Hallgatom ezt a Magyart! Ugye tudják, Bibó István Szakkollégium, 2012. február. Hogy a Hofi-féle benyögést használjam: „Jön a bal!”.
Mintha a „régi”, a „klasszikus” bolseviki öngyalázó-önelemző kollektív gyónás egy újfajta megjelenésével találkoznánk. Csakhogy ez az irány úgy tud „önkritikát” gyakorolni, hogy közben ki nem ejtené a szót: „vétkeztem”, „hibáztam”.
Hallgatva őket, teljesen úgy tűnik, minden jól volt, mindent jól tettek, csak az a fránya nép, valami ismeretlen eredetű – a gondolkodást és az agyat megtámadó vírusfertőzés miatt – „ezekre” szavazott. Kérem szépen: „a nép egy hülye”, „a népet le kell váltani”; hiszen a kiválasztott kevesek számára leginkább megfelelő helyett egy „antidemokratikus” modellt választott. Mármint az Orbán-féle hatalomgyakorlási modellt.
Buta nép – szégyelld magad!
Pedig ezek az urak (?) is nagyon jól ismerik azt az Antall Józseftől származó gondolatot – amit gyanúm szerint ő is idézett valahonnan –, „…ha az inga egyszer kileng balra, akkor szükségszerűen kileng jobbra, és amíg az inga megáll középen, addig néha esztendők vagy évtizedek telnek el.”
Most tekintsünk el attól a képzavartól, hogy – mármint ha a társadalomra vonatkoztatva egy fizikai, organikus hasonlatot használunk (s mivel minden hasonlat sántít) olyan a politika fejlődésében sosem fordult elő, hogy az a fránya inga bármikor is megállt volna valahol középen. Sőt: az egyáltalán, soha nem áll meg. Hiszen, ha megállna, akkor az nem organizmus lenne. Ha véletlen mégis így tenne – van erre is egy szintén a biológiából ismert kifejezés – akkor kadáver lenne.
De jó, legyen! Használjuk az inga-hasonlatot! Akkor pedig mondjuk ki őszintén: kadáverek elmélkedtek a Magyar Köztársaság állapotáról.
A felütést a szónok már beszéde legelején megadja, amikor arról elmélkedik, hogy a mai folyamatokat az „antidemokratikus” jelző írja le leginkább.
Miért? – kérdeznék a naivabbak. De ha meghallgatjuk a gondolatfolyam többi részeit is, talán megértjük, amikor azért a tettükért veregetik meg saját virtuális vállaikat, hogy meghonosították Magyarországon a nyugat-európai típusú demokráciát.
Kíváncsian várom, mikor támad majd egy politikai gondolkodó, aki – mondjuk – az unga-bungai vagy a nepáli demokrácia meghonosításáért szállna síkra. S ha majd ez az új, a bevezetést követően mégsem fog meggyökeresedni, akkor majd lehet szidni a működésképtelen modell eltörlőit és követelni az (újítók által) fejlettnek mondott rendszer visszaállítását.
Könnyedén felejtsük most el azt az apró problémát, hogy a „demokrácia” lelkes emlegetői soha nem határozták meg egzakt módon magának a fogalomnak a jelentését sem. Tekintsünk el attól a csekélységtől is, hogy vajon ki és mikor kente fel e nemes lelkű deutero-prófétákat az egy és oszthatatlan, a megdönthetetlen igazság kinyilvánítására, s hogy csalhatatlanságukat melyik politikai-hitrendszer igazolná?
Libbenjünk át azon a szemponton is, hogy ha egy rendszer nem működik, akkor arról nem biztos, hogy a rendszer környezete tehet. Az egyszer imádott, máskor pedig szidalmazott „népet” korholni pedig végképp felesleges, sőt káros és igazságtalan.
Feltéve, ha Antall szólásának igaza van – akkor az inga kilengését nevezhetik akár „forradalomnak” is. De akkor a rendszerváltás kilengése is forradalom volt. Jobb-forradalom. Mármint ha az addigi, az MSZMP nevével fémjelzett rendszert „bal”-nak tekintjük. „A nép, az istenadta nép” ugyanis szokása szerint megint valami ellen szavazott – természetesen a saját zsebe érdekében és a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolva, sem a tényektől, sem az eszméktől, sem a lehetőségektől.
S ez ellen a „jobb-forradalom” ellen szavazott a „bölcs nép” 1994-ben, hogy aztán ismét elege legyen „őfelségének a népnek” 1990 előtti, feltámadt uraiból. De hogy ne legyen olyan mechanikus a politikai berendezkedés, hát az 1990-ben még az antikommunista jobbon tündöklő SZDSZ is bekerült a régi-új urak közé. Hiszen a régi-új urak (?) valójában a hatalomgyakorlásra úgy kvalitásaik, mint habitusuk és felkészültségük hiánya okán alkalmatlanok voltak; s a „megújult bal” sosem nyerte volna meg a választást, ha hirtelen, valami ismeretlen oknál fogva nem sikerül azt a kényszerképzetet kelteni, hogy a „jobb” meg akarta gyilkoltatni a „bal vezérét”. Így az addig csak a humoristák száján „koronának” becézett segédeszköz a valóságban is „politikai koronává” lett.
Lengett az inga, majd megint lengett – az „istenadta nép” pedig mindig azt hitte, hogy minden választással akkor lesz neki jobb, ha újabb és újabb forradalmakat csinál. De ezek a kézi vezérelt „forradalmak” már csak ilyenek. Mert ha az nem egy ilyen instant-forradalom lett volna, akkor az csak egy minden kontrollt elveszítő forradalomként léphetett volna fel. Mint az a bizonyos, a csőcselék vezérelt „nagy”, ami még „francia” is volt.
Sírnak a bukott rendszer örökösei, szidnak mindent, ami nem úgy működik, mint az általuk kreált „nyugati” modell. S közben nem veszik észre, hogy – ahogy ők is sokszor elszólják magukat – Magyarország nem „nyugat”, hanem „kelet-közép”; rosszabb esetben: „kelet”. Ergo igénye sem lehet „nyugati” típusú demokráciára; mondom ezt úgy, hogy – előzetesen rögzítettük – élő ember még egzakt módon nem határozta meg a „demokrácia” fogalmát. Mégis mindenki ezért sír (természetesen kisebb, nagyobb; mocskosan véres, vagy kevésbé mocskos mészárlások után).
Maoista lázadók több évtizedes fegyveres anarchia után átvették a hatalmat Nepálban, de természetesen az új hatalom később meginterjúvolta az „istenadtát”. S mit ad Isten…! Hát, nem megszavazták?! Le is váltották a királyt. A „nép”; mármint Mao-népe. A szomszédos Bhután királya pedig azt találta mondani: nemzetem jóléte annak Bruttó Össznemzeti Boldogsága kell legyen! S e gondolatát az alkotmányukba is beillesztették – azóta nem a nemzeti terméket, hanem nemzeti boldogságot mérik. (Mit mondjunk?! Ez a GNH is van olyan egzakt, mint a GDP…)
De tegyük fel a kérdést: mennyivel rosszabb vagy jobb ez a modell, mint az ún. nyugat-európai demokrácia modellek?
Amúgy is – megfigyeltem – egy fogalmat sokan úgy igyekeznek misztikusabbá (azaz tudományosabbá) tenni, hogy a lényeges szavak elé töménytelen jelzőt illesztenek. Nyugat-európai demokrácia, szocialista-demokrácia, demokratikus centralizmus, bruttó nemzeti össztermék. Szómágia! A lényeg, hogy csak kevesen értsenek sokat; olyanok, akik tudatában vannak annak, hogy a szó a gondolatok elrejtésének leghatékonyabb eszköze és a valóság szavakkal amúgy sem leírható.
Magyar Bálintnak sem kellett volna huszonvalahány percig (mellé)beszélnie, hogy megértsük. Elég lett volna a 3 jól ismert szót kimondania: Вся власть Советам! Minden hatalmat a szovjeteknek! Azaz: Minden hatalmat a Kadávereknek!
De ez nem jó! Mégsem!
Még, esetleg valaki – az „istenadtából” – megértette volna, mit is akartak mondani, s ma nem lehetne egy filosz dicsfényében fürdeniük a neoliberálisoknak; akik végül is meg akarják állítani az ingát – az időt. Amúgy is, furcsán néz ki egy vörös transzparens cilinderes, szivarozós kezekben; és amúgy is nehéz jelszavakkal telefirkált táblákat lengetni, ha közben a pénzeszsákodat kell markolnod.
