2008. márc. 12.

Engedjük-e 48-at, de főleg 49-et?




Nem vagyunk híve semmiféle pocskondiázásnak, de annak sem, hogy valamit csak egyoldalúan közelítsenek meg. 1848, és főleg 1849 megítélése a magyar közvéleményben azonban nagyon egysíkú manapság, jóllehet évtizedeken keresztül nem volt az. A 48-asok és a 49-esek különbözősége mindig is megvolt, amelyből, az 1867-es kiegyezésnek köszönhetően, az 1848-as álláspont bizonyult politikailag tarhatóbbnak, egészen 1918-ig, illetve 1946-ig, amikor az szárbaszökkenő és politikailag mindent maga alá utasító "magyar republikanizmus" (a nem volt, soha nem lesz nagy politikai lufi) felfedezte igazi gyökereit 1849 radikális eszméiben és szereplőiben. (Jellemző, hogy Tildy és Szakasits is az 1849-es állapotokat az "első magyar köztársaságnak" titulálta, egészen tévesen persze, hiszen Kossuth "kormányzói elnöksége" nem jelentette ezt a detronizáció pedug eléggé megosztotta az akkori politikusokat is. Nem mondhatnánk tehát, hogy az 1849-es "trónfosztás" teljes nemzeti egységben és jogszerűen történt, amelyet legjobban utólag 1867 ténye igazol.)

1848-ból elfogadjuk monarchistaként azt, amit a király jóváhagyott és a magyarság igazolt és szükséges érdekeit szolgálta, de nem a fékevesztett kelevények eresztését, amelyben a márciusi ifjaknak, de Kossuth Lajosnak és körének is nagy szerepe volt, nem beszélve olyan figurákról, mint Táncsics Mihály. 1849-ből viszont szinte semmi sem tartható, jószerivel annak volt igaza, aki mindettől már távolmaradt és nem asszisztált mindahhoz, aminek a vége egy újabb dacos detronizáció volt csak és császári oldalon pedig a megtorlás és a magyar államiság gyakorlati felfüggesztése, amely szintén egy másik - jóllehet valamennyire érhető és levezethető - nem kívánatos végletes politikát mutat. Az április törvények biztosan szükséges lépéseket is tartalmaztak a magyar társadalom számára, de az események jól mutatják, hogy kinek volt ezt igazi érdeke betartani és kinek csak egy ürügyként szolgált, hogy legyen honnan elrugaszkodni.

Mivel ennek a roppant bonyolult kérdésnek a kifejtése egy tanulmányt érdemelne meg minimum és nem egy ilyen soványka felvezetőt, itt meg is állnánk most, s átadnánk a szót Ft. Pezenhoffer Antalnak, aki érdekes adalékokkal tud szolgálni a mai napig oly népszerű Petőfi (Petrovics) Sándorrol, akit sajnálatosan Őfelsége, Habsburg Ottó is "egyik kedvenc költőm"-ként emlegetett egyszer (Arany János mellett). Mindezek persze csak kisebb, de kétségkívül érdekes és fontos részletek, amelyet a fentebb említett "árnyaltabb kép" kedvéért teszünk közzé. Nem célunk semmifajta leszámolás sürgetése a dologban, hiszen a történelem meghozta itt is a maga ítéletét talán, viszont egy árnyaltabb, a részleteket tekintve is kifejtetteb kép szükségeltetik 1848-49-cel kapcsolatban, amelyet meggyöződésünk, hogy igaz magyarként is, pláne monarchistaként sem illik kritikátlanul kezelni és minden eseményében "nagyszerűnek" nevezni. Ebben persze nem a sokat hangoztatott nacionalista lozung, a "Habsburg-seggnyalás" akadályoz meg minket, hanem sokkal inkább az 1849-cel beállt megosztott és visszarántott helyzet, amely majdnem húsz évig meggátolta a megbékélést és az igazolt fejlődést, nem beszélve arról, hogy egy átgondoltabb, eleve indokolt lassabb reformfolyamatot egyszerűen megakasztott. (Az idézet a szerző A magyar nemzet történelme - A katolikus Egyház és a Habsburg-ház történelmi szerepe című alapvető munkájából való. Érdemes elolvasni az egész XI. kötetet, amely szinte csak 1848-49-cel és annak következményeivel foglalkozik. Pezenhoffer atya jól látta, hogy az akkori események milyen sok hamis reményt, rossz irányt és csalfa mítoszt hoztak a magyarság életébe.)


A kép címe, "Feltámadás (Petőfi lovon)" Madarász Viktortól, amelyen a költő-forradalmárt, mint lovas Megváltóként ábrázolták, természetesen vörös zászlóval, amelyről már 1848-49-ben is tudták mit jelképez, nem is beszélve 1913-ról, amikor a kép keletkezett.


Petőfi Sándor
(1823-1849)

Származása, nagysága, lelki betegsége

Petőfi, a harmadik lutheránus 48 három legnagyobb alakja: Kossuth, Görgey és Petőfi, 48 legnagyobb politikai, hadvezéri és irodalmi alakja között. Tehetségben a három közt Petőfi volt a legnagyobb, mert ő aztán valóban lángelme volt és annyira tünemény, hogy vele kapcsolatban még a világviszonylatot sem tartom túlzásnak. Érdekes, hogy fajilag a három közt éppen Petőfi volt a legidegenebb (Kossuth a legkevésbé). Petőfiben bajosan volt akár csak egy csepp magyar vér is.
Az Alföldön, a Kiskunságban nevelkedett, de a tiszta tót Kiskőrösön született. (Születési helye nincs is a Kiskunságban.) Később szülei a Kiskunságba, Kiskunfélegyházára kerülnek ugyan, s kisgyerekkorát a költő ott tölti, ámde a felekezeti elfogultság és a szűkkeblűség miatt nem ott jár iskolába (mert ott csak katolikus iskola volt, az pedig Petőfi apjának nem kellett), hanem Kecskeméten, de ott sem a magyar gyerekek közé és magyar tanítók alá, hanem az ottani lutheránus iskolába, ahol iskolatársai is idegenvérűek, tanítója pedig egy Schifferdecker Sámuel nevű „színmagyar” volt. Ahol apja Kecskeméten koszt-kvártélyra elhelyezte, egy Hábel nevű lutheránus család volt, tehát megint csak nem magyar.
Gimnáziumba Sárszentlőrincre kerül, mely véletlenül magyar falu ugyan, de mivel gimnáziuma lutheránus felekezeti gimnázium volt, tanárai és iskolatársai többségükben szintén nem lehettek magyarok. Itt koszt-kvártélyon Hittigéknél lakott, akik nemcsak nem magyar vérűek, hanem nem is magyar anyanyelvűek, hiszen hamarosan Sárszentlőrincről arra a sváb Majorosra költöznek, ahol 1207 lakos közül még 1930-ban is csak 27-en mondták magukat katolikusnak és 29-en magyarnak. Petőfi még a színmagyar Kemenesalján is és a törzsökös Ostffyasszonyfán is „tót eredetű ember”-nél lakott, aki „a magyart tótos kiejtéssel beszélte”. (Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza I., 144. o.)
Aztán Aszódra kerül egy másik lutheránus gimnáziumba. Aszód szintén tót hely, legalábbis lutheránus részében az, s Petőfi idejében természetesen még sokkal tótabb volt, mint ma. Petőfi itt is Neumannéknál lakott, akiknél „a német beszédben is alkalma volt a gyakorlatra”. (Ferenczi, I., 95. o.) Itt egy Koren nevezetű ember volt a tanára, aki nemcsak magyar nem volt, hanem egyenesen magyarellenes tót. Petőfinek még a pesti piarista gimnáziumban is tótul kellett tanulnia a lutheránus hittant, mert papja és hitoktatója Kollár volt, a pánszláv apostol.
Selmecen, ahol szintén a lutheránus gimnázium tanulója volt, „a tanulók túlnyomó része német, főleg tót vala” és egyik tanára, Bolemann, magyarul nem tudott jól. A másik, Lichard, „magyarul nem tudott (tehát ő már egyáltalán nem), érzelmeire nézve magyarellenes vala”. (Ferenczi, I., 103. o.) Tehát nemcsak idegenek, hanem egyenesen a magyar nemzet ellenségei tanítják. Így aztán nem csoda, hogy első szerelmei is idegenek voltak: Cancrinyi Emília, a lutheránus lelkész leánya és Kappel Emília, a bankár leánya, de természetesen szintén de gente lutherana. Szerencse, hogy később Pápán is járt és hogy Arannyal is megismerkedett (főleg, hogy vele – kivételesen – még csak össze sem veszett), s így időnként a magyar Nagyszalontán is tartózkodott. Egyébként ugyanis ő még az Alföldön is csak a részben tót, részben német Mezőberényben (mely természetesen szintén lutheránus) szokott tartózkodni Orlai Somáéknál, de természetesen ez a Soma is nemcsak Orlai, hanem Petrics is volt egyúttal, sőt sokkal jobban volt Petrics, mint Orlai. Sajátságos, hogy Petőfinek még a halála sem magyar vidéken történt. Illyés (320. o.) bizonyos csendes iróniával – melynek fényűzését én már nem mertem volna magamnak megengedni – még a halálát is így írja le: „Mikor elérték (a kozákok), megfordult, talán beszélt nekik. Értett anyanyelvükön. A szláv vértestvérek”.
Szerencse, hogy a lutheránusok (mint a zsidó kapitalisták is) cselédszolgálatra nem keresnek maguk mellé feltétlenül lutheránust (illetve a zsidók zsidót), sőt egyenesen azt találják a dolog rendjének, hogy a cselédszolgálatot, mint alsóbbrendű emberfaj, katolikus végezze el körülöttük. A jelen esetben azért volt ez a szerencse, mert csak így volt lehetséges, hogy Petőfinek legalább a dajkája igazi magyar legyen (Félegyházán katolikus, Szabadszálláson vagy katolikus vagy kálvinista) s így félegyházi bölcsőjében a „Cserebogár, sárga cserebogár”-t is hallhatta. Aztán meg, hogy szinte mindig úton volt, mégpedig „per pedes apostolorum” [gyalogszerrel] szegényesen s emiatt alkalma volt a magyar nép közé vegyülni, beszédét hallani, szó- és észjárását megismerni, lelkét, szokásait megfigyelni.
Ami már most Petőfi költői lángelméjét illeti, nem csoda, hogy száz éve már, hogy meghalt, de ma már nem olyan bámulója mindenki, mint hajdan. Az entellektüel [értelmiségi] típusba tartozók közül ma már sokat alig érdekel Petőfi költészete, mert ma már egész más a költői divat, az irodalmi ízlés, s Ady és József Attila kiszorította már Petőfit érdeklődési körükből. Az irodalom szakemberei közül sokan már régebben is többre tartották nála Vörösmartyt. Diákkoromban én is örömmel csatlakoztam hozzájuk, de inkább csak azért, mert Vörösmarty katolikus volt. Igaz, hogy Vörösmarty is inkább csak anyakönyvben volt az, de ezt akkor még nem nagyon tudtam. De ha tudtam is, akkor is többet ért számomra Petőfinél, aki még anyakönyvben sem volt az.
Ma azonban, mikor már tudok tárgyilagos lenni, mint költő, mint istenadta lángelme, sokkal nagyobb előttem a lutheránus Petőfi, mint a katolikus Vörösmarty, s nagyobb lenne akkor is, ha Vörösmarty nemcsak anyakönyvi, hanem meggyőződéses „klerikális” lett volna. Ehhez ugyanis a vallásnak kevés köze van.
Aki szívvel-lélekkel katolikus, nagyon sajnálja, hogy Petőfi, ez a bámulatos magyar lángelme, sem külsőleg, sem belsőleg nem volt az Egyház tagja, de ez nem lehet oka annak, hogy lángelméje iránt a legőszintébb bámulatot ne tanúsítsa. Az igazság, a katolicizmus azonban ezer Petőfinél és ezer lángelménél is fontosabb és többet ér, s ha Petőfi a katolicizmust nem ismerte vagy ellenszenves volt neki, az nem a katolicizmus baja vagy kára, hanem egyedül csak szegény Petőfié.
De a hívő katolikus egyébként is abban a szerencsés helyzetben van, hogy esetleges felekezeti dicsekvés esetén rámutathat arra, hogy Petőfi csak annyiban volt lutheránus, mert tudta nélkül oda anyakönyvezték, lélekben azonban nem volt az. Várady Antalnak például ezt mondta: „Kiskőrösön születtem, csak azt röstellem, hogy lutheránusnak” (Ferenczi, I., 32. o.). Természetesen csak azért „röstellte” ezt, mert azt jelentette, hogy nem magyarnak született. De röstellése azért arra elég, hogy a lutheránusok ne dicsekedhessenek vele, hogy az övék. Petőfi ugyanis ezzel azt is tudtunkra adta, mennyire mellékes őneki a vallás.
Ennél sokkal fontosabb azonban, hogy Szendrey Júliának esküvőjekor reverzálist adott összes születendő gyermeke katolikussá nevelésére (sőt előtte Prielle Kornéliának azt is felajánlotta már, hogy a kezéért ő maga is katolikus lesz). Petőfi tehát csak olyan lutheránus volt, amilyeneket ma ők az „egyház” szégyenének tartanak, eltiltanak az úrvacsorától, alkalmatlannak nyilvánítanak a felekezeti tisztségviselésre, sőt néha még szégyentáblára is kifüggesztik a templomajtón.
Petőfi tehát nem volt katolikus, de lutheránus se Aki ugyanis csak annak született, de még azt is „röstellte”, azt csak nem tarthatjuk annak? De világos, hogy a katolikus reverzálist sem az egyház iránti rokonszenvből adta, hanem egyedül csak azért, mert a vallás mellékes volt előtte. Az azonban, hogy Szendrey Júlia a felesége lesz-e vagy nem, éppen nem volt előtte mellékes. Egyébként láttuk már, hogy a katolicizmus és a katolikus papság iránti ellenszenvének szinte tüntetőleg kifejezést adott annyira, hogy Illyés Gyula a „papfaló költőnek” nevezi (Petőfi, 219. o.), de maga Petőfi annyira pimaszul pogány volt, hogy fia születésekor ezt írta: „Maradt volna, mint született, becsületes pogányembernek, de ipam és napam kedvéért, kik igen buzgó keresztények, meg kellett kereszteltetnem”. (Illyés, 229. o.) Ezt az a Petőfi mondja, aki csak előtte egy évvel esküvel kötelezte magát, hogy minden gyermeke katolikus lesz. S ráadásul milyen büszke volt a nagy becsületére!
Látjuk tehát, hogy Petőfi már ezelőtt száz évvel is egész jó „párttag” lett volna. Azt sem hagyhatjuk szó nélkül, hogy Petőfi ezzel kapcsolatban csak az ipát meg napát emlegeti, tehát a felesége szüleit, magát a feleségét nem. Szendrey Júlia tehát ilyen hamar elromlott Petőfi oldalán. Láttuk már, hogy a halálos ágyán már a nyílt hitehagyás gondolatával is megbarátkozott, de akkor is csak újabb (harmadik) férjhez menés céljából.
Az is érdekes, hogy Petőfi a saját szüleit sem emlegeti, mint unokájuk pogányul hagyásának akadályait, pedig ez időben igen jó viszonyban volt szüleivel. Látszik, hogy ők nem sokat számítottak. A kereszténységük se. (Pedig mennyire vigyáztak arra, hogy fiúk ne katolikus, hanem lutheránus iskolába járjon. Úgy látszik, az ő „vallásosságuk” is csak olyan volt, hogy sokkal érzékenyebben sújtotta őket az, hogy unokájuk katolikus lett, mint ha pogánynak, azaz keresztelés nélkül maradt volna. Ha már a reverzálisba belenyugodtak, a keresztelés elhagyása már meg sem kottyant volna nekik. Sőt talán egy kisség még jól is esett volna, hogy ha már „evangélikus” nem lehetett az a drága gyerek, legalább katolikus se legyen.
Ismétlem, nincs az az ember, aki mindezek ellenére is olyan hódolattal ne adózna Petőfi költői lángelméjének és zsenijét olyan bámulattal ne ismerné el, mint én a Petrovicsék sápadt, vézna, félszeg és balkezes fiáét. Azt tartom, hogy ha volt ember a földön, akiről elmondhatjuk, hogy a múzsa homlokon csókolta, akkor ez a Sándor gyerek az volt. Nemcsak a legnagyobb magyar költőnek, hanem talán a világ legnagyobb költőjének tartom. Goethe nagyobb nála, de Goethe 80 évig élt, nem 26-ig, mint Petőfi. Goethén nem látszik annyira az őstehetség, mint Petőfin.
Mindig rendkívül érdekelt minden, ami személyével kapcsolatos volt. Verseit nem egyszer, nem is tízszer olvastam el, s mindig bámulattal. Legalább ötvenet ma is betéve tudok belőlük. Mindig felfokozták bennem az emberi érzelmeket: a szülőföld és a magyar nép szeretetét, megkedveltették velem a magyar tájat, a köznapi magyar élet érdekes alakjait, a családi kör melegét. Nálam Petőfit Ady sem szorította hátra, annál kevésbé József Attila. Petőfihez képest nevetséges törpének tekintettem mindkettőt.
Édesapán is igen szerette olvasni. Őt is mindig elbájolta a „Kis lak áll a nagy Duna mentében” meg a „A jó öreg kocsmáros”, s mindig előttem áll, ahogyan humoros verseit megnevette. Sőt emlékszem – de ez aztán már igen nagy dicsősége Petőfinek –, hogy az ő „összes költeményei” még egyszerű hegyi szomszédunknak, a Pácsonyi bácsinak is megvoltak. (Később felakasztotta magát szegény, de ennek természetesen semmi köze Petőfi összes költeményeihez. Legfeljebb talán annyi, hogy ha ezek helyett az imakönyvét forgatta volna olyan szorgalmasan ez a Pácsonyi bácsi, talán nem ért volna ilyen szomorú véget.)
Petőfi tehát költő, igen nagy, tüneményesen nagy költő volt, de ebből egyáltalán nem következik, hogy nagy jellem és hogy jó ember is volt, annál kevésbé, hogy jó politikus vagy hazafi. A hitbeli igazság és az erkölcsi jó még Petőfi lángelméjének is messze felette áll. Lángelméje tehát nem lehet akadálya annak, hogy épp úgy meg ne bíráljuk, mint más embert, sőt lángelméjéből még az sem következik, hogy hazánk akkor jár jól, ha mi is úgy szeretjük, mint ahogyan Petőfi szerette.
Ha Petőfi jónak tartotta a 48-at, abból még egyáltalán nem következik, hogy az is volt. A lángelme is tévedhet, különösen tévedhet pedig az olyan lángelme, aki nem is a gondolkodásban, hanem az érzelmekben, illetve azok művészi kifejezésében volt nagy. Láttuk egyébként, hogy 48-at Petőfi sem tartotta jónak, bár éppen ellenkező okból mint mi: mi sokallottuk, ő kevesellette.
Ha valaki nagy költő, abból még éppen nem következik, hogy nagy ember is, annál kevésbé, hogy nagy jellem vagy jó ember is. Még csak az sem, hogy nagy gondolkodó, azaz igazi okos ember. Egész más a művészi tehetség és egész más a logika vagy a jó ítélőképesség. Abból, hogy Petőfinek utolérhetetlen tehetsége volt a hazaszeretet érzelmeinek szavakkal való kifejezéséhez, még egyáltalán nem következik, hogy nála senki sem szerette jobban a hazáját, még kevésbé az, hogy a hazát éppen olyan módon és elvek alapján kell szeretni vagy hogy a hazaszeretetnek az a módja volt a leghelyesebb és legokosabb, melyet ő választott.
Tudvalevő, hogy a költő, a művész lelkének ez a legjellegzetesebb sajátsága, hogy az érzelmeket s köztük korának eszméit is (Petőfi tehát a szabadságot és általában 48-at) túl erősen, túl intenzíven, túl egzaltáltan éli át, tehát mintegy magában összpontosítja. Tehát tulajdonképpen minden költő felfogása túlzás, így szükségképpen torzkép s így semmiképpen sem utánozandó. Petőfi 48-ban mindenben a szélsőséget képviselte. Láttuk, hogy még Kossuth sem volt neki elég radikális. Ezért ha a nemzeti küzdelmet ő irányította volna, az a Kossuth irányításánál még rosszabb, a nemzetre tehát még károsabb lett volna, mert a kudarc és a katasztrófa így még nagyobb lett volna.
Sokkal jobb lett volna, ha Petőfi tevékenysége a politika területére nem terjedt volna ki. Jobb lett volna, ha Petőfi a nemzetet nem lelkesítette volna. Hisz az ő idejében nem lelkesíteni, hanem csillapítani kellett volna. Éppen ő volt egyik fő oka, hogy a túlzás, az esztelenül az örvénybe rohanás volt akkor népszerű dolog, a mérséklést pedig egyszerűen megtették hazaárulásnak, vagy legalábbis törpelelkűségnek.
Hogy mennyire káros volt 48-ban nálunk a sajtó és az irodalom, azt még a Szilágyi-történelem (X., 78. o.) is kénytelen megállapítani:
„A lapok száma – írja – 33-ról néhány hét alatt 86-ra emelkedett. A kormány lapja, a Közlöny sem volt száraz, hivatalos újság, a pénzügyminiszter pedig Kossuth Lapja címen a legnagyobb terjedelmű politikai napilapot adta ki, ötezer előfizetőjét állandó izgalom hatása alatt tartván.
Annyi esztendő után forgatva a Pesti Hírlapot, érdekes tapasztalni a doktrinér [az élettől elvonatkoztatott, tudálékos] lapot az események napról napra mint ragadják előbbre a forradalom terén. Kezdettől fogva azon a téren mozgott a szabad sajtó igazi terméke, Pálffy Albert Március Tizenötödikéje, míg utóbb Madarászék Népeleme, melyet Vas Gereben Népbarátja igyekezett ellensúlyozni, valósággal terroristák hangján írt, kivált mióta a Radikállappal és a Reformmal „egyesült”.
„A vidéken is egyre-másra keletkeztek a hírlapok, melyek közül egyik-másik valósággal beledolgozta magát a forradalmi, majd a köztársasági hangulatba. Még a szépirodalmi és a szaklapok is a politika szolgálatába szegődtek. Jókai, Pálffy, Bajza, Erdélyi politikai lapokat szerkesztettek, Arany és Petőfi politikai cikkeket közöltek s velük Vörösmarty, Garay, Lévay, Szász Károly, Czuczor, Sárossy, Lisznyay, Tompa, Vajda forradalmi dalokat írtak, melyekből egész antológia került ki. Ezek a dalok és a hírlapok cikkei rendkívül hatottak a közvéleményre és nagy részük volt az izgalomnak kitörésig való fokozásában.”
Petőfi hazafias versei tehát csak az izgatottságot fokozták, izgatottságra pedig soha sincs szükség s abból okos s jó nem is származhat. Láttuk is, hogy az emberek 48-ban csak izgatottak voltak, de sem a hazáért áldozni, sem érte a harctérre menni nem akartak. Látni fogjuk, sőt részben láttuk is már, hogy még Petőfi sem. Aki pedig mégis ment, láttuk már, hogy nem ingyen tette, hanem tiszti rangot és természetesen fizetést is kért hozzá, mégpedig minél nagyobbat kért érte jutalmul, köztük Petőfi is. Maguk az izgatók sem voltak ugyanis hajlandók ingyen izgatni.
Illyés is megállapítja (Petőfi, 266. o.), hogy „majdnem az egész márciusi ifjúság büróba ment”. Petőfi maga – tudjuk – őrnagy lett, s természetesen nem azért lett az, mert nem akart az lenni, azaz mert az annyira imádott hazát és a szabadságot ingyen akarta szolgálni, hanem azért, mert feleségét és újszülött fiát másképp nem tudta volna olyan úri módon eltartani, mint Szendrey Júlia igényei megkívánták, melyeket Petőfi büszkesége és szerelme nem csillapítani akart, hanem csak fokozni tudott.
Petőfinek tehát az őrnagyi rangon kívül és annál sokkal jobban az őrnagyi fizetésére volt szüksége. Láttuk, hogy ő úgyis legalábbis a hadügyminiszterségre tartotta magát méltónak és alkalmasnak s így úgyis önzetlenségéről tett már tanúságot azzal, hogy az őrnagysággal is megelégedett.
Ha pedig Petőfi politikai elvbarátait, sőt személyes jóbarátait nézzük: a gyémántlopó Madarászt, a hadseregnek való szállításokon piszkos üzleteket csináló, sőt felháborító csalásokat elkövető Kállay Ödönt, a tolvaj Csernátonyt, az ostoba túlzásaival Erdélyben mindent elrontó és annyi magyar halálát okozó Hatvanyt, a tízezernyi székelyt összetoborzó, de élelmezésükről már nem gondoskodó éretlen Berzenczeyt, Pálffy Albertet, akit még a debreceni kormány is letartóztatni kényszerült (mindnyájan Petőfi személyes barátai!), akkor legalább némileg sejthetjük, milyen oktalan hazafiság volt az a Petőfi-féle hazafiság és hogy mi lett volna belőlünk, ha az ő izgatott kezébe került volna az ország sorsának irányítása. Láttuk, milyen rossz kezekben volt az még Kossuthnál is, pedig Petőfi őt annyira nem találta eléggé izgatottnak, akarom mondani: „hazafiasnak”, hogy „nem a hazáját, hanem még csak a kutyáját” sem bízta volna rá.
De nemcsak okos nem volt ez az izgatottan nagy hazafiság, hanem még csak magyar sem volt. Pulszky Ferenc például, aki mint láttuk már, ugyancsak túlzó 48-as volt (s ráadásul épp úgy lutheránus, mint Petőfi vagy Kossuth) a Szépirodalmi Szemlében Petőfi verseiről még 48 előtt közölt irodalmi bírálatában többek közt azt kifogásolja, hogy „egy zavaros német ábránd, a világszabadság szállja meg” (Ferenczi, III., 121. o.). Petőfi tehát a világszabadságért rajongó eszméjét, melyért olyan pátosszal akart meghalni, egyszerűen az akkor divatos német költőkből vette át. Mivel ekkor azok ezért lelkesedtek, hát Petőfi is ezért lelkesedett itt nálunk.
Petőfi oly nagy lángelme volt, hogy büszkeségünknek tartanánk, ha akár vallási, akár hazafias felfogásban velünk egyezett volna. Nagy szellemi nagysága miatt rendkívül sajnáljuk is, hogy ez nem így volt. E sajnálatunkból azonban még nem következik, hogy az ő vallási vagy hazafias felfogása volt helyes.
Lángelmének lenni rendellenességet, abnormitást jelent (legalábbis akkor, ha lángelmén, művészi lángelmét értünk). Ez az abnormitás természetesen örvendetes, a rendestől a kiválóság irányában való eltérés jele. Köztudomású azonban, hogy a lángelméknek ez az irigylendő abnormitása igen gyakran olyan rendellenességgel is kapcsolatos, mely éppen nem irigylendő és hogy a művészekre ez különösen áll. Ady Endre és József Attila például határozottan terhelt, abnormis egyének voltak olyan kedély- és idegbetegséggel, erkölcsi és jellembeli fogyatékosságokkal, melyek éppen nem irigylésre méltóak, annál kevésbé követésre ajánlhatók.
De ilyenforma ember volt Madách, sőt kisebb fokban Tompa, Vörösmarty, Zrínyi a költő, Balassi Bálint, sőt még Arany János is. Még nagyobb fokban áll ez a francia és angol költő-lángelmékre. Visszataszító lélek volt még a két Bolyai közül is az egyik, pedig ő tudós, nem pedig költő-lángelme volt. Még legnagyobb polihisztorunkról, Brassai Sámuelről is ezt írja Szilágyi „A magyar forradalom férfiai 1848/49-ből” című művében: „Sok tudomány, sok ész, még több ferdeség, cinizmus s nevetségesség. Hajdan nemzeti színű szakállat viselt, akkorát, mint hajdan Saturnusnak volt” stb. (344. o.). Petőfiről ugyanezt kell mondanunk.
Ha nem pusztul el fiatalon, alighanem József Attila (öngyilkosság) vagy Maupassant (elmegyógyintézet) sorsára jut. (Pálffy János, aki személyes ismerője volt, Kemény Zsigmondot is az őrültek házára érett s emellett rosszlelkű embernek rajzolja. Valósággal gyűlölettel ír róla.) Vagy az öngyilkosságot vagy az őrültek házát Petőfi számára is szinte bizonyosnak kell mondanunk, hacsak férfi korára meg nem változott vagy fiatalkori terheltségét ki nem nőtte volna.
Meg kell azonban jegyeznünk azt is, hogy Petőfi erre a megváltozásra semmi hajlandóságot sem mutatott, mert az abnormisak fő sajátsága: a beteges makacsság és az abszolút nevelhetetlenség a legteljesebb fokban megvolt benne s ezt a tulajdonságát a rohamosan növekvő hírnév okozta elbizakodottság csak erősítette. Nehéz is alkalmazkodniuk, másra hallgatniuk s a hibát önmagukban fedezniük fel azoknak, akik örömmel láthatják, hogy ők milyen nagyok és hogy százezrek bámulják őket és indulnak utánuk.
Petőfi minden barátjával összeveszett, de összeveszett jótevőivel és összeveszett kiadóival is, akiktől megélhetése függött. Neki csakugyan szüksége volt a régi világ azonnali megsemmisülésére és egy új keletkezésére. Neki, hogy lehetetlenné ne váljon és családjával együtt éhen ne pusztuljon, csakugyan szüksége volt arra, hogy háború legyen s abban ő őrnagy lehessen. De viszont mivel feljebbvalóival azonnal összeveszett, mihelyt egyszer beszélt velük, őrnagysága sem állt másból, mint hogy minden hónapban egyszer lemondott róla. Ha nem akadt volna neki egyelőre egy Bemje, mi lett volna belőle?
Tudvalevő, hogy az írók, a művészek többnyire schisothym [„tudathasadásos” lelki] alkatúak, azaz különcök, az emberek többségéhez nem alkalmazkodók, az életnek még apró-cseprő dolgaiban is külön utakon járók. Petőfi szinte megtestesülése volt a schisothym embernek. A múzsa csókján, a költői lángelmén kívül semmiféle testi vagy lelki kiválósága nem volt, sőt úgy látszik, mintha a természet e nagy adománya ellenében megvont volna tőle minden más olyan áldást, mellyel a föld átlagembereit elhalmozza s boldoggá vagy legalább elviselhetővé teszi számukra az életet.
Balkezesnek született, pedig minden balkezes ember abnormis ember. Külseje egyáltalán nem volt megnyerő. Nagy fogai úgy kiálltak szájából, hogy erről azonnal meg lehetett ismerni. A nevetés különösen rosszul állt neki, mert akkor fogai különösen látszottak. Az abnormis, fáradt, beteg idegzet megülte s elrontotta egész életét. Nem tudta megszerettetni, de annál inkább megutáltatni s az embereket magától elidegeníteni.
Rossz közérzete miatt már gyerekkorában magába vonuló volt, barátkozni nem szeretett. Nem érezte magát jól pajtások között, nem érdekelték azok időtöltései, kedvtelései. Nemcsak nagyobb fiú korában, a gimnáziumban jelentkezett nála ez, mikor már arra gondolhatnánk, hogy talán az irodalom kedvelése, a jelentkező költői ihlet tette magába vonulttá és vonta el figyelmét az iskolai tantárgyaktól (mert Petőfi jó tanuló sem volt) vagy tette lehetetlen modorúvá tanáraival szemben is, hanem már az elemiben sem volt jó tanuló.
Ezt, mivel egyébként nagy szellemi erejű és teljesítményű ember volt, hiszen többek közt egy egész sereg idegen nyelvet tanult meg önerejéből, csakis azzal magyarázhatjuk, hogy fáradt idegzete miatt nem tudta figyelmét a tárgyra összpontosítani, továbbá mert ugyanezen ok miatt nem tudott önfegyelmet gyakorolni, ami pedig elengedhetetlen feltétele annak, hogy valaki az iskolában jó tanuló lehessen.
Koravén, kisöreg, penészvirág volt. Már születésekor is oly gyenge, oly idétlen volt, hogy „a lélek hálni járt bele”. (Irodalomtörténeti Közlemények, 1960., 217. o.) Szabadszállási tanítója, Újlaky István, akinek keze alá 8 éves korában került (de egyébként csak félévig tanította), így jellemzi: „Többek voltak nála jelesbek... Minden nagyobb vétség nélkül magába vonuló, közlekedni egy tanulótársával sem szerető volt. Mikor a játék idején a többiek játszottak, ő magát az iskola egy kőlábához vonva minden vágy nélkül nézte társai vígságát és felszólításomra (Sándor, eredj, játsszál te is!) azt válaszolta: Nem szeretek!” (Ferenczi, I., 49. o.)
Beszélni, társalogni felnőtt korában sem tudott. Többnyire rossz hangulatú s ezért hallgatag volt. Előadni, szavalni sem tudott. Az iskolában egyszer Berzsenyi Fohászkodását úgy szavalta, hogy hallgatói nevetésre fakadtak. Pedig hát tudvalevő, hogy nem humoros költemény. Oly túlságosan kiszínezte a költemény értelmét, hogy épp az ellenkezőjét érte el annak, amit akart.
Kozma Sándor, aki pápai diáktársa volt, azt mondja róla, hogy „arca rút” volt. Igaz, hogy azt is hozzáteszi, hogy „de nem közönséges”, de hát a világhíres Petőfinek a rútságon kívül nem lehetett még „közönséges” is az arca. Hiszen semmi sem volt és nem is lehetett közönséges az, ami az övé volt. „Mogorva, mely búsító, leverő hatást gyakorol a nézőre – folytatja –, de nem gyűlöletes, nem visszataszító.” De hát hogy is lehetett volna Petőfi gyűlöletes vagy visszataszító, mikor Kozma Sándor élete fő büszkesége volt, hogy ő ezt a rút és leverő hatású arcot ismerte?
A közöltek után már csak magától értetődő, hogy Petőfi tréfát sem tudott jóízűen elmondani, tehát nem is szeretett. Ő csak írni tudott, nem elbeszélni. „Hiányzott leleménye és előadása egyaránt”, állapítja meg róla Ferenczi azok elbeszélése után, akik ismerték. (I., 174. o.)
Gárdonyi beszéli (Aranymorzsák, 117-118. o.), hogy mikor ő egyszer télen nyíratlan, bozontos fejjel jelent meg vacsorán Fesztyéknél, Fesztyné Jókai felé azt az megjegyzést tette, hogy ugye, papa, a vendégünk most igen hasonlít Petőfihez. Jókai ezt felelte: Gárdonyi értelmes arcú úriember.
„Petőfi pedig se értelmes arcú nem volt, se pedig úriember nem volt.” „Rosszképű ember volt – folytatta Jókai –, ordináré figura (!). (Csak ha beszélt, akkor volt a szemében valami csodálatos szépség, tette hozzá ő is.) Az ő arcképei nem hívek. Egy sem jó. A Duna-parti szobor pedig még csak nem is hasonlít reá.”
„De mindezeket a világnak tudni nem szabad. A nemzetnek ideálok kellenek, fényes alakok, eszményi emberek. Az nem fontos, hogy az a Duna-parti szobor nem egyezik az ő formáival. A köztudatban annak a szoboralaknak, annak a fenséges Petőfinek kell élnie.”
Látjuk tehát, hogy Jókai 48-at jónak tartotta. Pedig dehogy tartotta annak. Hiszen láttuk, hogy még Debrecenben is annak ellenére, hogy egy évvel előbb még ő volt a márciusi fő ifjak egyike, már annyira nem a divatos politikát követte, hogy egyenesen az élete forgott miatta veszélyben. Akkor pedig, mikor Gárdonyi előtt ezt a kijelentést tette, látni fogjuk majd, mennyire éppen az ellenkező vizeken evezett már. Valójában tehát nem ő tartotta jónak 48-at, hanem tudomásul vette, hogy a magyar közvélemény tartja annak. Neki pedig, mint írónak, alkalmazkodnia kellett a közvéleményhez, ha nem akarta, hogy betörjék a feje vagy legalábbis szokott 12 szobás nagy lakásai helyett talán egy szoba-konyhával kelljen megelégednie, mert bojkottálja a közönség s így műveire nem talál kiadót.
Ha tehát Jókai csak azért, hogy a tévesen jónak gondolt 48 tovább is jó maradhasson s így a nemzeti lélekre termékenyítő hatással lehessen, még azt is megengedettnek, sőt szükségesnek tartotta, hogy szereplőit az irodalom meghamisítsa és akkor is ideális színben állítsa be, ha ez a valósággal, sőt magának az írónak a meggyőződésével is ellenkezik, akkor mennyivel inkább nemcsak jogunk, hanem kötelességünk is nekünk, hogy most, mikor már tudjuk, hogy 48 káros volt az országra és a magyar szellemre egyaránt, és hasonló szellemű mozgalom a jövőben is az ország és a magyarság romlását fogja okozni, szereplőit ne hamisítsuk meg, hanem olyan színben mutassuk be, amilyenek voltak! Hiszen nekünk emiatt nem szükséges ferdítenünk és meggyőződésünk ellen írnunk, mint Jókainak és társainak.
Bizonyára Petőfinek fiatalabb korában gyakran előforduló kopott volta, sőt rongyossága volt az oka annak is, amit szintén Jókai beszélt el Gárdonyinak. Eszerint mikor egyszer Vörösmartynál járt Tétényben, a cseléd „az uraknak” így jelentette be Petőfi látogatását: „Valami mesterlegényféle van ideki, vagy köszörűs, vagy mi. Be akart jönni erővel, de nem eresztettem, hogy mondok: vendégség van, most nem beszélhet a tekintetes úrral. Azt mondja: Petőfi a neve.”
Ez a nem úri külső, ez az „ordináré” modor, ez az emberektől való örök idegenség annyival inkább nagy keresztje lehetett Petőfinek, mert rendkívül szeretett volna rendelkezni azokkal a tulajdonságokkal, melyektől a természet annyira megfosztotta. Láttuk, mennyire szeretett választékosan öltözni, sőt ruhájával, megjelenésével egyenesen feltűnni. De úgy látszik a modora mindent elrontott és éppen akkor szenvedte legnagyobb társaságbeli kudarcait és megaláztatásait, mikor ruhája a legelegánsabb volt, mert legnagyobb sikert akart elérni. Így járt Kappel bankárnál, mikor a lánya kezét megkérte, de így járt Szendreyéknél is. Az öreg Szendrey egyenesen kidobta.
A nők körül sem tudott forgolódni, noha nagyon szeretett volna, hiszen a szerelmet épp oly fontosnak tartotta, mint a szabadságot. Aki azonban tudja, hogy Petőfi milyen bolondja volt a szabadságnak, az sejtheti, milyen nagy szerepet játszhatott akkor életében a szerelem.
„Nem tud táncolni – írja róla Illyés (Petőfi, 170. o.) –, finoman társalogni sem.” Úgy látszik, hogy Szendrey Júliával, a feleségével is csak azért értették meg olyan jól egymást, mert az nemcsak elvallástalanodott mellette, hanem éppen olyan különc és extravagáns is lett, mint ő. Rövidre vágva hordta a haját (akkor ez még rendkívüli különlegesség volt, sőt a női társadalommal való szakítást jelentette) és szivarozott. Sőt férfiruhában járt.
Szobájuk falán a francia forradalmárok képei voltak láthatók. (Annyira felháborodunk az akkori „reakció” nagysága miatt, s lám, ezeket a képeket, mint láthatjuk, mégis már az „elnyomás” alatt is be lehetett az országba hozni, sőt a lakásukban a falra akasztani.) Ezeket a képeket utóbb a márciusi napok után, a megfelelő hangulat szerint még cserélgették is Petőfiék. Kezdték La Fayette-tel és Mirabeau-val, folytatták a girondistákkal s végül Robespierre-rel, Dantonnal és Marattal fejezték be. (Ferenczi, III., 174. o.)
A terhelt, beteg idegzettel, vagy mondjuk enyhébben: a schisothym alkattal együtt járt Petőfiben a rossz közérzet, a rossz, unott hangulat, a kedvetlenség s vele kapcsolatban az ellentmondási, a veszekedő hajlam és Petőfi másik kirívó tulajdonsága: a senkihez nem alkalmazkodás, a dac, gőg és önteltség is. Mind a két tulajdonság szinte tombolt benne.
Ha arisztokratának született volna, vagy ő lett volna a leggőgösebb, legelviselhetetlenebb gróf, vagy pedig arisztokrata létére is forradalmár lett volna, csak hogy rokonaival s környezetével dacoljon és borsot törjön az orruk alá. Így tett Mirabeau is, aki rokonain akart bosszút állni, vagy Károlyi Mihály, aki Tisza István fölé akart kerekedni.
Ha gazdagnak született volna, akkor a szegénységet majmolta volna, hogy gőgjében megmutassa, hogy a vagyon neki mennyire nem imponál. De így, hogy szegény volt, egyszerű származású s ráadásul még csúnya is, gőgjét rendkívül bántotta ez a háromszoros alsóbbrendűség. De mivel megalázónak tartotta volna magára, hogy ő valami után áhítozzék, kivált olyasmi után, amit nem érhet el, úgy tett, mintha megvetné ezt a nála hiányzó hármat mind, s mintha erővel se kellene neki, ha kínálnák is. Tüntetőleg úgy viselkedett, mint aki egyikre sem ad semmit, s mikor gróf Teleki Sándorral megismerkedik az első szava is sértő hozzá. Mikor azonban a gróf a sértésre azzal válaszol, hogy felajánlja neki a tegeződést, hiúsága tökéletesen ki van elégítve és jóbarátok lesznek és maradnak.
De nemcsak azzal árulta el a testi szépség, vagyon és rang tekintetében alsóbbrendűségi érzését és tudatalatti vágyát utánuk, hogy tüntetőleg mind a három megvetőjének adta ki magát, hanem azzal is, hogy csak szép, csak gazdag és csak előkelő leányba volt szerelmes. Meg akarta mutatni, hogy ő sem kevesebb náluk, s ha akarja, őket is megkaphatja. Kappel Emília, az a bankárlány például, akit megkért, olyan gazdag volt, hogy később Lónyay Elemér gróf és miniszter vette el Petőfi helyett. Másik szerelme, Mednyánszky Berta, gróf Dessewffyné lett. Meg kell tehát adnunk, hogy Petőfi nem volt valami kisigényű vagy szerény. De nem érezte magát a nép fiának se akkor, mikor szerelmes volt. Éppen nem adta valami alacsonyan.
De Szendrey Júlia, a tényleges feleség is francia nevelésben részesült, ő is kastélyban, sőt várban lakott és ő is olyan gazdag és előkelő volt, hogy Illyés Gyula szerint „minden pillanatban férjhez mehetne egy gazdag báróhoz”. (Petőfi, 171. o.)
Láttuk, hogy az előkelőséget állítólag megvető költő micsoda maskarásan kiöltözött, mikor Szendreyékhez kérőbe ment! Most egyáltalán nem akart a nép egyszerű fiának látszani, hanem a szeretett lánnyal egyenrangúnak, ha még olyan magasan állt is az a lány. Ezzel aztán éppen eléggé el is árulta, hogy demokrata elvei mennyire nem őszinték s mennyire csak gőgjéből és alacsonyabb rendű érzéséből és dacából fakadnak ezek az elvek.
Aztán mézesheteire is ugyancsak elfogadta a grófi barátjától részére felajánlott koltói kastélyt, sőt egyenesen az volt a kívánsága, hogy ekkor a feleségével a kastély egyedüli lakói s így urai ők legyenek. A grófi barátságot már előbb is kedvteléssel használta fel arra, hogy lovakat hajtson. Természetesen nem gebéket, mint a szegény embereknek szoktak lenni, hanem a grófi négyesfogatot. Bizonyára még az is eszébe jutott, hogy az, aki hajt, szintén grófnak született, vagy legalábbis valami hasonszőrűnek.
Vívni is tanult, hogy ebben is igazi úr legyen. A céllövészetben is gyakorolta magát, hiszen láttuk már (igaz, hogy mosolyogva), hogy Klapkának, a tábornoknak azt írta (bizonyára ijesztésül), hogy „én meglehetősen jól lövök”.
Nincs az a skizofréniás félőrült, akiben a gőg olyan féktelenül lobog, mint Petőfiben lobogott, s még abban sincs meg az a düh és ádáz bosszú, amit megbántói, megsértői, sőt akár csak bírálói iránt is Petőfi érzett.
„Mert én ugyan nem tartom magamat
Nagy embernek, de akkorácska csak
Vagyok, hogy olyan parányok, aminő ön,
Levett kalappal szóljanak velem.”
Ezt írja a tábornokának (Egy goromba tábornokhoz, Debrecen, 1849. május 7.), mikor „goromba” volt hozzá. Kritikusainak pedig azt válaszolja, hogy ő a sok jó közt néha rossz verseket csak azért ír, hogy nekik legyen min rágódniuk, hiszen ők is emberek.
Ha valaki megsértette vagy meghallja, hogy nem megfelelően nyilatkozott felőle vagy költői tehetségét nem méltányolta kellőképp, olyan hangon ír, ami a gőg és düh paroxizmusát [őrjöngését] jelenti. Láthatjuk belőle, milyen lelki szenvedést, milyen dührohamot váltott ki belőle az ilyesmi. Vagy pedig olyan cézári gőggel, fölénnyel és megsemmisítő gúnnyal van írva válasza, hogy fölényesebben még elképzelni sem lehet.
Beteg idegzete a szó szoros értelmében nem tudott ellenni hízelgés, siker, elismerés, dicsőség nélkül, s ha nem hullott rá mindez csőstül, sőt leszólásban, bírálatban, kíméletlen elítélésben részesült, mondhatatlanul fájt neki s mérhetetlen lelki kínokat érzett miatta. Mikor nem méltányolják, megsértik, lebírálják, lelki beteg lesz, szenved, kerüli az embereket s többnyire szüleihez vonul vissza vidékre, míg sebei begyógyulnak. Mint a beteg gyermek, aki az anyai szív melegére szorul, mikor társai bántják.
Érdekes azonban, hogy ez a lelki szenvedés, ez a depresszió nem okoz nála munkakedv-csökkenést, sőt éppen ilyenkor a legtermékenyebb. Múzsája csak lázas márciusi tevékenysége és élete utolsó hónapjaiban, eszményei porba hullása láttára lett hallgatag. Politikai tevékenysége idején dolgozott költőként a legkevesebbet. Nemcsak hazájának ártott tehát e közéleti tevékenységével, hanem az irodalomnak is. Ez a politikai, illetve utcai működés még annyiban is ártalmas volt rá nézve, hogy amúgy is betegesen nagy gőgjét és önteltségét még nagyobbra fokozta. Ez időben úgy viselkedett, mintha ő volna a nemzet vezére, aki csalhatatlanul ítél elevenek és holtak felett, eldönti, ki hazafi és ki hazaáruló, ennek megfelelően oszt életet vagy halált, s mikor kegyesen megokolja, miért nem mondja ki március tizenötödikén mindjárt a köztársaságot is, úgy viselkedik, mintha az egyedül csak tőle függött volna.
Hogy micsoda lehetetlen, sőt veszedelmes ember volt ez a Petőfi, mint hazafi, láthatjuk Madarász naplójának egy megjegyzéséből (a 154. oldalon). Az egyenlőségi klub, olvashatjuk itt, népgyűlést hívott egybe. Itt határozatot hoztak, hogy „István nádor szólíttassék fel (így!), hogy a nemzetgyűlésen megjelenjék (mi köze volt az egyenlőségi klubnak a nemzetgyűléshez?) és kinyilatkoztassa, hogy a kitört pártütés és lázadások elfojtására mindent elkövet és a hazából el nem távozik”. A múzeum udvarán tartott népgyűlés nagyszámú küldöttséget menesztett a nádorhoz, hogy „felszólítását” tudtára adja. (A nádor nem merte megtenni, hogy ne fogadja őket, de nem tárgyalt velük, hanem tudtukra adta, hogy a nemzet törvényes képviselete, a nemzetgyűlés. Ő csak attól fogad el felszólítást. Kívánságaikkal ők is folyamodjanak ahhoz.)
Paczona Vilmosnak, egy fejér megyei nemesnek a feljegyzéseiből – folytatja Madarász naplója – megtudjuk, hogy a küldöttség azzal akarta tudtára adni a főherceg-nádornak, hogy ők holmi egyenlőségi klub tagjai, hogy „kardosan és feltett kalappal” mentek be hozzá. Az öntudatosabbak a küldöttség egyik tagjának, Modrovicsnak (ez is egy fejér megyei nemes volt) még megmaradt illemtudásán és tekintélytiszteletén mulattak, „aki nem tudván elképzelni, hogy lehet egy főherceg szobájában fedett fővel megállni, kalapját hol feltette, hol lerángatta. Midőn azonban Domby vagy Bangya (ezek a küldöttségnek természetesen kálvinista tagjai voltak) rárivallt, hogy „hát te még a szolgák szolgája előtt is süvegelsz”, akkor meg felfelé tolta a fejére” (azaz Domby–Bangyáéktól is épp úgy megijedt, mint a nádortól).
Petőfi azonban, aki természetesen szintén tagja volt ennek az éretlen egyenlőségi klubnak s részt vett a küldöttséget elhatározó népgyűlésen, még ezeket a Domby- és Bangya-féle éretlen alakokat is túl megalkuvóknak találta. Ő nem vett részt a küldöttségben. „Mellette álltam – írja Madarász –, midőn elmondá, hogy királyi csalástól mindig távol leend.”
Petőfinek tehát minden király „csaló”, erkölcsi bélpoklos volt, akivel neki összeköttetésbe lépni erkölcsi szennyet jelentett. Igaz, hogy István nádor nem volt király, de mivel a király unokatestvére volt, épp úgy csaló és bélpoklos volt számára, mint maga a király. Hozzá küldöttségbe menni erkölcsi szégyen lett volna számára.
Ugyanaz a lelkület volt ez, mint a marxista munkásság véresszájú előcsahosaié, akiknek kellemetlenkedéseitől a gyárvezetőség úgy szabadult meg a legkönnyebben, hogy kitüntette és ezzel lekenyerezte őket. Éppen ezek az emberek bámulják és irigylik ugyanis legjobban az állást és a rangot, s mivel mindez nekik nem adatott meg, mivel mérhetetlenül gőgösek, úgy tesznek, mintha őket ez nem is érdekelné, sőt mintha ők ezt egyenesen lenéznék. Pedig az, hogy annyira tudják gyűlölni, mutatja legjobban, mennyire irigylik, azaz mennyire fontosnak tartják.
István nádornak is csak olyanformán kellett volna kitüntetnie Petőfit, mint Teleki Sándor csinálta. Persze tőle még a gőgős Petőfi sem tegeződést várt, hanem például egy-egy meghívást például tanácskérés céljából, mert az ő lángelméjét és az ő a nép iránti rajongó szeretetét a kormányzásban nem nélkülözheti. Bűn is volna nélkülözni. A találkozáskor aztán előzékenyen fogadni, például előbb fogadni, mint például az éppen akkor kihallgatásra váró grófot stb. Hogy dicsekedhetett volna utána Petőfi a barátai meg a felesége előtt, hát még az anyja és a jó öreg kocsmáros előtt! (Jókait is azzal kenyerezte le Rudolf trónörökös, sőt tette a királyi család egyenesen rajongó hívévé, hogy meghívta magához, feleségét is bemutatta neki, sőt a gyerekszobába is behívta.)
Petőfinél természetesen nem lehetett volna a dolgot mindjárt udvari ebédre való meghívással kezdeni, mert ezt Petőfi megint csak a gőgje miatt nem fogadhatta volna el, sőt érdeke is volt, hogy el ne fogadja, mert az utca előtt elvesztette volna már megszerzett tekintélyét. Mit szólt volna ugyanis hozzá az egyenlőségi klub? No meg az is hozzájárult volna az elutasításhoz, mert akkor még nem tudta, hogy az udvari ebéden mit hogyan kell enni s bizonyos asztali felszerelések mire valók. Ez szintén bántotta volna a gőgjét, mert szintén alsóbbrendűségi érzéssel jár.
Ha azonban nem rögtön történt volna az effajta nagy kitüntetés, hanem lassú átmenettel és elő lett volna rá készítve a talaj, milyen önérzettel járt volna Petőfi ezekre az udvari ebédekre és hogyan kiöltözött volna hozzá! Ha még Kappel bankárnak is kiöltözött, Szendreyék kedvéért pedig valóságos maskarát csinált magából, milyen lélektani alapon tehetnénk fel, hogy mikor István nádor ebédjére kellett volna mennie, akkor éppen az ellenkező módon járt volna el? Egész bizonyos tehát, hogy akkor is kezében tartotta volna azt a „rugós tetejű, magas kalapot”, melyet Júlia megkérésekor; hogy holmi selyemmellényről ne is szóljunk.
Petőfiben (meg hát természetesen más „öntudatos” proletárokban is) a rang és a vele járó külsőségek megvetése csak az alsóbbrendűségi érzésnek rideg gőg alá rejtése volt és ez a gőg ilyenkor éppen azért volt Petőfiben olyan nagy, mert az alsóbbrendűségi érzés is hasonlóan nagy volt. Hogy a neki hiányzó rangot vagy gazdagságot ő még sokkal többre értékelte, mint azok, akik hajlongások formájában fejezik ki előtte hódolatukat, azt számtalan esettel bizonyíthatjuk Petőfi életéből.
Mindenkivel összeveszett, akivel érintkeznie kellett s aki nála rangosabb volt, vagy aki feljebbvalója lévén, viselkedésével vagy hanghordozásában valami tiszteletet kellett volna mutatnia iránta. Ez a tudat idegessé tette, felizgatta, emiatt mindig tiszteletlenségbe csapott át, még ha talán nem is akarta, és így mindig sértés lett belőle. Petőfi csak akkor tudott kedves, barátságos, alkalmazkodó lenni, ha magát érezte a többnek és nagyobbnak, azaz ha neki kellett leereszkednie.
Kossuthnál csak egyszer jelentkezett, akkor is hivatalosan, Bem levelével, tehát azért, mert kénytelen volt. Magától nem tudott elmenni olyan emberhez, aki több volt nála s így neki kellett megalázkodnia. „A kormányzó hidegen, kicsinylőleg fogadta.” (Illyés) Kossuthnak erre akkor még semmi oka se volt, sőt éppen az ellenkezőre volt oka, mert hiszen Petőfi a verseivel közvéleményt jelentett és senki se volt, aki a közvéleményt Kossuthnál jobban legyezte volna. Bem is mindig Kossuth legkedvesebb emberei közé tartozott, aki erdélyi győzelmeivel sok hazafias örömöt okozott neki.
Ha tehát mégis sértőn, kicsinylően fogadta azt a Petőfit, akit Bem küldött hozzá, és aki verseivel szolgálta azt az ügyet, melyet ő hírlapi cikkeivel és szónoklataival szolgált, annak oka csak az lehetett, mert Petőfi úgy állított be hozzá és úgy viselkedett előtte, hogy ezt a ridegséget szükségképpen ki kellett váltania belőle. Kossuth hiú volt a rangjára, arra, amit elért: kormányzói mivoltára, Petőfi pedig úgy állt meg előtte, mint vele egyenrangú polgár.
Mivel a katonaságnál még fontosabb a szubordináció [az alárendeltségi viszony], a feljebbvaló iránti tiszteletadás és elő vannak írva a külsőségek is, melyekkel ezt ki kell fejezni, képzelhetjük, hogy viselkedhetett Petőfi, a katona, katonai feljebbvalói előtt! Csak természetes tehát, hogy kivétel nélkül minden tábornokkal összeveszett, akivel dolga volt, még a jóságos és csupa szerénység Lázi bácsival is (Mészáros Lázár hadügyminiszterrel).
Petőfi először is magától értetődőnek tartotta, hogy őrá a katonai előírások öltözetben, tisztelgésben, a „reglama” [a rendszabályok] megtartásában nem kötelezők még akkor se, ha katonatiszt, és természetesen mint ilyen, a katonatiszti fizetést is húzza, sőt elsősorban azért lett katonatiszt, hogy ezt a fizetést kapja. Ha aztán az illető tábornok ezt sértésnek vette s figyelmeztette, pedig hát egyenesen kötelessége volt figyelmeztetni, mert fegyelem nélküli hadsereg semmire se használható, Petőfi olyan sértő és kihívó válaszokat adott neki, ami teljességgel tűrhetetlen volt.
Igaz, hogy Petőfiből olyan nagy ember lett, hogy ezek a tábornokok is úgyszólván csak azért léptek bele a hallhatatlanságba, mert Petőfivel összevesztek s ő már akkor is olyan nagy ember volt, hogy hiába volt igazuk, mégis a tábornokok húzták a rövidebbet, de ez Petőfinek nem mentsége, hanem éppen ez szól legjobban ellene. Azt jelenti ugyanis, hogy visszaélt különleges helyzetével, rontotta vele a honvédség fegyelmét, noha ez a fegyelem egyébként is sok kívánnivalót hagyott maga után, tehát végeredményben a maga gőgje előbbre való volt neki, mint annak a hazának az érdeke, melyet versei állítása szerint egyedül szolgált.
Mészáros így emlékszik meg emlékirataiban Petőfivel való ügyéről (II., 172. o.): „Debrecenben történt Petőfivel, eredeti nagy költőnkkel, is ismert bajom, kit az egyenruhai szabály ellenére nyakravaló nélküli megjelenéséért saját verseivel figyelmeztettem (eszerint tehát szó se lehetett részéről gorombaságról), kinek mivel az „a la Hamlet divat” elnevezés nem tetszett, goromba kifejezéssel nyilvánítá megvetését (tehát Petőfi volt „goromba”, nem Mészáros) és honvédruhájúnak és honvédtisztnek többé nem akart ismertetni.” (Pedig milyen szép verset írt a „honvédnevezetről”, másokat hogyan lelkesített a honvédségbe való belépésre s mennyire kötelességévé tette minden hazafinak, hogy felcsapjon honvédnek, tehát felöltse azt a honvédruhát, melyet ő aztán rövidesen megvetéssel vetett le!)
„E goromba levele sajtó útján nyilváníttatott.” (Tehát Petőfi arra használta fel a nagy diadallal kivívott sajtószabadságot, hogy a maga gőgje szolgálatába állította s ugyanakkor a honvédség fegyelmét tette tönkre vele. Pedig lehet-e eredményt várni egy olyan hadseregtől, melynek fejét egy őrnagy így megszégyenítheti az egész honvédség, sőt az egész magyar közvélemény előtt?
Mészáros emlékiratai is tele vannak vele, de Gyalokay is kiemeli, Steier is hangsúlyozza, hogy a szabadságharc bukásának fő oka a tűrhetetlen fegyelmezetlenség volt. A fegyelmezetlenség oka pedig az volt, hogy mindenki tehetségnek gondolta magát, mindenki parancsolni akart, vagy legalábbis tanácsokat adott, de senki se engedelmeskedett. Mindenki azt akarta, hogy vele kivételt tegyenek, rá a másokra kötelező előírások ne bírjanak érvénnyel.
Meg kell állapítanunk, hogy Petőfi ebben mindenki máson túltett, s ha a honvédség minden tisztje úgy viselkedett volna, mint ő, akkor a mozgalom mindjárt az elején derékban tört volna ketté.
Igaz, hogy 48-ban Petőfi csak egy volt s a különleges tehetség különleges elbánást is érdemel. Ámde Petőfi világraszóló lángelméje akkor még közel se volt oly ismert, mint ma, s ne feledjük azt se, hogy 48-ban nemcsak Petőfi tartotta magát olyan lángelmének, melynek különleges bánásmódhoz van joga és minden másra kötelező szabálynak felette áll. Idéztük már erre vonatkozólag Mészáros emlékiratait. Például Perczel Mór is legalább annyira meg volt győződve arról, hogy ő a világ legnagyobb hadvezére, mint Petőfi arról, hogy ő a világ legnagyobb költője, s ami még nagyobb baj volt, Perczel is épp úgy ennek megfelelően viselkedett, mint Petőfi. Például ő se tűrte el, hogy valaki, például Görgey, felette legyen. Megokolásul ő is világraszóló diadalaira hivatkozott.
Hadsereg nincs fegyelem nélkül. Hadseregben (kivált háború idején!) senkit sem lehet a fegyelem és az előírások alól felmenteni. Ha Petőfi (vagy Perczel) nem akart engedelmeskedni, akkor nem őrnagynak (még csak nem is tábornoknak) kellett volna lennie, hanem diktátornak. Pedig Petőfi (és Perczel) a szabadságért (tehát éppen a diktátorok ellen) küzdött.
Mi lett volna azonban a szegény hazából és szegény 48-ból, ha Petőfi állt volna az élén, mint diktátor!
Ha Petőfi ennyire nem tudott maga fölött urat ismerni, akkor legalább annyit tett volna meg, hogy nem lép be a hadseregbe, hanem csak mint költő, mint a haza polgára írja verseit. De hát tehetett róla az a szegény Petőfi, hogy annyira kellett neki az az átkozott pénz s így az a jó őrnagyi fizetés?! (De mennyire tehetett volna róla! Csak igényeit kellett volna leszállítania és takarékosnak, szerénynek, aszkétának lennie. E legutóbbira még nem is lett volna szükség, bár az imádott haza talán ezt is megérdemelte és megkövetelhette volna tőle.)
Az igazság és a tanulság az, hogy eszmék, s így köztük a haza szolgálata is mindig áldozatokkal jár. Aki tehát a haza szolgálatára buzdít, tulajdonképpen ezeknek az áldozatoknak a vállalására buzdít. Petőfitől (s vele a 48-asok nagy többségétől) a haza szolgálata elsősorban azt az áldozatot kívánta volna, hogy törje meg gőgjét, önfejűségét, összeférhetetlenségét s tanuljon meg alkalmazkodni, szerényebbnek lenni, engedelmeskedni, önmagát fegyelmezni. Enélkül – kivált fegyveres szabadságharcban (melynek kitörésében az egyik fő ok Petőfi türelmetlensége és izgatása volt) – lehetetlenség szolgálni a hazát, de nagyon könnyű egyenesen tönkretenni.
Petőfi azonban ezt a neki olyan rendkívülien nagy áldozatot csak másoknak ajánlotta, sőt tette kötelességévé, ő maga nemcsak nem vállalta, hanem megalomániája és egocentrizmusa – úgy látszik – még azt is lehetetlenné tette számára, hogy e fontos kötelességének még csak tudatára is jusson, s így nemcsak a gyakorlatban nem tudta megvalósítani, hanem még elméletben se tudta magáévá tenni. Pedig ha e fontos kötelességét felismerte volna, megvalósításától akkor is még igen messze lett volna.
Azért volt lehetetlen Petőfi részére e hazafias kötelessége felismerése, mert büszkesége nem engedte meg, hogy elismerje, hogy nem képes megtenni azt, amiről felismerte, hogy hazafias kötelesség. A legszomorúbb pedig az, hogy a 48-as „hazafiak” nagy része e tekintetben ugyanolyan volt, mint Petőfi, kezdve Kossuthon, folytatva Görgeyn, Szemerén, Damjanichon (ő is majdnem mindenkivel összeveszett), Perczelen, akinek a megalomániája szinte az egeket verdeste.
A Petőfit „ridegen és kicsinylőleg” fogadó Kossuth a költőt Klapkához, mint helyettes hadügyminiszterhez utasította. Klapka a Petőfivel való ügyéről így emlékszik meg (Emlékeimből, 147-151. o.):
„Petőfi Sándor, koszorús népköltőnk, lelkesültsége tüzétől indíttatva szintén belépett mint tiszt a hadseregbe. Mészárossal történt kellemetlen szóváltása után elbocsáttatását kérte és Erdélybe ment, ahol Bem hadtestéhez csatlakozott s az öreg Bem által századossá lőn kinevezve. Midőn ápril végén hadteste egy részével Bem elhagyta Erdélyt, hogy a Bánátban az osztrákoknak Oláhországból való benyomulását megakadályozza s aztán Temesvár ostromára siessen: meghasonlás jött létre közte és Vécsey tábornok között, aki a marosi hadtestet vezényelte. Bem Vécsey egy dandárának anélkül, hogy efelől előbb Vécseyt megkérdezte volna, parancsot adott, hogy csatlakozzék őhozzá, amely parancsnak Vécsey, mint önálló seregvezér, ellene állott.
Bem erre a kormányhoz tudósítást menesztett, amelyben Vécsey ellen a legkeserűbb és legsértőbb kifakadásokkal él (az „öreg” Bem tehát ugyanazon hibában leledzett, mégpedig nyakig, amelyben Petőfi, Perczel, Vécsey vagy a többiek. Ő épp úgy nem tudott magán uralkodni, mint ezek nem. De hiszen ha tudott volna magán uralkodni, akkor nem is lett volna belőle forradalmár) és végül így szól:
Jogom van tehát és kötelességemnek is tartom Vécsey tábornokot a kormány előtt vagy hazaárulónak nevezni, vagy oly gyáva és minden tehetség nélküli tisztnek, kire soha semmi parancsnokságot nem kell bízni.”
(Minő hevesség, minő kíméletlenség, milyen sértegetés, milyen féktelenség! Ha az egyik „hazafias” honvédtábornoknak ilyen a véleménye a másik honvédtábornokról s ezt a véleményét még ki is mondja, lehet-e ott várni valaha „hazafias” sikert? Kivált mikor Vécsey csak a maga hatáskörét védte és Bem hatáskörének túllépése ellen védekezett. Minden bajt el lehetett volna kerülni, ha Bem azt, amit tett, Vécseyvel szemben nem nyersen és kényúr módjára, hanem Vécsey hatásköre és érzékenysége szem előtt tartásával, bajtársiasan, kérő alakban csinálta volna. Egy forradalmár azonban még a hazája vagy eszméi kedvéért se hajlandó gőgjén és indulatain uralkodni. Bem később már egész más hangon írt Vécseyről a kormánynak. Miért nem tudta először is ugyanezt a hangot használni?!)
„Ezt a tudósítást (ezt a Vécseyre annyira sértő, sőt elviselhetetlen tudósítást), mely csupán a kormányzónak bizalmasan és németül volt írva, Petőfi magyarra fordította és egy Vécsey tábornokra nézve még sértőbb kommentár kíséretében közzétette a lapokban.” Vajon milyen hangú lehetett ez a kommentár? Mi ugyanis annál sértőbbet, mint ahogyan Bem írt, el se tudunk képzelni! (Borzasztó egy ember lehetett ez a Petőfi. Ilyesmi – hacsak nem ellenség lett volna az illető, aki készakarva akarja összeveszíteni a magyar „hazafiakat” – még egy gyermektől is sok lett volna.)
„Petőfi eljárása ennél fogva épp oly sajnálatos, mint büntetésre méltó volt, s midőn én őt ezért – jóllehet atyai szavakkal (csak hát Petőfi atyai szavakat se tűrt, mert ha jóságosan is, de az atya is hatalmat képvisel) – kérdőre vontam, ő méltóságában érezte magát megsértve s néhány óra múlva a következő lakonikus elbocsátási kérvényt küldte hozzám:
„Tisztelt Hadügyminiszter Úr! Őrnagyi rangomról megromlott egészségem következtében (ej, de hamar megtanulta az egyenességről híres Petőfi a hazug hivatalos nyelvet, de természetesen csak azért, mert egészséges ember nem mondhatott le a haza fegyveres szolgálatáról akkor, mikor a nemzet élethalál harcát vívta) ezennel hivatalosan lemondok. Debrecen, 1849. május 6. Petőfi Sándor”
„Petőfi erre eltávozott Debrecenből és május 8-áról keltezve Szolnokról írt egy levelet hozzám, amelynek tartalma nemcsak a legégbekiáltóbb lábbal tiprása volt minden fegyelemnek, hanem egyszersmind férfiúi és katonai becsületemnek vérlázító arculcsapása is.”
„Első dolgom volt, hogy Görgeyt értesítsem erről a kínos ügyről, minthogy természetesen legnagyobb költőnkkel nem bánhattam úgy el, mint egy közönséges bűnössel.
Ide vonatkozó jelentésem így hangzott:
Klapka tábornok és helyettes hadügyminiszter Görgey Artúr fővezér és hadügyminiszter úrnak
Budavár alatt.
Debrecen, május 10-én 1849.”
A Honvéd című kolozsvári lapban Bem altábornagy úrnak a Honvédelmi Bizottmányhoz f.é. [folyó év] április 23-áról írt és a „Március Tizenötödike” 69. számában mellékelt levele megjelenvén, általában híre volt, hogy ezen levelét az előbb nevezett hírlap szerkesztőségével minden megbízás vagy felhatalmazás nélkül Petőfi Sándor százados közölte.
„Erre néhány nap előtt Petőfi Sándor itt Debrecenben őrnagyi öltözetben előttem személyesen megjelent. Én őt a sajtóval való ezen visszaélése miatt kérdőre vonván figyelmeztetém, mennyire olyasmit a nyilvánosság elé hozni, minek nyilvánítása nemcsak a lovagiassággal meg nem fér, hanem a mostani bonyodalmak közt káros meghasonlást is idézhet elő, azt tanácsolván továbbá neki, hogy azon esetben, ha zsurnalisztikai hajlamát ilyetén nem nyilvánosság elé tartozó tárgyakra nézve sem képes fékezni, nyújtsa be inkább tisztéről való lemondását, megjegyezvén egyszersmind, hogy őt egy őrnagynak sem rangja, sem öltözete nem illeti, miután még a hadügyminisztérium által őrnaggyá kinevezve sincs. Mire ő kijelentvén, hogy a kérdéses levelet csak magyarra fordítá.” (Ha csak ennyit tett, ezzel is ugyancsak megmutatta, hogy ítélőképességének, tapintatnak nyoma sem volt benne s így közéleti pálya betöltésére alkalmatlan volt. Olyan levelet, mint amilyent Bem Vécseynek írt, még egy gimnazista se hozott volna nyilvánosságra, mert még az is tudta volna, hogy ebből nagy viszálykodás lesz és hogy maga Bem is csak pillanatnyi felháborodásában írta s hevessége lecsillapodása után ő maga is örül, hogy levele nem került nyilvánosságra.) „Egyben szabadsággal való távozhatását óhajtja, én pedig orvosi bizonyítvány benyújtására utasítván őt, bevallá, hogy nem bír azon önmegtagadással, mely a katonaságnál szükséges és ennélfogva a 2. pont alatt idezárt lemondványát benyújtá. Mielőtt azonban én a lemondásnak a 3. pont alatt idemellékelt elfogadását neki kézbesítettem volna, tőle a mai napon Szolnokról 4. pont alatt ide zárt levelet vettem.
Kérem hadügyminiszter Urat, méltóztassék ezen egész ügyet azon káros befolyás tekintetéből, melyet az ilyetén kihágások az egész hadsereg fegyelmére az elöljárók iránt tartozó tiszteletre, következésképp a veszélykörnyezett hazára nézve gyakorolhatnak, kellő figyelemre méltatni.
Elmellőzvén saját személyes tekintélyemet, egyedül csak jelen tiszti állásomat, mint hadügyminiszter, kívánom tekintetbe vétetni. Méltóztassék azért az ügyet kimerítően tárgyaltatni s azért megsértett nevem-, becsületem- és hazafiságomnak példás elégtételt adni, mert úgy hiszem, a legközelebbi múlt idők és fáradalmaim elég tanúságai annak, hogy mennyire alaptalanok Petőfi népköltőnek vádjai.
Petőfi századost illetően még különösen megjegyzendőnek tartom, hogy ő Mészáros Lázár altábornagy és volt hadügyminiszter úr által alapos oknál fogva történt rendreutasítás miatt már február hóban beadta századosi tisztéről való lemondását s ez a hadügyminisztérium folyó évi 2/h 4162. sz. a. [szám alatt] kelt intézvénye szerint el is fogadtatott; később ugyan Bem altábornagy őt ismét századossá kinevezte, de a hadügyminisztérium által e rangban meg nem erősíttetett, annál kevésbé kapott őrnagyi pátenst [kinevezést], valamint Bem altábornagy úr által sem lőn a csatatéren őrnaggyá kinevezve, következésképp mint ilyen, nem is tekinthető; továbbá Petőfi sem szabadsági engedelmet, sem erről szóló bizonyítványt nem kapott, mégis eltávozott és saját kényéből tartózkodik a fővárosban.
„Petőfi már két ízben sérté meg büntetést érdemlő módon nyilvános lapokban az elöljárói iránt tartozó tiszteletet s nem átalla szint ily módon tiszteletben megőszült volt Hadügyminiszterünk, Mészáros altábornagy úrra egy gúnykölteményt kibocsátani. Klapka s. k.”
Azt a levelet, melyet Petőfi a kérdéses üggyel kapcsolatban Klapkának írt, már régebben idéztük. Ez valóban annyira vérig sértő s olyan megalomániára vall Petőfi részéről, hogy már az elmegyógyintézet határait súrolja. Azt kell gondolnunk, hogy ha Petőfi nem hal meg oly korai halállal, vagy nem követ el öngyilkosságot, aligha kerülhette volna el az elmegyógyintézetet. De szerelme is annyira szenvedélyes volt; annyira egzaltált volt nemcsak ő, hanem felesége is; annyira különc mindkettő; házasságuk is anyagilag annyira nem volt megalapozva, pénzt pedig annyira tudott költeni mindkettő, hogy már csak az anyagi zavarok miatt is valószínűleg hamarosan szakításra került volna a dolog közöttük. Ez pedig Petőfi túl érzékeny, szeretet, becézés nélkül ellenni nem tudó kedélyét annyira megviselte volna, hogy a dolog vége előbb-utóbb megőrülés lett volna.

1 megjegyzés:

Petya írta...

Rendben, h árnyaltabban nézzük a dolgokat, de Petőfi nem evangélikus, hanem református (kálvinista) volt; ld. császári jelentések róla 1848/49-ből, Petőfi Irodalmi Múzeum, a Károlyi kertnél.