Fontosnak érezzük, hogy bemutassunk a magyar monarchista gondolatnak a valós hagyományát is a jelennek. Ennek kapcsán ismertetjük Reiner János életét és munkásságát - Békés Márton itteni írásával - és egy esszéjét is az oldalainkon. Mivel az írás hosszabb, mint az itteni bejegyzések szoktak lenni, javasoljuk annak lementését, esetleg nyomtatva tárolását, tekintettel a fontosságára.
Reiner Jánosról.
Reiner János a két világháború közötti legitimista mozgalom talán egyetlen zsidó származású tagja volt. Nagybecskereken született 1865-ben és 1938-ban halt meg Budapesten. A ’80-as évek végén szerzett jogi és államtudományi doktorátust, majd a fővárosban lett ügyvéd. A praktizálás mellett kezdettől fogva érdeklődött az államjog iránt, s hamarosan a budapesti tudományegyetem egyházjogi tanára lett. 1893-tól egészen 1935-ig oktatott itt. 1902-ben az Akadémia levelező tagjává választották, emellett a katolikus Szent István Akadémia főtitkáraként és az ügyvédi közélet tisztségviselő munkásaként tevékenykedett. Cikkei és tanulmányai a Történelmi Tárban, a Századokban, a Jogi Szemlében, a Jogtudományi Közlönyben és az Ügyvédek Lapjában jelentek meg.
Jogtudományi munkássága főképpen magán- és egyházjogi kérdésekre fókuszált a dualizmus utolsó évtizedeiben. Főbb munkái ekkortájt a következő címen jelentek meg: Die Besetzung der Bistümer in Ungarn in historischer Entwickelung bis zur Gegenwart (1888), A jogtörténelem és kutatási módszerei (1894), Jogi dolgozatok (1898), A concordatumról (1898), Az egyházjog fogalma (1899), Az egyházi személyek utáni örökösödési jog Magyarországon (1900), Magyar házassági jog (1904), Az egyházi házasságkötési jog (1908), Az egyház és állam szétválasztása (1910). Az ezredéves magyar állam és népe című reprezentatív gyűjteményben ő írta az egyházi szervezettel foglalkozó részt (1896). Ezt követően teljesen átdolgozta és új részekkel egészítette ki Zlinszky Imre A magyar magánjog című munkáját (1897), a Fodor Ármin által szerkesztett Magyar magánjog című gyűjteményes munka III. kötetében pedig megírta a szerződésen kívüli kártérítési kötelmekkel foglalkozó részt.
Reiner érdeklődésének csupán cím szerinti érintéséből is jól látszik, hogy a katolikus egyházjoggal és az állam–egyház problematikával szívesen foglalkozott, továbbá, hogy a jognak, a jogosságnak nagy jelentőséget tulajdonított a társadalom életében. Egy szóval a katolikus és konzervatív világnézeti és politikai meggyőződés követője volt már a dualizmus időszakában is.
A két forradalom felfordulása és az azok előtti rendet teljesen helyre nem állító ellenforradalom után Reiner a Habsburg-ház trónjogát továbbra is érvényesnek tartó legitimista mozgalomhoz csatlakozott. A ’20-as évek elején zajló legitimista–szabad királyválasztó vitában A magyar királykérdés (1921) című dolgozatával nyilvánított véleményt, amelyben a magyarrá vált dinasztia jogait védte meg ortodox legitimista jogi érveléssel, miközben élesen elutasított minden forradalmat és az alkotmányosság, illetve a jogfolytonosság teljes helyreállítását követelte.
Reiner a ’20-as években főképp a legitimista Magyar Nők Szent Korona Szövetsége előtt tartott előadásokat, illetve szerzői kiadásban bocsátotta ki értekezéseit a következő címeken: A királyválasztás és az ún. trónfosztó nemzetgyűlési törvény (1926), Katolikus és nemzeti királyság (1927). E dolgozataiban a Magyar Királyság teljes restaurációját a mérséklet, a törvényes rend, a jog uralma és a történeti hagyományok miatt tartotta fontosnak, s világosan kiállt az államforma katolikus eredete mellett. A legitimisták női szervezete adta ki egy versét is Hazajön a király (1930) címmel. Reiner utolsó legitimista tárgyú munkáiban a királyi hatalom átvételével (1930) és a királyt helyettesítő gyámsággal (1931) foglalkozott.
Reiner ilyen tárgyú munkáiban főképp a legitimizmus tradicionalista, katolikus, konzervatív és monarchista oldalát domborította ki. Molnár Károlyhoz képest kevésbé tűnt a jogi ortodoxia hívének, de értekezéseiben a legitimizmus demokratikus, szociális és külpolitikai oldalát sem hangsúlyozta, mint tette azt Griger Miklós és Pethő Sándor. Mindent összevetve Reiner János a legitimizmus őskorának politikailag legmesszebb eljutó, a legitimizmus hagyományelvű és konzervatív tónusát felerősítő szerző volt.
Késői munkáiban ismét visszatért a jogtudományokhoz, ekkor írta következő jelentősebb műveit: A jogtudományi irodalom fejlődése (1930), A mai államjogi alakulatok jogalapjaA magyar jogszemlélet néhány alapvonása (1932). A falerisztikai irodalom történetében is fontos helyen álló utolsó munkájában a katonai Mária Terézia Rendről írt (1933). Békés Márton
A katolikus és nemzeti királyság.
Írta: Reiner János, egyetemi tanár.
Magyarország kormányzója, még mint a nemzeti hadsereg fővezére 1919-ben, egyik külföldi lapnak, a Neues Wiener Tagblatt-nak karácsonyi számában nyilatkozott. Szerinte a volt monarchia nemzetei, amelyek függetlenségüket súlyos áldozatok árán küzdötték ki, sokkal jobban ragaszkodnak önállóságukhoz, semhogy akár egy dunai konföderációról is komolyan beszélni lehetne. A magyarság túlnyomó többsége független nemzeti létet, nemzeti királyságot akar.
A nemzeti hadsereg fővezérének ebben a nyilatkozatában kifejezett „nemzeti királyság” gondolata – kapcsolatban a független nemzeti léttel – bizonyára nem akart mást jelenteni, mint azt, amit a jelenlegi kormányelnök többször is akként fejezett ki, hogy az ország nemzeti királyt akar, mert a magyar trónon nem ülhet olyan ember, aki egyúttal más trónnak is a birtokosa.
Azonban azóta a nemzeti királyság szólamát többször is oly célzattal, törekvéssel, gondolattal kapcsolatban hangoztatják, amely felhasználja az 1918-19-iki nemzet- és államellenes lázadás által tört utat s amely megvalósítása esetén mindennél borzasztóbb polgárháború rémségeiben veszne el.
Amikor ezzel a törekvéssel, célzattal és gondolattal hangoztatják az alkotmány szerinti több százados magyar királysággal szemben a nemzeti királyságnak szólamát, akkor mégis csak fel kell vetnünk a kérdést, hogy miben is áll ez az önálló nemzeti lét és a nemzeti királyság, amikor az ezt hangoztató kormányelnök s kormánya arra kötelezte magát, hogy a nagykövetek konferenciájában képviselt hatalmak hozzájárulása nélkül a királyválasztás kérdésében intézkedést nem tesz? Tehát idegen hatalmak hozzájárulása avatná nemzetivé a nekik tetsző, tehát érdekvilágukba kapcsolódó jelöltet, akinek ezért alig lehetnének igazán nemzeti céljai, nemzeti programja.
És mit jelenthetne az a nemzeti király, aki az államiságnak újabb, teljes megtagadásával tehetne királlyá?
Azt hisszük ugyan, hogy ma már – amikor az idegen beavatkozásokról festett sötét képek és terjesztett kijelentések kevesebb hitelre találnak – mégis csak elmarad Magyarországnak ez az újabb önmegalázása s azért ezt a lehetőséget kikapcsolva kérdezzük, hogy mit értenek a nemzeti királyság szólamát, jelszavát hangozatók a nemzeti királyság alatt?
* * *
A vizsgálatnál a jelenlegi kormányelnök kijelentéseit vesszük alapul.
Ezek szerint a nemzeti király az, aki velünk vérben, lélekben, erkölcsben össze van forrva; ez ne lehet olyan ember, aki egyúttal más trónnak is birtokosa; ezzel szemben – a kormányelnök megnyugtató kijelentése szerint – nem akarnak protestáns királyt hozni a nemzet nyakára, hiszen a protestánsok is tudják, hogy mivel tartoznak a katolikus többségnek.
Ezt az utolsó teljesen feltételes, tetszéstől, kegytől függővé tett korlátot tartalmazó kijelentést mindjárt azzal kell helyesbítenünk, hogy Magyarországnak minden körülmények közt csak katolikus királya lehet s ez nem függ attól, vajon a protestánsok is akarják-e tudni vagy nem, hogy mivel tartoznak a katolikus többségnek. Ettől a kardinális, parancsoló elvtől még a most szokásba jött ideiglenesség címén sem lehet eltérni.
A politika tudománya a történelmi és tényleges viszonyok alapján politikai szempontból követelménynek állítja, hogy az uralkodó alattvalói többségének hitvallását kövesse.
Ennek az elvnek a megvalósítása, hogy Nagy-Britannia, Svédország, Norvégia, Dánia királyának a protestáns, a szerb királynak s a jövő nemzedékekre nézve Románia királyának s azelőtt az orosz cárnak s a görög királynak a nemegyesült keleti [orthodox] egyházhoz kell, illetőleg kellett tartoznia; Portugália királyától pedig az alkotmány kifejezetten követelte volt, aminthogy a spanyol királyra nézve az alkotmány hallgatagon feltételezi, hogy a katolikus vallást kövesse. Sőt az angol trónöröklésből nemcsak minden a protestánstól, illetőleg anglikántól különböző másvallású leszármazó van kizárva, hanem még az a különben protestáns leszármazó is, akinek házastársa katolikus.
És Magyarország királyának mégsem azért, vagy nemcsak azért kell katolikusnak lennie, mert a magyar birodalomban 52,1% római és 9,7% görög katolikus, összesen tehát 61,8% katolikus volt szemben 12,6 református, 6,4 ágostai s 0,3 unitáriussal, összesen tehát 19,3, mondjuk protestánssal; a mai megcsonkított Magyarországban pedig 63,9% római és 2,2% görög, tehát összesen 66,1% katolikus áll 21% református, 6,2% ágostai evangélikus és 0,1% unitáriussal, tehát 27,3% mondjuk protestánssal szemben.
Magyarország királyának még sem ezért, vagy nemcsak ezért kell katolikusnak lennie, hanem azért, mert a magyar királyság katolikusnak született, így nőtt fel, így foglalt ezeréve helyet a népek, az államok társaságában.
Szent István király „végzeményei”-nek első könyve I. fejezetében írja, hogy a királyi méltóságra nem juthat más, mint katolikus hitet valló hívő – catholica fide imbutus fidelis.
A magyar királlyá avató szent koronát a római pápa a katolikus egyház érdekében végzett apostoli érdemek elismeréséül s a katolikussá lett nép fejedelmének adományozta, akit apostolnak nevez s akinek ezekért az érdemeiért az egyház kormányhatósági jogaiba menő jogkört, a főkegyúri jogosítványt is adományozta s azt a jogot hogy előtte az apostolság jelvényéül a keresztet vihetik.A koronát szentnek, angyalinak, apostolinak, magát az országot és királyát is apostolinak nevezik a krónikák, a hagyomány, a diplomáciai s állami okmányok s a sok százados joggyakorlat. Ezen a helyen csak futólagos utalásokra szorítkozhatom; így kiszakított példaképen a 13. s 14. század okmányaiból, hogy a magyar királyt állandóan katolikus fejedelemnek írják, akit a pápa nemzetünk királyának és apostolának nevezett; az erdélyi katolikus status a 17. század legelejétől kezdve szintén az apostoli királyról beszél; gr. Csáky bíbornok, kalocsai érsek az országos küldöttség élén III. Károlyhoz 1723. júl. 3.-án intézett beszédében az apostoli országról s arról szól, hogy ebben az apostoli országban az angyali korona úgy mint kezdetben és most sohasem fog más, mint római katolikus főre szállani. Az 1723. évi 86. t.-c. a szent korona országairól s a katolikus és apostoli királyról beszél. Amikor azután – amint ez már inkább közismert – XIII. Kelemen pápa Mária Teréziának és a magyar trónon utódainak az apostoli királyi címet adományozza, illetőleg újra adományozza, ezt a magyar királyoknak a katolikus egyházhoz való kapcsolatára s a katolikus egyház iránti érdemeikre való tekintettel teszi.
A magyar alkotmány s a hagyomány erejénél fogva a magyar király tehát csak katolikus lehet.
Elképzelhetetlen és fogalmi képtelenség is lenne, hogy a magyar szentek örökébe másvallású léphessen, mint katolikus. Lehetetlen, hogy más mint katolikus lehessen apostoli király; mást mint katolikus nem illethetnek meg a főkegyúri jogosítványok; más mint katolikus előtt nem lehet a keresztet, mint az apostolság jelvényét vinni. És Magyarországnak gyakran oly mozgalmas történelmében soha még kísérlet sem történt, hogy más mint katolikus fejére tegyék a koronát.
A kálvinista Bocskay István ugyan két koronát is kapott; egyet a töröktől, egy az erdélyiektől, de ezek puszta jelentőség nélküli ajándékok voltak, amint azt Bocskay is felfogta. Őnála a szent koronával való koronázás soha szóba sem jött.
Bethlen Gábor a besztercebányai országgyűléssel királlyá választatta magát; sőt a szultántól nagy ígéretekkel felhatalmazást kért, hogy a koronát elfogadhassa. A koronázás kérdése azonban nála sem jöhet szóba, mert bár hívei sürgették, hogy koronáztassa meg magát, „Bethlen fontolóra vette, hogy e dicsőség még nagy szégyenére lehet”, mert „azt hiszi, hogy isten híre nélkül koronázták volna és félt a magyarok állhatatlanságától” s mikor a hagyomány szerint Alvinczi ajánlkozott, hogy fejére teszi a koronát, Bethlen kijelentette: „Nem kegyelmed az esztergomi érsek.”
S itt elérkeztünk egy újabb fontos mozzanathoz, amely zárja, hogy nemkatolikus magyar király lehessen.
A magyar királlyáavatáshoz a szent koronával történő koronázás elmaradhatatlan.
Ez a koronázás oly egyházi cselekmény, amely a király személyét szenteltté teszi; később is mindmáig, amikor a koronázásba több közjogi elem jut be s az ország koronáz, ez a koronázás kizárólag az eredeti egyházi közreműködéssel végzett egyházi, vallási szertartással mehet végbe.
Amikor Miksa király nem akart a koronázás előtti napon böjtöt tartani és az Úr testét a koronázási szertartás alatt egy szín alatt magához venni, akkor emiatt az országgyűlés elmaradt, s csak akkor történt meg a koronázás, amikor Miksa kész volt a római Pontificale követelményeinek eleget tenni.
Ez a koronázás egyházi szetartás, szentelmény, amely a királyt Isten felkentjévé teszi.
A magyar közjog, krónikák, évkönyvek, hagyományok, köztudat, közhit nem érinti s nem érintheti közel ezer év óta elfogadott, lényeget képező s a Pontificale Romanum szerint végzett koronázási szertartásokat, amelyeken világi hatalom nem változtathat. Ezért lehetetlen, hogy a koronázó egyházi személy mást mint katolikust kenjen fel a szent olajjal; lehetetlen, hogy mással szemben végezzen a koronázási misében bármily cselekményt. Természetesen csak katolikus koronázandó királyhoz intézheti azt az intelmet, hogy a katolikus vallást, melyet bölcsődtől fogva vallottál, tartsd meg sértetlenül mindvégig és erődhöz képest védelmezd meg minden ellenséggel szemben és csakis katolikus királynak mondhatja a korona feltételénél: fogadd az ország koronáját, amelyet püspöki kezek tesznek fejedre az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében és tudd meg, hogy ez a szentség glóriáját és megkülönböztetést és erőt jelent és ne feledd, hogy ezáltal a mi munkánk részesévé leszesz.
Mindez mutatja, hogy mennyire rosszul alkalmazták a bevezetésben említett, csak súlyos félreértéseket kihívó kijelentést.
* * *
Azt kérdezem: mit értenek a nemzeti királyság alatt?
Vajon Nagybritannia hannoveri háza, a spanyol bourbon-anjoui, a svéd bernadottei, a belga szász-koburg-góthai ház, Oláhországnak hohenzollerni háza nem alkot-e ma már nemzeti királyságot, nemzeti uralkodóházat?
A származásnak pusztán külső ténye nem lehet határozó ebben a tekintetben; ellenkező esetre nálunk Kun László nemzetibb király lenne, mint pl. Nagy Lajos.
Hiszen családi kapcsolatok, a nevelés, az idegenbenlét, sok egyéb körülmény és tényező sok idegen átalakító hatást gyakorolhat a származástól várható lelki világra s viszont valamely nép, valamely nemzet életébe való állandó belekapcsolódás, annak érdekei, szelleme viselőivé, nemzetivé teheti az idegen eredetű uralkodó-családot.
Az Anjouk uralkodása kétségtelenné teszi, hogy idegenek nemzeti királyokká alakulhattak át. Az ellenkezőt: hogy mennyire nem véd meg a nemzeti származáson alapuló nemzeti királyság az idegen befolyástól s annak nem egyszer nemzeti szempontból vészes hatásaitól, a legnemzetibb királyi család, az árpádok történelmének azok a szakaszai mutatják amelyeket német, görög, kisebb mértékben spanyol és merániai befolyások nevén ismerünk.
Ezzel szemben vannak az Árpádok között olyanok, akiket a külső mozzanatok, külső vonások alapján maga a nemzet sem tekintett nemzeti trónigénylőknek, nemzeti utódoknak. Ilyenek a „görög” III. Béla; a „velencés” III. Endre. III. Bélában a „magyar társadalom három főeleme:a királyi család, a főpapság, az urak egyaránt bizalmatlansággal fogadták az „idegent”, a „görögöt”, aki résztvett a nemzete, a vérei elleni harcokban, úgy hogy hosszú időbe került, amíg leküzdhette a bizalmatlanságot; pedig ez a görög császárjelölt egyike lett a legkiválóbb, legigazabb magyar nemzeti királyoknak, akikről Thallóczy azt írja, hogy politikájának ritmusa magyar volt s ő valóban a magyar birodalomnak egyik alapítója.
III. Endre, a velencés, félig olasz volt s ezért őt is bizalmatlansággal fogadták s habár az ő nevéhez nem fűződik a magyar birodalom felemelkedése, megerősödése, mégis nemzeti királyként tesz számot.
Ezek mellett, sőt részben szemben is talán joggal kérhetjük, hogy vajon nem nemzeti királya Magyarországnak az Anjou Nagy Lajos, aki egybeforrott a magyar nemzettel, akitől a Nagy nevet érdemelte ki azért, hogy a magyar birodalmat a hatalom és tekintély addig nem ismert fokára emelte s vezető szerepet szerzett neki az európai politikában?
Mielőtt tovább folytatnám ezt a gondolatmenetet, már itt említem, hogy sem Nagy Lajostól, sem Hunyadi Mátyástól nem tagadhatja meg semmi – politikai elfogultságtól meg nem zavart – elme a nemzeti királyság minőségét azért, mert nagy Lajos egyúttal lengyel király is volt s Mátyás megszerezni törekedett a cseh trónt,a melyre örökösödési jogot nyert s amelynek királyi címét is viselte. És bizonyára nem tagadták volna meg II. Rákóczi Györgytől a nemzeti fejedelem minőségét, ha sikerül az a terve, amely romlása lett, ha sikerül megszereznie a lengyel koronát.
Ezekben az esetekben a magyar király, illetőleg erdélyi fejedelem szerezte meg, vagy igyekezet megszerezni az idegen trónt; amíg ezzel szemben a mostani törvényes dinasztiánknál a magyar nemzet éppen azért fogadta el ezt az uralkodóházat, mert elfogadásánál ez a körülmény is fontos szerepet játszott.
Amikor Magyarország legelőször fogadott el ebből az uralkodóházból királyt, akkor lehetett volna még arról beszélni, hogy az nem nemzeti király, habár itt sem szabad elfelejteni, hogy ez a királyi család sokféle rokonsági kapcsolatban állott korábbi magyar királyokkal.
Különben is érthetetlen, miért állana szükségképen és elvileg és minden esetben ellentétben a nemzeti királyság fogalmával, hogy valamely ország uralkodója egyúttal más ország koronáját is viseli?
Habár viszont idegen, nem nemzeti, sőt a nemzet történelmi, társadalmi s egész érzésvilágával ellenségesen ellentétben álló lenne pl. olyasvalami, mint amit a kalandos oláh-magyar perszonálunió jelentene. Ez ugyanis nemcsak a magyar nemzet legnagyobb élet-halál harcában vele szemben csak tegnap elkövetett szövetségi hűtlenség miatt lenne nemzetellenes, hanem a magyar államot s magyar honpolgárokat barbár módon pusztító rajtaütésért, majd későbbi itteni magatartásáért s a magyarságot rontó mostani békekötésellenes kormányzatért és azért, mert ez a gondolat minden erdélyi magyarnak érzés és gondolatvilágát csúfolná meg. Azonkívül Romániának nagyszámú ellenségeivel (orosz, szerb, bolgár s egyik, vagy másik nyugati nagy hatalommal) is szembeállítaná Magyarországot.
Hogy milyen mélyen gyökerező ellentétben áll az erdélyi magyarságnak érzés és gondolatvilágával, sőt létének érdekeivel bármilyen nevű és alakú oláh uralmi kapcsolat és viszony, arra nézve némi felvilágosítást adhatnak gr. Bethlen Istvánnak 1907-ben A Mezőség és az erdélyi magyarságról, 1912 s 1913-ban az erdélyi oláhság magyarországi birtokvásárlásairól s a magyar birtokpolitika erdélyi feladatairól mondott beszédei, illetőleg megjelent füzetei. Ezekben mindenütt azt látjuk, hogy egy magasabb kultúrájú államnak uralkodó nemzetét képező népre mily fenyegető volt az oláhságnak jelenléte s hogy már akkor élethalálküzdelem folyt a magyarság ellen a románság részéről, amelyben a magyarságot csak az egész magyar állam és társadalom nemzeti ereje lett volna képes megvédeni. S ugyanezekben a megnyilatkozásokban az a gondolat is kifejezésre jut, hogy az olyan politika, amely saját fajunk és államunk erősségeinek rovására akar nekünk barátokat szerezni, rosszabb az ellenségnél. S ezt ma a természetellenes tervvel szemben azzal a kérdéssel variálhatjuk, hogy vajon nem öngyilkos lépés lenne-e azoknak az erősségeknek rovására ily vészes, pusztító erőknek Magyarország felett közvetlenül, vagy akárcsak közvetve uralmat biztosítani.
De ha ez a konkrét kalandos terv ily végtelenül idegenszerű és végzetes is, azért elvileg lehet nemzeti királyság két vagy több ország személyi, sőt realunioja mellett is.
Ez tehát nem lehet a nemzeti királyság döntő meghatározója.
Éppen úgy érthetetlen és történelmileg téves s alapnélküli az az állítás, hogy valamely nemzet köréből, államalkotó népének véréből való származás képezné a nemzeti királyságnak kizárólagos, vagy elmaradhatatlan formáló erejét.
Ha ez igaz lenne, akkor az előzőleg említett államok uralkodói nem lennének nemzeti királyok, nálunk – mint már említettem – az Árpádok véréből való görög Bélát s velencés Endrét az ország sokáig nem tekintette nemzeti királynak s viszont Kun László nemzetibb király lett volna, mint Nagy Lajos.
S csodálatos módon a nemzeti királyság eszményi példája s alakjaképpen szerepel Szapolyai János király azért, mert sikerült a nemzeti királyság gondolatát a maga személyével kapcsolatban küzdelembe vinni s annak színe alatt magának a magyar koronát megszerezni.
A Szapolyai-család egy verzió szerint Boszniából, másik szerint Pozsega-megyéből származott; nagy felemelkedését Mátyás királynak köszönhette, aki ellen azonban összeesküdött és már ekkor is dolgozott benne a trónravágyás. A későbbi János király már II. Ulászló s II. Lajos király életében dolgozott a maga királysága érdekében konföderációkkal, fegyveres országgyűlésekkel s forradalmi jellegű erőszakossággal, amikben roppant vagyonán, százmérföldekre terjedő uradalmain kívül családi összeköttetései is segítették. Anyja tescheni hercegasszony, nővére Zsigmond lengyel király felesége volt; ő maga pedig a Habsburg ivadéknak, II. Lajos özvegyének, I. Ferdinánd későbbi király nővérének kezéz szerette volna megnyerni, ami Mária özvegy királyné ellenállásán meghiúsult. Erre a lengyel királynak leányát vette nőül.
Ez a király, a szokásos megjelenéstől eltérőleg éppen ellenkezőleg szomorú példája annak, hogy hiányzott benne a nemzeti érzelmekkel, érdekekkel való egybeolvadás, amely a leszármazásnál lényegesebb eleme, feltétele, formálója a nemzeti királyságnak. A maga felemelkedését oly sok erőszakkal munkálta, de az ország vezető osztályának egy része éppen nem tekintette a nemzeti királyság eszményi képviselőjének. Ezért tót királynak nevezték s – mint ez az ország lakosaiból vett nem rendkívüli nagyságok ily felemelkedésének rendes esete – nem tekintették a nemzet legjogosultabb, legméltóbb képviselőjének.
Szapolyai ellen különben a történelem éppen a nemzeti gondolat s magyar birodalmi lét kérdéseiben – máig el nem döntött – súlyos vádakat emel s valóban a hatalmának, uralmának védelmére igénybevett s fiára átörökített török szövetséggel Magyarországot a másfélszázados hódoltsághoz elősegítette.
Vajon ily körülmények közt az esetleges, akármilyen messze visszanyúló vérség elég-e a nemzeti királyság megállapításához és ez az óhajtandó ideál? Különösen egy megcsonkított és saját fiainak vétkéből állami függetlensége s önállósága kellékeitől s méltóságától megfosztott országban, amelyet ilyen kísérlet ezenfelül még a polgárháború rémségeinek is kitenne!
De a mi törvényes dinasztiánk talán mégsem idegen dinasztia, a mi törvényes dinasztiánk talán mégis nemzeti dinasztia.
Nem fektetek különös súlyt I. Miksa császárnak, I. Ferdinánd király nagyatyjának 1506 április 18-án kelt nyilatkozatára, amelyben arra hivatkozik, hogy magyar vérből magyar földön született s ünnepélyes óvást tesz, hogy a Szapolyai érdekében alkotott s idegeneket a trónöröklésből kizáró 1505. évi országgyűlési határozat nem irányulhat ellene, mint született magyar ellen.
Amire utalok az az a tény, hogy törvényes dinasztiánk négy századon át uralkodik Magyarországon; már pedig nem nagy azoknak a családoknak a száma, akik kimutathatólag négy századon át részesei a magyar állam , akár a társadalom életének és mégis kétségtelenül magyarok.
Éppen úgy történelmi tény és valóság, hogy ez a dinasztia Magyarországot a török uralom alól felszabadította s a magyar államot, magyar nemzetet, magyar nevet a legmagasabb fokra emelni segítette.
Csak kiszakított példákat említek.
Mária Teréziáról még 1885-ben azt írja a politikai tudomány magyar atyamestere: Bármint vélekedjünk egyébként, egészbe véve Mária Terézia kormányzatának szelleméről, annyi kétségtelen, hogy tényeivel a nemzet politikai újjászületésének magvait ő hintette el. De nemcsak politikai, irodalmi újjászületésének is Mária Terézia lett, bár utóbbinak akaratlanul központja.
S a nemzet megértésének lelki tanúságaiként oly szépen hangzanak Mária Teréziának vejéhez Albert szász herceghez írt sorai: „Szívem tele van hálával e nemzet iránt! Most már mondhatom: consummatum est! – és megnyughatom úgy az életben, mint síromban is”; - és gr. Eszterházy kancellárhoz intézett kézirata: „Esterházy! Én meghalok; mondja meg nemzetének, hogy hálával emlékeztem meg róla utolsó percemig”.
Ez az egy példa is mily beszédesen szól; de talán nem szabad emellett mellőzni azt a gondolatot se, hogyha nem lettek volna meg ebben a dinasztiában a nemzeti érdekek, a nemzet mivoltának érvényesítésére irányuló érzés és akarat, akkor nem lehetne megérteni, hogy a nemzeti érdekek legfőbb képviselői miképpen kapcsolódtak bele e dinasztia uralkodói tevékenységébe és munkájába.
Ennek klasszikus példájául említem éppen a jelenlegi kormányelnöknek egyik ősét, mint ezeknek a nemzeti érdekeknek kiemelkedő képviselőjét; bethleni Bethlen Miklóst, Erdélynek egyik legkiválóbb államférfiát s főkancellárját. Ő volt a Scherffenberghez titkon intézett a tényleges birtokbavétel ellen érvelő emlékiratnak szerzője, amelyben kifejezést nyer, hogy a haldokló Erdély Leopold császár lábánál hever. Ő volt, aki a Leopoldinum Diplomát kieszközölte s akit ezért I. Lipót 1696-ban 40.000 frttal megajándékozott s gróffá tett.
Hasonlóan elképzelhetetlen az uralkodói tevékenységbe legbensőbb belekapcsolódást jelentő oly bizalmi méltóságnak elfogadása, milyen a titkos tanácsosi, amelyet pedig oly sok magyar ember, sőt maga a jelenlegi kormányelnök is elfogadott e dinasztiából való királyunktól.
Az itt említett esetek egyikében sem lehet a nemzeti királyság gondolatának megtagadását, ahhoz való hűtlenséget elfogadni, akárcsak feltételezni.
De hiszen a Habsburgok alatti belső küzdelmek nagyobb részében a vallási, másokban kormányzati kérdések, célok és érdekek álltak harcban s csak kivételesen kellett a nemzeti gondolatnak küzdelembe mennie, - amikhez hasonló küzdelmektől pedig még a vérségi alapon nemzeti királyok alatt sem volt ment Magyarország.
Az azonban egyenesen kétségbeejtő, hogy ma egy, a nemzet egésze, államisága, társadalmi-, anyagi és szellemi léte elleni – vérségre magyaroktól is indított és vezetett – minden ízében nemzetellenes forradalom, lázadozás arra nyitott legyen utat, hogy védeni legyünk kénytelenek azt a dinasztiánkat, amelyet négy század oly sok nemzedéke fogadott el s tartott alkotmánya szerinti s több mint két század óta örökletes uralkodóházának.
Az írás eredetileg megjelent: Magyar Kultúra 1927. (XIV.) évfolyamának első kötete.
