2009. febr. 21.

Köztársaságpárti volt-e Kossuth Lajos?

Az alábbiakban Kossuth Lajos két leveléből közlünk részleteiket amelyek reményeink szerint érdekes és hasznos adalékokkal szolgálhatnak annak a kérdésnek az eldöntéséhez, hogy a "Magyar Álladalom" kormányzó-elnöke köztársaságpárti volt-e, vagy sem? Meggyőződésünk, hogy az volt, és azt gondoljuk, hogy ezt a köztársaság igazi nagy támogatói is így gondolták (Szakasíts Árpád 1946-ban, 1849-et tartotta az első magyar köztársaságnak) és így gondolják ma is.

E mellett persze tisztában vagyunk azzal, hogy a magyar nemzeti emlékezetnek fontos része 1848 és 1849 is, de azt érezzük, hogy ennek a megítélése és ezzel kapcsolatos köztudatban tartása nagyon sokszor egyoldalú és erősen rányomja a bélyegét a hatvan év népuralmi rendszereinek a történelemszemlélete is. Így néha azt érezzük, hogy 1867 nem is volt, vagy 1896, csak 1849. Mindazonáltal nem gondoljuk azt sem, hogy itt volna a helye valamiféle "bosszúállásnak" vagy ehhez kapcsolódó "politikai tisztogatásnak", hiszen úgy látjuk, hogy még az 1849-esek között sem volt ritka, hogy királyhű politikát és magatartást vegyenek fel legkéősőbb 1867-ben, e mellett pedig nem olyan régen a Magyar Királyság még élő trónörököse megkoszorúzta Kossuth Lajos szobrát New Yorkban, miközben sokszor hangoztatta már, hogy az egyik kedvenc költője éppen Petőfi Sándor. Így tehát az idő meghozta a maga döntését, de ebben a döntésbe bele kell, hogy férjen egy árnyaltabb kép is. erről a korszakról és ennek a korszaknak a vezető embereiről (A leveleket kompilálta Verena, szelektálta, előszó, lábjegyzet; PHJ)

+++

Levél Albaidai őrgróf d'Orense Jose Maria (1) úrnak Madridban.
Kedves Orense!

(…)

Ne adja Isten, hogy a fenforgó válság végeldöntésénél a spanyol nemzet megfogyatkozzék azon érettség logikájában, melynek oly meggyőző bizonyitványát adá mind a határozottságban összhangzás által, melylyel a megalázó szolgaság lánczát megtöré – mind a rend és mérséklet nyugodt fensége által, melylyel győzelmét megnemesíté – mind végre a felvilágosodott szellem által, mely alig kivivott szabadságának legelső tetteit jellemzi.
A spanyol nemzet e magatartása, a milyen tiszteletre méltó, szint oly bölcs is, mert elháritott általa a külavatkozásra minden ürügyet, s békésen biztosítá magának az irigylésre méltó előjogot, hogy sorsának szabad ura s egyedüli birája lehet. Igen, de előttem világosnak látszik, hogy az ily nemesen bebizonyított érettség logikája köztársaságot követel.
A jövendő a democrátiáé.

Vannak, kik szeretik a kilátást, lehetnek olyanok, kik félnek tőle, – de nincs, és nem lehet, ki bekövetkezését elháríthassa. – Akarni: vétek isten törvénye ellen. – Megtenni, lehetetlen.
A jövendő a democratiáé. És a demokratia annyi, mint önkormányzat, – a népnek a nép általi önkormányzata. Ez pedig csak köztársaságban lehetséges. – Köztársaságon kivül legfelebb csak a kormánybani részvéthez juthat el a nép. Önkormányzathoz nem – a népnek a nép általi önkormányzata és a monarchia egymást kölcsönösen kizárják.
És valóban, ha figyelembe vesszük a természetes hatást, melynek a történelem fejlődésére okvetlenül ki kell szivárogni ama nagyfontosságu tényből, hogy az amerikai nagy köztársaság oly fényesen bizonyítá, minő életrevalóság van a democratiai elvben még a legnagyobb kiterjedésű államok kormányzatánál is, s mily hasonlíthatlan képességgel bir megfelelni a szabadság, rend, haladás és polgáriasodás minden követelményeinek, lehetetlen kétségbe vonni, hogy a monarchia napjai meg vannak számlálva.
Nemzet, mely sorsának szabad ura, miért épitené hát szervezkedésének új épületét futó homokra, melyet a történelem szele elseper? Miért kapaszkodnék anachronismusokba, miket a jövendő nem türhet meg?! Midőn egy vagy más nemzet azért küzd, hogy magát küluralom alul felszabadítsa; – vagy midőn kormányrendszerének változtatásánál külavatkozással s minden vivmányait veszélyeztethető külháboruval van fenyegetve, s a körülmények oda mutatnak, hogy az elsőt elérni, a másodikat elhárítani csak a monarchiai elv elfogadásával lehetséges, hogy ily esetekben a nemzet resignálja magát, monarchiát alakítani, az természetes és megfogható.
(…)

Itt Olaszországban nehány republikánus azért csatlakozik a monarchiához, mert azt hiszi, hogy a monarchia egyesíti Olaszországot, a köztársaság megoszlatná. E nézetet itt a jelen helyzetben érteni lehet talán, mert ha Olaszország ujjáalkotásának műve nincs is még bevégezve, annyi mégis tény, hogy a monarchiának sikerült őt egy földirati elnevezés helyzetéből állammá emelni.
De Spanyolország helyzete egészen különböző. Önöket a köztársaság fogja egyesíteni, a monarchia megoszlatná, mert akármelyik királyjelölt lenne is a győztes, annak ellenében, mindig fenmaradnának más praetendensek, s minden praetendensnek volnának pártosai, s az Önök dicső forradalma, a helyett hogy az elvek magaslatán maradva, a személyes előszeretet nyomorult kérdésévé zsugorodnék össze. A köztársaság ellenben annyi mint a spanyol nép souverainitása Spanyolországban, s e souverainitás egyszer, felállitva, kizárja a vetélytárs eszméjét; egy csapással véget vet minden combinatióknak, melyek a praetendens ellenében praetendensnek adnak elsőséget. Királyt választani Önöknek annyi mint a jövendőnek zavart, viszálkodást és katonai pronunciamentókat hagyni örökségbe, köztársaságot alapítani annyi mint békét, nyugalmat biztositani, – s lehetségessé tenni, hogy az ország azon anyagi nyomoruságból kiemelkedjék, melyet a monarchiának köszönhet s melyből monarchiával ki sem emelkedhetik, mert királyok igen drága butorok egy nemzet gazdászatában; drágák magukban is, s drágák, mert »udvar« kell nekik, és kell egy roppant állandó hadsereg, a nép jólétének e telhetetlen pióczája.
S valóban én úgy látom, hogy a monarchikus elv szószólói nem is birnak más indokot felhozni Spanyol országban, mint a multak traditióit. «
Boldog Isten! de hiszen a monarchia traditiói Spanyolországban elborzasztják az embert irtózatosságukkal! Négy százados multjának egész rettenetes történelmében nincs egyetlen lap sem, de csak egyetlen egy sincs! melyen a szabadság barátjának, az emberbarátnak szeme megnyugvással állapodhatnék meg.
Nekem úgy látszik, kedves Orense! hogy éppen Spanyolország az minden országok között, melynek a királyság iránti hajlamból gyökeresen ki kellene gyógyulva lenni traditiói által.
A népeknek megvan az a nagylelkű gyöngeségük, hogy könnyen felejtenek. De frissítse fel Ön nemzetének emlékezetét, mutassa fel Ön neki monarchiájának képét, a jellemző vonásokban, uralkodásról uralkodásra, meglátja Ön, mit fognak a spanyol szívnek sugallani a monarchia traditiói.
Hanem azt mondják Önöknek köztársaságiaknak, hogy a jövő monarchiája nem lesz hasonló a mulléhoz, mert körül lesz véve egy valódi democratikus alkotmány minden biztosítékaival.

(…)

A tény az, hogy az alkotmányos monarchia két, egymást kölcsönösen kizáró elvet akar együvé fogni. Az egyuralom elvét és a népuralom elvét. Nem lehet ezt egymással kiegyeztetni. Egyik sem válhatik valósággá, a nélkül hogy a másik illusióvá válnék. Ha az egyuralmi (monarchikus) elv kerekedik felül, a szabadság nem teljes s nem lehet biztos. Ha a népuralmi (alkotmányos) elv kerül felül, a monarchia legalább is haszontalanná válik; fényüzési czikké lesz (mint Angliában), mely igen sokba kerül; mely azonban még ájultságában is paizsul szolgál az aristocratia és udvaronczok gonosz szenvedélyeinek, természeténél fogva akadályt képez a democratikus eszmék valósitásában, s a mellett soha sem szünik meg azon veszélyessége, hogy elnyomás fegyverévé válhatik, a mint szelid vagy gyönge kezekből erőszakos vagy nagyravágyó kezekbe megyen át.

Tudom, azt vetik ellen Önöknek, hogy a köztársaságok sem menttek a nagyravágyó veszélyétől.
Ez nagy részben a nemzet jellemétől függ. Például az észak-amerikai nagy köztársaságban – ámbár annak sok tekintetben nagyon bölcs intézvényei annyiban hiányosak, hogy nagyon sok kegyosztó hatalmat (patronaget) összpontosítottak az elnök kezében, – mégis az lehetséges ugyan, hogy mulékony surlódások támadjanak a constituált hatalmak közt; – de a nagyravágyás nem lehet veszélyessé. Londonban egykor részt vettem egy vendégségben Buchanan amerikai követ társaságában, ki később a köztársaság elnöke volt. – Amerika multjáról folyt a társalgás, s egy valaki nagy magasztalásokkal szólott a nagy Washington jelleméről, mivelhogy nem hagyta magát a korona csillogása által elszédíttetni. Tudja-e Ön, mit válaszolt erre Washington jövendő örököse az elnöki székben? »Senki, úgymond, nem tisztelheti Washington emlékét jobban nálamnál; de a mi azt illeti, hogy nem vágyott koronára, ebben bizony legkisebb érdem sem volt, mert bármi magasan állott légyen is polgártársai szeretetében s nagyrabecsülésében, – legyenek Önök meggyőződve, Uraim! hogy, ha a legparányibb jelét adta volna is a monarchikus nagyravágyásnak, Washington feje a porba gördült volna, mintha csak a legaljasabb gonosztevő feje lehet volna.«
Egy ily nemzetnél a nagyravágyás nem veszélyes.
Egyébiránt köztársaságokban a nagyravágyás csak akkor válhatik veszélyessé, ha a hatalom központosítva találtatik. Ez magyarázza a franczia köztársaság bukását.
(…)

Igenis, a köztársaságoknak semmi szüksége nincs ily elnökségre. Tág decentralisatio mellett, melyre különben is a spanyol nemzet jelleme s történelme parancsolólag utal, egy végrehajtó bizottmány, évenkint a nemzetgyűlés által választva, valóságos haladás lenne a kormányzatban. Egyenes kifolyása leendvén a nemzeti souverainitás legfőbb organumának, s ennek folytonos ellenőrsége alatt működvén, ezen intézmény már eredeténél fogva a legjobb tekintélylyel birna, melyre egy kormánynak szüksége lehet, s nemcsak ment volna a nagyravágyás vagy kegyenczkedés minden veszélyeitől, hanem még az oly surlódás lehetségét is kizárná a nemzetgyűlés s a végrehajtó kormány között, mint a minőnek az Egyesült Statusokban nem rég tanui valánk.

Egyébiránt maga ezen surlódás története is bizonyságot teszen a mellett, hogy a rend és állandóság elve mennyire sajátja a köztársasági intézvényeknek. Nincs oly monarchia a világon (Angliát sem véve ki), a hol egy ily surlódás ne vezetett volna egy államcsinyre vagy forradalomra, – Éjszak-Amerikában a dolog békésen elintéztetett a választási urnánál.

E körülmény megérdemelné, hogy komolyan fontolóra vétessék Spanyolországban azok által, kik a monarchia mellett nyilatkoztak. Tegyük fel azon lehetetlenséget, hogy a felállított köztársaság nem felelne meg a nemzet várakozásainak. Szabadságban maradna mindég visszatérni a monarchiára békében, rázkódtatások nélkül, ha úgy akarná. De ha most királyt választ, s aztán úgy tapasztalja, hogy, mint a multban mindig, reményeiben újra megcsalatkozott, megszabadulhat-e tőle forradalom nélkül? Soha! Minek hát kihivni a fatumot? A forradalmak mindig fájdalmas válságok, s még midőn szükségesek is, nem mindig rögtönözhetők.

Minden tekintetben tehát igazuk van Önöknek, barátom! hogy a köztársasági zászlót kitüzték. Lobogtassák is azt erős kézzel fennen, magasan! Önökkel van a kor geniusa, – a történelem meghamisíthatlan logikája – a multak tanulsága – a jelen szüksége – nemzetük jelleme, érettsége s a haladás józan ösztöne, mely Spanyolországon át meglepő mértékben nyilatkozik, – mindez s a művelt világ rokonszenve és felvilágosodott közvéleménye hangosan intik a sokat szenvedett spanyol nemzetet, hogy ne mulassza el felhasználni a helyzet irigylésre méltó kedvezményeit.
Szivvel-lélekkel republikánus vagyok, – de azért valamint a multban fel tudtam áldozni személyes érzelmeimet hazám azon legfőbb érdekének, hogy az idegen uralom lánczát lerázza, úgy a jövendőben is hasonlót tudnék tenni, hogy ha önzéstelen honszeretet kötelességei ujra hasonlót tanácsolnának.
(…)
Igenis, a jövő a demokratiáé. A nagy amerikai köztársaság diadalmasan kiállván a rettenetes megpróbáltatás vérfürdőjét, nincs a földön hatalom, mely az ott uralkodó elvek befolyását az emberiség haladására megállíthatná. (…)
A monarchia ideje lejár – Megmutatta, hogy mire képes. Nézzen Ön maga körül, mivé tette Európát a monarchia? Egy nagy kaszárnyává, melynek feltartása kimeríti a népek szívvérét, kiapasztja csontvelejét.
Üdv hát, háromszoros üdv az európai szabadság hajnalának a Manzanares parjtain! Éljen az egyesült spanyol statusok köztársasága! Turin, 1868. deczember 6-kán. Kossuth Lajos.

+++
Martinovics Ignáccal kapcsolatban:

"Fraknói Vilmos úr »Martinovics«-a reám, megvallom, kellemetlenül hatott. Hiszen ha az valóban oly jellemü ember volt mint a minőnek Fraknói festi, azt kellene róla mondanunk, hogy a szó teljes értelmében egy haszontalan, komisz ember volt. Ily szabásu emberek nem emelkedhetnek az eszmemartyrság magaslatáig; ez psychologiai lehetetlenség; vagy ha véletlenül eszme-martyrokká erőszakoltatnak, nem halnak úgy meg, mint a miként Martinovics meghalt. – Atyám, mint fiatal ember jelen volt Martinovics dessecratiójánál Budán, s még öreg korában is meghatottan emlékezett vissza a jelenetre, mily megvetéssel mosolyodott el a halál fia, midőn »introibo ad altare Dei« szavai után reá kiáltották »non introibis« s midőn újjain a consecrationalis olaj-ledörgölési cerimonia végrehajtatott, mi méltóságteljesen mondott ennyit: »Tamen homo sum.« – Jellemtelen, komisz emberek nem tudnak így meghalni.

Én persze Martinovicsról nagyon keveset tudok. Bizalmas körben gyakran iparkodtam a beszélgetést Kazinczy Ferenczczel, Szulyovszkyval e tárgyra terelni, kik ugyanazon ügyért szenvedtek, melyért Martinovics meghalt. Szulyovszky őt nem is ismerte személyesen. Kazinczy igen, – de nem szeretett e dolgokról beszélni, hanem, ha mi keveset szólt, Martinovicsról mindig nagy tisztelettel szólt.
Azonban én az úgynevezett Martinovics-féle összeesküvést merő mesének tartom. Nem volt ott semmiféle összeesküvés. Mindössze a 1789-ki (nem az európai avatkozás szülte 93-ki, hanem a 89-ki) eszmék hajnalának pacsirtái voltak; azon eszméké, melyeknek mi 50 év mulva testet adtunk.
Az meglehet, hogy tudományos képzettsége nem volt oly alapos mint sokoldalu. A ki sokféléből tud, ha csak nem olyan Leibniz-féle portentum, – mélyre kevésnél hathat. Kivált a természettudományok körében, hol tüneményeket kell hosszu éveken át észlelni, miszerint csak egy specialis kérdésre is megkapjuk a feleletet – Ars longa, vita brevis, – hanem az nekem lélektani valószinütlenségnek látszik, hogy egy oly komisz jellemü egyéniséget, a minőt Fraknói Martinovicsában szemlélünk, annyi sok jeles hazánkfia bizalmával tisztelhetett volna meg s az eszmék világában mesterének fogadhatott volna el. (...) .

(1) 1868-ban Izabella királynő elvesztette a trónját, amely után a királyságot Serrano és Prim tábornokok próbálták kormányozni, akik azonban Hohenzollern Lipót trónjelöltségét támogatták. Ekkor merült fel először a köztársaság gondolata - francia és amerikai mintára - spanyolhonban, amelyet először 1873-ban kiáltottak ki. A köztársaság mellett agitálók egyike az említett spanyol nemes volt.

5 megjegyzés:

Ultrajobber írta...

Üdv, monarchisták!

Nekem elég tömör és markáns véleményem van a köztársaságról, amit nem is rejtek véka alá:

Az országo(ka)t egy nőhöz hasonlítom.

1.Az ideális esetben ennek a nőnek a férje a mindenkori monarcha(király, csaászár, nagyherceg, őrgróf, stb.)
A hű házasságban(ami természetes, és kívánatos!),a házastársak vigyáznak egymás testi, és lelki épségére, kölcsönösen gyarapítani próbálják egymást minden téren, úgy lelkiekben, mind anyagiakban is.

2.A respublika esete:
A nőt bárki magáévá teheti(négyévenkénti választások ugye), és senki nem tud, és ahogy ez bőséges példán át látható, nem is akar reá vigyázni, csupán a maga hasznára ki akarja használni. Ahányan előállnak (a pártok), annyi felé húzzák, tépázzák így ezt a "nőt".Méltatlan sors, nemdebár!?

Az állampolgárok pedig ennek a nőnek az édesgyermekei.

Tisztelt, és kedves olvasóinknak így Én ezt a kérdést teszem föl mindenféle indulat nélkül:

Ön milyen országban szeretne élni:

- Kurvaországban, vagy a
- Magyar Apostoli Királyságban?

Na, ezen tessenek egy kicsit elgondolkodni.

Üdvözli Önöket: ultrajobber, alásszolgája.

Névtelen írta...

Egyetértek az előttem szólóval! Királyságot!

Hát Kossuthal kapcsolatban pedig vegyes érzelmeim vannak...mindenesetre még nem mondom ki a verdiktet.

Névtelen írta...

PHJ: Igen a grinderek csak keményen, de sosem elhamarkodottan! :)

Hát azt már kimondtam (magamban), h 1867. jún 8-a után kategorikus NEM Kossuthra és a 49-esekre (bár a temetésén ott lettem volna, valami piszok jól néz ki a síremléke), ami keményebb dió az igazából az azelőtti évek és konkrétan 1848/49. Például ezek a levelek is kiegyezés utániak, nemhiszem, h egyet értett volna velük húsz évvel korábban. Szóval minden oldalról én még egy hangyányit árnyaltabban szeretnék tekinteni az eseményekre.

Programajánló:
2009. febr. 27. péntek 10.00
Hermann Róbert: Kossuth hadserege, Kossuth fővezérei
Doktori értekezés nyilvános vitája
Hadtörténeti Intézet és Múzeum Díszterem

A dolgok hadtörténeti vetületéről.

Ultrajobber írta...

Nem, nem, kedves PHJ.

Sajnos ez úgy van, egy böszme csinál százat is, ezeret.

Íme: http://barikad.hu/node/24560

Ennyit a nép-felségről, meg a nép-szerűségről.

Hogy is mondta Vianney Szent János?

Hagyjatok egy falut néhány évre plébános nélkül, és az emberek állatokat fognak imádni.

Ez van most az amerikánusoknál.

Ultrajobber írta...

Azt hiszem, PHJ, ezt teljes terjedelmében kitehetnéd a blogra:

http://reakcio.blog.hu/2009/02/24/diosgyor_vege