Tihanyi verőfényes délután II. rész - Boldog Károly Kálvária

Tihanyi délutáni sétámat a Boldog Károly Kálvária felé vettem, amelyet - helyreállított állapotában - még soha nem volt szerencsém látni. A nyüzsgő árusokon átvágva magam megérkeztem a Kálvária tövéhez, amely Tihany egyik legmagasabb pontján helyezkedik el. A panoráma fenséges, átlátni a déli partra, monarchista magyar embernek mégsincsen kedve a látványban ejtőzni. Mártírsorsú Károly királyunk meghurcolásának szimbolikus elégiája ez a hely. Letaglóz igazából, még így is, félig helyreállított állapotában is. Az 1927-es alkotók nemes szándéka egyértelmű volt, a Magyar Királyság (Trianon) és fejének (IV. Boldog Károly király) meghurcoltatása ugyanazon folyamatnak két nagy állomása volt. A Szent Korona Országainak a romlása, széthullása és a felkent magyar király száműzése egymástól el nem választható folyamatok voltak, ezt húzta alá a Kálvária két kőbe vésett fő gondolata is; RESTAURATIO - REVISIO. Mindez a tihanyi Kálvária szellemében, még így csonka állapotában is tapinthatóan érezhető volt a számomra, a II. Magyar Köztársaság közel huszadik évfordulóján.

A Kálvária tragikus történetével kapcsolatosan átadom a szót Vass Sándor Alberik OSB atyának és Toldi Évának, aki már 1990-ben írt a kommunisták barbár munkájáról; "A 20-as években aztán országszerte felállításra kerültek a "csonka Magyarország" létét felülbíráló, a "feltámadásra" késztető lendületű, később "irredentának" bélyegzett emlékművek, emlékoszlopok, szobrok és kegyhelyek. A fővárosban is ekkor állították fel az Észak, a Dél, a Kelet és a Nyugat című szoboremlékeket, s ekkor készült el az ereklyés országzászló is. Az 1920 októberében visszatéréssel próbálkozó IV. Károly király fogságának emlékére, mintegy annak mementójaként a település lakossága is kálváriát állíttatott a IV. Károly király Tihanyi Országos Emlékbizottság kezdeményezésére, 1927 augusztusában.

1927 augusztus havának 15. napján került sor a kálvária ünnepélyes felszentelésére, Rott Nándor veszprémi püspök által – idézi az eseményt Vass Sándor Alberik, egykori tihanyi (bencés) plébános. A kálvária tervezője Siklódy Lőrinc volt. A három kereszthez 14 stáció vezetett, rajtuk az adományaikkal támogató szabad királyi városok és vármegyék címereivel. Mindez művészi kőfaragó munka kíséretében. A stációk Magyarország sorsát szimbolizálták, a nemzet keresztre feszítését, mintegy a dicsőséges feltámadást sugallva. A három monumentális kőkereszt mögött az apostoli kettőskereszt volt látható – vörösréz lemezből készült kiváló mestermunka – a stilizált magyar koronával, s IV. Károly bronz domborművű képmásával. A keresztek előtti mellvéden belül a Trianonban elcsatolt vármegyék címereit örökítették meg a kőfaragók. A Magyar Hiszekegy pár sora is itt volt olvasható.

A kálvária neves vallási zarándokhely volt egészen 1950-ig, s attól kezdve ezt a funkcióját rendőrségi engedély feltételei közé szorították. De idegenforgalmi látványosság is volt egyúttal. Nyaranta rengeteg turista fordult itt meg, több ezren örökítették meg e kegyhelyet.

Az irredenta emlékeket 1945 után folyamatosan felszámolta(tta), eltüntette a szocialista állam. A tihanyi IV. Károly kálváriát nem érték el még ekkor ezek a rendelkezések. Az ő szocialista Trianonja még csak az 50-es évek végén kezdődött el, és vandál módon 1960-ban fejeződött be.

- Hivatott a tanácselnöknő, Stolcz Gusztávné, s kérdezte, megkaptam-e már a lebontásról szóló rendelkezést Klempa úrtól (Klempa Károly Sándortól), a Veszprémi Egyházmegye akkori püspökétől. Igennel válaszoltam. "Le lesz bontva a kálvária!" – mondta győzelemittas szemekkel a község "mindenhatója".

A lebontásra az első kísérlet 1960-ban történt. A tanács a városrendezést megbízta a "munkálatok" megkezdésével. A kivezényelt három szakmunkás azonban megtagadta a méltatlan munkát, bár megfenyegették őket munkaviszonyuk megszüntetésével is. Végül Léber István lakatos és Szabó Kálmán kovács elvállalták és megkezdték a stációk plakettjeinek kibontását. Hamarosan elkergette azonban őket a népharag, hegyes villa és furkósbotok kíséretében. Másodszorra a rendőrség közreműködésével vette kezdetét a bontás. A megfigyelők a bokrok közé lapulva biztosították – fegyverrel!! – a nyugalmat. A stációk ledöntését traktorral végezték. A traktorok elejére, a szemtanúk szerint, óriási fagerendákat erősítettek, s azzal mentek neki a kőoszlopoknak. Mikor a stációkat "legyőzték", következett volna a kőkeresztek ledöntése. A bontást személyes jelenlétével élvező tanácselnöknő ekkor boldogan kiáltott fel: "Már csak a három lator van hátra!".

Vass tisztelendő úr, aki szintén jelen volt, meg is jegyezte: "Hogy ki a harmadik lator, azt nem tudtuk, mert mi csak kettőt ismertünk. Talán az elnöknő magára gondolt?!" (Utólag azonban őt is ledöntötték a talpáról, hamarosan!)

A kereszteket a füredi hajógyár darujával próbálták kitörni, de ellenálltak. Ki kellett bontani az alapot, s úgy kitörni.

"Olyan érzése volt az embernek, mintha egy páncélos csata helyszínére került volna. Ráadásul ekkor már nyár volt, turisták százai fordultak meg az apátság környékén. Mind szemtanúi voltak e barbárságnak. Szelencét (orgonát) és liliomot hoztak a ledöntött corpusra, s megálltak énekelni: 'Keresztények sírjatok…'. Rengeteg fotó is készült turisták által e vandalizmusról. S bár az egyháznak és a lakosságnak tilos volt a fotózás, a meglévő negatívokat be kellett szolgáltatni az AVH-ra, mégis külföldön megőrződtek azok." .

Mindehhez különösebb kommentár nem kell azt hiszem. A Kálváriát 2007 áprilisára valamennyire helyreállították. A helyreállítás célja mindenképpen nemes, de a megvalósítással, az átadó ünnepséggel kapcsolatosan vannak félelmeink. Sajnos az eredeti állapot azoknál az elemeknél (stációk) sem lett visszaállítva, amelyek már megvannak épen (a szabad királyi városok és vármegyék címerei mellett a korona a kettőskeresztünk mellől fájó módon hiányoznak). Csak remélni tudjuk, hogy a megmaradó részek restaurációjában nem lesz jelen valamifajta óvatos republikánus politikai revíziónak még a látszata, szándéka sem. A Kálvária helyreállításához mindenesetre sok sikert kívánunk az Alapítványnak és minden magyarnak és különösen a monarchistáknak erősen figyelmébe ajánljuk e valóban nemes misszió tevőleges, anyagi eszközökkel történő támogatását is! (Aki a további helyreállításra szeretne adományt küldeni, az a Kálvária Alapítvány 11748069-20059178 számlaszámán megteheti.)

Tihanyi verőfényes délután I. rész - Boldog Károly emlékszoba

Minden monarchista tudja, hogy Boldog Károly király második, sikertelen restaurációs kisérletének a szomorújátéka Tihanyban zajlott le. A tihanyi apátságban talált menedéket a királyi pár, ahol majdnem öt napot töltöttek fogságban. Horthy Miklós kormányzó Siménfalvy ezredest rendelte a budaőrsi csata helyszínére, ahol a királyi párt őrizetbe helyezte (a mai napig nem tudni, hogy azért, hogy megvédje néhány különítményes - Rácz Kálmán és vérgőzös társai - bosszújától, akik Tihanyig üldözték a párt, vagy azért, hogy ne szervezhessen újabb hatalomátvételt az uralkodó). Siménfaly meglehetősen komolyan vette a dolgát, még sétára is külön engedélyt kellett kérnie a királyi párnak. Őfelségét Tihanyban a bencések látták vendégül (az apát azért akarta visszautasítani ezt, mert méltatlannak érezte azt a helyet, amelyet Károly és Zita számára Siménfalvy kijelölt, joggal). Tihanyban meglátogatta Appony Albert gróf és a Csernoch János bíboros-hercegprímás is őket, és teljes együttérzésükről tájékoztatták a Felségeket. A tragikus szomorújáték vége ismert; mivel Károly nem volt hajlandó lemondani a trónról (nonszensz, hogy ezt a törvényes és szuverén magyar kormány a kisantant fenyegetőzései hivatkozva sürgette!), ezért átadták az Antantnak Károly királyt és Zita királynét, nem törődve azzal, hogy törvényesen felkent királyuk, de azzal sem, hogy, mint magyar állampolgár ez teljesen jogtalan cselekedet. Megalázó körülmények között a felkent uralkodót és nejét egyszerűen kitoloncolták az országból.



A bencések mindig is ápolták Károly király és Zita királyné emlékét. 1990 után pedig külön szobát rendeztek be nekik, amely az altemplomból közelíthető meg és I. (Katolikus) András királyunk sírja mellett van. Méltó helyen, áhítattal berendezve, amelyen ácsorogva átérezhetjük szentéletű uralkodónk megaláztatását, végzetes tragédiáját. Egy szobába sürítve egyetlen hatalmas erőfeszítés elbukásának minden tragikuma. Érdemes elmenni legalább egyszer mindenkinek, monarchistáknak többször is, amikor csak tehetjük. Magam is így teszek, az alábbi fotók a legutóbbi ottjártamkor készültek a minap. A délután verőfényes volt, a turisták rajzottak, mint a méhek. Jó lett volna tudni, hogy hányan gondolkodnak el a szoba szimbólumértékű jelentőségén.