenesen a törvény bevezetőjében lefektetett kritériumoknak sem felel meg.

„A magyarországi egyházak és vallási közösségek a társadalom kiemelkedő fontosságú értékhordozó és közösségteremtő tényezői, amelyek hitéleti tevékenységük mellett, nevelési ,oktatási, felsőoktatási, egészségügyi, karitatív, szociális, család-, gyermek- és ifjúságvédelmi ,valamint kulturális, környezetvédelmi, sport- és más tevékenységükkel, valamint a nemzeti tudat ápolásával is jelentős szerepet töltenek be az ország és a nemzet életében.”

„Az Országgyűlés külön is elismerve Magyarország történelmében és kultúrájában folyamatosan meghatározó jelentőséggel bíró egyházak kiemelkedő szerepét…a következő törvényt alkotja.”

A kijelölt mondatrészek és a Hit Gyülekezete nevet viselő gyászos formáció kapcsolatát nem szükséges bővebben fejtegetni. Emlékeztetnénk a szekta politikai (akár állami szinten) és lobbi kapcsolataira, melyet nem is titkol. A továbbiakban a Hit Gyülekezetére nem óhajtunk időt vesztegetni, lévén, egyszerűen nincs helye az elismert egyházak között.

A törvény alapján azon egyesület ismerhető el egyházként (kiemelve két pontot), mely legalább száz éves nemzetközi működéssel rendelkezik, s melynek elismerését ezer fő aláírásával az erre jogosult személy kezdeményezi. Az említett kitételek legfeljebb olcsó paródiáját adják egy valódi, szellemi alapokat nem nélkülöző egyházügyi törvénynek. (Lásd Horváth Róbert tanulmányát a témában.) A mellékletben található általános indokolás rövid keresztmetszetét nyújtja a magyarországi egyházak, illetve vallási felekezetek és azok állami elismerése történetének.

Végezetül néhány szóban szólunk a törvény elfogadása által kiváltott hatásokról. Érthetetlen számunkra az a tény, hogy az elismert protestáns egyházak vehemensen kiálltak a további bővítés mellett, hacsak nem azzal magyarázzuk, hogy mindennek saját történelmük alapján kialakított tapasztalataik adtak alapot. A Katolikus Egyház mély hallgatása a Hit Gyülekezete kapcsán sajnálatos tény. Azonban nem meglepő. Figyelmet érdemel továbbá a Krisna-tudatúak szektája, mely a legnagyobb jóindulattal sem tekinthető komoly vallási felekezetnek sem, legfeljebb mikroközösségnek. A különböző-hinduizmustól távol álló- nyugati fogyasztásra előállított szektákat érintő kritikát lásd itt: Rama P. Coomaraswamy : The desacralization of hinduism for western consumption. (Magyarul megjelent a Tradíció évkönyv 2005-ös számában. A szerző tradicionalista katolikus teológus.) Hasonlóképpen értékelhető a különböző importbuddhista irányzatok köze a valódi buddhizmushoz.

A februárban esedékes bővítésről kiszivárogtatott információ nem túl kecsegtető. Az esetleges befutók között találjuk a metodistákat (Hillary Clinton személyes örömére), anglikánokat, Krisna-tudatúakat, koptokat. A kopt ortodoxokon kívül nem sok alapját látjuk a többi felekezet egyházi státuszának. Az origó információi szerint a buddhista és iszlám közösségeknek (melyekből számos működik az országban) össze kellene fogniuk egy –egy ernyőszervezetet hozva létre, melybe az említett felekezetek különböző csoportjai tömörülnének. A felvetés természetesen kivitelezhetetlen, főként a buddhistákra nézve, lévén, a különböző közösségek különböző vallási rendszerekkel, szabályokkal rendelkeznek. Nem szükséges kitérnünk arra az alapvető kérdésre, hogy milyen történelmi alapon indokolható az anglikánok és metodisták egyházként való működése, míg a muszlimokat és a buddhistákat minden lehetséges eszközzel akadályozni igyekeznek.

Végezetül hadd jegyezzük meg -ez csupán személyes véleményünk-, hogy az egyházügyi törvény alapvetően politikai szempontokat vesz számba. A fent említett számos esetben figyelmen kívül hagyva ezzel a legfőbb szempontot: a szellemit.

Áldott karácsonyt minden ortodox testvérünknek!

2012-01-07T15:36:00.001+01:00

С нами Бог!

Borbély József ámokfutása folytatódik

2012-01-06T08:40:00.001+01:00

Legalább a saját patológiájának megfelelne. Még a szánalmas esküjét sem tudja elmondani. Felháborodásunk immáron teljes, csak remélni tudjuk, hogy valaki megállítja ezt az ámokfutó társaságot.

BÁRKI.

Első köztársaság, második köztársaság, hány köztársaság? (meghallgatható)

2012-01-04T12:47:00.002+01:00

Mióta felbukkant ez a magát 4K-nak nevező valami, s amelynek pódiumra lépését Gy. F. alapozta meg heti rendszerességű politikai esztrádműsoraival, el- és beszólásaival – valahogyan mindenki kész ténynek veszi, hogy ma a harmadik köztársaságban kell nyomorult életünket tengetnünk, erről beszélnek az egyetemek, de még a Wikipédia is.

S mivel nekem – kis-Gaussként akárhogy is számolom – éppen a 3-as szám nem jön ki (előre megfontoltan és aljas indokból fokozandó a kérdés körül tapasztalható káoszt) megosztom önökkel, hogy mások hogyan számolják a respublikákat.

I. – populista megközelítésben
(argumentum ad oculos à lá Marika néni)

A válasz rövid és tömör: 1. Értsd: egy. Más nevezettel: első, first, premier, primo, unua, первый, primero. Slussz-passz. Ez a köztársaság „a” köztársaság, ezért felesleges is számolgatni, mint kisnyugdíjasnak a hó végi kosztpénzt. Ez van és punktum! Mert a köztársaság az vagy van, vagy nincs. Ez pedig igencsak úgy tűnik, hogy van. Van reggel, éjjel meg este és legalább annyira létezik, mint egy pofon a búcsúban.
A kiindulópontja ennek az elméletnek az a felismerés, hogy amikor az ember bajban van, akkor nem azt számolja hány pofont kapott, hanem azt várja, vajon mikor hagyják már abba a pétergáborék?
Tehát ne várjon senki negyedik köztársaságot, mert ha már lett volna három, azt minden bizonnyal észrevettük volna. Legalábbis a két verés közötti szünetekre mindenképpen emlékeznénk. S mivel ilyen traumánk nem volt, tehát a kétségtelen megoldás: az Egy. Első (és utolsó) magyar respublika.

II. – formál megközelítésben
(argumentum ad rem à lá Zoli bácsi)

Ha erre van igényünk, s rajongunk a lebutított formákért, esetleg a késői 60-as évek csővázas bútorait is szépnek tartjuk, Parti Nagy Lajos költőnek, Esterházyt írófejedelemnek, a Kertesz testvéreket tehetségesnek, Buci Gyurit kiváló szónoknak, Hofit pedig viccesnek, (sőt őszintének) akkor elemezzük a kérdést hideg formai kritériumok alapján.

Ez alapján a közérthetővé tett (tehát szégyellnivalóan primitív) logika alapján az lehet köztársaság, amely rendszer köztársaságnak nevezi saját magát.
De vigyázzunk, mert ha ezt a gondolkodást teljesen magunkévá tennénk, az ne legyen más, mint munkahipotézis, hiszen kellő figyelem hiányában – megszokva a szavak ringató varázsát – később arra is hajlamosak lehetünk, hogy a lódarazsat a ló és a méhecske szerelme gyümölcsének tartsuk a farkaskutya mintájára, esetleg még az is előfordulhatna, hogy a demokratikus ellenzéket pedig egy ellenzéknek, amely demokratikus; s a parlamentet meg egy ország gyűlésének. Tehát csak óvatosan azokkal a fránya fogalmakkal!

Tehát, ha csak azt nevezzük köztársaságnak, amely „köztársaságnak” nevezte magát, akkor az első köztársaság volt az 1946. évi I. törvénnyel, az úgynevezett kis-alkotmánnyal indult Tildy-köztársaság, amely ezek szerint egészen az 1949. évi XX. törvényig tartott. Elég hosszú ideig! Mindenesetre tovább, mint Kádár letöltött börtönévei.

Így a második köztársaság (lenne) az 1989. évi XXXI. törvénytől kezdődő és a mai operabálig is eltartó politikai ámokfutás és ellenzéki-kerekasztalos népámítás.
Nincs harmadik köztársaság, tehát a gyurcsányista (hogy ezzel a közismert – bár belátom, valóban gyalázatos áthallásokat magán viselő – politikai kategóriával illessem a fogalmat) ellenzék által várt negyedik köztársaságra addig kell várni, amíg a harmadik köztársaság valahogyan meg nem szűnik. Persze előtte a másodiknak is meg kell szűnnie. Azaz a mainak; amely – ne tévedjünk el, mint pesti gyerek a Gyilkos tónál – mai napig is ízig-vérig köztársaságként határozza meg saját magát, minden szentkoronás flörtölése ellenére is.

III. – tartalmi megközelítésben

(argumentum in contrario à lá Dobi Pista)

Ebben a megközelítésben minden olyan államformát – természeten kizárólag házi használatra – tekintsünk respublikának, amely nem monarchista. S mivel a monarchizmus államjogi felismerése korántsem olyan bonyolult, mint a folyamatosan álnevek mögé rejtőző köztársaságé, ezért talán könnyebb dolgunk lesz, ha ezzel a módszerrel közelítünk a kérdéshez

Ezen a logikai nyomvízen elindulva mérjünk végső csapást a döntő győzelemre – hogy egy általánosan elfogadott képzavart használjunk –, miközben elrepül fölöttünk az idő vasfoga.

Így első köztársaság az 1849. áprilisi „Magyar Álladalom”, amely a – egymás közt valljuk be – jogszerűtlen trónfosztási ciriburi után előállt. Van, aki – természetesen nálam kevésbé vicces kedvű tudós – ezt az államformát „lebegő” köztársaságnak nevezi, de felőlem akár lufi respublikának is becézheti, ez a kérdés szempontjából századlagos.
Második köztársaságként a vörös gróf és a szintén senkit sem képviselő katonatanács 1918-as kigründolt forradalmacskáját tekinthetjük, még akkor is, ha valamilyen kacér vágytól fűtötten, magukat „népköztársaságnak” nevezték. De nekünk most nem megértenünk kell a Miskát, nekünk most számolni kell; hidegen, ridegen és kegyetlen pontossággal (mint csillag megy az égen).
A harmadik köztársaság a „dicsőséges” 133 nap tanácsköztársasága, amely inkább vágyott a „tanácsra”, mint a „népre”; furcsa egy gusztusa volt, az már bizony szent igaz.
A negyedik köztársaság így lett a Rákosi-Tildy-Szakasits tandem szovjet szuronyok dédelgette „kis-köztársasága”, majd az ötödik a sokat emlegetett sztálini, amely nevét és „alkotmányát” tekintve lényegében 1989-ig regnált. (Jaj, mit mondok! Dehogy regnált, csak hatalmon volt.), Antall Jóska így lett a hatodik köztársaság címlap férfi-manökenje, és ezt tart egészen máig. Tehát akárhogy számoljuk is, megint nem jön ki a negyedik, bármennyire is számoltuk végig ernyedetlen kis Patakiként a magyar közjog abakuszát.
[S ha még hozzátenném – amit nem teszek – hogy egyesek a sztálinista államot is két részre osztják, rákosistára és kádáristára; s ismét vannak, akik szerint a Horthy rendszer nem monarchizmus, hanem pre-prezidenciális köztársaság, akkor a 4K-s gyurcsányistákra nézve még kedvezőtlenebb az eredmény, mert akkor ma a nyolcadikban élünk, ami valljuk be gombócból is sok, nemhogy köztársaságból.]

IV. – lényegi megközelítésben
(argumentum ad verecundiam à lá Csabi bácsi)

Lám, alig bírtuk összeszámolni a respublika elvetélt kísérleteit, melyeknek – észre vehettük – se szeri, se száma. Ebből a szempontból is áttekinthetőbb a monarchia, mint államforma. S akinek bizonyítanom kell, hogy az Egy – mármint eddigi királyságaink száma – az egy legyőzhetetlen szám (és még prímszám is! Bár ez azt gondolom, most nem számít, s talán nem is igaz), hát éppen neki teljesen felesleges volt elolvasnia a fenti gondolatkísérleteket.

Első köztársaság, második köztársaság, hány köztársaság? - A meghallgatáshoz kattintson a lejátszóra!
Kísérő zenék:
Le groupe Tavagna polyphonie corse: Anniversariu di Minetta
Le groupe Tavagna polyphonie corse: Barbara Furtuna
Alexandre Desplat: Jack Palmer (reprise); L'Enquête corse (Nagy zűr Korzikán, 2004)

Megemlékezés Boldog IV. Károly király koronázásának 95. évfordulóján

2012-01-04T10:49:00.001+01:00

Néhány lelkes magyar királyságpárti 2011. december 30-án a Szentháromság téren, Budán, a Királyi Várnegyedben 17.00 órától megemlékezett ezeddig utolsó királykoronázásunkra. A videón a megemlékezésen felszólalók láthatóak, e mellett pedig elhangzik az eredeti királyi eskü szövege is.

Szubjektív, avagy az új ellenállás szerintünk

2012-01-03T00:21:00.007+01:00

Meglepően sokan gyűltek össze tegnap este az Operaház előtt, hogy Magyarország alaptörvénye ellen tüntessenek, s a kormány távozását követeljék. A balos-liberális csőcselék majd' két órán át itta magába a republikánus demagógiát, aztán néhány önjelölt Che Guevara kivételével csendben hazamentek. Facebook-csoportunk három tagja (volt, aki a helyszínen, mások az internetes közvetítést figyelve) élőben követte az eseményeket. Tapasztalataikat ekképp összegezték:

H. B.: Röviden: ismét bebizonyosodott, hogy összenő, ami összetartozik. Emlékszünk mind, '92-ben az SZDSZ is még csak együtt tüntetett a szocikkal a „náci MDF” ellen, szigorúan kikérve magának a koalíciót. Az LMP sem csinál mást, aztán majd lefekszik nekik, ha a szükség úgy hozza. Az egész csak idő kérdése.

Forrás: vasnepe.hu/MTI

M. Benjamin: Ezzel az egésszel még csak foglalkozni sem érdemes. Ezek még most is, miközben felrobban körülöttük a világ, vagy legalábbis szétesik, csak a másikat tudják okolni, fröcskölni… Erre mondom én, hogy a Bibliából csak egy mondat maradt ki, mégpedig: „az ember hülye” kész.

Forrás: blikk.hu

Mézes Ádám: Én kimentem végighallgatni, nehogy felmerüljön a gyanú, hogy csak a gép elől dumálok. A tömeg mérete megható volt, a 100 000 fős szám nagyságrendileg helyes lehet. (Szerencsére utóbb kiderült, hogy a fele annyian sem voltak. A szerk.) A felszólalók demagógok voltak, az emberek meg tényleg változást akarnak. Kár a szervezeteken rágódni, mert maximum pár ezer támogatójuk volt jelen, míg a többség „csak” azért jött el, hogy jelezzen a kormánynak.

A tüntetésről egyébként részletesen beszámolt az Index, a Mandiner, és az Origo is. A részvételüket vállaló szervezetek neveit egy korábbi bejegyzésben már közöltük, ezért most nem ismételjük meg.

Ultraerős tartalom, csak erős idegzetűeknek!

2012-01-02T19:05:00.003+01:00

Igazából Borbély Józseffel nem kívántunk többet foglalkozni, hiszen annyi a politikai ámokfutó manapság, mint a VII. kerület kis utcáin a kutyaszar. Ugyanúgy bűzlenek is és senki sem akar beléjük lépni - mi sem. Ezt a videót csak azért tesszük, hogy másoknak, akiknek nem egyértelmű, hogy a restauráció nem elmebetegek önkompenzációs játékszere, most bebizonyítsuk: ez szerintünk is patológikus eset, amit Borbély úr művel. Nem mókás a videó, hanem szomorú és szánalmas. Nyomasztó látlelet 2011/2012-ből egy érték- és balanszát vesztett magyar társadalomból.

Csak viszonyításképpen: az első két mondata után minimum életfogytiglant kellene kapnia az Apostoli Magyar Királyságban, amelyet a szájára vett.

Akcióban a köztársaság láncos kutyái (Frissítve)

2012-01-02T00:21:00.010+01:00

Kormányellenes transzparenseket aggattak 24 budapesti köztéri szoborra az LMP Új ellenállás című kampányának aktivistái január elsejének hajnalán. A liberális párt három támogatóját a Hősök terén tetten érte a rendőrség, s még a nap folyamán szabálysértési eljárást indított ellenük. Időközben ráakadtunk az Opera előtti republikánus tüntetés szervezőinek névsorára. Érdekes olvasmány, amelyből kiderül, valóban összenő, ami összetartozik.

Forrás: lehetmas.hu/Járdány Bence

Rövid időn belül ez a második eset, hogy a felforgatás hívei felháborító módon meggyalázták nemzeti emlékműveink valamelyikét. Persze, azok után, hogy a 4K! bitangjai a Lánchíd alagútjánál büntetlenül kitakarhatták a Szent Koronát a címerből, a lumpenek akciózása már cseppet sem meglepő. Az LMP honlapján azzal indokolják tettüket, hogy a párt „tagjai, aktivistái, és szimpatizánsai nem a Fidesz országában, hanem egy szabad és demokratikus Magyarországon” akarnak élni. Ezt az utópiát gondolták azzal elérni, hogy összerondítják a királyok, művészek, politikusok szobrait.

A hagyományos értékeink lerontására felesküdött balos-liberális söpredéknek politikai víziója is van, melyet az LMP ekképpen foglalt össze: „Ez a rendszer meg fog bukni, el fog tűnni, amint a társadalom egésze megtudja róla az igazságot.” Nos, abban egyetértünk, ez a rendszer, ez a szabadkőműves förmedvény, amit beteg gúnnyal csak köztársaságnak csúfolnak, valóban bukásra ítéltetett. Addig azonban, amíg a konzervatív forradalom és a restauráció várat magára, személy szerint azt javallanám az efféle új ellenállóknak, hogy plakátolás helyett inkább próbálgassák a láncaikat, mert könnyebb lesz viselniök, ha már most hozzájuk szoknak.

A történtek után nem mehetünk el szó nélkül az Operaház elé szervezett köztársasági tüntetés mellett. Mivel a kormány ellen a balos-liberális csürhe, ellenük pedig a széljobb jelentkezett be, kíváncsian várjuk a fejleményeket. Addig is álljon itt azon szervezetek nem csekély terjedelmű névsora, amelyeknek fontos a magyar res publica. Az impozáns listából az is kitűnik, hogy csakugyan összenő, ami összetartozik.

Magyar Szolidaritás Mozgalom
gepnarancs.hu
Civil Kontroll - EMD
Kék Szalaggal a Demokránciánkért Civil Mozgalom
HAT - Hálózat a Tanszabadságért
Börtön Helyett Lakhatást
Hallgatói Hálózat
Új Szemlélet csoport
Liberális Fiatalok Egyesület (LiFE)
Nyugdíjasok Országos Képviselete
Valódi Demokráciát Most! - Occupy Hungary
ATTAC Magyarország Mozgalom
Magyar Fokhagymafront
Magyar Demokratikus Charta
Méltóságot Mindenkinek Mozgalom
Nyugdíjasok Országos Szövetsége
Civil Akcióegység
Magyar Leszbikus, Meleg, Biszexuális, Transznemű Szövetség
Háttér Társaság a Melegekért
Labrisz Leszbikus Egyesület
Patriarchátust Ellenzők Társasága
Atlasz Sportegyesület
Baloldali Demokrata Közösség
CIVILEK A SZÉLSŐJOBB ELLEN
"Az nem lehet, hogy..." csoport
Demokratikus Polgári Ellenzék csoport
Kisgazdák Történelmi Szövetsége
PFLAG Egyesület
Újbudai Fiatalok
Neo Drom
C Polisz
SZEMA
4K! Negyedik Köztársaság
Demokratikus Koalíció
Lehet Más a Politika
Magyar Szocialista Párt
MSZDP
SZEM - Szövetség Az Egységes Magyarországért
SZDSZ
Civil Mozgalom
Societas
Magyarországi Munkáspárt 2006
Európai Baloldali Párt (European Left)
Zöld Baloldal
Magyar Racionalista Párt

Fogadalmak helyett, tettek és gondolatok - az új és az óévről a bloggereink

2012-01-01T18:58:00.005+01:00

Ez az év is eltelt, számos pozitív monarchista eseménnyel a mélyülő morális és gazdasági válság ellenére. Bebizonyosodott, hogy egy király még a demokrácia fogságában is mennyit meg tud tenni hazájáért (Belgium) és az is, hogy jóval többet, ha nem szorítanak a béklyók (Liechtenstein). A magyarországi monarchizmus eseményei közt immár több éve stabilan ott van a Károly-mise, amihez idén már egy ellenforradalmi és egy koronázási megemlékezést is hozzá tudtunk tenni. Ahogy a világ alternatíváért kiállt és a káoszban egyre inkább a rend és a hagyomány felé nyúlnak az emberek, úgy erősödik Európában is és hazánkban is a hit és a monarchizmus. Adja Isten, hogy a jövő évben még többet tudjunk elérni, nagyobb erővel tudjunk harcolni és sikereink tartósabbak legyenek minden téren! Ezekkel a gondolatokkal kívánok minden kedves olvasónknak szeretetteljes és boldog új évet! [v. Uhel Péter Ágoston]

+++

Az elmúlt év nagy törést jelentett a közép-európai és a magyar monarchista közösség számára. Örökös királyunk halála mélyen megrendített bennünket, mindazonáltal egyre konzekvensebb állásfoglalásokra késztet a kialakult helyzet. Legyen az az Európai Unió avagy a magyar belpolitika a terep, a permanens kritikai attitűd és a monarchista álláspont kifejtése a feladatunk, tekintetbe véve a mindenkori politikai helyzetet, ugyanakkor ragaszkodva azon princípiumokhoz és doktrínákhoz, melyek nem változnak, nem változhatnak. Az elkövetkező évben terveim között szerepel egy időszakosan a portálon megjelenő interjúsorozat, melyet a monarchizmus élő ikonjaival, külföldi, belföldi támogatóival készítek. Hosszú távú terv továbbá a portál jelentősebb anyagainak átültetése angol (esetlegesen szlovák, horvát stb.) nyelvre, hogy a környező államok monarchistái is értesüljenek a magyar monarchizmus jelenlegi helyzetéről. A párbeszéd ugyanis szükséges. [Stamler Ábel]

+++

Ismét úgy pergett le 365 nap, mintha csak néhány pillanat lett volna az egész. A 2011-es esztendőt kétes értékű forradalmak, egy világot bejáró tüntetéshullám, valamint az egyre mélyülő gazdasági válság tették terhessé. Korai lenne még, hogy látottakból komoly tanulságot vonjunk le. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy a nyugati világ változásért kiált - a liberális demokrácia és a kapitalizmus csődöt mondott. Meggyőződésem, hogy a továbblépéshez erőre és egy pártok, gazdasági érdekek felett álló vezetőre lesz szükségünk. Éppen ezért, várjuk a királyt!
[Nagy Áron]

+++

Túléltem 2011-et, s ez egy kétségtelen érdem; s ezt folytatni szeretném 2012-ben is, mint előremutató hagyományt. 2011-ben egyébként az volt a számomra legjobb történés, hogy a hazám egy majdnem félfordulatot hajtott végre; már-már úgy tűnik (messziről), hogy visszafordultunk volna oda, ahonnan eltévesztettük az utat. S ugyanez volt a legrosszabb is, mert minden, ami történt, mindennek csak a "mint ha", a "majdnem" megvalósulása, 2012-ben - illetve a jövőben, de még az én életemben - azt szeretném látni, hogy a normalitás, a hagyomány- a nemzettisztelet, monarchizmus, a vallásosság, a vallásgyakorlás legyen végre a gondolkodásunk kiindulópont, s akik nem így gondolják, a normalitástól eltérők: ők végre szégyelljék el magukat és bújjanak el a közmegvetés elől. Sokat kell-e még erre várnom? Imádkozom érte, hogy ne így legyen. [Nagy Csaba]

+++

Tavaly a legjobb volt számomra:(és egyben a legszomorúbb) a bécsi temetése II. Ottó örökös királyunknak, a rendes évi Károly-misénk, sikerült életet lehelni újra ebbe a blogba, Áron és Ábel csatlakozása, a dec 30-ai megemlékezés a koronázás 95 éves évfordulójára.

Idén várom: kapcsolatfelvétel a királyi házzal, Ferdinánddal, édesapjával, és édesanyjával (esetleg magyarajkú tanáraikon keresztül) További megemlékezések, sajtómegjelenések, diskurzusteremtés a restaurációról, A Monarchista blog olvasottságát megduplázni - kevesebb sallanggal, több komoly bejegyzéssel. [Szávoszt-Vass Dániel]

Ellenforradalom minden év első napján

2012-01-01T11:46:00.003+01:00

Vajon ha tudná a közönség, hogy minden egyes január 1-jén a custozzai győzelem emlékére és Radetzky Feldmarschall dicsőségére írt darabot tapsolja, ugyanolyan hévvel és lelkesedéssel tapsolna? Nem biztos. Ellenben számunkra felüdülés, hogy a győztes ellenforradalomról és annak egyik csatájáról való megemlékezéssel kezdődik minden új év.

És azt is tudjuk, hogy nem véletlenül kacsint némelyik karmester a kamera felé, mielőtt elkezdené vezényelni!

Sokáig éljen Johann Strauss (Vater) és Radetzky Feldmarschall emléke!
Boldog Új Évet kívánunk!

Boldogabb Új Évet kívánunk minden kedves Olvasónknak!

2011-12-31T12:58:00.001+01:00

Kompozíció: Czopf Áron.

"Öreg Karcsi király" nótája

2011-12-30T10:23:00.003+01:00

Kellemes kis dal Boldog Károly királyról, akiből "Öreg Karcsi" lesz Ferenc József király szerint, 1917-ből. A nóta folklorizálja már 1917-ben az új királyt, és abban az előző királyt, Ferenc Józsefet (a dalban "Ferenc Jóskát") az édesapjának szólítja, történetileg helytelenül. Szép példa ez a dalocska arra, hogy a király mennyire gyorsan a mindennapi élet részévé vált az akkori társadalmi keretek között.

Mégis, mi folyik Kecskeméten?!?

2011-12-29T15:39:00.004+01:00

Nem tudjuk ki ez a Borbély József, még arra sem vettük a fáradtságot, hogy kiguglizzuk, de nagyon reméljük, hogy tegnap volt elmeorvos a közelben a Petőfi Sándor utca környékén. Ha nem, még most sem késő, a pontos cím valószínűleg egy lakást sejtet. Ezt is csak egy köztársaságban lehet megtenni, hogy valaki a politikai patológia ilyen mély bugyraiba ráncigál le egy ezer éves építményt. Kaloda, deres, botozás vagy egyszerűen kényszerzubbony. Semmi lacafaca, semmi megértés. Zéró tolerancia van érvényben a magunk részéről. És legyen újra nyitva a Lipótmezőn a Sárga Ház! Hány ilyen eset kell meg, ennek indoklására?!

Nem akarunk sztálinistákat, de királyt sem...

2011-12-28T16:18:00.003+01:00

A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány magyarázó plakátja 1956 novemberéből, amelyen a két alternatíva - sztálinista Rákosi-Gerő klikk ás az apostoli magyar király - közé helyezi be magát.

Szent István diakónus és vértanú ünnepére

2011-12-26T15:35:00.001+01:00

"Látom, hogy nyitva az ég, és az Emberfia ott áll az Isten jobbján."

Vajk a keresztségben az István nevet kapta, pontosan a vértanú után. Az ő nevével lett országunk első királya,
Szent István.

Áldott Karácsonyt kívánunk!

2011-12-22T21:03:00.002+01:00

Kompozíció: Guitman Barnabás.

A történelmi „parthie” (+hangos jegyzet)

2011-12-21T19:43:00.009+01:00

Vannak ma is, akik rendszert csinálnak belőle – bár kevesen –, s a hét egy meghatározott napján leülnek barátaikkal kártyázni. Szép és nemes szokás ez; arról nem is beszélve, hogy léleknemesítő; s bár úgy tűnhet, hogy a „kártyás” így „elmenekül” közvetlen környezetétől – de talán nem érdemes ilyen sarkítottan látnunk ezt a szokást, hanem a közösségépítő jellegét is észre kellene vennünk. Főként akkor, amikor napjaink szociológiai felmérései hosszú évtizedek óta a társadalom atomizálódásáról cikkeznek.

Mindenkinek kell egy alkalom, amelyben barátai körében fellélegezhet, s minden felesleges megkötöttség nélkül spontán és hangosan mondhatja ki, s így vitathatja meg – akár kiforratlan – elképzeléseit is. Erre valók a barátok, a baráti társaságok, az asztaltársaságok, s mindaz, ami ehhez az intézményhez kapcsolódott egykor! Remélem, ebben egyetértünk!

A minap került a szemem elé az elfeledett és feldolgozatlan életpályájú (1) Ferraris Artúr egy olajfestménye, innen jutott eszembe a fenti nosztalgikus kifakadás. A csoportos kompozíció címe: „Történelmi tarokkparti a Szabadelvű Párt klubjában”, melyről – mint az alkotás egy szereplője, maga Jókai is megemlékezett egy 1895-ben készült novellájában .

Rejtvény: Önök hány személyiséget ismernek fel a festményen? (2)

Könnyedén lépjünk most túl azon a szemponton, hogy az a szabadelvűség, amelyet ezek az urak képviseltek, köszönőviszonyban sincs a mai szabados utódok nézeteivel, s ha sikerülne valami módon visszapörgetni az időt, ebben az 1895-ös klubban talán több fideszest találnánk egy időgép segítségével, mint szabaddemokratát vagy elempést. Talán. De lehet, hogy egyiküket sem engednék a portánál tovább, vagy ha be is lépnének valami úton-módon, Tisza gróf kilencfarkú macskával zavarná ki a székház összes termeiből őket.

S még itt van a tarokk, ami a kor úri világának kedvelt kártyajátéka, mintegy szimbóluma volt (s amely manapság úgy tűnik egy másodvirágzását kezdi élni).

De mi már nem ismerjük – legfeljebb a tarott kártyát, azt is főleg csak, mint jóslási eszközt. Pedig a tarokkozásnak megvan a maga korszelleme, a maga hangulat, s amelyről úgy tűnik, az végleg még sem tűnt el.

Visszaszorult? Igaz. De nem manapság – ne legyenek kételyeink –, hanem már sokkal korábban. Eltűnt, szétrombolták ordas eszmék a Monarchiát, és vele költözött el ez a társasági játék. Eltűnt a társaság, s vele a társaságok játéka. A tarokkot tehát nyugodtan tekinthetnénk akár a K(aiserlich) und K(öniglich) világ egy letűnt jelképének.

Otthonos, barátságos pasztell színeket látunk a képen, amely áradó melegség 1918-19 patkányforradalmai után szinte nyom nélkül tűnt el.

Később a magát névleg Magyar Királyságnak meghatározó és a történészek körében Horthy-korszaknak nevezni szeretett időszak a tarokkon is túllépett. Ahogyan elfeledte magát a Király személyét, sőt száműzte a Királyt még országából – a Királyságából – is, ugyanúgy száműzte a kor a tarokkot is.

Közismertnek tekinthető az a tény, hogy a Kormányzó úr kedvenc kártyajátéka – a tarokkot félretéve – a bridzs lett. Elgondolkodtató: vajon Horthyról miért nem készült ilyen témájú festmény, ábrázolva azon mondjuk Chorin Ferencet, Vida Jenőt, Goldbergert, de egy Nagy Endre konferansziét is emlegetve. Az meg igencsak komikus, hogy éppen a bridzs az a bizonyíték, amelyet – Horthy napjainkig hangoztatott antiszemitizmusa elleni adu-ászként, a megalapozott vagy kevésbé biztos híres kártyacsatáiról szóló pletykákat – igyekeznek ellenérvként kijátszani.

Ebben a 25 évben a bridzs lett a meghatározó játék a felsőbb körökben, s csak megjegyzem, hogy található egy olyan fényképfelvétel is, amelyen a kormányzói család látható egy a Vérmezőn rendezett lovaspóló mérkőzésen – amely játékról tudvalévő, hogy az angol arisztokrácia egyik kedvenc szórakozása s melyben a Kormányzó úr fiai igen csak jeleskedtek.

Természetesen a golf, a lovaspóló és főként a bridzs felemlegetése annak az állításnak a megalapozására szolgál (szolgált), hogy ab-ovo maga a Horthy-rendszer és a magyar arisztokrácia is angol-orientáltságú lett volna. Igaz? Nem igaz? Egyszer majd talán erről is ír valaki valamit – azonban nem én, s főleg nem itt és most.

Szálasi kártyázási szokásairól nincs tudomásom, s mint érdektelen adatot, nem is kívántam azt kikutatni, s mely negatív hozzáállásom talán menthető.

Majd elérkezett a szotyolát köpködő és egyéb bűncselekményeiről elhíresült Vörös Hadsereg és a mögöttük belopakodó komisszárok kora. Sajnos, gyorsan el is sajátítottuk tőlük ezt az addig ismeretlen környezetszennyező szokást – a „szotyizást”. (Megjegyzem, hogy pár évtizede az államosított mozik olajospadlóit előadásonként fel kellett söpörni az ott felhalmozódott pirított napraforgó maghéjak miatt; de ez az emlék tényleg nem ide tartozik.)

S a bolseviki helytartók kora a kártyában is új lapjárást hozott. A tarokk, a bridzs imperialista vagy retrográd csökevénnyé lett kinevezve.

A „haladó” munkásosztály ultizott, az volt a megfelelő, az osztályharcossá, őskizsákmányolttá kinevezett kártyajáték. A „magyar” kártyacsomag lapjai is szabadsághősöket ábrázolt, s könnyedén eltekintettek a némely esetben félanalfabéta káderek annak svájci-német eredetétől. Egy időben annyira meghonosodott, hogy még a vicclap (az az egy) is szinte minden számában megemlékezett erről a népszokássá kinevezett játékról. Űzték úton, útfélen, parkokban, vonaton, elvtársi vadászatokon, de sokszor építkezéseken, munka alatt – sőt helyett is –, főleg amikor nem érkezett meg időben a „hatékony” tervgazdálkodás keretében igényelt anyag. (S ami valljuk be, rendszeresen előfordult.)

A hatalmas ulticsaták után következett el a köztünk élő „rendszerváltás” kora. Ennek az új pénzügyi arisztokráciát felmutató – ám a valódi arisztokrácia jellemzőivel egyáltalán nem rendelkező, nem karitatívoskodó, nem mecénáskodó – új elitnek még nincs felkent kártyajátéka. Egyesek a hold’ em pókert nevezik ugyan ma módinak, de valljuk be, ez az amerikai játék inkább a játékbarlangok, mint a baráti, kvaterkázó társaságok, esetleg úri kaszinók erőpróbája lett.

Így nyert a kérdés – mármint, hogy ma ki milyen kártyajátékot űz –, mára nem csekély politikai állásfoglalási jelleget. Bulvárlapok lesik, vajon egy Gyurcsány, egy Csányi, egy Orbán, egy Schiffer, egy Vona ma mit játszik, azaz melyik történelmi korhoz vonzódik, melyik kultúrát vallja magáénak?

Vajon előfordulhat-e újra, hogy a képviselői irodaházban, az egykori (ha jól tudom azóta kiprivatizált) szabadelvű párti székházban az urak valódi úri játékot űznek?

Igen! Hogyne. Majd ha az uraink urak lesznek vagy urakká válnak. De azt hiszem, erre még várnunk kell, legalábbis még nem is egy csekély ideig; hiszen ez „érdeklődés hiányára tekintettel” eddig még elmaradt.

Addig is csak üdvözölni tudom azokat, akik újra a tarokk mellett tették le a voksot és azt a hangulatot és életérzést, a monarchikus felfogást, közösségteremtést, mikroszociológiai kört tekintik követendőnek, amit a tarokk valaha megtestesített. Hát, előre Uraim! Tarokkal a királyságért! Mert tudvalévő: minden út az első lépéssel kezdődik.

A történelmi „parthie” - A meghallgatáshoz kattints a lejátszóra!

-------------------------------------------------------

Jegyzet:
(1) Egyes adatok szerint 1856-ben, más adatok szerint 1867-ben, ismét más forrás szerint 1876-ban született, azonban halála időpontjáról nincsenek fellelhető adatok – pedig saját kora egyik felkapott festője volt –, csupán annyi sejthető róla, hogy – állítólag – 1943-ban még élt. Azonban még a Szépművészeti Múzeum sem ismeri – állítólag – nyughelyét.
(2) Tizenegy alak van a képen. A négy partner: Tisza Kálmán, Jókai Mór, Nedeczky István és Sváb Károly. Majd a gibicek: Gajáry Ödön - Sváb Károly háta mögött -, herceg Odescalchy Gyula monoklival a szemében, Csernátony Lajos, Beöthy Algernon (Aldzsi) - a Képviselőház örökké vidám, s többször megénekelt mókamestere, egyben Jegyzője, Tisza patronáltja, „mamelukja” -, Podmaniczky Frigyes, Pulszky Károly és jobbra hátul a kedélyesen szivarozgató Mikszáth Kálmán. A falon található festmény a Haza Bölcsét ábrázolja. A helyes megfejtők baráti kézszorításban részesültek - gratulálok!

Meghívó - Jöjjetek, emlékezzünk!

2011-12-21T00:29:00.002+01:00

A plakátért köszönet Czopf Áronnak.

Politikusoknak erősen ajánlott olvasmány

2011-12-20T09:15:00.007+01:00

Minden kedves liberális olvasónktól elnézést kérünk. Tudjuk, hogy a Nyugatból illene idéznünk, hiszen a Napkelet ókonzervatív, reakciós folyóiratnak minősül. (Nagyon kedvelem.) Vajon Önök olvastak valaha Napkeletet ? Nem hinném. De ne aggódjanak, segítek a bajukon. Liberálisaink, politikusaink, és az összes demokrata számára küldött ajándékom következik az alábbiakban:

"Tisza István szinte kikristályosodott típusa a magyar úrnak. Ha egyéniségét elemezzük, három réteget különböztethetünk meg benne. Az «úr» nemzetközi jellemvonásai alatt megfigyelhetjük a speciálisan magyar vonásokat, majd még mélyebben az egyéni magot. A mai úr-fogalom a XVI. és XVII. század arisztokratikusan berendezett társadalmának eszméiből és a romanticizmus hősfogalmából tevődik össze. E nagyúri ideál első, legszembeötlőbb tulajdonsága a feltétlen tisztakezűség, a becsület oltárraemelése. Talán a napi politika árnyoldalai játszanak közre abban, hogy ma elsősorban erről az oldaláról ismerik Tiszát, de akármi is az oka, mint a korrektség megszemélyesítőjét ismerjük. Ennek a foltnélküli becsületességnek következménye Tisza büszkesége, sőt néha gőgje is. Minden kiválóság bizonyos büszkeséggel jár.

A demokrácia Nietzsche Übermensch-ének gőgjét termelte ki, melynek alapja az értelmi fölény és amely egyúttal kíméletlenebb is, mint az arisztokratikus társadalom büszkesége.

Tisza lenézte és megvetette ellenfeleit, mert erkölcsileg alacsonyabbrendűnek tartotta őket. Közmondásos lett az a nyilatkozata, amit Károlyi Mihállyal vívott párbaja után tett: «Ilyen embert nem érdemes megölni».

(Ilyet? Hmm. Ebbe így utólag ne menjünk bele.[szerk.])

Amikor megkérdezték tőle, hogy mit csinálna, ha őt is ki akarnák vezetni a parlamentből, azt felelte, hogy inkább meghalna, de nem engedné magát ennyire megalázni. Mennyire lenézhette némely lármázó és szájaskodó ellenfelét, akik közül egy sem mert cselekedni !

Megható az a tisztelet, amely Tisza levelein elömlik, amikor királyáról beszél. Szinte az apa és fiú vonzalmára emlékeztet a király és minisztere közötti viszony. Tisza hűségét az öreg uralkodó feltétlen bizalommal viszonozta. Állandóan mint «az én hűséges Tiszám szerepel az uralkodó bizalmas nyilatkozataiban."

(Részlet a Magyar úr-francia demokrácia című cikkből, írta: Fábián István, megj.: Napkelet, 1932/7)

Pardon, egy rövid megjegyzés.

Mint tudjuk, Hamvas Béla évekig publikált a Napkeletben is, a Nyugattal való "szakítása" után. (Most mi lesz? Úristen! Rendőrt! Lukács Györgyöt! Segítség!) Azért ne kezdjék el máglyára hordani a könyveit, ha nem muszáj. Köszönöm.

Áldott karácsonyt! Örvendjünk együtt megváltó királyunk születésének!

A stílus maga az ember

2011-12-19T16:10:00.002+01:00

Yo!

Velünk élő Monarchizmus II. - Hadtörténeti Múzeum

2011-12-17T11:55:00.000+01:00

"Kedves Gróf Tisza!"

Azon célból, hogy a magyar nép és a magyar katona hősiessége és rátermettsége az utókor és a történelem részére megörökíttessék és hogy a serdülő ifjúság, a jelen és jövő nemzedékek ezen harcokban részt vettek dicsőségét és áldozatkészségét magukba szívhassák és azokat megihletve csodálhassák: örök hálám, köszönetem és elismerésem jeléül indíttatva érzem magam szeretett magyar szék és fővárosomban, Budapesten magyar nemzeti hadi múzeum és hadi levéltár alapítására és létesítésére. Megbízom Önt, hogy ezen intézmények szervezésére és létesítésére a kezdeményező lépéseket tegye meg, ezen elhatározásomat hozza a nemzet tudomására és hasson oda, hogy ezen intézmények a titáni harcokat és derék magyar harcosaim hadi erényeit méltó módon juttassák kifejezésre.

IV. Károly"

/Forrás: Hadtörténeti Levéltár saját irattára, 85. doboz - Ad Acta 1997/

Őrvidék 90

2011-12-14T19:45:00.000+01:00

A Rongyos Gárda harcainak és az 1921. december 14-én tartott győztes Sopron környéki népszavazásnak az emlékére. Nem felejtjük a hősök tetteit!

Német Birodalom

2011-12-14T16:00:00.002+01:00

- ahogy mi szeretjük. Huszártisztek kezet csókolnak a marsallbotot tartó szuverénnek. A végén pedig Vilmos császár díszmagyar tábornoki egyenruhában a magyar királyi Szent István Rend szalagjával.

Tudja-e Tiszt úr, hol van Jutas? (+ hangos jegyzet)

2011-12-13T18:27:00.006+01:00

A fiam jó múltkorában hazaállított egy barátjával. Nevezzük mondjuk Krisztiánnak. Ennek az eseménynek nem szoktam nagy jelentőséget tulajdonítani, csak ha esetleg a cigaretta füst kiszivárog a szobájából vagy a vendég mosdatlanul beszél.

Ez a fiú viszont valamiért kivétel volt. Jó kiállású, kisportolt felsőtesttel és a hüm-hüm, öhöm, nyam-nyam szókészleten túl ez az ifjú még fogalmazni is tudott. Sőt! Gondolatai voltak.

Ezt onnan tudom, hogy miközben tettem-vettem, odajött mellém és beszélgetést kezdeményezett. S – ki tudja miért –, ebbe én szívesen bele is mentem. Csekély fél óra alatt megváltottuk, jobban mondva: átbeszéltük a világot s rájöttem, egy született konzervatívval van dolgom.

Kiderült, hogy valami érettségit nem adó iskolába járt, és most hogy elvégezte, atyja ura mellett dolgozik. Mellette, szabadidejében dzsúdózik. A fejébe vette ugyanis, hogy leérettségizik és jelentkezik a Ludovikára. Derék! Nagyon derék – mondtam neki. Végre, nem vegyes pálinkától bűzlő, hanem tisztességes, magyar gondolkodású tisztek fogják vezetni fiainkat, ha majd egyszer szükség lesz rá. (Mert szükség lesz rá, nem is olyan soká.)

Nem is szóltam ezután, amikor bármikor megjelent nálunk, vagy amikor a barátnőjét is magával hozta. Tisztelettudóan, barátságosan viselkedett. Azóta a fiam is egy pár centivel megnőtt és pár centivel komolyabb is lett.

Pár napja viszont megdöbbentett. Éppen a konyhában szerencsétlenkedtem, amikor hirtelen megjelent a hátam mögött (mert hogy a cipőjét, amikor bejön, azonnal, kérés nélkül is leveszi) és rám köszönt: „Üdvözlöm Csabi bácsi! Hogy tetszik lenni?”

És ekkor zsibbadtam le. A kezemben az éppen elrakandó csetreszek. Hőhullámok és rohamok kerülgettek. Magányra vágytam és erre még rám is ijeszt a fiatalúr. Nem voltam éppen mentális képességeim csúcsán – no, ezt be kell vallanom. Felé fordulok. Mosolyt erőltetek az arcomra.
Ott áll a Krisztián, és mit csinál? Na, mit? Nem fogják elképzelni. Felém nyújtotta a kezét.

Hirtelen nem tudtam se köpni, se nyelni, így hát kezet fogtam vele, és rendkívül gyorsan eltávoztam. Nagy zavarban voltam.

Ez a történés foglalkoztatott egészen idáig, míg végre hét végén, lombseprés közben rájöttem a válaszra: a fiatalúr sajnos még nem tudja, hol van Jutas.

Mert úrnak, főleg katonatisztnek születik az ember, s azt csak a zöld és vörös bolsevikek képzelték, hogy gyerekszoba és neveltetés nélkül is el lehet boldogulni.

Illetve, miket mondok, el lehet boldogulni. Az elmúlt 60 év is ezt mutatja. Nálunk őrmesterből is lehetett honvédelmi miniszter – ha Szolnokon volt 56 novemberében és Czinegének hívták. De a piros csík a nadrágon sosem tudta pótolni ezt az egy szót, amit így hívnak: Jutas.

J – mint Jutas. Tudják hol van? Nem? Keressék meg!

Mindenesetre tudnivaló, hogy a Magyar Királyi Honvédség legkeményebb altiszt kiképző bázisa volt. Akik a szolgálati szabályzattal keltek, azzal feküdtek, az volt a házastársuk, az volt a mátkájuk, az volt mindenük, s addig nem hagytak békét az altiszt-jelöltnek, amíg a katonás viselkedést, a fegyverneméhez szükséges tudnivalókat bele nem verték a nyomorult fejébe.

Elég elővenni a második világháborús visszaemlékezéseket, ahol a túlélők egyértelműen leírták, hogy életbennmaradásukat annak a tudásnak köszönhetik, amit a jutasi őrmesterek a fejükbe vertek. Mert „Rendnek, fegyelemnek kell lennie!” Hangzott sokuktól. Tőlük tanulta meg a jövő altisztje, hogy kell kinéznie egy katonának, mi az hogy „elvágólag”, hogy fogja a fegyverét, hogy szedi szét, hogy rakja össze, hogy tiszteleg és hogy ki a tiszt, és ki az altiszt. Hogyan mozgunk kötelékben, hogyan mikor, kinek tisztelgünk? Hisz először meg kell tanulnia engedelmeskednie egy altisztnek, hogy később elvárhassa: neki is engedelmeskedjenek.

Most már tudják, hol van Jutas. Jutas ott van, ahol Rend van. Ahol Kiszámíthatóság van. Ahol az ember elfogadja, hogy mindenki valakinek a feljebbvalója és valakinek az alárendeltje, és elfogadja, hogy csak azt várhatom el mástól, amit magam is megtettem, megteszem, meg tudok cselekedni.

De még mindig nem tudom, helyesen tettem-e, hogy nem szóltam semmit egy jövendőbeli Ludovikásnak. Azt hiszem, ha legközelebb eljön, négyszemközt azért mégis megkérdezem tőle: „Tudja-e Tiszt úr, hol van Jutas?” S azt tudja-e, hogy a kéznyújtásnál mindig az idősebb nyújtja először a kezét. Ugyanis az idősebb „rangban” felettünk áll.

Mármint egy jobb világban. A Hierarchia, a Rend még mindig létező – és visszatérni készülő –, világában mindenképpen. Amelynek a jelképe a Király – ahogy ebben az idézett, korábbi beszélgetésünkben mi már megegyeztünk. A jövő tisztjének ezt okvetlen tudnia kell; már ha abban a közegben, ahonnan jött – mint nem fontosat, érdektelent, sőt avíttat –, ezt elfelejtették neki megtanítani.

Értjük? Jutas. Ugye, nem kell betűznöm? J u t a s .
Hadd mondjam újra, hogy megjegyezzék.

Tudja-e Tiszt úr, hol van Jutas? A meghallgatáshoz katt ide

Európa fiainak öröksége

2011-12-12T14:09:00.002+01:00

Horvát kollégák keze munkája eme lendületes produkció. Na, ki hány hollywoodi film részletét fedezi fel benne? :)

Jobbára lent

2011-12-10T15:50:00.007+01:00

Válasz a Fent és Lent blog "Előre grófok, gengszterek!" című bejegyzésére

A fentéslent általunk kritizált posztja olyannyira hemzseg a történelmi hiányosságoktól, hogy nem véletlenül kapcsolják őket sokan a 4K! mozgalomhoz, akiknek többek között a matekkal is komoly problémáik vannak. A Horthy-korszakot illető kijelentésekkel most nem foglalkoznék, az tételesen meg lett cáfolva a 12.09-én 11:43-kor bejegyzett hozzászólásban.

Alapkérdést is feszeget azonban a poszt. Létezik-e ma Magyarországon társadalmi mobilitás? A válasz erre a kérdésre egyértelmű nem. Ahhoz, hogy társadalmi mobilitásról beszélhessünk elengedhetetlenül szükségünk lenne társadalmi rétegekre (marxistául: osztályokra), melyek közt a mozgás megvalósulhatna. Ma Magyarországon nincsenek társadalmi rétegek, az emberek közti különbségek pusztán anyagi természetűek. Jogokban, kiváltságokban, címekben, állítólag mindenki egyenlő. Mondjuk ki: nem létezik hierarchia a magyar társadalomban, így fizikai képtelenség eljutni A-ból B-be, ezért inkább ne is beszéljünk társadalmi mobilitásról.

Hierarchiára pedig szükség lenne. Belegondolt-e már valaki mennyi idő alatt menne csődbe egy multi, hogyha az alkalmazottak választanák a vezetőiket és nem fordítva? Az lenne a vezérigazgató, aki bülbül-szavával beígéri a 70 szabadnapot, a fizetett lazsálást sőt talán még a dupla fizetésemelést is. Persze, hogy ő lenne a főnök. Semelyik "választóját" sem érdekelne, hogy ért-e ahhoz, amire vállalkozik. Nahát, csőd, bocs srácok.

Vajon miért nevezi a fentéslent-en olvasható bejegyzés írója "pozitív fejleménynek", hogy egy olyan ember irányíthat egy országot, aki nem ért hozzá? Hogy lehet az, hogy a matektanártól megköveteljük, hogy értsen a matekhoz, egy repülőgépirányítótól elvárt dolog, hogy lásson, egy válogatott futballistát pedig nem engedünk pályára hacsak nincs két lába? Egy minisztertől, köztársasági elnöktől miért nem elvárás, hogy értsen ahhoz, amit csinál? Miért fordulhat elő, hogy az országnak olyan gazdasági minisztere lehet, akiről teljesen nyilvánvaló, hogy fogalma sincs a gazdaság irányításáról? Ez valóban egy "pozitív fejlemény"? Véleményünk szerint a cipész maradjon a kaptafánál.

Miért jó, hogy nincsen ma nemesség, arisztokrácia? Nem jó. Ugyanis az arisztokrácia szinte az anyatejjel szívta magába az irányítás, igazgatás és parancsolás művészetét. Birtokirányítás, gazdasági ügyek intézése, munkaszervezés, műveltség, etikett, diplomácia, tudomány és művészetek. Mennyire más az, ha valaki ebben nő fel és nem huszonix évesen tanulja meg (ha egyáltalán megtanulja és nem kipuskázza) az egyetemen? Valóban társadalmi fejlődés volt kiirtani és elüldözni ezt a réteget, amely még tudott nyelveken beszélni, rendesen öltözködni és késsel-villával enni? Persze mindebből a jobbágy csak annyit látott, hogy az uraság dőzsöl, míg ő meg a földeken izzad. Megfordulhatott az egyszerű fejében az is, hogy mindezt ő is meg tudja csinálni. Csak amikor oda kerül, hogy lehetősége lenne bizonyítani, kiderül, hogy nem megy. És nicsak: közelít a csőd. A birtok romokban, a falu szétszéledt, az állatok éhenhaltak és a földeken a gaz virít.

Valójában érdemes volt a politika terhét az átlagemberre ruházni? Mert egy válságos helyzetben, amit például Ferenc József apostoli király szemöldökráncolás közepette megold, annál Tisza Istvánnak már gyöngyözik a homloka, egy demokrata "államférfi" pedig megy kezelésre a pszichiátriára.

Sajnálatos módon a "nép" beemelése a "nemzetbe" a legrosszabb szcenárió mentén alakult. Hol van már a reformkor nemes eszménye, mely a nép felemelésével számolt, mind kulturálisan, mind gazdaságilag? Ennél a mai állapotnál még az is jobb lett volna ha semmi sem változik. Hiszen a nemesség kiirtásával, a hierarchia elpusztításával a nép saját kezével vágta el a társadalmi felemelkedés egyetlen lehetőségét. Szorgalommal, kitartással, intelligenciával sokra vitték a legegyszerűbb emberek is a Magyar Királyságban. Kinizsi Pál, Hunyadi János, Grassalkovich Antal, és a sort a végtelenségig lehetne folytatni. Nekik sikerült feljebb jutniuk, akkor, amikor még létezett társadalmi mobilitás.

Társadalmi hierarchiára pedig szükség van, hiszen hová menekülhetnek azok akiknek elegük van a "lent"-ből, ebből a nyúlós ragadós, szürke demokratikus masszából? Szerencsére mi tudjuk azt, amit a posztíró valószínűleg nem: nemességet csak a király adományozhat és csak ő foszthatja meg címeiktől.

(A képek a dénesfai Cziráky kastély kertjében készültek, 2011. október 22-én, a Károly-mise után.)

Posztmodern igény a magasztosra és heroikusra

2011-12-09T15:23:00.001+01:00

Vagy legalábbis ilyesmi. Érdekes és mai.

Hobbitok, klingonok és alkotmány (+hangos jegyzet)

2011-12-08T09:41:00.003+01:00

Mai napig adósa vagyok egy bizonyos Szilvási és egy Berkesi nevezetű írástudónak. Megboldogult legénykoromban ugyanis ez a két úr (vagy elvtárs?) volt egykor tekinthető a magyar szórakoztató-ponyva műfaja koronázatlan fejedelmeinek.

Talán Istenben boldogult Lehmann tanárnőm mondta – akinek mindig is adtam a véleményére –, hogy egy alkotásról mindig az idő mondja ki a végső ítéletet, sosem a divat; ezért: „Te inkább olvass klasszikusokat! Azok értéke már napnál világosabban kitűnik.”

A tanárnő egyébként az Angolkisasszonyokhoz járt – ez valahogyan kiderült – s a tantestületben is állandósult mellőzöttség volt az osztályrésze; osztályt nem kapott és óráit előszeretettel látogatták a „szakfelügyelők”, akik még a gondolatjeleibe és a csöndjeibe is belekötöttek. Kádár-kori konszolidáció, a fortélyos félelem, a rettegés és a hamis jólét bizonytalansága. Akkor kezdtem valamit megsejteni a gondolataiból, amikor egyszer véletlenül összeakadtunk egy vasárnap esti szentmisén, ahol hirtelen ott állt előttem a tanárnő, s nem lehetett eldönteni, ki van nagyobb zavarban?

Érték és hagyomány. Az amerikai kultúrmoslékban megjelenő állítólagos mondanivalót sosem tekintettem egyiknek sem. A Harry Potter misztikát is egy helyettesítő, pszeudoértéknek gondolom. Ami persze a legrosszabb, mert a félhazugság nagyobb hazugság, mint a nyilvánvaló, hiszen az igazság öltözetében jelenik meg. S ez még ráadásul a soha nem is létezett iskolákat keveri össze jó szinkretistaként. Ezért is mindig megdöbbentő, ha a disznók elé szórt táp között nagyritkán egy-egy gyöngyszem látszik megcsillanni.

Amerika, aki jogfolytonosságát egy királya elleni lázadásból eredezteti, s amely törvényhozásban csupán egy szavazaton múlott, hogy a frissen létrejött állam címerállata a pulyka vagy a fehérfejű rétisas legyen-e, s ugyanígy egypár szavazaton múlott, hogy a német vagy az angol legyen-e a hivatalos nyelve, a hagyomány tekintetében számomra sosem volt mérvadó. Minden respublika a lelke legmélyén tudja, hogy ő csak egy majdnem-királyság, még ha a saját nagyszerűségéhez mindenféle látványos ideológiákat is alkot. Elég megnézni az amerikai elnök hatásköreit és összehasonlítani, s máris szembetűnő, hogy a Mr. President egy 4 évre választott király. (Mert nagyon jól tudják ők is – legalább tudat alatt –, hogy a király jogintézményénél nincs stabilabb és megbízhatóbb.)

De ez nem is ide tartozik.

Ami ide tartozik, az a játszadozás az államformával és a népfelség elve mögé búvás. S az, hogy az újsüttetű respublikánusok soha nem idézik Chestertont, aki majd száz éve megfogalmazta a népfelség egyik legfontosabb értelmezését: „A tradíció annyit jelent, hogy megadjuk a választójogot a legmélyebbre szorult társadalmi osztálynak: őseinknek. Ez a halottak demokráciája.” Tehetnénk hozzá: is. De az a magát demokráciának nevező hatalomgyakorlási módszer, amely az ősöket egy könnyed kézmozdulattal képes elintézni, ami a legrégebbi honos zászlóra mindenféle szidalmat zúdít, vagy egy nemzet kultikus jelképére képes olyat mondani, hogy „dülledt szemű mesebeli tojószárnyas” – és ezen közben még jókat röhécsel is a sajtójában –, s amely a Szent Koronát „micisapkának” nevezi, az éppen erre az egy, valóban-demokratikus kritériumra nincs tekintettel, amit Chesterton ilyen gyönyörűen megfogalmazott.

Mert a jognak és a hagyománynak is „régtől való és igazságos”-nak kell lennie, ahogy Tolkien olyan ízesen a hobbitjai szájába adta a gondolatot.

S ha megnézzük mindazt, amit az amerikai filmipar a Gyűrűk urával művelt, rögtön kivillan az amerikai demokrácia, a respublika legmélyebb hiányérzete, amire mindig is nosztalgiával tekintett, a hagyományra.

Ha végigcsodáltuk a filmet, jobb esetben végigolvassuk a könyvet, azonnal rájövünk, hogy ez a legenda valójában Arathorn fia Aragorn, Elendil sarja és Isildur örököse története, útja a királyságig, amikor is „A király visszatér”. S maga a gyűrű-történet csupán ennek egy kiegészítője, a Harc elemé; azé a Harcé, amelynek során a jelölt bebizonyítja alkalmasságát a trónra, Gondor trónjára.

Hisz’ Tolkien jól tudta, mint az európai értékek felkészült ismerője, és mint brit, hogy király nincs – a törvényes eredeten túlmenően – a királyi tisztre való alkalmasság nélkül, amit főhősének ezernyi próbán keresztül kellett bizonyítania.

Milyen érdekes! Ez ugyanaz a gondolkodás, mint a mi 1723. évi I. és II. törvénycikkünkben olvasható.

S ugye emlékszünk a befejező képkockákra, amikor Aragorn elé vezetik szerelmét és jövendőbelijét Arwent? S mögötte – mellette – ott áll atyja Elrond, Völgyzugoly ura.

S mi lenne más ez a kép, mint a magyar királyok házasodási, leszármazási szabályaira vonatkozó előírás képi megjelenése, amikor előírták, hogy a királynak katolikusnak és törvényes házasságból származónak kell lennie, s a házasságkötésre az uralkodó, a család feje engedélyével kellett sor kerüljön. Hogy mindezeket az előírásokat az „Európa fővárosa: Párizs” színtű kulturáltságot gyakran bemutató átlag-amerikai tudja-e, nem is érdekes. Hadd tanuljanak! De úgy gondolom, hogy mára sajnos az átlag magyar is Big-Mac szinten áll ebben a tekintetben. Talán ha több Tolkient olvasna… vagy Chestertont … vagy több magyar történelmet …

Ostoroztam, lám az amerikaiakat, de mégis egy amerikai filmből származó gondolattal hadd untassam végül a Tisztelt Olvasót! Nemrégiben (azaz: időben!) néztem meg a Deep Space 9 című nagyívű fantasztikus sorozatot, ami valljuk be, szintén egy legendának készült.

S a sok technohalandzsa és képtelenség mellett a 7. széria 22. részében a Gowron kancellárt legyőző Worf, akit rögtön utódnak is választanak a klingonok – de ő lemond a megtiszteltetésről Martok, mint nálánál megfelelőbb jelölt javára – s amikor a tábornok tiltakozik a megtiszteltetés ellen, ezeket mondja: „Kahless azt mondta: »A nagyok nem akarják a hatalmat, hanem csak rájuk testálják azt.«”

A rész forgatókönyvét egyébként Ronald D. Moore írta. Vajon tudta-e, hogy a rátermettség (idoneitas) a magyar jogból is ismert követelményét fogalmazta meg – kissé átamerikanizálva? Mert ők zsigerien igenis tudják, hogy mi a valódi természetjogon alapuló törvény – vagy nevezzük alkotmányosságnak? –, még ha ezt talán sosem mernék bevallani. A kérdés persze nem ez; hanem az, hogy mi tudunk-e ezekről az értékekről, iránymutató elvekről? A fundamentumokról.

Hobbitok, klingonok és alkotmány - hangos jegyzet. (katt a lejátszásra)

Csak semmi "télapó"!

2011-12-06T08:58:00.002+01:00

Jobb helyeken segít Szent Miklósnak (becenevén: Mikulás) a rend derék őre elfogni a konzumer télapót.

Kompozíció: Czopf Áron.

Kínzó kérdés Ádventben

2011-12-05T09:10:00.000+01:00

Szent István a 6-os út mellett

2011-12-03T22:19:00.002+01:00

Elsőre nagyon csúnya gondolatok jutottak eszembe erről a plakátról, melyet magyar nemes akkor sem ejt ki a száján, ha éppen levágták a bal karját. Valahogy ez az utóbbi hasonlat futott át az agyamon, amikor észrevettem ezt a reklámot az út szélén.

Másodszorra már kissé mosolyogtam is, és miközban lefotóztam arra gondoltam, vajon a leendő Szent István lovagja Schmitt Pálról mit fog elnevezni az utókor? Lenne pár ötletem...

Harmadszorra legyintettem, ha az ember minden ilyesmin felhúzza magát, akkor nem ússza meg gyomorfekély nélkül. Van már Szent István sör, van már bor, nahát, most már van pezsgő is... Gondoljon bárki bármit, van akinek ez egy hatalmas monarchista óriásplakát, más számára pedig egy 12 négyzetméteres blaszfémia. A tényen nem változtat semmit.

A magyar nép tudat alatt monarchista.

És ezzel a reklámszakemberek is tisztában vannak.

Ha már egyszer Liszt Ferenc év van ...

2011-12-02T12:04:00.003+01:00

Horthy Miklós kormányzó úr, valamint özvegy vitéz nagybányai Horthy Istvánné és ifjabb vitéz nagybányai Horthy Miklós jelenlétében, a Magyar Művelődés Házában rendezte meg a rádió nyilvános hangversenysorozatának első estjét. A rádiózenekart Dohnányi Ernő vezényelte. Műsoron, Liszt Ferenc: Les preludes.

Az istenadta nép

2011-12-01T12:37:00.009+01:00

S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
(Arany: Walesi bárdok)

Világmegváltó gondolatok. Röpdösnek a fejünk felett, mint megkergült SS-20-as rakéták. Hol becsapódnak, hol nem – de a lényegük soha nem a találat volt, csupán a kilövésük. Az indítógomb elműködtetői nagyon is jól tudják: a rakéták – előbb-utóbb – úgyis célba érnek; bárhová is lőtték ki őket. Hogy ma – esetleg – hazugságnak gondoljuk őket, ez századlagos szempont.

Hogy mi ott voltunk és láttuk az igazságot? Ez ezredleges szempont.

Hogy tudjuk, honnan származik a lövedék? Kit érdekel?

A hazugság az idő szárnyain elveszíti hazugság jellegét és a naiv álmodozók, vagy egy újabb generáció azt már igazságnak fogja elfogadni. S már meg is oldódott a kérdés morális önellentmondása. A kilógó pata immáron gyönyörű, harisnyás női lábbá változik.

És így megvalósul gyönyörű képességünk a rend. A „Rend”, a Gonosz rendje.

„Egy hazugság, ha elég sokszor mondogatják, igazzá válik.” Ki tudta volna szebben ezt megfogalmazni, mint a XX. század felkent adeptusa, egy bizonyos Vlagyimir Iljics Uljanov. De ugyannak az oldalnak a barnább színe sem különb, amikor azt mondja: „Egy hazugságot addig kell ismételni amíg a nép igaznak hiszi.”

Mert megérkeztünk a lényeghez. Bármilyen csinos formában jelenik is meg a hazugság, mindig az az elsődleges szempont, hogy azt elhiggyék. Nem is akárki: „a” nép. A „szavazók”, a „bázis”. S ha „a” nép nem hiszi, hát – ne legyenek kételyeink – le kell váltani a népet; mert „a” nép igenis leváltható, lecserélhető, megsemmisíthető, „értelmessé” nevelhető, okossá verhető.

S míg régen a hazugság-robotosainak rettentő nehéz dolguk volt, mert dolgozniuk kellett, folyton-folyvást ismételgetniük kellett gondolataikat, ma ezt elvégzi helyettük a média. Hát, nem erről szólnak az X-faktorok, a Csillag Születik és a többi, bugyuta sorozat?

Még egyetemre jártunk, amikor egy évfolyamtársam nagy lelkesen az akkor futó és ikonná kinevezett „Dallas” című sorozatról elmélkedett hangosan – mármint, hogy mekkora hazugság, mekkora blőffök sorozata.

Hogy bebizonyítsa állítását, a megadott időpontra összehívott mindannyiunkat. Mindenkinek kellett hoznia egy-két liter töményet, lehetőleg whisky-t. (Nem lehetett kapni.) A feladat az volt, hogy amikor Jockey ivott egyet a filmben, mindenkinek töltenie kellett a vizespohárba, felspriccelnie fele-fele arányban (borzalmas volt a barack szódával), jeget tenni bele és egy slukkra meginni, vagy ahogy a jelenetben látható. Össze is ültünk a kollégium KISZ-helyiségében (lsd: Gyurcsány), mert akkor még egy kollégiumban legfeljebb egy készülék volt. Az epizód végére a teljes 6-os csoport csacsi-részeg lett, de Jockey továbbra is józanon integetett, sőt bölcselkedett.

Megtudtuk: a média hazudik, mindig hazudik, ez alapvető jellemzője. Média = hazugság.

Milyen nagy bölcsesség volt ez akkoriban! Ha jól emlékszem a XII. pártkongresszus idejét éltük. Vagy a tizenharmadikban. De nem mindegy?

A média a hazugság segédeszköze, ami hivatásszerűen szórja a világban szanaszét feladatát.

De mégis, ma is „mindenki” (azaz a média) „a” népre hivatkozik. Megszólal a bukott rendszer minden hajdani potentátja. Ma nem vértől csöpögő tőrt tartanak a szájukban, mint a plakátokon, hanem szelíd, megbékélés-párti filoszok álorcájában jelennek meg. Akik pár éve minden hazafias gondolatot kitiltottak a köztévé reggeli műsorából (lsd: a hazugságról szóló fenti gondolatokat), azok ma „gondolkodnak”. És hazudnak. De nem direktben – hisz nem hülyék – hanem csúsztatással. És „a” nép ül, és „a” nép olvassa őket, és „a” nép „bekajálja” (elnézést az idegen- és argó kifejezésért, de az érték – hiányát – ez fejezi ki legjobban).

Megszámoltam - számolják meg Önök is! Ez nekem 51.

Mindez nem érdekes – ez csak tojásfejű nyavalygás – de ez mégis onnan jutott eszembe, hogy találtam egy festményt, miközben teljesen mást kerestem. A Kommunista Internacionálé megalapítását ábrázolja. Grandiózus! Hatalmas! Tömegek! „A” nép igényelte a megalapítást. Sugalmazza a festmény (lsd: média).

De – nem tudom, ki hogy van vele – engem bosszant, ha nyíltan hülyének néznek, és még egy hazugság-kacsintás sincs.

Ezért megkerestem az eredeti eseményről szóló felvételeket. [Mert az objektív az – néha – objektív. Míg nem retusálják.] S lássunk csodát: „a” nép nem létezik. Létezik 51 idióta, aki felhatalmazva érezte magát „a” nép nevében pofázni.

Mégis azt hiszem a Komintern soha el nem készült emlékműve mindennél beszédesebb. De hát ezt „a” nép nem értheti. Mert „a” nép csüng a hazugság tőgyein. Ha elvonják tőle - üvölt. Narkománia. Neki ez igénye lett. Mert „a” népet már leszoktatta a média a Szentírás olvasásáról. Pedig ez a Bábel tornya történet annyira az elején van… a könyvnek, az Írásnak.

Sapienti sat! Ez volt a Komintern. Ez volt, ez ma is az Igazság: Requiescat in pace!

Hogyan és hol harcoljunk?

2011-11-29T16:22:00.001+01:00

Többször szóba került már a kérdés, elsősorban azzal kapcsolatban, hogy mennyire legyünk - lehetünk - része a rendszernek (ami nekünk nem tetszik), a köztársaságnak monarchistaként, hogy hogyan harcoljunk? Itt a legnagyobb gond, hogy amennyire a rendszer részei akarunk lenni (semennyire) azt egyszerűen nem tehetjük meg. Hacsak nincsen királyságpárti Magyarország tíz leggazdagabb embere között, mindannyiunknak bele kell folynia abba ami körülvesz bennünket. Gimnazistaként, egyetemi hallgatóként, dolgozó, adót (nem) fizető emberként, TAJ és adókártya tulajdonosként benne vagyunk abban, amit le készülünk bontani.

Ezzel egy bizonyos - szükségszerű - szintig nincsen is semmi baj, hiszen az exisztenciánkat ebben az ex lex forradalmi állapotban is fenn kell tartani. Tanulnunk, dolgoznunk kell, el kell tartanunk magunkat, családunkat. José Antonio Primo de Rivera is a köztársaság ügyvédje volt, Francisco Franco a köztársaság katonatisztje. És itt csúszunk át - véleményem szerint - egy újabb kategóriába.

Ez pedig az államaparátusban dolgozók helyzete. Ezt is két részre választanám egy nagyon hangsúlyos vonal mentén; azok akik hivatásosok, és esküt tettek a köztársaságra (honvéd, rendőr, pénzügyőr), valamint azok, akik csupán alkalmazottak (közalkalmazottak, köztisztviselők). Ez utóbbit egyszerűen besorolhatjuk a hagyományos munkák közé, itt találhatunk tolmácsot, tanárt, ügyintézőt etc. Nem különbözik számottevően bármely más munkától (mármint ami az állammal való kapcsolatát érinti) és egy gimnáziumi vagy egyetemi tanári állás egy állami intézményben még elő is segítheti az ismeretterjesztést (mely elsődleges célunk jelenleg).

A hivatásosok azonban más tészta. Nem állítom, hogy nem lehet reakciós monarchista egy rendőr (ismerek is nem egyet), csupán úgy érzem, hogy az eskü (ma már leginkább: fogadalom) aggályokat vet fel. Vegyük a jelenlegi helyzetet, hiszen január 1-jétől már a fogadalom is Magyarországra, nem pedig a Magyar Köztársaságra szól - és ezzel a tágítással akár még ez a bejegyzés is tárgyát vesztheti. A jelenlegi állomány azonban a köztársaságra tett esküt. Ám ez is egy olyan dolog, - és ez a respublika jelentéktelenségét bizonyítja - hogy senki sem így fogja fel, hogy a 'köztársaságra'. Sokkal inkább a hazára, Magyarországra. Senkinek nem kell a köztársaság. Ám az a tüske az ott van.

Kétségtelen, hogy a rendőrség és a (már nem létező) pénzügyőrség olyan feladatokat lát el, melyre bármely monarchiában szükség lenne. Nem is a rend fenntartásával, hanem azzal a 2% politikai résszel van a gond. A fogadalommal. És ábrándozzunk el egy kicsit. Tudjuk, hogy most nem a harc ideje van itt, hanem az építkezésé, ismeretterjesztésé és önfejlesztésé, de mi lenne ha Ferdinánd hercegünk restaurációs csapatai (velünk a soraikban természetesen) Budaörsnél állnának egy fél-polgárháborús helyzet közepette? Mit tennének a - nyilvánvalóan kivezényelt - rendőrség és honvédség dinasztiahű tagjai? Rálőlének a Trónörökösre a köztársaság védelmében? Mert egyvalami biztos; ha ezt megtennék, akkor az bizony már nem Magyarország vagy a rend, hanem kifejezetten a köztársaság védelmében lenne.

Ám nem feltétlenül szeretném ezt kihegyezni csak a hivatásosokra. Sokkal inkább a határ érdekel. Hol húzódik? Egyetemistaként hajtunk a köztársasági ösztöndíjra, de azért a köztársasági érdemrendet már nem fogadjuk el a 'Nemzet Tolla' kezéből? Nekem van egy véleményem, de kíváncsi lennék olvasóink hozzászólásaira is.

Naiv festészet, naiv konzervatívok

2011-11-27T21:49:00.007+01:00

Naiv festészet.
Azt hiszem nem szorul magyarázatra, miért említem ezt a stílust. Tekintsünk el attól, hogy kinek milyen az ízlésvilága. Speciel én nem vagyok oda a naiv festészetért. Habár elismerem létjogosultságát egy bizonyos szinten. A kifogásom inkább azon eszmei hézagokra vonatkozik, melyek a festmények, a megfestett személyiségek és azok szerepének értelmezése között jelennek meg.

Mindszenty hercegprímás Urunkat hiába próbálja ugyanis kisajátítani újabban a magát jobboldalnak nevező liberális keresztény (?) értelmiség és kormány. A hercegprímás nem volt sem langyos demokrata, sem modernista. Ő legitimista volt és meggyőződéses konzervatív egy életen keresztül. Úgy hiszem az emlékét nem moshatjuk össze holmi demokrata maszlaggal. Kádár János, egy életen át tisztességes (?) magatartását felfogni is képtelen vagyok. Nem is szeretném cáfolni.

Ez egy vicc.

A sort folytathatnám, de teljesen felesleges. Mindenki talál kivetnivalót, mindenki látja az apró csúsztatásokat, melyeket próbálnak lenyomni a torkunkon, hogy mindannyiunkat "középiskolás fokon tanítsanak" a magyar történelemre. Ismerve a mai magyar történelemoktatást a középiskolákban (tisztelet a kivételnek, ami hála Istennek van) ez sikerül is.

Teljes zűrzavar, kisajátítás, és helyenként poszt-marxista terminus technicusok. A figyelmet azonban egy dologra szeretném felhívni. Az Új Alkotmány születik (?) című festményre.

Kérem Uraim!

Ezt Önök sem gondolhatják komolyan. Szent István királyunk és ez a "jut is, marad is" alaptörvény. Ízléstelen. Én tisztában vagyok vele, hogy Önöket elevenen nyúzta volna meg a sajnos mai napig létező balliberális média és politikai garnitúra, ha helyreállították volna a jogfolytonosságot. Az azonban, hogy a konzervatív oldal szerepében tetszelegnek, enyhén szólva visszatetsző. Ez a föld olyan embereket adott nekünk, mint Mindszenty József hercegprímás, báró Lehár Antal, gróf Széchenyi István, Szent László, Szent István királyaink, és sorolhatnám. De nyíltan leírom. Nincs hova hátrálnunk! A baloldal bemocskol mindent, ami számunkra szent. Önök pedig megpróbálják sekélyes ideológiájukba belevonni, belerántani. Nem Uraim, nem hagyjuk. Nem Mindszenty Józsefet kell "szalonképessé" tenni. Nem és nem. Önöknek és a népnek kell elmerengeni, és végiggondolni: Vajon merre is tart Szűz Mária országa?

Mutáció a jelennek

2011-11-26T16:11:00.003+01:00

Kompozíció: Czopf Áron.

Így Krisztus Király vasárnapja után...

2011-11-23T23:15:00.001+01:00

...vajon elgondolkodnak-e keresztény ÉS demokrata honfitársaink, amikor a Miatyánk utolsó soraihoz érnek egy-egy mise alkalmával és a pappal együtt mondják: "...Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen"? Hogyan lehet az, hogy a templomban ezt mondják, a templomból kiérve pedig elfelejtik mindezt? Vajon lehetséges-e összeegyeztetni az istenkegyelmiséget a népfelség elvével? És honnan ered a keresztény demokraták hatalma? Istentől, vagy az önimádó néptől? A nép szava valóban Isten szava? Krisztus választotta-e a tanítványait, vagy a tanítványok Krisztust? Tudom, ezek provokatív kérdések amelyeket általában mély hallgatás fogad. De mégis föl kell tenni, időről-időre. Talán egyszer válasz is érkezik.

Köztársasági elnök szakképzés nincsen és ne is legyen!

2011-11-21T17:36:00.007+01:00

"Nem tudom ki volt az az idióta, aki kitalálta, hogy mennyire jó, ha a nép egyszerű fiai, pékek, pályaelhagyó szabad bölcsészek, esztergályosok, technika-biológia tanárok irányítanak egy országot, de így az államcsőd kapujában azt kell, hogy mondjam megérdemelne egy alapos verést. Mindenki foglalkozzon azzal amihez ért! Nagy Feró zenéljen, Schmitt Pál sportoljon, Göncz Árpád írjon, fordítson, Sólyom László kiránduljon, Mádl Ferenc (Isten nyugosztalja) tanítson az egyetemen és és ne legyen senki köztársasági elnök, mert hazánkban jelenleg ilyen irányú szakképzés nem folyik."

[Ismeretlenül ismerős magyar monarchista jogos kifakadása.]

I. Ferenc József királyunk halála napján

2011-11-21T12:36:00.002+01:00

Ma van 95 éve, hogy I. Ferenc József, Magyarország apostoli királya visszaadta lelkét Teremtőjének. Emlékezzünk meg a leghosszabb ideig uralkodott királyunkról halála napján és gondoljunk arra, hogy mennyi mindent adott a hazának és a nemzetnek. Imádkozzunk a lelki üdvéért és kérjük a Mindenhatót, hogy adjon még a hazának sok ilyen királyt a restauráció után!

A magyarországi királyságpártiak a Ferencz József sörözőben emlékeznek meg nagy királyunkról, ma 17:30-tól a Nagymező utca 12-ben. Mindenkit szeretettel várunk.

Modern republikánus mese...brrrr

2011-11-20T15:16:00.001+01:00

Kompozíció: Czopf Áron.

Nem kértem bocsánatot?

2011-11-19T17:31:00.003+01:00

Unalomig ismételt, ilyen mértékben utoljára 1990-ben és 1998-ban hallott fogalomra lettem figyelmes, amit legtöbbször az önmagát „baloldalinak” meghatározók hangoztatnak; sokszor a felelősség szétkenésének rejtett szándékával. Ez a kifejezés: a megbékélés.

Annyit, olyasmit akar jelenteni aktuálisan, hogy „ne foglalkozzunk” ezzel vagy azzal, „felejtsünk el” ezt vagy azt, „bocsássuk meg”, „nézzünk el” minden előzményt a másiknak.

Azon a szemponton most könnyedén libbenjünk át, hogy a megkívánt magatartásra vonatkozó fogalmak a moralitás kategóriájába tartoznak.

Mint ahogy azon se morfondírozzunk magunkra erőltetett hanyag eleganciával, hogy a most „megbékélést” kérők hatalmuk teljében senkinek és semminek nem bocsátottak meg, nem néztek el, nem voltak hajlandóak a „megbékélésre”, de még a megbékélés szimbolikus megjelenítésére sem.

Hatalmi arroganciájuk mindig megtiltott számukra mindenkor ilyen – akár jelkép erejű – gesztusokat is.

A vicc-kultúra sorozatban ismeri az erre az élethelyzetre íródott, vagy ezekből táplálkozó helyzetkomikumokat; amikor kiderül a nyuszikáról, hogy még sem olyan hatalmas, mégsem tehet meg mindent, mégsem mondhat mindent; így most nem is színesítem ezzel az írást. Mert a helyzet minden, csak nem vicces.

Hisz mondják meg nekem, mibe került volna még anno a holokauszt tagadásával együtt vagy azzal párhuzamosan a kommunizmus bűneinek tagadását is törvénycikkbe iktatni? Miért kellett ehhez egy új ciklus, ahol meg „ők” is megszavazzák a korábban általunk lesöpört indítványt? Mindig csak hatalmi, alá-felé rendeltség dimenziójából, arroganciából kell politizálni? S ha igen: a bűnében megátalkodott most miért kér kegyelmet, miért kér mégis megbocsátást, mikor „ő” olyanra önszántából sosem volt képes, csak ha arra rákényszerítette valami? Hamisak a felhangok, disszonáns a kórus mindig ilyenkor.

És most nem a legújabb „bocsássunk meg” kórusról, a kommunizmus bűneiről beszélek (vannak az aktuál-politizálásra jobban hivatott oldalak, ahol mindenki kiöntheti vonatkozó indulatait, búját, bánatát, félelmét esetleg rettegését) én etikáról beszélek.

Mert nekem régóta egy valami nagyon bántja, irritálja, piszkálja a lelkemet, és ez a Landeszmann-ügy. Talán még emlékeznek rá, valahogy így hangzott a gondolat: „(...) ha felsorolnánk azoknak a zsidóknak az értékeit a magyar kultúrában, amit ha kivonnánk Magyarországról, akkor nem maradna más, csak a bőgatya és a fütyülős barack”. Engem itt kérem leszóltak, lenéztek, leostobáztak, lebunkóztak; s mai napig nem emlékszem rá, hogy valaki ezzel az 1992 Karácsonyán elhangzott szidalmazással kapcsolatban felhívott volna egy jó kis „megbékélésre”. HSZ-val meg ne is foglalkozzunk, mert én ilyet nem nézek ki ebből a jó asszonyból, csak egy megbékélést rövidre záró dobtáras géppisztolyt. De ki emlékszik itt, anno egy megbékélésre felhívásra?

Ezek a tüskék régóta bennem vannak.

Anyósom még esküvőnk idején azt adta nekünk jó tanácsként: „Gyerekek, vigyázzatok a tüskékre! Mert mindegyiket ki lehet ugyan húzni, de a nyoma lehet, hogy örök életre megmarad.” S ne is foglalkozzunk most azzal, hogy a Drága Mama mikor és hány tüskét is szúrt belém/belénk. Mert ilyen az anyós-vő sors. Én nem tárgyalok vele, a gyerekek viszont mindig elmehetnek hozzá (el is mennek), csak egyszerűen mi nem állunk szóba egymással – mert akkor biztos nincs sértés. Köszönés, távozás, minimum fél Magyarország távolság. Működik. Azóta nem bántott meg és én sem vívtam ki még mélyebb unszimpátiáját; hisz módom sincs rá.

S erre jön egy önjelölt poeta miser. Mondom, régóta érlelem magamban ezt a bánatot – mikor nemtelen egyszerűséggel lecsatlósozott, lebűnösözött és tajtékzó szájával követelte, hogy kérjek bocsánatot.

Fájt, sértett. Hiszen én ezzel az emberrel egy hazában éltem/élek. De ő a vélt igazsága miatt engem szándékosan megszégyenít. Nem véletlenül, nem akaratlanul, nem szándékolatlanul, hanem nagyon is célzottam.

Nem cécózik, kijelenti, hogy: 1) Nekem bocsánatot kell kérnem tőle, 2) Még soha az életben nem kértem bocsánatot vagy elnézést.

Nem ízléstelenkedek azzal, hogy még meg sem születtem, sőt az édesapám is kisfiú volt, amikor ezek a sérelmek megtörténtek. Szóval nekem miért kellene bocsánatot kérnem?

De nem is ez a valódi kérdés. Mert aki sértett, az sértett, s kellő lelki tartás nélkül, lelki nagyság nélkül, emberség nélkül ezen az eseménysoron – elismerem – nehéz felülemelkedni. Mert ha lenne emberi tartása, méltósága, hite az ilyen gondolatokat hangosan híresztelőkben, nem is mondanának ilyeneket.

Ami bánt, igazán sért, az állítása második részének hazugsága.

Ugyanis már 1965-ben, a magyar-német egyezményben, az (akkori) magyar állam bocsánatot kért, azzal, hogy tűrte, a németek kártérítést fizessenek. Majd még egyszer 1971-ben. S mivel a kommunisták annyira „különös anyagból” vannak gyúrva, az ő Kossuth-díját adományozók, hogy az esdeklés nem kenyerük (Lásd: „Holnaptól lövünk”), az igazi bocsánatkérés csak 1990 után következhetett. Ugye, ez az ember elfelejtette, hogy egy Antall meg egy Göncz 1990 júliusában megkövette a nyilas-terror áldozatait? De ami a lényeg, a mea-culpa jegyében 2000 óta van emléknapjuk is, amit minden iskolában megtartanak.

De nem is ez bánt. Még 1946-ban egy Ravasz László nevezetű, a kommunisták által meghurcolt református püspök egyháza nevében „megvallja bűnét, amellyel Isten fölségét megsértette … nem állt ki egész bátran az ártatlanul üldözöttek mellett”.

És még nem is ez bosszant, hanem, hogy 1994-ben a MKPK pedig ezt mondta: „Az ötven évvel ezelőtt végbement katasztrófa idején elkövetett ezen mulasztásokért Isten színe előtt bocsánatot kérünk”.

Tetszenek érteni? Tettel, jelképesen, pénzzel, jó szóval, minden emberi lehetőséggel bocsánatot kértünk (kértek) a kegyetlenkedéseket el sem követők (is). Sokszor. 2000 óta pedig évente legalább egyszer, plusz még a menetrendszerű és igen túlhangsúlyozott televíziós műsorokban. De még ez sem érdekel. Tegyék! Akit nem érdekel, nem nézi. Aki unja, másra gondol közben. Hogy lejáratják az egészet? Ők tudják – vagy mégsem, hogy az unalmat az undor követi és később az undor az egésznek a hitelét veszi el.

Miért mondom, hogy „ők” tudják? Mi ez a külső perspektíva? Miért „ők”? Hát ők nem a magyar nemzet részei? – kérdezhetnék. Hallom én innen-onnan, hogy akarnak, meg hogy Szent István Intelmei, meg minden, és hogy nagyon azok akarnak lenni, de azt is hallom, amikor eme hazudozó posztkádári megélhetési irodalmár kifejezettem mindig „őket” emleget szidalmazásaiban. Azaz vannak „ők”, a bűnösök, és vannak a nem-ők. Ha ő kirekesztheti magát, tegye. Miért is tegyek én másként. Ez ugyanaz, mint a híres „magunkféle” és „magukféle” párosításnak megfelelő öndefiníció, amit akkoriban sokan annyira zokon vettek az „ő” oldalukról.

De akkor is tisztázzuk egyértelműen: a botrányaival elhíresült, s valószínűleg aggkori agyér-elmeszesedésben szenvedő „kortárs” (a szó minden pejoratív értelmével) író a sértő hangneme mellett hazudik is. És mint tudjuk: aki hazudik, az más bűncselekmény elkövetésére is alkalmas. Kijelentéseinek morális súlya, értéke – úgy is, mint gyalázkodásnak – konvergál a mínusz nulla felé (már ha egyáltalán lenne ilyen).

Ellenforradalmi hőseinkre emlékeztünk

2011-11-18T11:23:00.012+01:00

Írta: Nagy Áron

Dicsőséges ellenforradalmunk hőseire emlékeztek tegnapelőtt szép számmal a monarchista blog szerkesztőinek meghívására a fővárosi Egyetem téren. A nagyívű beszédek ezúttal elmaradtak - az egybegyűltek inkább mécsesek meggyújtásával és közös imával tisztelegtek a kommunista terrorállammal szemben fegyvert fogó, s a győzelemért vérükkel adózó harcosokra. A gyűlés este hét órakor oszlott fel az apró lángnyelvek viszont tovább ragyogtak jelzőfényként az éjszakában. Éppen ezért sokan, akik nem tudtak, vagy nem mertek részt venni az összejövetelen, később az Egyetem téri szobor talapzatának díszeit látva mégis az emlékműhöz léptek, hogy egy-két perces főhajtással állapodjanak meg előtte.

"Inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl."

Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben; a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk! Esedezve kérjük: "Parancsoljon neki az Isten!" Te pedig, mennyei seregek vezére, a sátánt és a többi gonosz szellemet, akik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére! Amen

Velünk élő monarchizmus I. - Szent István király a Bartók Béla úton

2011-11-16T07:22:00.001+01:00

Budapesten, a XI. kerületi Bartók Béla út 79. számú ház falán található ez a freskó. Elkészültekor a kép feltehetőleg még a Horthy Miklós útnon állt. Három első szentünket örökíti meg: Szent István király éppen tanítja fiát, Szent Imre herceget Szent Gellért püspök jelenlétében. Felettük Szűz Mária a kis Jézussal és az angyalok trónolnak.

Ez a freskó meglehetősen eldugott helyen, fák lombja között hirdeti első szentéletű királyunk dicsőségét. Bizonyára nagyon kevesen hallottak már létezéséről. Holott sokkal több ilyen mementó kéne, hogy a mai emberek, politikusok nap mint nap felidézhessék magukban a Magyar Királyság alapvetését: Szent István Intelmeit. Hiszen mi mást örökített volna meg a freskó festője, mint annak a tíz - mai divatos szófordulattal élve - pontnak az átadását a trónörökös számára, mely egy ezeréves királyságot alapozott meg? Ezen tíz fejezetben szó esik:

A katolikus hit megőrzéséről
Az egyházi rend becsben tartásáról
A főpapoknak kijáró tiszteletről
A főemberek és vitézek tiszteletéről
Az igaz ítélet és a türelem gyakorlásáról
A vendégek befogadásáról és gyámolításáról
A tanács súlyáról
A fiak kövessék az elődöket
Az imádság megtartásáról
A kegyességről és irgalmasságról, valamint a többi erényről.

Nos Magyarország addig volt tényező, addig volt hatalmas, amíg uralkodói e 10 pont szerint éltek. Manapság csupán egyet szokás hangoztatni, augusztus 20-a táján (7.), de valójában semelyiket sem tartja be jelenleg a magyar állam. Érdekes mód az intelmek közül egyetlen sem szól konkrétan a gazdaságról, vagy a pénzről. Ennek ellenére ez az egyetlen recept, mely kivezetheti Magyarországot ebből az államcsőd közeli helyzetből. És ne csak a Bartók Béla úton sétálgatva gondoljunk erre.

Kötelező irodalom: Árpád-kori legendák és intelmek /Szentek a magyar középkorból I./ Osiris 1999

A győztes ellenforradalom ünnepe

2011-11-15T15:05:00.001+01:00

Holnap lesz a 92 éve végetért győzedelmes magyar ellenforradalom emléknapja. Ünnepeljük meg ezt mi is, és emlékezzünk a forradalmi métely elleni harcokban elhunyt katonákra egy meggyújtott mécsessel. Kérjük a Magyarok Nagyasszonyát, hogy járjon közbe Urunknál hű magyarjaiért, és azért, hogy megtörténhessen egy újabb ellenforradalom a mai világ minden szintjén! A magyarországi királyságpártiak idei megemlékezésének

Ideje: 2011. november 16. 18:00
Helye: A belvárosi Egyetemi Templom mellet található ellenforradalmi és első világháborús emlékmű előtti terület.

Kérjük, hogy hozzon mindenki magával egy mécsest, és szívében méltóképpen emlékezzen meg a magyar szabadságért küzdő hősökért!

Lopakodó kommunizmus - Éljen-e november 16-a?

2011-11-14T09:31:00.007+01:00

Károlyi Mihály - 1905

A jelenlegi, önmagát baloldalinak nevező, és némely esetben komikusnak is ható, ún. ellenzék szempontjából teljes mértékben érthető az a hisztéria, amit a Vörös gróf szobra körül csapnak. [1]

Károlyi senkinek sem kell. Ahogy sem a személye, sem a gondolatai soha senkinek nem kellettek. Erről mi sem árulkodik jobban, mint saját önéletrajzának címe: Egy egész világ ellen. [2] Károlyi mindig csak címke volt, mindig csak egyszer használatos segédeszköz, ilyen-olyan alkalmakkor felkapott, majd a szervezői sátor elé hajított május 1-i tábla.

Olcsó poén lenne, ha Károlyi testi hibáját emlegetnénk, ebből levezetve „őrült beszéde” rendszerét. E sorok írójának az a véleménye, hogy annak van nyúlszája, akinek nyúlszája van. Ez sem nem érdem, de nem is mentség; ez csupán egy orvosi kartonon megbúvó adat. Viszont a közszereplés felvállalása úgy a jelenkort, mint a tárgyilagos, néhol ellenséges utókort mindenféle kritikai megjegyzésre késztetheti. Legalább egy Mens sana in corpore sano-ra.

Igazán miről is beszélünk? A magyar történelem egy parányi epizódjáról. Amelyben – a szerző jól elrejtett megállapítása szerint: Károlyi megszámláltatott, és könnyűnek találtatott.

Olvasható olyan elemzés Károlyiról, aki Kerenszkijhez hasonlítaná. Elgondolkodtató, ám kényelmes szempont, hiszen ezzel a megjegyzéssel minden felelősséget könnyedén elháríthatunk úgy magunktól, mint Kerenszkijről, és főleg Károlyiról. Mert az a kérdés, hogy Károlyi valóban a „magyar Kerenszkij” lenne, aki csupán előkészíti a következőket? Mármint magyar változatban.

Igen, mert a valódi politikus onnan ismerszik fel, hogy van „képe”, elképzelése a jövőről; amibe a nemzetet vezetni akarja, vagy amitől a nemzetet meg akarja menteni. De ez Károlyinál hiányzik. Ő a valamit nem-akaró, nem az akaró figurája. Olvassa el a T. Nagyérdemű a fentebb citált emlékiratát. Az nem áll másból, mint önmentegetésből és felelőssége szétkenéséből; alibik, magyarázgatások gyártásából.

Mert ne legyenek kételyeink: a politikusnak igenis van felelőssége; mert kinek, ha nem éppen neki, a vezetőnek ne kellene, hogy legyen. De nem csak pillanatnyi, ún. politikai, amire mindenki, rutinszerűen hivatkozik, nem csak távlati-, büntetőjogi-, hanem történelmi felelőssége is van. És ismételgetheti mindenféle „elfogulatlan” elemző, hiába kívánja magának vindikálni a történelem ítélőszékének jogkörét, a történelem ítéletét csak a történelem mondhatja ki, sosem a jelenkor, és főleg nem a politikai elkötelezettségű bérgondolkodók; de még a szoborállítások, sőt a szobordöntögetések sem.

A történelem ítéletéhez perspektíva kell, és ez Károlyi esetében nagy valószínűséggel már megvan. Éppen ez az, ami elborzasztó. Károlyi szempontjait felesleges Lenin vagy akár Kerenszij [3] szempontjaival összehasonlítani. Károlyit Károlyi szempontjaival kellene összehasonlítani.
Főleg úgy, hogy Károlyi szempontjai az „Egy világ ellen” című szerecsenmosdatásában fellelhetetlenek. Mert neki éppen perspektívái nem voltak, csak egyéni sértettségei, ambíciói és mákonyos álmai.

Jó, rendben, most mondjanak egy konkrét elképzelést, ami ebből a „műből” áttűnik és az nem valaki gondolatának a jól-rosszul elsajátítása, idézése!

De értem én. Az elmúlt 60 év – ha másra nem – arra legalább jó, volt, hogy megtanítottak egy társadalmat a sorok között olvasni és a kellő kritikára a hatalomtól érkező „örök igazságokkal” szemben. Károlyink soha nem volt a magyar Kerenszkij. Kerenszkij – Lenin szavaival élve – egy hasznos idióta volt. De Károlyi még ez sem. Hisz’ még a lenini-sztálini hatalom is megtagadta. Legalább háromszor, hiába kuncsorgott mindig vissza.

Desmoulinstől 1793-ig

De ha már okvetlenül történelmi előképet akarnánk felhozni, Károlyi inkább hasonlít a királygyilkos Louis Philippe „Égalité”[4], rangjáról lemondott orléans-i hercegre, aki előkészíti Danton menetelését, aki besegít Desmoulins vérfürdői előkészítésébe, s aki maga is a „Megvesztegethetetlen” tilója alatt végzi. S minderre csupán saját nagybátyjával szembeni izzó gyűlölete és becsvágya bírta rá. Elárulni a családot, a királyt, Franciaországot és mindazokat, akik valaha is bíztak a királyi küldetésben.
Igen, lehet, hogy Fülöp (testi) hibája az irigység volt, de ne feledkezzünk meg arról az körülményről sem, hogy a XVII-XVIII. század fordulóján, közepén a szalonok kedvencei éppen azok a „felvilágosultak” voltak, akik kikövezték az utat a guillotine előtt. S az ehhez vezető szellemi előkészítést, a királyi család média-gyalázását és a rend tudati szétzúzását egy Bourbon mégis szórakoztatónak tartotta. Mi ez, ha nem elmebetegség?

S itt térjünk vissza Károlyihoz. Személye, műve valójában szóra sem érdemes; még epizódnak sem nevezhető a magyar történelem egésze szempontjából. Ami most érdekes, ők a zászlólobogtatók. Kik azok, akik akár 2011-ben is szellemi elődjüknek nevezik ki a deklasszált grófot? Károlyinál mindig csak ez az egy lényeges kérdés tehető fel: Kik jönnek utána?

Ezért érdekes a fent említett önmeghatározási válságban szenvedő szervezet markáns Károlyi-akciója.[5] Hiszen Károlyinál mindig csak egy kérdés érdekesebb: Károlyi utódai. Mert Károlyi mögött mindig az ilyen-olyan kommunisták lopóztak. Ez az ideológia mindig ilyen volt. Lopakodó. Először rejtőzködik, beépül más pártokba, ennek vagy annak, esetleg (népi-, szocialista-, igazi-) demokratának állítja be magát, hogy később több mint 100 millió emberéletért legyen felelős. És a maga mögött hagyott erkölcsi, gazdasági káoszért; a romokért. Amit mindig a konzervatív irányításnak kell eltakarítania.

Ezért nem örülök Károlyi mai védelmezőinek. Mert akik védik, akik Károlyi mögött nyomulnak, éppen rájuk mondta Belgrádban 1918. november 7-én d'Espèray [6] francia tábornok: „Hát maguk ilyen mélyre süllyedtek?” [7] Mert a lopakodók, a settenkedők, akik újra és újra előretolják Károlyit, a Károlyi-féléket, ők mindig „a” süllyedtek.

Apropó, tényleg éljen november 16-a?

Megjegyzés:
[1] Lásd
[2] Lásd
[3] Lásd
[4] Lásd
[5] Lásd
[6] Lásd
[7] „Vous êtes tombés si bas?”

Bemutatkozunk a Regnum! Portálon

2011-11-13T17:44:00.003+01:00

Kik vagyunk? Mit gondolunk? Magyar, monarchista és blogger. Így egyszerre!

Japánba kiküldött tudósítónk jelenti

2011-11-10T14:36:00.004+01:00

2011. november, Japán, Fukuoka. Jukio Misima és társa, Morita halálának 41-dik évfordulójára megrendezett bankett, amelyen egy helyben lakó admirális beszédet mond. A belépő kétezer jen (cca. 5800 Ft).

Érdeklődő azért van bőven.

Magyar legitimista rekvizítum

2011-11-09T09:16:00.003+01:00

A fenti képen a Magyar Legitimista Párt hivatalos emblémája van 1990-ből, egy választási anyagukról (az egész lap zöld színnel lett nyomtatva, ezért sajnos nincsenek benne külön más színek). A párt szerveződés nem volt nagyon sikeres, a választáson lényegében semmilyen eredményt nem ért el és a politikai programjában sem szerepel(hetet)t a restauráció igénye. Újabb bizonyíték amiért nem lehet a királyság témáját egy párt színeiben eredményesen képviselni. Szimbolikája azonban megkapó lett, amelyben a turul, a hangsúlyos Szent Korona ábrázolás és a legitimo-monarchista szimbólum, a kettős kereszt szerepel benne, mintegy kimetszve a országcímerből.

Negyvenhárom éve tért meg a Teremtőhöz Hamvas Béla

2011-11-08T11:56:00.003+01:00

Emlékezzünk és tanuljunk tőle. Az Örök Világosság fényeskedjék Neki!

Meghalt a császár…

2011-11-07T07:32:00.003+01:00

… olvasom itt és ott, ebben a lapban és abban, hallgatom ezen a csatornán és amazon. A különbség csak annyi, hogy van, aki kis betűvel írja, van, aki pedig naggyal, s akad, aki a nagy kezdőbetűt idézőjellel kombinálja. Nem kívánom a néhai Albert Flórián érdemeit sem kicsinyelni, sem méltatni, azon egyszerű oknál fogva, hogy egy régen elfelejtett hazai politikusunkhoz hasonlóan én sem értek a futballhoz. Én csak szeretem nézni. Mármint a jó, az érdekes focit. Albert Flórián gyermekkorom nagy kedvence volt, s nem tudom miért, de nekem az egykori – akkor még nem celebnek – televíziós sportriporternek – nem kommentátornak vagy szakértőnek – nevezett híresség fél órán keresztül szapulta, hogy egy helyben áll és meg sem mozdul, és semmit sem tesz a játék érdekében. Ez gyermekkorom szinte első Albert-élménye, és a Ferencváros gombfoci készletem, amiben még Kű is benne volt és Géczy volt a kapus. De ismételem, nem értek a focihoz. Én sem értek.

Ha egyvalakivel szembeni nagyrabecsülésünket, rajongásunkat, tiszteletünket akarjuk kifejezni, véletlenül sem kap olyan titulust, hogy XY, az Elnök, vagy XY, az Elsőtitkár, esetleg XY a Végrehajtó Bizottság Titkára. A szuperlatívuszok és a titulusok az emberek tudatában ösztönösen a monarchiával kapcsolódnak össze. Az az érték, az a valódi érték. Nem a respublika. De nem csak nálunk, mert van „Der Kaiser” is.

Sőt, a könnyűzene is szereti a „királyokat”. Ott is a monarchista rangok képviselik az értéket és a tiszteletet. Vannak kicsi „királyok”, vannak nagyok, sőt – szerintem – ellenkirályok is és akadnak „hercegek”, „grófok” és „bárók” is. Mert, hiába énekelték a múlt század első évtizedeiben a híres menetdalfesztivál-nyertes nótát: „Királyok, hercegek, grófok, | Naplopók és burzsoák, | Reszkessetek, mert feltámad | Az elnyomott proletár.” – valamiért senki sem szereti magát proletárnak becéztetni (prolinak meg főként), s ha választani kell, inkább akarja a „király”, a „herceg” vagy a „gróf” titulust. Lehet, hogy bennem van a hiba, de én még „burzsoá” nevezetű emberről sem hallottam, pedig a burzsoá (értsd: „polgár”), az nagyon is értékes, sőt, állítólag ők lennének a polgári társadalom, a köztársaságok alapjai.

Ha majd egy neves énekesről, sport-csillagról bárhol azt fogom olvasni, hogy nem a „feudális csökevény”, a „hűbéri piramis” akármelyik rangjával nevezi magát, vagy nevezik őt rajongói, akkor – talán – revideálni fogom eddigi nézeteimet.
De ebbe a műveletbe persze nem tartozik bele, ha valaki talál egy „kulák” becenevű embert, mert a gazdagparaszt a monarchikus államberendezkedésnek is komoly alapkövei voltak.
S talán az sem véletlen, hogy a respublika küldte a hercegeket, a grófokat és a kulákokat Recskre és a Hortobágyra. És zavarta külföldre.
Hogy utána beüljenek az elkonfiskált házaikba, s ha már a cselédeket nem telepítették ki, hát rögtön meghosszabbították a munkaviszonyukat. Mert a ki-tudja-hanyadik köztársaságos „éhes proletár”, ha megkaparintja a hatalmat, rögtön a cselédre is igényt tart. Ahogy a fekete bőrű gigasztár is a lelke legmélyén fehér ember akart lenni.