Szabadkirályválasztók igazsága

 

Meg kell követnünk a szabadkirályválasztó olvasóinkat, ugyanis igazuk volt. Létezik a magyar hagyományokban olyan királyválasztás, mely akár napjainkban is létjogosultsággal bír. Ráadásul amellett, hogy mélyen gyökerezik a magyar hagyományokban, az elvi lehetőség is megvan arra, hogy ez a király "magyar" legyen. Teljesül a "választás" kritériuma, melyben a közösség döntésére van bízva, hogy a legrátermettebb, legeszesebb és legokosabb jelölt lehessen az uralkodó, és nem utolsó szempont, hogy a pártvillongásokat is kiküszöböli. Ennek az uralkodónak a nép adja a legitimitását, érdemei emelik a többi ember fölé és mindennek a tetejébe még arra is lehetőség van, hogy protestáns vagy baloldali legyen. Igen, ez nem vicc, a XVI. század óta létezik egy olyan lehetőség, mely megkerüli a legitim királyok jogait, így a Habsburg-Lotharingiai dinasztiáét is. 

 

A Pünkösdi király bevonulása

 

Ez pedig nem más mint a Pünkösdi király választás.

"A májusi, pünkösdi ünnepkörhöz fűződő alakoskodó szokás  Európa jelentős részében a középkor óta választanak pünkösdi (ill. májusi) királyt. Hazánkban a 16. sz.-ban már általánosan ismert volt a pünkösdi királyság múló, értéktelen voltára utaló szólás, amelyből a szokás általános és régi elterjedésére következtethetünk. A pünkösdi királyt versenyjátékokkal, főleg lóversennyel, bikahajsszal, a fiatalabb korosztályoknál bothúzással, kakaslövéssel,  gunárnyakszakítással választották. 19. sz.-i adatok szerint egy évig a legények vezetője, bírája volt, hivatalos minden lakodalomba és összejövetelre; a legények engedelmeskedni tartoztak neki. Míg a régebbi adatok általában versennyel választott pünkösdi királyokról szólnak, a 19. sz.-tól pünkösdi király és királynő együttes megjelenéséről, házaló-adománykérő köszöntéséről vannak feljegyzések. Az előbbi formáktól némileg eltérnek a Nyugat-dunántúli formák: néhány évtizede még zöld ágakba burkolt vagy lombvázba bújtatott gyermekek alakoskodtak pünkösdkor (borzakirály). Sopronhorpácson törökbasa-járásnak nevezték a szokást és történeti mondát is fűztek hozzá, azonkívül esővarázslás is követhette. (Ilyen zöld lombokba öltözött „vadember”-alakoskodók hazánkban a reneszánsz kedvelt moreszka-táncaiban, -játékaiban is feltűntek már. Hasonló szerepet játszik horvát-szlovén területen a lombokba burkolt Zöld György.) – Bár a magyar szokás európai párhuzamai közismertek (különösen nyugatiszláv és német nyelvterületeken találunk hasonló alakoskodó szokásokat), lehetséges, hogy az európai formát megelőzte egy régebbi magyar tavaszi legényünnep. A lótenyésztő keleti rokonnépek a mai napig is ismernek versenyjátékokkal, főleg lóversennyel összekötött tavaszi legényünnepeket. Megkísérelték a szokást kapcsolatba hozni az avatási rítusokkal, a rituális tavaszi termékenységi szertartásokkal (szent nász), a rituális királygyilkossággal, s a kapcsolatos „pótkirály”-választással is." - Magyar Néprajzi Lexikon

Pünkösd vasárnapján a Pünkösdi király mellé pünkösdi királynőt is választanak, mely a régi pogány magyar hagyományokban gyökerező termékenységvarázslatokat idézi fel.

Pünkösdi királynéjárás

 
Úgy véljük a pünkösdi királyválasztás minden szabadkirályválasztó számára a lehető legjobb alkalom, hogy saját királyt és királynőt válasszanak maguknak.

Egység a sokféleségben

Ismételten kapunk olyan kritikákat olvasóinktól, amelyek a Regnum! Portál egyfajta „szellemi letisztázódását” kérik számon rajtunk, bizonyos itt megjelenő politikai, politológiai, közjogi, filozófiai és vallási álláspontok inkonzisztens voltát hangsúlyozva.

Való igaz hogy a szerkesztőség az utóbbi fél évben némileg átalakult és bővült – így elkerülhetetlenné vált, hogy a minden szerző magával hozza azokat a csak rá jellemző szellemi inspirációkat, nézőpontokat, megközelítéseket, amelyek eltérő aspektusból világíthatnak rá ugyanarra a problémára – az eltérő megfogalmazás, a különböző hangsúlyok elkerülhetetlen kiéleződése pedig még az is lehetővé teszi, hogy egy-egy cikk adott esetben táptalajt adjon az inkoherencia és az inkonzisztencia vádjainak.

Mindezzel együtt nem érezzük, hogy ez az elkerülhetetlen divergencia az esetek többségében egy olyan irányba vezetné a portált, amely szétfeszítené az együttműködés kereteit. Vannak ugyanis olyan alapelvek, amelyeket tekintve mindannyian egyetértünk, és amelyek meghaladják a partikuláris nézetkülönbségek eltéréseit. A francia forradalom kitörésekor de Maistre elismerően olvasta Burke Töprengéseit, ettől függetlenül a két szerző sok esetben eltérő szociológiai, kulturális, gazdasági, sőt, vallási nézeteket is vallott.

Ismételten szeretnénk hangsúlyozni, hogy a Regnum! Portál egyfajta ismeretterjesztő funkciót is be kíván tölteni: bemutatunk mindent, amely valamilyen formában kapcsolható a monarchizmushoz, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy teljes mértékben azonosulni tudnánk az összes itt megjelenített állásponttal, sőt akár az egyes szerzők értékelése és viszonyulása között is lehetnek eltérések.

Az egyik legsúlyosabb vád az, hogy mintha a portálon egyfajta „legyen király és azzal minden rendben van” álláspont jelenne meg. Természetesen, csak azért mert egy nemzet vagy egy ország úgymond megtartotta a monarchikus államformáját nem lesz automatikusan példaértékű számunkra, főleg ha ez csak egy teljesen üres keret mindenféle valós társadalmi tartalom nélkül. Valóban, sok esetben ez történik az általunk gyakran hivatkozott nyugat-európai monarchiák esetében is, ezt mi is világosan látjuk - azonban azt sem tévesztjük szem előtt, hogy a semminél még ez is, egy ilyen monarchia is több! E sorok írója személy szerint úgy látja, hogy Nagy-Britannia esetében például még mindig hatalmas presztízsnek örvend a monarchia eszméje – és ezt nem lehet feltétlenül racionálisan megmagyarázni, de egyszerűen más „érzés” ott lenni, mint egy köztársaságban – még akkor is, ha tudjuk, hogy ez már nem „az” a királyság. Tisztában van vele, hogy az úgynevezett brit Konzervatív Párt milyen elfogadhatatlan politikai vonalat vezet, azt is látja, hogy milyen messze van mindez egy konzervatív, katolikus monarchia szellemiségétől. A sors paradox (és szomorú) logikája szerint azonban egy mai jakobitának egyben hannoverinek is kell lennie, ha az alternatíva a köztársaság.

Természetesen mi is jobban szeretnénk egy olyan világban élni ahol másféle értékek a dominánsak, de nem biztos (illetve biztos, hogy nem) hozható vissza az, ami akár csak száz évvel ezelőtt is volt, hogy a „felvilágosodás előtti világról” ne is beszéljünk. Ettől még lehetünk kritikusak a felvilágosodással – és az abból (részben) deriválható doktrínákkal, mint agresszívan szekularista és/vagy egalitárius eszmerendszerekkel szemben – azt sem árt azonban figyelembe venni, hogy a „felvilágosodás” maga is egy meglehetősen diverz szellemi mozgalom volt, amelyet olyan lenne egyetlen közös nevezőre redukálni, mint egyetlen konzervatívnak nevezhető (vagy magát annak nevező) gondolkozót értelmezve kijelenteni: „íme, a konzervativizmus”.

A skót felvilágosodás klasszikusai, mint az egyébként politikai tekintetben meglehetősen konzervatívnak tekinthető Hume vagy Adam Smith (akinek gazdasági elképzeléseivel Burke például egyetértett) egészen mást képviseltek, mint mondjuk Condorcet vagy Voltaire. Bármennyire is szeretnénk, nem lehet ezt a periódust egyszerűen kitörölni az emberiség történetéből: egyszerűen a realitás az, hogy egy olyan világban élünk, amelyet nagyrészt olyan értékek határoznak meg, amelyekkel nem értünk egyet, és ezzel együtt kell tudni élni. Ne tegyünk úgy, mintha lehetséges lenne ma úgy érvelni a királyság mellett, mint mondjuk Robert Filmernek az 1640-es években, vagy akár úgy, mint De Maistre-nek egy hozzánk sokkal közelebb eső periódusban.

Mindettől függetlenül természetesen lehet és kell beszélni a nyugati monarchiák hibáiról, lehet kritizálni a modern világ nagyon sok káros jellegzetességét, de kár olyan fantasztikusan elérhetetlen célokat kitűzni, mint pl. a „felvilágosodás előtti értékrend” totális helyreállítását. Ez utópizmus lenne, ráadásul csak társadalommérnökösködéssel lehetne végrehajtani. Amikor egyes olvasóink azt hangsúlyozzák, hogy nem vagyunk kellően radikálisak, túl sok engedményt teszünk a tágabb értelemben vett modernitásnak bizonyára ilyesmire gondolnak. Nos, – hogy a dolgokat szűkebb hazánk vonatkozásában is megvizsgáljuk – való igaz hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában, amelyre gyakran hivatkozunk pozitív értelemben, valóban voltak olyan liberálisnak nevezhető elemek, amelyekkel a két világháború közötti szélsőjobboldal radikálisan szembehelyezkedett, és amiket megpróbált gyökeresen kiirtani a közéletből. Két okból elfogadhatatlan számunkra, hogy egy ilyen célkitűzéssel azonosuljunk. Elsősorban azért, mert a szélsőjobboldal (ezt a fogalmat most nagyon tág értelemben használjuk, beleértve a Gömbös Gyula fajvédőitől a magyar nemzetiszocialista mozgalmakig terjedő politikai spektrumot) látszólagos „radikális konzervativizmusa” valójában maga is egy fundamentálisan modern jelenséggel, a többek között Hegeltől is eredeztethető etatizmussal kapcsolódott össze, vagyis az antiliberalizmus itt egy nem kevésbé modern – az előbbinél viszont ezerszeresen destruktívabb összetevőt hordozott: a totális állam ígéretét. Nem meglepő tehát, hogy a két világháború közötti időszak vezető magyar legitimistái: Apponyi és Sigray grófok mindig kiálltak a szélsőjobboldallal szemben. A másik ok pedig az, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia vezető rétegében domináns nemzeti liberalizmust vagy konzervatív liberalizmust (’67-ességet) amelyet a legmagasabb színvonalon Deák, Eötvös, Andrássy, Tisza (és bizonyos módosulásokkal és hangsúlyeltolódásokkal) még Bethlen is képviseltek véletlenül sem szabad összemosni a modern liberalizmus baloldali jelenségével, amely természetesen elfogadhatatlan számunkra.

Képeslapok Mosonmagyaróvárról

1937. telén Mosonmagyaróváron temették el Habsburg-Tescheni Frigyes főherceget, a Monarchia haderőinek volt főparancsnokát, aki az első világháború után Magyaróvári birtokaira vonult vissza. A temetés a Magyar Királyság egyik legnagyobb pompával lezajlott eseménye volt. A szertartást Serédi Jusztinián, esztergomi érsek vezette. A temetésen részt vett XIII. Alfonz, száműzetésben élő spanyol király, Horthy Miklós és felesége, a Monarchia még élő katonai vezetői, a német, olasz, osztrák kormányküldöttségek, nagykövetek. Végső nyughelye  a Szent Gotthárd templom kriptájában található (felesége, Isabella von Croÿ-Dülmen ugyanitt nyugszik). A kriptát a Fő utcai Hanság Múzeumban kérésre megnyitják az emlékezni kívánók előtt.

Frigyes főhercegre a magyaróváriak szeretettel emlékeznek, nemrégiben szobrot is emeltek számára, amint egy utcai padon üldögél. Ugyanis gyakran és szívesen elbeszélgetett a helyi polgárokkal. Egykori kastélya a Deák téren áll, a vár bejáratával szemben, ma piarista iskola működik benne.

Mosonmagyaróváron emellett számos más emléke is van a Magyar Királyságnak, ezeket gyűjtöttem csokorba.

Szent László király szobra a magyaróvári Szt. Gotthárd templom előtt

Mária Terézia képe egy intarziás bútoron a Hansági Múzeumban

 

Albert Kázmér szász-tescheni és lengyel királyi herceg, Magyarország helytartója (1765-1780)

Habsburg-tescheni Frigyes főherceg, a Monarchia haderejének főparancsnoka

 

A főherceg koporsója a Szent Gotthard templomban

 

  

Hungária szobor a vár előtti téren

Örök életű aknafedőlap

A francia szál II. - Hitszegő franciák Buda ostrománál, 1686-ban

Történelem iránt érdeklődők számára kifejezetten ajánlott a Mohácsi csata blog. Buda visszavívásának egy számomra eddig ismeretlen részletét közli Rónay Gábor által: 1686: A „HITSZEGŐ FRANCIÁK" TITKOS SEGÍTSÉGE A TÖRÖKÖKNEK BUDA OSTROMÁNÁL címmel. A franciák már 1677 óta, a kurucoknak nyújtott pénzbeli támogatással akadályozták folyamatosan a török kiverését. Buda ostrománál azonban már az összeurópai keresztény ügyet árultak el hitszegésükkel. Ezt a gyalázatos árulást Johann Dietz naplójában örökítette meg, aki a brandenburgi csapatok felcsereként érkezett Magyarországra. Csupán a francia árulást érintő részleteket válogattam ki, az eredeti bejegyzést is érdemes elolvasni itt.

 

...Egyedül Franciaország Napkirálya vonakodott részt venni Buda felszabadításában, és mert nem kívánta hatalmi ellenlábasát, a Habsburg Birodalmat erősíteni, titokban ellenezte a törökök kiverését. XIV. Lajos nézete szerint, a Lotharingiai Károly és Szavojai Jenő herceg vezette szövetséges hadak keresztes buzgalma a franciak nemzeti érdekeit sértette. Ezért Párizs csak jelképesen képviseltette magát egy maroknyi csapattal, akiknek az igazi feladata az volt, hogy kilessék a Habsburg hadak erejét, csatakészültségét és taktikai- stratégiai képességeit.

[...]

Csak a franciak nem kívántak közös gyékényen árulni a szövetséges keresztény seregekkel a törökök ellen, akiket muzulmán vallásuk ellenére hasznos hatalmi ellensúlynak tekintettek. A Napkirály úgy fogalmazott udvaroncainak, hogy „jó az ha a császáriak el vannak foglalva [a török háborúval], mert az gyengíti őket". Így Franciaország csak jelképesen képviseltette magát, és önkénteseinek fő feladatává tette a Napkirály, hogy megfigyeljék a császári hadak erejét, fegyverzetét, taktikai- és stratégiai képességeit. Egyszóval, a francia vitézek kémkedni, nem harcolni mentek Buda nagy ostromához. Európa egy kritikus fázisában egyedül Franciaország követte - az európai hatalmak közül - szűken felmért saját nagyhatalmi érdekeit, a szövetséges seregek nagy kárára.

[...]

Magyar szempontból különös érdeklődésre tarthat számot Buda ostromának a legsarkalatosabb eseménye, melyet egyedül a német felcser jegyzett fel. Ő részletesen ismerteti a franciak megdöbbentő, eleddig ismeretlen, „áruló" katonai segítségét a kutyaszorítóba került törököknek az ostrom legválságosabb pillanatában. Miután személyes vagy akar nemzeti érdeke sem volt a leírt események kitalálásában vagy ferdítésében, írása perdöntő jelentőséggel bír.

Dietz mester szerint a titkos francia katonai segítség majd hat héttel hosszabbította meg az ostromot, és a szövetséges keresztény seregek tízezreinek az életébe került. Dietz mester leleplező feljegyzései megálltak ezen történész-detektív vizsgálatát. Ennek fényében ideje a franciák angolokat rossz hírbe hozó jellemkarcát - „perfidious Albion" - „hitszegő Franciaországra" átkeresztelni.

„1686 július 22-e sorsdöntőnek tűnt a keresztény seregeknek, amikor Don Gonzales, az újonnan érkezett spanyol hadmérnök belőtt a várba egy tüzes golyóbist" - írta Dietz mester. Ez a szerencsés ágyúlövés eltalálta a törökök Tophane lőszerraktár tornyát, mely a palotát a vár-negyedtől elhatároló árok mentén állt. Az viszont máig is vitatott, hogy Gonzales tábornok egy haubicaja vagy egy bajor tarack lövedéke okozta a szörnyű robbanást.

 

 

Magát a tényt számos forrás említi. A spanyol Don Francisco Fabro Bremundan szerint, ki egy rác szemtanú menekültet idéz, a robbanás megölt 1500 törököt és ledöntötte a Duna felé néző fal egy szakaszat. Ám hadászati és emberi következményeit csak Dietz mester jegyezte fel részletesen. „...Amint az egész lőporraktár szörnyű zajjal felrepült a levegőbe, 500 török katonával egyetemben, vagy 30 méternyi fal a védőkre szakadt. Az ég elfeketedett, kövek, föld és emberek repültek minden irányba. Én épp akkor őrségen voltam, és csak arra gondoltam, hogy eljött az egek és a világ vége. Vagy félóráig semmit se láttunk, csak port, piszkot meg füstöt, így hat nem tudtuk, hogy mi is történt igazából, bár a törökök szörnyű segítségkérő kiáltásai a várból sokat sejtettek".

[...]

Dietz mester naplója szerint „Ez lett volna a vár megostromlásának legjobb ideje. Mi akkor percek alatt elfoglalhattuk volna a belső várat. De mert a tábornok(unk) semmiképp sem tudott a főparancsnokkal, Lotharingia főhercegével megegyezésre jutni, és őt a támadásra rávenni, mi további hat hétig feküdtünk az árkokban és vesztettünk nagy sok katonát."

 

De az elmulasztott lehetőségen és a cselekvésképtelen, inkompetens főtisztek és hadparancsnokok dermedtségén kívül, a derék brandenburgi zsoldos-felcser egy s más megdöbbentő tényt is feljegyzett. Francia hadmérnökök, francia tüzértisztek és francia fegyverszakértők siettek a végveszélyben lévő törökök segítségére. Ezeket a védők nagy titokban ügyesen becsempészték az ostromlott várba. „A leszakadt várfalat a törökök [francia segítséggel] hamar kijavították, és megjavították védelmi vonalaikat. Ők éjjel-nappal erősítették a várat, és igen keményen védekeztek...Ők kutyába vettek minket, kik csaholnak, és csak vonyítanak fel a várra."

  

 

Dietz mester legsúlyosabb vádja az volt, hogy „az ostromló szövetséges sereget eláruló franciák" a legmodernebb hadmódszerekre tanították meg a sarokba szorított törököket, többek között új vegyi fegyverek használatara. „A sok török-párti francia tiszt segítségével, kik akkor már bent voltak a várban, a török védők mindenfele új hadi preparátumokat készítettek, és hadicselt találtak ki. Ezek között voltak kénkő, kénsav, foszfor-kénpor és bűzbomba zsákocskák, melyeket asszonyaik hánytak vasvillával az ostromlétrákon rohamozó katonáinkra. Ezek meg összeégtek ezektől a gyújtófegyverektől, és feketére vagy szénné égve és meztelenül, 50-esével meg százával vetették magukat pokoli szenvedésükben és haláltusájukban a Dunába, ekként keresvén írt iszonyatos sebeikre."

 

A brandenburgi borbély-sebész értetlenül figyelte a franciak által nyújtott hadisegély szörnyű árát, de szakmai szemmel értékelte a vegyi és tüzérségi fegyverek hatását. Bár ő leszedte a malasztot az áruló franciákról, annak indítóokait nem értette. De még ha valaki meg is magyarázta volna neki a Napkirálynak a Habsburg Birodalom gyengítését célzó politikáját, akkor sem fogadta volna el a szövetséges keresztény seregek elárulását. Az Európa közepét elfoglaló muzulmán hadak támogatása a kor vallási és erkölcsi felfogásaival teljes ellentétben voltak.

 

A Napkirály egyszerűen semmibe vette mindezt. Magyarország felszabadítása a pusztító 150 éves török megszállás alól nem volt Franciaország gondja. XIV. Lajos számára Európa keresztes hadjárata és a szövetséges seregek vallási buzgalma semmit sem jelentett, mikor ezek Franciaország nemzeti érdekeivel kerültek szembe. A Napkirály nagyhatalmi ambíciójáért a Magyarországot felszabadító seregek vérben fizettek. Franciaország felsőbbségét Európa kárára igyekezett megvalósítani...

Horthy Istvánné halála

A mai nap adta vissza lelkét Teremtőjének özvegy Horthy Istvánné, született Edelsheim-Gyulai Ilona grófnő. 

Hatalmas élményem volt, mikor tizenhat éves voltam, éppen, hogy kijött az emlékiratainak az első kötete és én dedikáltattam vele a könyvnapon. Ő megkérdezte, hogy hát hogy lehet az, hogy egy ilyen fiatal fiút érdekel az én könyvem? Emlékszem, hogy annyit tudtam csupán válaszolni, hogy "érdekel a történelem". Horthy Istvánné kedvessége és közvetlensége egy állandó tulajdonsága volt, melyet élete végéig megőrzött, teljesen függetlenül attól, hogy ki állt vele szemben. Egy igazi hölgy volt, aki rengeteg mindenen átment, sokat élt meg, viszont mindig gerinces tudott maradni. Voltak ugyan olyan döntései, melyekkel nem lehet egyetérteni, de minden hibájával együtt az egyértelmű volt, hogy hazáját rajongva szerette egész életében, és minden alkalmat megragadott azért, hogy tegyen érte. Bárkit szívesen látott, aki a kormányzó emlékét tisztelte és meg akart róla emlékezni, jelenlétével minden jóakaratú magyart támogatott.

Emlékezzünk rá így, egy teljes élet végén.

Recquiescat in Pace.

Kérem, hogy hozzászólásaikat tiszteletteljesen tegyék meg!

A francia szál - vörös szórólap 1848-ból

A magyarországi köztársaságpárti mozgalmak kétféle hagyományból építkeznek, ezek közös tulajdonsága, hogy egyik sem hazai földből szökkent szárba. A francia- és szovjetbarát republikánusok zászlaja azonban színre megegyezik: vörös. Az 1848-as francia folyamatok lelkes hazai hívei ugyancsak ezt a színt tűzték mellükre. A magyar nép azonban mintha a jövőbe látott volna, és ennek megfelelően vette kezelésbe a vörösöket. Akik ezután felháborodásukban kiadták ezt a röplapot, mely erőteljes francia áthallásokkal van tele. Ez nem is csoda, hiszen eszmét, hozzá zászlót, szlogent és politikát is onnan importáltak. A magyar "szabadságmozgalmak" közös jellemzője, hogy gyakran álltak szoros kapcsolatban francia politikai törekvésekkel, 1848 előtt is és azután is.

Ez a röplap méltó emléket állít a magyar társadalom korabeli immunrendszerének. S ha netán eszünkbe jut Petőfi Sándor képviselőjelölt szabadszállási választási "eredménye", akár fel is tehetnénk a kérdést: ezek a vörösök honnan vették a bátorságot, hogy a nép nevében beszéljenek?

 

szórólap forrása: timelord.blog.hu

Az igazságos határokról

Magyarországon az emberek döntő többsége ma már képtelen felülemelkedni a 150 év nacionalista gondolkodásmódon, melynek csupán az egyik lecsapódása a Trianon kapcsán hangoztatott etnikai alapú határmódosítás. Minden magyarnak joga van Magyarországon élni! Ez az első hallásra igen szimpatikus elgondolás, melyet e sorok írója is hosszú évtizedeken keresztül vallott, finoman fogalmazva is helytelen. Nézzük, miért elfogadhatatlan - még magyar szempontból is - a Kárpát-medence határainak etnikai alapon történő átrajzolása!

Magyarország felekezeti térképe 1910. /saját munka 91,4 cm x 132 cm/

Az etnikai határok megszállotjai olyanok, mint a gyermekek. Csak míg a gyermekek állatokat, királyfiakat, ők Nagy-Magyarország közigazgatási egységeit színezgetik. Piros a magyar, kék a román, zöld a szlovák, narancssárga a német, stb... Általában az 1910-es kiadású színezőt használják, mert az abban foglalt adatok a legszimpatikusabbak. Általában - egy kisebb részüktől eltekintve - nem veszik figyelembe az azóta bekövetkezett változásokat. Például a legutóbbi népszavazás eredményeit. Azt, amelyikből nyilvánvalóan kiderül, hogy a magyar népesség 11 millió fő alá csökkent, az EGÉSZ Kárpát-medencében. Miközben Mgyarországon minden más kisebbség száma növekedett. Ezt hívják úgy a népességföldrajzban, hogy disszimiláció. Ebből a színezgetős korból a legtöbben felnőnek. 

Valamelyik bécsi döntés.

Aki ma, 2013-ban Magyarországon etnikai alapon meghúzott "igazságos" határokról ábrándozik, az tulajdonképpen nem akar mást, mint öncsonkítást. Aki etnikai határokat szeretne Magyarország számára, az lemond az Ormánságról, lemond a Cserehátról, nem kell neki a Nyírség egy része, nyugodt szívvel odaadná Rajkát Szlovákiának. A magyarság lemorzsolódása, ugyanis nem állt meg a határokon. Már a jelenlegi határokon belül is zajlik ez a folyamat. Határvonalat éppen ezért nem lehet olyan bizonytalan tényezőkre alapozni, mint az az anyanyelv. Nem rajzolhatjuk át a határokat, ha egy fele-fele részben magyarok és más nemzetiség által lakott faluban egyszer ilyen, másszor olyan gyermek születik, vagy egy idős ember meghal.

Megint mások "etnikai" határ alatt Magyarország 1941-es határait értik, amely csak részben volt etnikai és csupán részben volt határ. Ezzel a vonallal elsősorban az a gond, hogy semmi köze Magyarországhoz, annál több Németországhoz és Olaszországhoz. Mondjuk ki: az 1941-es határokat Adolf Hitler és munkatársai rajzolták. Csak, hogy tudjuk mihez ragaszkodunk: a Kolozsvár és Marosvásárhely közötti beugró annak idején Göring jóvoltából maradt Romániánál, az ottani német földgázérdekeltségeket nem kívánták Magyarországhoz csatolni. Ez a mozzanat is kiválóan érzékelteti, hogy mennyire igazságos és mennyire etnikai határok voltak ezek. Érdemes elgondolkodni, hogy mi azt a Magyarországot szeretnénk-e, melynek határait Szent István és az utána következő királyaink alakítottak ki, vagy azt, melyet a nemzetiszocialista Németország jelölt ki számunkra új világrendjében - ideiglenesen. Félreértés ne essék, nem a számunkra pozitív határmódosításokkal van gondunk, hanem az e mögött húzódó hibás elvről.

Az magyar népesség területi kiterjedése során nem veszi figyelembe a természetföldrajzi szükségszerűségeket, nem illeszkedik közlekedésföldrajzi adottságokhoz, és a lehető legritkábban követ bármilyen szabályos elrendeződést. Aki ezt nem így gondolja, nézze végig a Bánság 1910-es adatait. Ezt a gordiuszi csomót a "nemzetállamok" úgy szokták megoldani, hogy az oda nem illő etnikumokat nemes egyszerűséggel elkergetik/eladják/asszimilálják/kitelepítik/legyilkolják. Ezek a "népességmozgások" egyáltalán nem voltak jellemzőek a rendi magyar államra, döntő hányaduk a nemzetállamok korában, 1945 után zajlott. Ez pedig nem más, mint etnikai térképek színezgetése. A környező államok szeme előtt ott lebeg a magyarok által rajzolt "Vörös térkép". Ha a magyarok erre hivatkoznak, mi megszüntetjük ezt a hivatkozási alapot. Ha a saját képünkre színeztük az egész országot, a magyar követelések meg fognak szűnni. Kifejezetten gyerekes gondolkodás, de idehaza is gyakori, lásd a szerencsétlen svábok kitelepítését.

Nagyon fontos leírni, hogy az etnikai térképek hamisak. Ezek ugyanis a "nyelvet" ábrázolják, melyről tudjuk, hogy gyakran hazudik. Az etnikai térképeken nincsenek rajta a kommunista, szabadkőműves magyarok, nincsenek rajta a "magyarbarát" svábok, a Szent Koronához hű rutének, horvátok, és nem jelölik, hogy a románok szűkebb hazájukhoz Erdélyhez vagy a Regáthoz hűek.
 

A magyar-román demarkációs vonal, már akkoriban sem számított határnak

Nekünk magyar monarchistáknak az az álláspontunk, hogy a Szent Korona egyetlen országáról, egyetlen falváról sincsen felhatalmazásunk és jogunk lemondani. Ez olyan lenne, mintha  fognánk egy filctollat és elkezdenénk kihúzgálni a magyar királyi címek közül a nekünk nem tetsző nemzetiségekkel rendelkező országokat. Magyarul más birtokait osztogatjuk szét. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy az etnikai alapú határok követelése nagyrészt szabadkirályválasztó hagyományokon nyugszik. Csakhogy ezek a hagyományok a lehető legmesszebb állnak Szent István királyságától, melyet az összes királyunk vallott, közte a száműzetésbe kényszerített IV. Boldog Károly is:

"...Orsova után áthaladt vonatunk a régi magyar határon. Miután ezt a vonalat könnyes szemmel elhagytuk, őfelsége visszavonult és levetette egyenruháját. Most már külföldön volt, tehát a régi szokás szerint polgári ruhába öltözött..."

 

Boroviczény Aladárné: Az entente fogságában (1921)

IV. Károly király még tisztában volt azzal, hol húzódnak Magyarország határai. Számunkra ez a hagyomány követendő.


Erősen ajánlott olvasmány: http://mek.oszk.hu/00200/00249/00249.htm


A bejegyzés egy olyan oldal számára készült, ahol bizonyos moderációs elvek miatt nem kerülhetett ki. A vitának itt azonban szabad teret biztosítanánk.

A diktatúra margójára: a jászkarajenői papgyilkosság

Április negyedike évtizedeken át a "felszabadítás" ünnepe volt. 68 éve ezen a napon özönlöttek be a szovjet hordák, akik bestiális viselkedését talán azóta se heverte ki a magyar nép. Az öregek gyakran mesélik szörnyű megerőszakolások, fosztogatások, értelmetlen gyilkosságok történetét egy-egy családi ebédnél. Így volt ez a "dicsőséges 133 nappal", a Tanácsköztársasággal is, amelyet szintén csak a legnagyobb pátosszal volt szabad említeni, pedig valójában csak szintén állati szintre süllyedt gyilkosok ámokfutása volt. A mai nap kapcsán 1919-ről szeretnék megosztani egy történetet, amely a párom szülőfalujával szomszédos településen, Jászkarajenőn esett meg május 4-én, vagyis 93 éve és 11 hónapja. (Jómagam az ottani templomban olvastam erről.)

Egy Dobák Imre nevű Lenin-fiú a falu főterén meglátta a plébánia felé tartó Kósa József plébánost és szó nélkül, a papság iránti gyűlöletéből agyonlőtte (később bevallotta, hogy legszívesebben minden papot kiirtana). A fiatal áldozópap, Hornyik Károly a lövéseket hallva az irodából a haldokló elöljárójához sietett és mikor észrevette a katonát ahelyett, hogy elfutott volna a plébános felett a feloldozás imáját mondta, mire Dobák őt is lelőtte. A plébánia falán 1929-ben emléktáblát helyeztek el a hős mártírok emlékére, amelynek kalandos élete volt, 1944-ben az akkori plébános leszedte és elásta a kertben. Ezt a rendszerváltozás után, 1990-ben kiásták és azóta ismét a plébánia falán látható.

Ez persze csak egy a sok ezer szomorú történetből, egy darabka abból a szenvedésből, amelyet a kommunista diktatúra okozott nekünk. Imádkozzunk tehát mindazokért, akiknek a halálát akár a '19-es, akár az ötven évig tartó diktatúra okozta! És ne felejtsük el, hogy a rendszerváltozás hátat fordított minden hősi halottunknak és még mindig vannak, akik büntetlenül éltethetik akár Károlyit, akár a Kádár-korszakot. Mi nem elégedhetünk meg ezzel a demokratikusnak nevezett köztársasággal és sosem békülhetünk ki semmilyen szocialista vagy akár jobboldalinak hazudott diktatúrával sem. Egyedül a királyság hozhat stabilitást és egyedül a királyság lenne az, amely végleg hátat fordíthatna az ártatlanok vérével írt republikánus "hagyománynak".

(Forrás: Magyar Katolikus Lexikon)

Így várjuk a királyt - közjáték 1921-ből

...[1921.] Június 21-én tanúja voltam, hogyan várják a királyt. Rendőrség és katonaság szállta meg az összes Duna-hidat, amelyeken át kellett haladni, ha az ember fel akar jutni a budai Várba. Engedély nélkül senki sem mehetett át rajtuk. Az autókat megállították az utcán, igazolniuk kellett eredetüket, a benn ülőknek a személyazonosságukat, és hogy jogos tulajdonosai-e az autónak. Nagyon is jól tudtam, hogy miről van szó, s ezért nagy érdeklődéssel figyeltem a dolgokat. Odamentem az egyik rendőrhöz, és udvariasan megkérdeztem tőle, hogy mi történik, miért ellenőrzik ilyen szigorúan a közlekedést. Rám mordult, mondván, hogy a rendőrség azt a parancsot kapta, hogy állapítsa meg, megvan-e minden automobilnak az előírás szerinti valamennyi papírja, mert az utóbbi időben sok autólopás történt. Aztán felkért, hogy igazoljam magam. Elővettem a zsebemből az útlevelem, és megmutattam. Mintha ismerős lett volna neki a nevem, és észrevette a svájci vízumot is az útlevélben. Megkérdezte tehát, hogy én vagyok-e az az úr, "aki a királlyal van". Amikor azt mondtam, hogy igen, katonásan szalutált, majd nevetve elmesélte, hogy a kormány a mai napra várja a király visszatérését, és ezért rettenetesen fél, hogy akkor majd megbukik. A rendőr egyúttal kifejezte reményét, hogy bárcsak igaz lenne a hír. A közrendőrök és a legtöbb hivatalnok is alig várja már a pillanatot, amikor a király visszatérésével visszatér a törvényesség és a jog. Kezet fogtam vele, beszálltam egy bérkocsiba azzal, hogy átmegyek Budára. De a kocsis nevetve mondta: "Kötve hiszem, hogy sikerül átjutnunk, a hidak le vannak zárva, azok a bolondok ott fönn félnek, hogy ma visszajön a király." Elindultunk, de a hídon a katonaság feltartóztatott. Igazolnom kellett magam, aztán átengedtek.

Boroviczény Aladár: A király és kormányzója (részlet), Európa, 1993

Nagyhét - kis csend

Mandatum

Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza.
Mégis fölkelt a vacsora mellől, levetette felsőruháját, fogott egy vászonkendőt, és maga elé kötötte.
Aztán vizet öntött egy mosdótálba, majd hozzáfogott, hogy sorra megmossa, s a derekára kötött kendővel megtörölje tanítványainak a lábát.
Amikor Simon Péterhez ért, az tiltakozott: "Uram, te akarod megmosni az én lábamat?!"
Jézus így válaszolt: "Most még nem érted, amit teszek, de később majd megérted."
Péter tovább tiltakozott: "Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha!" "Ha nem moslak meg - felelte Jézus -, nem lehetsz közösségben velem."
Akkor, Uram, ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is!" - mondta Simon Péter.
De Jézus ezt felelte: "Aki megfürdött, annak csak a lábát kell megmosni, s akkor egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan."
Tudta, hogy ki árulja el, azért mondta: "Nem vagytok mindnyájan tiszták."
Amikor megmosta lábukat, fölvette felsőruháját, újra asztalhoz ült és így szólt hozzájuk: "Tudjátok, mit tettem veletek?
Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok.
Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.
Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.
Bizony, bizony mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött annál, aki küldte.
Ha ezt megértitek, s tetteitekben ehhez igazodtok, boldogok lesztek.

(Jn. 13,3-17.)

Nagycsütörtöknek szép hagyománya volt a katolikus uralkodói házakban, amikor vízzel megmosták 12 szegény aggastyán lábát. Utána kendővel tisztára törölték. Majd megcsókolták az immár tiszta és száraz lábakat. És utolsó szép gesztusként megvendégelték ezeket a szegény embereket. 

Vajon megvan-e még bennünk, egyszerű, önző és mindenkinél okosabb emberekben ez az alázat, amely megvolt a felettünk uralkodó királyokban?

  

Habemus papam

báró Lehár Antal: Erinnerungen. Gegenrevolution und Restaurationsversuche in Ungarn 1918-1921 (részletek)

"1919. november 11. A budapesti bevonulás megbeszélésére Siófokra utazom. Másfél órás megbeszélés Horthyval. Alig lépek be, máris ecseteli beszélgetését Vázsonyival, akit durván és udvariatlanul akart lerohanni. Ez a leírás Sigray és Pallavicini elbeszélése alapján már ismert volt előttem, mert Horthy nekik is ugyanazt mondta, mint nekem. Vázsonyi egy meggyőződéses zsidó. De az új Magyarország egyik legkitűnőbb jogásza, aki szegény maradt, minden szegény zsidó ügyvédje, de azoké a mágnásoké is, akik meg akarják takarítani a honoráriumot. Nagyon szellemes és talpraesett, nyílt demokrata, a magyarországi szegény zsidóság feltétel nélkül követi. Esterházy minisztériumában igazságügyminiszter volt, Őfelsége első zsidó titkos tanácsosa lett és még felbecsülhetetlen értékű szolgálatokat tehet számunkra, mert nyíltan és feltétel nélkül a legitimizmus mellett kötelezte el magát. Hogy miért kell így megsérteni őt, akinek Bethlenhez hasonlóan a kommunizmus alatt emigrálnia kellett, felfoghatatlan számomra.

Azután Horthy Friedrich miniszterelnökről kezdett el beszélni. Neki feltétlenül le kell mondania. Akkor, ha Friedrich lemond, az angolok (szóban) olyan Magyarországot ígértek meg neki, amely nagyobb, mint korábban volt. Pozíciónk felülmúlja Németországét is. Uralkodó szerepet kapunk Közép-Európában és milliókat számolatlanul. (Ezen a helyen a következőket írtam naplómba: És ezt Horthy elhiszi?)

Sok, a szívemhez közelálló katonai kérdés megtárgyalása elől Horthy kitért. Láthatóan ezekről nem volt tájékozott.

E megbeszélésről összbenyomásként a következőket jegyeztem le: „Horthy láthatóan úgy viselkedik, ahogyan azt mozgatói akarják a politikai és katonai háttérből. Hogy milyen ő maga és milyen mértékben követ egy irányt – a saját irányvonalát – azt a jövő fogja majd eldönteni.”

[...]


1919. november 14. (tehát két nappal Horthy Budapesti bevonulása előtt - SzVD) Életem egyik szerencsés napja. Korán útra kelünk egy menetoszlop autóval. Tétényben az első diadalkapu, szívélyes fogadtatás a hatóságok, különböző küldöttségek, a pap, az asszonyok és a gyerekek részvételével. Sok virág és szalagok. A helybeli úriemberek egész éjjel virrasztottak, hogy semmiből ne maradjanak ki. A cigányzenekar játszott. Több átéjszakázott és ingadozó alakot is lehetett látni. Az egyik szónoknak az alkohol a torkára forrasztotta beszédét. Sietünk tovább. Budafokon újra megállítanak bennünket. Virágok, beszédek. Mindenütt örömteli fogadtatás. Amíg a Gellért Szállóhoz érkezünk, autómat szó szerint a pereméig virágokkal töltötték meg.

A jelentések a csapatok felvonulásáról pontosan egyeznek. A vasi ezred – éppen kivagoníroztak – lelkesen üdvözöl. A tüzérséget mindenesetre a budai magaslatokon készenlétbe állítottuk. Az eddig „vörös” Budapest megszállásáról volt szó, így minden meglepetésre fel kellett készülnünk.

A román csapatok végre visszahúzódnak a hidakról. Ima és himnusz után mindegyik menetoszlop egyszerre lendül mozgásba. Fő hadoszlopom, a 106-os zászlóalj egyik százada élén állok (ez a vasi ezred azon zászlóalja, amelyre átruháztam a régi 106-os ezredem tradícióját). A „Lehár báró indulóval” vonulunk be a városba. Leírhatatlan ujjongás és lelkesedés. Egy szempillantás alatt mindenütt piros-fehér-zöld zászlók röpködnek.

[...]

Az utolsó beszélgetés Horthyval

Budapestre utaztam, hogy politikai barátaimmal megbeszéljem a kialakult helyzetet. Amikor este visszatértem a szállóba, egy szolgálati parancsot találtam, hogy a következő napon kihallgatáson jelenjek meg Horthynál.

Jelentkezésem után Horthy azonnal átvette a szót. Miután leültünk, hosszabb beszédet tartott Őfelségével szemben tanúsított húsvéti magatartásának igazolására. Eközben elismerte korrekt viselkedésemet. Őfelségét meggondolatlannak, gyenge jelleműnek nevezte, egyáltalán lebecsülően és lekicsinylően beszélt a királyról – a Károlyról, ahogy őt következetesen hívta – olyan hangnemben, ahogyan alacsonyabb rendű kollégáról vagy egyenrangúról beszél valaki. „Feleségem” nagyon jóban volt a Zitával mondta. Röviden úgy állította be helyzetét, mintha egyenrangú lenne Őfelségével. Annak az okait, hogy miért küldte Őfelségét vissza Szombathelyre, abban a reményében jelölte meg, miszerint Őfelsége látván, Magyarországon „nem megy a dolog”, Bécsben próbálja meg szerencséjét. „Talán ott jobban fogadták volna, mint én” – vélekedett ironikusan.

Az antant ellenállását illetően barátjára, az angol Hohlerre hivatkozott, aki durva kifejezésekkel mondta el, hogy az antant nem fogja Őfelségét Magyarországon eltűrni. Fájdalmat csak a király kijelentése okozott neki, azzal hogy a tiszti becsületére apellált. Őfelsége nem vonhatja kétségbe, hogy ő legitimista. „Az utcán minden ember az arcomba köphet, ha nem vagyok legitimista, mégis én fogom azt az időpontot meghatározni, amikor Őfelsége kormányra léphet.” Gondoskodásból tette, hogy Őfelsége további közlekedése Svájcban a legszigorúbb őrizet alatt történjék és „aki még egyszer engedélyem nélkül Svájcba megy, az lógni fog, mielőtt a vonatba száll”.

Végre szóhoz jutok én is. Elhatároztam magamban, hogy nem rejtem véka alá a véleményemet. Amikor Horthynak előadtam: Őfelsége mennyire hangsúlyozta azt, hogy József főherceg kivételével minden tisztjét eskü köti hozzá, Horthy lekicsinylően jegyezte meg: „Egy borzasztóan naiv ember!” – Meglehet, hogy Őfelsége felfogása, hogy az eskü több mint pusztán formalitás, három forradalom után elavult, igen naiv volt. Azonban a merev ragaszkodás az „Isten a tanúm” a felkiáltáshoz Károly királynál egy olyan mély belső vallásosságot takart, s a legbelsőbb lelki nagyság és változatlan életfelfogás következménye volt, hogy mindig újra abból nyert erőt. A király úgy vélekedett a – minden körülmények között megtartandó – királyi esküjéről, ahogyan más ember is gondolkodik az esküről, s azt nem csak szavakban tartja meg. Hogy itt a magára Istenre visszavezethető jog a machiavellizmussal és egy csak a saját hasznára gondoló korszakkal szemben áll, akkor nem jutott el teljesen a tudatomig.

Milyen ellentmondásban állt Horthy cinikus szava, „a naiv” Károly királyi szavaival! Őfelsége – a legszörnyűbb csalódás pillanataiban – utolsó admirálisáról a következőképpen nyilatkozott: „Talán valóban hiszi, hogy ezáltal valóban megmenti Magyarországot.” Valódi kereszténység, mindent megbocsátó és mindenre még megoldást kereső. Ellentétben a minden tekintélyt szétverő forradalmi szellemmel. Az Isten által adott világrend képviselője szemben áll a forradalom lelkiismeretlen haszonélvezőjével – igen, haszonélvezőjével!

Emlékeztettem Horthyt kamarási esküjére is, és arra a szóra, amit Őfelségének adott, miután az altábornagy saját javaslatára a parancsot megkapta és végrehajtotta, azaz az osztrák–magyar flottát átadta a jugoszlávoknak. Az átadás után Horthy Őfelségéhez ment, és szavát adta, hogy Őfelségét Magyarországon ismét trónra fogja emelni. Horthy most kénytelen volt ezt az emléket megerősíteni nekem.

Őfelsége most joggal hiheti azt – folytattam tovább –, hogy Horthy eskü- és szószegő.

[...]

Horthy azonban ráeresztette terroralakulatait – Prónayt, Héjjast, Hirt – a szerencsétlen vidékre. Azokra a viszonyokra gondolok, amelyeket Felső-Sziléziában teremtettek, kétségtelenül egészen más feltételek közepette, amelyek azonban itt nem bizonyultak helytállónak. Sok dühítő hír jött a burgenlandi erőszakos cselekményekről, amelyek formálisan ellenállásra provokálták a német lakosságot. Bethlen miniszterelnök azért keresett meg engem, hogy egy burgenlandi körúttal nyugtassam meg a lakosságot, és ahol lehetséges, teremtsek rendet. Bár minden kapcsolatot határozottan elutasítottam a terrorszervezetekkel, a lakosság – amelyben teljesen megbízom – érdekében nem tudtam nemet mondani. Bethlen egy kormányautót és nyílt parancsot bocsátott rendelkezésemre, elindultam. Amit tapasztaltam, megrendített. Mi lett rövid idő alatt a derék, lojális népből! Erőszakos cselekmények belülről, mértéktelen propaganda kívülről.

Felsőőrig jutottam. Prónay emberei ott kiráncigáltak az autóból és letartóztattak. Bethlen parancsát nem ismerték el, mert ők senki másnak, csak Horthynak voltak felelősek. Két napig ültem szárnysegédemmel Oswald főhadnaggyal fogságban. Ezredem egyik hajdani zászlósa – most a banda tagja – odasettenkedett hozzám. Óvott attól, hogy a nyitott ajtó ellenére elhagyjam a házat. Az ajtó mögött „áll egy őr, aki azonnal lelő, ha menekülési kísérlettel” próbálkozom. Azonban sikerült Sigray grófot értesítenem. Sigray riadóztatta az antantbizottságot, amely végül kiszabadított engem. Bethlen gróf az affért a következő megjegyzéssel adta tudtul: ő – Magyarország miniszterelnöke – nem rendelkezik hatalommal.

A legitimisták ellen hecckampány indult. Rakovszkyra a parlamentben négy revolverlövést adtak le, anélkül hogy eltalálták volna. Beniczkyt saját lakásában Héjjas benyomuló emberei inzultálták és megütötték. Vázsonyi ellen egy revolveres merényletet követtek el. Amikor este a parkolón keresztül lakóházam előtt mentem, a cserjésből egy golyó repült el fölöttem.

Az ügy egyre keményebbé vált. Az összes korábban ábrázolt és további más hasonló erőszakos eseményeket követően nem került sor büntetésre, hiszen az emberek a „haza érdekében” cselekedtek és felülről fedezték őket."

A közeljövőben a Regnum! portálon szándékozunk további fejezeteket megosztani az olvasóinkkal.  

A fordítás Ólmosi Zoltán munkája.

Mindszenty által bérmálva

Kedves barátaink a TFP-től egy újabb érdekességgel leptek meg engem tegnapi találkozásunk alkalmával. Dózsa Ferenc, ki már első találkozásunkkor is ott volt elmesélte élményét, hogy Őeminenciája Mindszenty József bíboros, Magyarország utolsó hercegprímása a venezuelai magyar kolóniát meglátogatva katolikusokat bérmált. És bizony ő maga is a megbérlmáltak közt volt, amiről különleges emlékeket őriz:

A bérmálási pofon és a dedikált Mindszenty kép.

A dedikált kép eleje.

Március 1.

"Én, Horthy Miklós, Magyarország megválasztott kormányzója, esküszöm az élő Istenre,

hogy Magyarországhoz hű leszek, törvényeit, régi, jó és helybenhagyott szokásait

megtartom és másokkal is megtartatom, függetlenségét és területét megvédem, kormányzói

tisztemet az Alkotmány értelmében a nemzetgyűléssel egyetértésben a felelős minisztérium

által gyakorlom, és mindent megteszek, amit az ország javára és dicsőségére megtehetek.

Isten engem úgy segéljen!"

Benedek pápa utolsó napja

Oremus pro pontifice nostro, Benedicto!

Gyenyikin háza

Rövidhír egy orosz nyelvű Magyarországgal foglalkozó honlapról:

Megtalálták Magyarországon Gyenyikin tábornok házát

A magyarországi Balatonlelle városában találták meg azt a házat, melyben Anton Gyenyikin, orosz hazafi és híres háborús parancsnok lakott az 1920-as években. A kutatásban Balatonlelle város vezetősége illetve az Oroszországi Föderáció magyarországi nagykövetsége vett részt. A ház felkutatásának ötlete, melyben a fehér tábornok, Dél-Oroszország Fegyveres Erőinek főparancsnoka, a híres Feljegyzések az orosz felfordulásról (Очерки русской смуты) című visszaemlékezés (mely alapvető történelmi-életrajzi írás az oroszországi polgárháborúról) írója valaha lakott az Orosz-nyelvű Írók Nemzetközi Szövetsége (МФРП) elnökének, Oleg Voloviknak a fejéből pattant ki. A felkutatásban Balatonlelle és Siófok város hatósága is segédkezett. 

Ahogy a Szövetség "Ablak Oroszországra" elnevezésű projektje jelentette, archív dokumentumokat, régi térképeket és képeket valamint a helyi lakosok feljegyzéseit és visszaemlékezéseit kutatták fel az orosz ellenforradalmár tábornokról. A házat, melynek lakói mint kiderült, leszármazottak, akik tulajdonosok is, végül is nem sokkal a keresés megkezdése után beazonosították. A Szövetség, a városi hatóságok engedélyével a házon már ez év tavaszán emléktáblát szándékozik avatni.

Anton Gyenyikin: orosz háborús parancsnok, politikai és közéleti személyiség, életrajzíró, publicista és haditudósító. 1872-ben született Vloclaveka elővárosában, Orosz-Lengyelországban, 1947-ben halt meg Ann-Arborban, az Egyesült Államokban. Az orosz-japán háború veteránja. Az első világháborúban az Orosz Császári Hadsereg egyik legeredményesebb tábornoka. Az orosz polgárháború éveiben a fehér mozgalom kiemelkedő vezetője, Dél-Oroszország parancsnoka. 1920 áprilisa óta száműzetésben, az orosz emigráció politikai személyisége. A Feljegyzések az orosz felfordulásról (1921-1926) és az Öreg hadsereg (Старая армия, 1929-1931) című visszaemlékezések szerzője, az 1953-ban kiadott Egy orosz tiszt útja (Путь русского офицера) önéletrajz írója. 

Forrás: Наша Венгрия

Memento!

A több százmillió áldozat emlékeztessen minket: a baloldalisággal és a totalitarizmussal megalkudni nem lehet!

R.I.P.