Hazánk és Európa egy brit konzervatív szemével

Roger Scrutonnak az MTA-n tartott előadásáról

A sors talán némileg mulatságosnak is nevezhető fintora, hogy Roger Scrutonnak, a brit konzervativizmus egyik vezető kortárs filozófusának útja éppen az esztétikától vezetett a politika irányába, ahogyan nagy példaképének, a modern konzervativizmus egyik „alapító atyjának,” Edmund Burke-nek is. Az elsőre talán nem triviális kapcsolat értelme a felszínes viszonyok és unalomig ismételt frázisok mögött rejtőzik. A konzervativizmus értelme bizonyos szempontból úgy is megragadható, mint a „szépség politikája” (Burke), a kifinomult és arisztokratikus forma tisztelete, amely szemben áll a modernitás prózaian sivár, tömegszerű és homogén látképével, a tágan értelmezett “szocialista realizmussal,” az ideológiai absztrakciók és a politikai sémák terméketlen, üres, unalmas funkcionalizmusával.

Scruton Budapesten, az MTA dísztermében  tartott előadásának témája azonban nem a művészet, hanem a nemzetállam és az olyan nemzetek feletti struktúrák viszonya volt, mint amilyen például az Európai Unió. Nézete szerint az ilyen „birodalmi” struktúrák a helyi viszonyokat figyelmen kívül hagyva tesznek erőszakot a fennállón, vagyis a mi esetünkben a „nemzetállamnak” a felvilágosodás után kialakult koncepcióján, azáltal hogy egy elvont-ideologikus sémarendszert erőltetnek rá a „nemzeti karakterek” diverz valóságaira. Ebből fakad mindaz a politikai meghurcolás, amelyet Magyarország jelenlegi kormányának el kell szenvednie: amikor a baloldali értelmiség az engedetlent „fasisztának” vagy „nacionalistának” kiáltja ki csupán egy olyan  mechanizmus mentén szerveződik, amelyet már a francia forradalom politikai ideológusai is használtak, létrehozva a „reakció” és a "forradalmi éberség" mítoszait.  

Scruton érvelése ismerős lehet mindenkinek, aki tud a felvilágosodás-kori vitáról, amelyet Burke és de Maistre a francia forradalom támogatóival folytattak az emberi természet absztrakt-elméleti univerzalitásáról alkotott filozófia nyomvonalát követve, és amely koncepciót a két konzervatív gondolkozó minden realitást nélkülöző ideológiai kreációnak bélyegzett. A klasszikus brit konzervativizmusra jellemző felfogás továbbgyűrűzik Scrutonnál a központosítás elutasításában, amelyet az Európai Unió „balos” előfeltevésének lát, elutasítva a homogenizációra való törekvést, amely minden esetben kizárja a szubszidiaritást és amely könnyen egy centralizált bürokratikus apparátus „demokratikus zsarnokságába” torkollhat. Scruton az EU-t birodalomnak nevezte, amelynek struktúrája szembemegy a nemzetállammal, ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy „Angolként egyébként a birodalom lehetősége, nincs ellenemre.” Nem a birodalmi eszmével van tehát problémája, hanem sokkal inkább annak torz, fals megvalósítási formájával.

Az EU bürokratikus apparátusával, az ideológiai-politikai elittel kapcsolatban azt a bírálatot is megfogalmazta, mely szerint ez az elit egyértelműen elszakadt a választóitól, az Unió átláthatatlan bürokratikus rendszerében képtelenné válva a képviseleti elvből következő felelősség hordozására és kibontakoztatására, a felülről „oktrojált” szabályozások ellenében a brit filozófus az alulról építkező politikai közösségek mellett tört lándzsát. A kontinentális konzervatívok számára akár megütközést is kelthetne ez az olykor a „bázisdemokrácia” híveit idéző érvelési mód, Scruton azonban természetesen egészen mást ért a demokrácia fogalma alatt mint a baloldaliak, számára a demokratikusság kritériuma elsősorban a képviseleti elv vagyis az állami zsarnoksággal szembeni ellensúlyok klasszikus  Locke-i és Hume-i megközelítésének teljesülése, és nem a „tömeg uralmának” vagy az ezzel szoros összefüggésben álló „egyenlőség” fals koncepciójának baloldali-egalitárius állítása. [1]

A filozófus azt is hangsúlyozta, hogy a nemzetben kifejeződő „kollektív mi” határozottan szemben áll az individuumra alapozó liberalizmus atomizáló tendenciáival, és ez egy egyén feletti struktúrához való hűség és azonosulás jegyében állva megerősíti az egyén elkötelezettségét a társadalom iránt, a nemzeti „egésznek” tehát előfeltevésként meg kell előznie a fragmentált „részeket.” Scruton kitért még emellett az európai kultúra keresztény alapjaira is: - habár tudvalevő, hogy maga nem hívő – fontosnak tartotta megjegyezni és dicsérni az új alaptörvény ide vonatkozó passzusait.

Scruton előadása színvonalas volt és gondolatébresztő számunkra, habár nem minden pontjával és vonatkozásával értünk egyet. Magyarország jelenlegi kormányával szimpatizáló megjegyzéseit ismert politológiai és politikai-filozófiai előfeltevéseinket tekintetbe véve csak igen limitált értelemben tehetjük magunkévá. Talán szerencsés lett volna az is, ha kitér egy kicsit a „nacionalizmus” és a „patriotizmus” közötti különbség tárgyalására (ahogyan például a két nappal korábban előadást tartó John Lukács is tette), illetve árnyalja a „nemzetállam”  koncepcióját: a nacionalizmussal összeköthető 19. századi nemzetállam elképzelését ugyanis magyar konzervatív szempontból határozott alászállásnak kell értékelnünk a „nemesi nemzet” azt megelőző felfogásához viszonyítva. Az így anticipált nemzetállam, és a homogén nemzetfogalom, „az egy magyar politikai nemzet” minden kétséget kizáróan az Osztrák-Magyar Monarchia sajnálatos bomlásának (vagy inkább bomlasztásának) egyik drasztikus tényezőjévé vált. Az arisztokratikus, a monarchikus és dinasztikus elv pozitívumai sem kerültek elő az előadás folyamán, nem tért ki rá, hogy ezek vajon nem képviselhetnének-e egy „harmadik alternatívát”  meghaladva a nemzetállam és a nemzetekfeletti struktúrák antagonizmusát. A kortárs politikai filozófiai irodalomban tájékozott olvasóközönség számára ugyanakkor nem lehet titok, hogy Scruton szimpatizál a monarchia eszméjével, interjúk, cikkek és tanulmányok tucatjaiban tett már erről tanúságot, fontosnak tartja, hogy hazája Nagy-Britannia alkotmányos monarchia, és igencsak kritikusan szemléli a monarchia elvének egyre erőteljesebb háttérbe szorulását a modern világban.

Jobb és bal

Manapság sokszor és sok helyen halljuk felmerülni a következőket: a jelenkorban a „jobboldaliság” és a „baloldaliság” fogalma már nem jelentenek olyan magától értetődő politikaelméleti irányvonalakat, amelyet mindenki egyértelműen  el tudna különíteni egymástól, ezek a „címkék” már nem takarnak reális tartalmakat, tulajdonképpen elavultak. A jobboldalinak bélyegzett pártok például gyakran olyan irányvonallal azonosulnak, amelyet hagyományosan a baloldal eszköztárát alkotják (lásd pl. a „red tory” kifejezést az Egyesült Királyságban) a baloldal pedig nem egy esetben használ fel olyan elemeket amelyek hagyományosan a jobboldalhoz társíthatunk.  A királypártiak között is hallani olyan hangokat, amelyek szerint a monarchia „egyesítő” eszméje a bal és jobboldali „megosztottság” fölött állva, mintegy végérvényesen szükségtelenné tenné ezeket, feloldván egy érdekegyesítő szintézisben.

Egyetértünk azzal, hogy a "baloldal" és a "jobboldal" valóban elég szerencsétlen kifejezések, - talán azért is, mert felettébb baljós csillagzat alatt születtek: a „nagynak” csak bizonyos fekete humorral élve nevezhető francia rebellióhoz kapcsolódóan. Ettől függetlenül szerintünk lehet, sőt bizonyos körülmények között szükséges is ezeket a fogalmakat használni, igaz csak akkor, ha pontosítjuk az idevonatkozó meghatározásainkat. A fogalompárt lehet  éppen a - szűkebb történeti értelemben vett „modernitás” termékeinek is tekinteni -, de azt már nem mondhatjuk, hogy úgymond a "francia felvilágosodást" megelőző időszakban ne léteztek volna legalábbis olyan, ezekkel paralelnek nevezhető jelenségek, amelyeket visszamenőlegesen, mint baloldali és/vagy jobboldali jellegű politikai formációkat lehetne értékelni és azonosítani. Ha szeretnénk egy rövid – és ebből következően sajnos némileg szimplifikáló – definíciót adni a jobboldaliság és a baloldaliság lényegéről akkor szerintünk a leghelyesebb az volna, ha ezt a szabadság és az egyenlőség  ellentétes értelmű viszonyával világíthatnánk meg. Amíg a baloldaliság szerint a szabadság előfeltétele az egyenlőség, addig jobboldali szemszögből az egyenlőség nem más, mint a szabadság tagadása. Jobboldalinak ilyen értelemben az tekinthető, aki elismeri hogy a világnak van egy bizonyos hierarchikus ontológiai struktúrája, (amelyet mi „a természetes rendnek” hívunk) a dolgok lényegileg különbözőek, tehát szabadságuk éppen egyenlőtlenségükben nyilvánul meg. A baloldal szerint viszont ilyen értelmű különbözőség nem létezik, az egyenlőtlenség tehát: bűn. A baloldal éppen ezen meggyőződéséből kifolyólag szeretne mindent egy szintre hozni, (egalitarizmus) ezt vélve igazságosság lényegének. A baloldal számára tehát nem létezik a „természetes rend” fogalma: alapelve a hasonlóság, az izonómia. Kuehnelt-Leddihnt idézve: „Az egyenlőség csak akkor lehetséges, ha elmozdítjuk a hegyek csúcsait és feltöltjük a völgyeket.”

A néven ugyan nem nevezett „baloldaliság” már jóval 1789-et megelőzően jelen volt a világban. Az 1642-es kezdetű angol polgárháború folyamán a királyt vérpadra küldő, majd a diktátori hatalmat is megkaparintó Oliver Cromwellt például nehéz lenne nem baloldalinak nevezni. Nem is beszélve azokról, akik még nála is jóval baloldalibb eszméket vallottak, például a levellerekről (a kifejezés tükörfordítása: „egyenlősítők”), sőt olyannyira létezett baloldaliság, hogy a náluk is radikálisabb ú.n. diggerek, már be is vezették néhány kisebb közösségben a kommunizmust. (Egészen addig persze, míg ki nem irtották őket a saját korábbi elvbarátaik.) Érdemes utánanézni, hogy ezek a nézetek miből táplálkoztak. Sokkal inkább vallási, mint kifejezetten politikai eszmékből: gyökerük a kálvinizmust tovább radikalizáló puritanizmus, amely már XVI-XVII. századi virágkorában is nagyon sok olyan elemet tartalmazott, amelyet a későbbi, tisztán politikai baloldal felhasznált. (Carl Schmittet idézve nem feledkezünk meg arról, hogy politikai fogalmaink mögött általában teológiát találunk.) Közel két évszázaddal a polgárháborút megelőzően vizsgálhatjuk a husziták és a táboriták utópikus elképzeléseit is - a vagyonközösségre és földközösségre (és egyéb bizarr gyakorlatokra, például „nőközösségre”) - épülő "társadalmak" létrehozásával kísérleteztek az egyenlőség jegyében. Erről a későbbi „radikális baloldaliak” még álmodni sem mertek. Ha még korábbra megyünk vissza az időben, akkor a középkorban baloldali vonásokat fedezhetünk fel John Wycliff „politikai teológiájában” és az angliai lollardok tanításaiban, vagy a dél-francia katharok, és valdensek/albigensek, valamint a balkánon elterjedt bogumilok nézetei között is. De ha egészen a "gyökerekig" akarunk ásni, akkor vizsgáljuk meg a görög-római antikvitás cinikusainak vagy azoknak a "szofistáknak" a nézeteit, akik totális relativizmust, egyenlőséget, ateizmust, materializmust és szkepticizmust hirdettek, az olyan filozófusok fellépését szinte „kiprovokálva” mint Szókratész vagy Platón. Jogosan mondhatjuk tehát, hogy "baloldaliság" (vagy legalábbis valami, ami azzal párhuzamba állítható) mindig is létezett, a különbség csupán annyi, hogy a múltban a jobboldal-ekvivalens nézetek voltak dominánsak, a jelenben viszont szinte már nem is beszélhetünk ilyen értelmű jobboldaliságról, csupán a baloldal különböző "árnyalatairól." Számunkra, akik a jobboldaliságot a fent meghatározott értelemben valljuk, nem lenne célravezető ezt a dichotómiát "meghaladni" - ebből újabb identitásvesztés következne, amelyből természetesen megint a baloldal profitálna.

A királyság kérdéséhez konkrétabban is kapcsolódva: az is felmerült, hogy vajon egy esetleges  „baloldali” kormányzat léte hogyan lenne összeegyeztethető az alkotmányos (és nem „ceremoniális”) monarchia általunk vallott koncepciójával. A király a nép beleegyezésével és a nép javára kormányoz, éppen ezért nem fogadhat el egy olyan kormányzatot, amely inherensen egalitárius, vagyis monarchia-ellenes, hiszen (ha valóban és nem csak nevében „baloldali”) olyan reformokat eszközölne, amelyek végül magát a rendszert lehetetlenítenék el.

Ezzel kapcsolatban azt mondhatjuk, hogy intranzigens baloldali kaphat bármennyi kedvezményt elképzeléseinek véghezviteléhez, attól nem lesz a királyság híve, ezzel szemben a monarcha komoly híveket veszíthet el az ilyen kedvezmények adásával. A baloldaliság szerintünk teljes egészében patológia, nem pedig "egy másik út a haza boldogulására." Ha a király szerepe csupán annyi lenne, hogy egyszerűen rábólint a „többség” pillanatnyi akaratára, az semmilyen érdemi változást nem jelentene, és - mint ahogy már számtalanszor említettük - a magyar Alkotmánnyal mélyen ellentétes lenne egy „kirakat-monarchia” létesítése. 

A baloldali ember egy módon válhat a rendszer teljes jogú tagjává: ha elfogadja, hogy a nép nem legitimál, nem áll a király fölött, hiszen a király áll a nép fölött, minden hatalom Istené és a királyt végső soron nem az köti, hogy a nép adott esetben a rövid-távú érdekeit követve kire voksolt, hanem az ország hosszabb távú jólétéért vállalt felelősége. Nos, ha pedig valaki ezt elfogadja, innentől kezdve pedig már nem nevezhető baloldalinak. (Pontosan ez a gyakorlat működött egyébként az Osztrák-Magyar Monarchiában is, ahol a kifejezetten baloldali pártok, mint a szociáldemokrata és a kommunista, nemhogy kormányt nem alakíthattak, de még a parlamentben sem volt helyük.)

Szinopszizmus és egyetemesség

Egy dolog ami nagyon tetszik a kereszténységben, hogy mindenre kiterjed. A tanítás tele van paradoxonnal (látszólagos ellentmondással). Egyszerre vagyunk a "tartsd oda a másik orcád" és a "Nem békét jöttem hozni, hanem kardot." vallása. Egyszerre vagyunk Avilai Szent Teréz és Szent Edith Stein valamint Tours-i Szent Márton és IX. Szent Lajos vallása. Egyszerre vagyunk jámbor és harcos. Ez persze nem káoszt jelent, hanem pont annak ellentétjét: szinopszizmust (együttlátást) és egyetemességet. A rosszat jóval viszonozni, viszont amikor kell, akár háborút indítani, megbocsátónak lenni, szeretni az ellenségeinket, de küzdeni, minden áron az Igazságra és a jóra törekedni, védeni szeretteinket, az Egyházat és a hazát. Ha valaki helyesen éli meg hitét, az mindenre választ ad, megmutatja az utat bármely helyzetben. Ha úgy érezzük, hogy nincs válasz, az nem a hit és a tanítás egyetemességén esett csorba, hanem akkor mi nem ismerjük azt megfelelően. Az együttlátást és az egyetemesség megélését (mely az egyetlen helyes út) egy dolog segíti elő: ha mindent Istenhez (az abszolútumhoz) mérünk és ezáltal semmilyen földi, materiális dolgot, gondolatot nem abszolutizálunk, nem hozunk létre ideológiákat, politikai vallásokat.

A konzervativizmus tulajdonképpen ezt próbálja megvalósítani a társadalomban. Nyilván mivel a politika és így a konzervativizmus is teljesen emberi, ez sohasem lesz, nem lehet teljes és tökéletes. Az elnevezés is kicsit reakciós: a fontolva haladó, szkeptikus gondolkodás szülte, a "progresszióra" válaszul jött létre. Értékvédő, amit eddig létrehoztunk és tudjuk, hogy jó, működik, azt ne dobjuk ki, ne rohanjunk annyira, nézzük meg egy másik nézőpontból is és hasonló hozzáállások egyesítése a konzervativizmus. Az irányzathoz, mentalitáshoz sokkal jobban illene az egyetemes vagy normális, esetleg egészséges elnevezés. A konzervatív magatartása szemlélődő, cselekvése inkább reagáló (reakciós) ritkán kezdeményező. És ez rendben is volt a régi rend idején: tulajdonképpen csak reakciósnak, ellenforradalmárnak kellett lenni, a normalitást és a legitim hatalmat védeni, az abnormitás ellen föllépni, ha kellett, mert a forradalom nyert, a rendet helyreállítani.

Ám de mi van ma? A régi rend sehol, a forradalom győzött, a szabadságharc (1956) elbukott, azóta egy konzervatív vonulatnak még csak a látszata sincs meg, ha valami pozitívum történt akkor az az, hogy 1957-es alapokról 1946-os alapokra tértünk vissza. Győzelem ez? Semmiképp, ezt is a pártállammal való együttműködéssel érték el a politikusok. Amit pedig 1989-90-ben létrehoztak az a letargia és közöny országa. Ahogy a nem épp baráti Csoóri Sándor jellemezte a Kádár-korszakot, az szerintem a mai napig tökéletesen leírja ezt a mai köztársaságot is: "[...] kallódók, meghasonlottak, önpusztítók szédelegnek a társadalom minden szegletében. Becsapottak, igazságnak fölesküdött alkoholisták, a szocializmus kikosarazott vőfélyei, koravén bölcsek, legyintők, egykedvű állampolgárok, akik az ország albérlőinek érzik magukat." Mert ez dominál, a közöny és az igénytelenség. Mit csinál itt a konzervatív? Honvéd lesz, hogy az illegitim rendjet védje? Publicista, hogy a kortárs narratívát támogassa? Vagy lesz valóban konzervatív és egy ország röhög rajta?

Mert a rend amit védünk eltűnt körülünk. Nem lehetünk ugyanazok, mint száz éve voltunk. Alkalmazkodnunk kell, de mit jelent ez? Nem lehet a körön kívülre tekinteni? Egy konzervatív bizony egy új, a normalitáson kívül álló helyzeten találja magát és nem könnyű eligazodnia a patologikus állapotok közt. Ám az alkalmazkodást is csak az eszközeinkre érthetjük. A normalitásnak csak a maradványai vannak meg, azokat védenünk is kell természtesen, de a nagyvilágban az abnormalitás uralkodik. Igen ám, de hiszen a konzervatívnak anakronisztikus lenne megmaradni ugyanannak: bármilyen a rend és a hatalom én azt védem a támadásoktól? Ha kommunizmus van kommunista vagyok, ha nemzetiszocializmus náci, ha liberális demokrácia és köztársaság van, akkor köztársaságpárti vagyok? Ám ezt nem lehet, a konzervatívnak, az ellenforradalmárnak stratégiát kell változtatnia, hiszen megváltoztak a körülmények. Mai eszközökkel monarchistának, konzervatívnak lenni, ez a feladat, nem pedig belátásból köztársaságpártinak. Nyilván marginális és nem téma, de nem is tömegmozgalom a cél, hanem, hogy felvillantsuk a reményt ebben a közönyös és igénytelen országban: volt és még lehet is jobb! A feladat tehát adott: nem behódolni a status quo-nak, hanem a régi rendet védeni, annak helyreállításán küzdeni, akkor is, ha az már teljesen eltűnt, természetesen figyelembe véve az azóta eltelt időt. Hiszen pont akkor vagyunk rossz konzervatívok, ha akár teljesen abszurd módon, akár a vox populi-t követve racionalizálva álláspontunkat azt védjük ami van. Akkor is, ha az nem méltó védelemre, ha teljesen ellentétes lenne egy konzervatív állásponttal. Hiszen ez az eszközeink változatlanságát jelentené, úgy, hogy a helyzet, nagyon is változott. És ez anakronizmus.

Királysággal a nemzet egységéért

"A mindenkori köztársasági elnök nem testesítette meg,
nem testesíti meg és nem is fogja megtestesíteni
a "nemzet egységét". Ezt elvárni politikai álszentség."

Desuetudóval a nemzetegységesdi ellen

Egy egész korrekt, tisztánlátó bejegyzés jelent meg a szabadelvű jobboldali (??????), szerintem inkább polgári liberális Jobbklikk.hu véleményportálon és az érdekesség arrafele, hogy ez nem ritkaság. Szánthó Miklós tisztába teszi, hogy mit nem érdemes elvárni a köztársasági elnöktől, és ezt mi is mondjuk már egy ideje. Ezek után tovább megy és letisztázza, hogy az az alaptörvényi kitétel, hogy a köztársasági elnök megtestesíti "a nemzet egységét" az "politikai értelemben hamis [...], számonkérhetetlen és modoros". Üti a civilek és számonkérők elempés álszentségét, majd jön a legfontosabb rész: a köztársasági elnöknek nincsen előképe, nincsen hagyománya, a köztársasági tradíció nemlétező, majd üdítő cinizmussal folytatja, hogy ki is lehetne az az előkép: "Kossuth? Nem volt ő köztársasági csak kormányzó-elnök. Károlyi Mihály? Mint egységesen megítélt előkép? Tildy, Szakasits netán Straub F. Brúnó? Ugye viccelünk?". A köztársaság lehetetlensége és az államfő egységesítő erejének hiánya egyértelmű a cikk alapján, ez egy "politikai megbízatás" és a sikertelen jelöltek is mind pártpolitikusok voltak, de a "regnáló" (:S) elnökök sem voltak soha függetlenek. A bejegyzés ezt is végigveszi, Göncztől Áder Jánosig. 

Jakobinus majmok.

Szánthó kéri, hogy felejtsük már el ezt a nemzetegységesdit és ne várjuk el a köztársasági elnöktől, hogy megtestesítse a nemzet egységét, hiszen - politikai pozíciója miatt - ez nem elvárható. Ez igaz is. Mi a szomorú? Hogy egy államfőtől elvárható kéne, hogy legyen és ezt államfőink (egy alkotmányellenes kivételtől eltekintve) IV. Károlyig bezáróan meg is testesítették, de még talán Horthy kormányzótól sem lehetne ezt elvitatni. No jó, de akkor mi a gond? Hát bizony a konklúzió.

Ez két részletben jön, először a szokásos, számomra most is érthetetlen szöveget halljuk: "[...] mivel jó konzervatívok vagyunk, és így jó realisták is, [eddig rendben] elfogadjuk, hogy ez a jelenlegi helyzet, amin nem érdemes és lehetséges változtatni." ....MICSODA?? 

És nálam ez üti ki mindig a biztosítékot, ez színtiszta defetizmus, ráadásul úgy, hogy a "nem érdemes" van előbb. Aztán a nem lehetséges. Nem értem, hogy lehet a monarchizmus ellen a realitásokkal jönni; a realitásoknak a módszereidet kéne meghatároznia, nem a világnézetedet. A világnézetet határozza az meg, hogy mi a helyes. Komolyan, ha ez a mulyaság régebben ilyen elterjedt lett volna, ha ez motiválta volna a francia, magyar, orosz vagy spanyol ellenforradalmárokat, akkor még mélyebben lennénk a sötétségben (rendben, az akkori helyzetek jóval súlyosabbak voltak). Persze lehet mondani, hogy ebből csak kettő győzött, de a francia és orosz testvéreink is megkapták örök jutalmukat a túlvilágon és nekünk is mindig a hőseink lesznek. De oké, nem lehetséges. Legyen az ember teoretikus monarchista, az is egy lépés. Nade, hogy "nem érdemes"? Hogyan is vagyunk akkor jó konzervatívok, ha azt mondjuk, hogy a teljesen hagyománytalan és működésképtelen, kaotikus, toldozgatott-foldozgatott és a dei gratia elve valamint a népszuverenitás talaján állva is illegitim köztársasági rendszert megváltoztatni "nem érdemes"? Azt hittem, egy konzervatív, aki mindenre a hagyomány fényében tekint, annak alapvető, hogy ilyenek ellen küzdeni kell. Így azt az embert még (talán) el tudom fogadni konzervatívnak, aki azt mondja, hogy nem lehet változtatni a rendszeren, de aki azt mondja, hogy nem érdemes, az még távolról sem az. 

Ilyet, csak Habsburgban.

"XXI. századi köztársaságból nem lesz XIX. századi királyság." Kezdve azzal, hogy ez a köztársaság egyáltalán nem huszonegyedik századi, inkább posztkádárista (még az alaptörvénnyel is), ki is akar XIX. századi királyságot? Humorvadászok szokták kérdezgetni tőlem, hogy "hé, te konzervatív vagy, akkor te nem használsz mobiltelefont?". És internetet sem, valamint a lovamon megyek munkába. XXI. századi királyságot akarunk, a hagyomány fényében, elvek mentén, de ne feledjük már, ezek a princípiumok örökök (király, Egyház, kicsi de erős állam, alacsony adók, szubszidiaritás, vármegyék, szabadság stb.) és ma is tökéletesen alkalmazhatóak. 

Jé, itt van.
[(VI.) Ferdinánd m. kir. herceg, trónörökös]

A végső konklúzió pedig, mivel ugye a jó, szalonképes és reális konzervatív még véletlenül sem akar visszanyúlni a hagyományhoz, az pedig tény, hogy a köztársasági elnök semmilyen egységet nem tud megvalósítani, nemhogy a nemzetit: a desuetudo. Ez alapvetően "törvényrontó szokás"(1), melyet Szánthó Miklós nem helytelenül úgy definiál, hogy "[...] az, amikor egy érvényes és hatályos jogszabályhelyet egész egyszerűen nem alkalmaznak. Vagy azért, mert történeti okokból értelmét vesztette, vagy azért, mert eredendően tévesen alkották meg, alkalmazhatatlanná vált." Valóban, mint utolsó mondatában mondja, az élet egyszerűbb lenne ránk erőltetett politikai tabuk nélkül, de nem nagy dolog ez kicsit ahhoz, hogy elvessük? A nemzet egységét a köztársasági elnök nem tudja megtestesíteni (egy), Magyarországnak volt egy rendszere 946 éven át, amelyben az államfő meg tudta (kettő), ez ma is, több országban is remekül működik (három), nem vesztenénk semmit azzal, hogy a köztársaságot kidobjuk a szemétbe (négy), a konzervatív mindent a hagyomány fényében néz (öt). Úgy érzem, hogy csak össze kell kötni a pontokat, majd rációt és logikát használva eljutni az eredményhez (gy.k.: királyság), ám ehelyett Szánthó uram itt nem értelmezhető tabudöntögetést és (implicite) belenyugvást javasol. Ez pedig soha nem volt a konzervatívok útja.

(1) Földi András, Hamza Gábor: A római jog története és institúciói. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2009. p. 78.

Közkatyvasz

Érdekel, hogy jelenlegi politikai erők hogyan viszonyulnak ideákhoz, a történelemhez és ez minden aktív monarchistával így kell, hogy legyen, hiszen ez egy kiindulási alap (hic et nunc), valamint fölmérésnek és tapasztalatnak sem utolsó. Így hát, mint a nagyobb hivatalos állami ünnepeken már pár éve mindig, a nyakamba vettem székesfővárosunkat, hogy ismerkedjem az illegitim köztársaság prevalens közéleti véleményformálóinak a véleményével, főleg ami az adott történelmi évforduló és a jelen kapcsolatát illeti. Hát tüntetésen jártam, szinkretizmust láttam! 

Az első helyszínen ahol jártunk, az Egyetem téren a közélet legvállalhatatlanabb embere, a köztársasági harcos Gyurcsány Ferenc tartotta éppen ünnepi beszédét. Ennek a sajnálatosan sérült embernek különösen hálásak lehetünk, hiszen egyértelművé tette, hogy köztársaság=baloldal valamint szétszakította az MSZP-t. Idén is hozta a formáját. Beszéde kellemesen csapongó volt, megtudtuk, hogy a DK "szabadelvű" és, hogy szerinte "Európában a szabadelvűségnek nincsen alternatívája" (tekintélyelvű katolikus birodalom?). Ám az ilyen vasdemokratáknál mindig az a legérdekesebb, hogy hogyan állnak a demokráciához; az addig demokrácia, amíg tetszik nekik az eredmény! Gyurcsány Ferenc ugyanis kijelentette, hogy a Fidesz-KDNP kormány nem legitim és nem legális. Mi persze tudjuk, hogy nem legitim a kormány, hiszen Istené minden hatalom, csak ő legitimál, a nép nem, márpedig a keresztény államberendezkedés, pláne Magyarországon, az a királyság, de ő demokrata! Nála: vox populi, vox Dei. Tehát úgy tekinti, hogy a nép legitimál, ami demokrata szempontból egy dolgot jelent Gyurcsány nem vallhat mást, mint, hogy a Fidesz-KDNP kormány legitim. Hiszen megszerezte a szükséges számű szavazatot, a két forduló közt, amikor kétséges volt a kétharmad, köztudott volt az is, hogy új "alaptörvény" lesz, tehát a Fidesz a "demokratikus legitimációt" (mily torzszülemény!!) megkapta. Igen arra, amit csinál. Akár diktatúrát is. Jakérem, az, hogy ez nem tetszik, meg lehet beszélni a plebs-el. Mi már jórégen megmondtuk, hogy ez egy lehetőség, hogy a demokrácia torz világában nincsenek meg a fékek, azok csak a királyságban lehetnek meg! A csökkent (vagy mégrosszabb: tudatosan romboló) politikus egy olyan, a beszédéhez méltó képpel zárta szavait, amire nemzeti nagyjaink forognak sírjukban: "Előre Széchenyi és Batthyány nyomán, a szabadelvűség útján, éljen Magyarország, éljen a köztársaság!" Uram borogass!!

Ez a kontextusterror némi szívbajt okozott nekünk, de nem volt idő, utunk a harcos antifákkal a 'millásokhoz' vezetett, ahol a 'civilek' 60-70 ezres tömege a szokásos lózungokat skandálta, de szerencsére ezúttal nem vették bele ókonzervatív, dinasztiahű és monarchista nagyjainkat a képbe. A szexizmus ellen küzdők beiktattak egy szexista (tényleg, bármit is jelentsen ez) "alternatív köztársasági elnököt", közben nagyon helyesen konstatálták, hogy Magyarországon már a köztársaság is csak egy egy alternatíva. Hála égnek! Hiszen a köztársaság alternatívája ezer éves királyságunk. Ám itt okosabbak nem lettünk, de legalább konstatáltuk, hogy vannak, akiknek kell március 15-e és tényleg jogosan vallják magukénak. A baloldal mellett a liberálisok is.

Utunk harmadik állomása a Jobbik megemlékezése volt, ahol sokk sokk után ért minket. Sokszor volt szó a nemzeti radikalizmusról, valamint, hogy hogyan álljunk hozzá és az is egyértelmű, hogy a nem végteleníthető nemzeti radikalizmus, mely csak időszaki válasz lehet; adhat nekünk konzervatívokat (jobboldaliakat, és így, monarchistákat). A tiszta világnézet azonban még távol van, marad a hatalmas katyvasz és a megtörtént valóságnak a jelenlegi helyzetnek a szolgálatába állítása. Március 15-e a nemzeti ünnep? Ebből kell valamit a beszédben kihozni, és igen, drága olvasó, így lett a Szent Szövetség és a Habsburg Birodalom a Szovjetunió és az Európai Unió szinonimája! Az a Szent Szövetség melynek monarchái szövetkeztek a sötétség, a forradalom erőivel szemben, mely fenntartotta a békét és mely 1848/49-ben is sikeresen mentette meg hazánkat a kossuthista terrortól, azt hasonlítják a bolsevik Szovjetunióhoz és a technokrata, élet, hagyomány és értékellenes EU-hoz? "A magyarok túlélték minden ellenségüket, a Habsburg Birodalmat, a Szovjetuniót és az EU-t is túl fogják élni?" Az amúgy jóval kevésbé labanc unokatestvérem ekkor már nem bírta tovább és hozzám fordulva kérdezte: most komolyan, akkor Károlyi jófej volt? 

Jogos a kérdés. Mert a gróf Károlyi Mihályt lépten-nyomon (jogosan!) szidó nemzeti radikálisok azt valahogyan elfelejtik: Károlyi hatalmas kossuthista kuruc volt, aki kilencven éves "honvédeket" mutogatott a patkánylázadás napján, melyet március 15-éhez hasonlított, 1918. november 16-át pedig a függetlenségi harc betetőzésének tartotta, hiszen nincsen Habsburg, nincsen királyság, dejónekünk! Károlyi Mihály Szegedi Csanádot hallgatva ujjongva tapsolt volna! Nagy a hatása a marxista történelemszemléletnek és sokan elfelejtik, hogy a történelem nem egy szikla, hanem egy folyó, a Dinasztia és a Haza kiegyezése megtörtént, maga Horthy is hatalmas tisztelője volt Ferenc Józsefnek. Nem kéne tehát a feszültséget mesterségesen generálni. 

A szinkretizmus bizony mindig visszacsap, hiszen Orbán Viktor "fülkeforradalmát" lefitymállva, a szónok Vona Gábor szavaira válaszolva az egyik néző azt ellenforradalomnak nevezte, tehát az ellenforradalmat egyértelműen negatív dolognak tartotta az úriember. A vicces ilyenkor már csak az, hogy november 16-án a nemzeti radikális párt pedig a győztes ellenforradalmat ünnepli a Szent Gellért téren! De uraim, akkor most melyik?

És valóban; a jövővel kapcsolatosan már nem az a kérdés, hogy ma ki a kuruc és ki a labanc (hacsak nem ami a köztereket illeti), de könyörgöm, ilyen óriási hibákat ne vétsünk már! És igen, én itt most pozitív kritikus akarok lenni, hiszen magam is voltam nemzeti radikális, sőt, a legtöbb konzervatív ott kezdi, ugródeszka az, de értsük meg: meg van a helye és ideje neki, nem lehet végteleníteni, perpetuálni, mert öncélú lesz és kifullad! És amíg Toroczkai László, a HVIM elnöke a hungarista októberi rendezvényre mondja azt, hogy az az egyedüli, ahol teljes szívvel részt tud venni, miközben a Jobbik rendezvénye csak pár sarokkal arrébb van és a mozgalom tiszteletbeli elnöke, Zagyva György Gyula a pártnak az országgyűlési képviselője, addig úgy érzem, hogy a lerendezett viszályok és a világnézeti tisztaság még nagyon messze van. Ám elárulok egy titkot: az nemzeti radikálisként nem is fog eljönni, ha az ember jobboldali, ahhoz konzervatívnak és monarchistának kell lenni.

Naiv festészet, naiv konzervatívok

Naiv festészet.
Azt hiszem nem szorul magyarázatra, miért említem ezt a stílust. Tekintsünk el attól, hogy kinek milyen az ízlésvilága. Speciel én nem vagyok oda a naiv festészetért. Habár elismerem létjogosultságát egy bizonyos szinten. A kifogásom inkább azon eszmei hézagokra vonatkozik, melyek a festmények, a megfestett személyiségek és azok szerepének értelmezése között jelennek meg.

Mindszenty hercegprímás Urunkat hiába próbálja ugyanis kisajátítani újabban a magát jobboldalnak nevező liberális keresztény (?) értelmiség és kormány. A hercegprímás nem volt sem langyos demokrata, sem modernista. Ő legitimista volt és meggyőződéses konzervatív egy életen keresztül. Úgy hiszem az emlékét nem moshatjuk össze holmi demokrata maszlaggal. Kádár János, egy életen át tisztességes (?) magatartását felfogni is képtelen vagyok. Nem is szeretném cáfolni.

Ez egy vicc.

A sort folytathatnám, de teljesen felesleges. Mindenki talál kivetnivalót, mindenki látja az apró csúsztatásokat, melyeket próbálnak lenyomni a torkunkon, hogy mindannyiunkat "középiskolás fokon tanítsanak" a magyar történelemre. Ismerve a mai magyar történelemoktatást a középiskolákban (tisztelet a kivételnek, ami hála Istennek van) ez sikerül is.

Teljes zűrzavar, kisajátítás, és helyenként poszt-marxista terminus technicusok. A figyelmet azonban egy dologra szeretném felhívni. Az Új Alkotmány születik (?) című festményre.

Kérem Uraim!

Ezt Önök sem gondolhatják komolyan. Szent István királyunk és ez a "jut is, marad is" alaptörvény. Ízléstelen. Én tisztában vagyok vele, hogy Önöket elevenen nyúzta volna meg a sajnos mai napig létező balliberális média és politikai garnitúra, ha helyreállították volna a jogfolytonosságot. Az azonban, hogy a konzervatív oldal szerepében tetszelegnek, enyhén szólva visszatetsző. Ez a föld olyan embereket adott nekünk, mint Mindszenty József hercegprímás, báró Lehár Antal, gróf Széchenyi István, Szent László, Szent István királyaink, és sorolhatnám. De nyíltan leírom. Nincs hova hátrálnunk! A baloldal bemocskol mindent, ami számunkra szent. Önök pedig megpróbálják sekélyes ideológiájukba belevonni, belerántani. Nem Uraim, nem hagyjuk. Nem Mindszenty Józsefet kell "szalonképessé" tenni. Nem és nem. Önöknek és a népnek kell elmerengeni, és végiggondolni: Vajon merre is tart Szűz Mária országa?

Mi volt a véleménye Horthy Miklósnak egy Habsburg vezetésű királyságról az emigrációban?

Újra és újra felbukkan* azok között is akik királyságban gondolkodnak, Horthy Miklós mint olyan "politikai szimbólum", akire a Habsburg ellenesség kapcsán illendő hivatkozni, aki egy rosszul értelmezett "nemzeti megoldást" jelképez a - Habsburg, vagy bármilyen más - elnyomással szemben. Ha ilyet állítunk, akkor sajnálatosan elfeledkezünk arról, hogy a történelem nem kő, hanem folyó. Horthynak a véleménye ugyanis a II. világháború végén és után, emigrációban nem a "trónfosztó kormányzóé" volt már minden jel szerint. A saját emlékirataiban ezt így fogalmazza meg, amikor Magyarország sorsáról elmélkedik, Ferenc József királyunk egykori szárnysegédje;

"Azon közé a kevesek közé tartozom, akik az Osztrák-Magyar Monarchia régi fényét és a Ferenc József uralkodása alatt élő népek szerencsés boldogulását a tényleges szolgálatban állók közvetlen szemléletén át tapasztaltam. (...) Én boldognak érezném magam, ha a dunai államok népeiből alakuló, hatalmas és szerencsés államszövetség élén a Habsburg-dinasztia törvényes örökösét látnám."

E mellett értekezik arról is, hogy mi a véleménye arról a helyzetről, amelyet ma Magyarországon még mindig (korlátozottan, ugyan, de) '"demokratikusnak", "felszabadultnak" hívnak. Az I. Magyar Köztársaság korszakáról (1946-1949) van szó a továbbiakban; "Magyarországon választásokra készülődtek, s ezek a kommunisták és a mindenható Vorosilov tábornagy nagy meglepetésére a kisgazdapárt számára hozták meg az abszolút többséget. A hazafiasan gondolkodó elemek mind erre a pártra szavaztak. Ez válasz volt az elszenvedett, kommunista módszerű "felszabadításra", és egyben határozott állásfoglalás Magyarország függetlensége mellett. De azok, akik hittek az ország demokratikus jövőjében, hamarosan csalódtak ábrándjaikban. Tildy Zoltán, a kisgazdapárt elnöke, nagyban hozzájárulét Magyarország teljes kiszolgáltatásához a kommunisták kezébe. (...) Azt sem ismerhetem el helyes megállapításnak, mely a mai Magyarországot vazallus (hűbéres) államnak nevezi, mert még a hűbérúr és a hűbéres között fennálló viszony is kölcsönös jogokon és kötelezettségeken alapszik. Szovjetmagyarországon [!] pedig ilyesmiről szó sincs. Magyarország megszállott ország, amelyben idegenek basáskodnak. Ez szó szerint igaz, mert a hatalmat ténylegesen gyakorló kommunista miniszterek szinte kivétel nélkül szovjet állampolgárok.".

Mindezzel kapcsolatosan csak az a kérése egy konzervatív, hazafias érzelmű monarchistának; olyan jó lenne, ha egyszer már a következetes történelmi szemlélet egy optimális minimum lehetne ebben az országban, ha sorskérdésekről beszélgetünk, főleg ha elméletileg van közös platformunk is. Egyszer csak megvalósul ez.

[* A kommenteket tessék olvasgatni.]

Konzervativizmus és realizmus.

Írta: Anthony Mario Ludovici.

Nincs olyan, hogy konzervatív vagy minőség-kedvelő osztály. Szintén nincs semmiféle szociális réteg szerinti megoszlás a konzervativizmus és az arisztokrácia által képviselt világnézeten belül és más meggyőződések között sem. Mivel az arisztokratikus és konzervatív tantételek egymást átfedik a rendíthetetlenség és a tekintély iránti lelkesedésben, valamint a kvalitatív értékeket megkövetelő közös alapelvükben, a társadalom minden szférájában megtalálják legjobb híveiket - azaz bárhol felbukkanhat az a típus, aki a dolgok és az emberek értékét ösztönösen minőségük alapján állapítja meg, valamint tisztán látja az idő szerepét és befolyását bármilyen értékes dolog létrehozásában.

A mesterember, aki munkájában lelkiismeretes és a lehető legtöbb időt szenteli a mesterségének megfelelő szakértelem elsajátítására, a művész, aki kritikájában önmaga irányában a legszigorúbb, és sohasem érzi elégedettségében befejezettnek tanulóéveit; az előkelő származású ember, aki tudja, miként vegye körül magát nem csupán valóban nemes emberekkel, de igazán fennkölt tárgyakkal is - emberekkel és dolgokkal, amelyek magukon viselik a minőség félreismerhetetlen fémjelét: az ilyen emberek valódi vagy potenciális arisztokraták, és semmi sem foszthatja meg őket ezen rangjuktól. Másrészről a herceg, akinek nincs érzéke a minőség iránt, aki szemet huny magában és másokban azon értékek és képességek hiánya felett, melyek osztályát kiváltságos helyzetébe emelték, aki nem tudja, hogyan vegye körül magát minőségi dolgokkal és emberekkel, és semmit sem tud arról, hogy idő szükségeltetik az értékes dolgok létrejöttéhez, épp olyan, mint a lelkiismeretlen mesterember vagy a kritikátlan és önelégült művész: természeténél fogva plebejus és züllött alak, akit semmi sem emelhet a született konzervatívok vagy arisztokraták körébe.

Az igazságon tett erőszak, hogy társadalmi osztályokat mindenestül megkísérelnek politikai pártokba kényszeríteni, talán az elsőleges oka annak a zűrzavarnak, ami az ország belpolitikáját illetően a közösségi érzületben fennáll. És épp emiatt nem lehet elégszer ismételni azt, hogy a konzervatív és kvalitatív döntésekre képes ember - nem az arisztokratikus uralkodóra gondolok - egy nagyon pontosan körülírható testi-lelki alkatú típus, amely minden osztályban felbukkan, és semmi esetre sem általánosabb a jelenlegi Lordok házában, mint egy szénbányában (*).

Az anthropológusok a bennszülöttek "kulturális potenciáljáról" beszélnek, ami alatt bizonyos népek képességét értik arra, hogy a kulturális szervezettség bizonyos fokára emelkedhetnek; gyakran hozzák fel Libériát, a nyugat-afrikai néger államot értelmezésük példájaként. A négerek, akiknek átadták Libériát, és akik nagyrészt az amerikai felszabadított rabszolgák leszármazottai, kultúrájukat kívülről kapták a jóindulatú európai népektől, teljesen kész alkotmánnyal, törvényekkel, és egyéb intézményeik rendszerével együtt. Ám a négerek "kulturális potenciálja" hamarosan feldúlta a ráerőltetett fehér kultúrát, és mostanra, az odalátogatók legújabb keletű beszámolói alapján a szenátusuk, a képviselőházuk, a hadseregük, a rendőrségük és az összes többi nem néger intézményük csupán holmi groteszk és szánalmas paródiáját nyújtja az általuk egykor jelképezett fehér eredetű rendszernek.

Egy éppen ugyanilyen "kulturális potenciál" csodás jelenségével magyarázható az a sarkalatos eltérés is azon emberek között, akik ösztönösen a kvalitatív, és azok, akik ösztönösen a kvantitatív értékek felé hajlanak, és az általuk kialakított társadalmi formák a lehető legjobban különböznek egymástól. Ha egy nemzet megoszlik ezen két típus között, kiegyezésük gyakran elégtelen és ingatag; és mivel a két társadalmi forma teljes egyesülése sohasem lehetséges, ennek folyománya az az állapot, amelyben a mai Anglia található, s amely nem más egy állandó és elkeseredett, egymást pusztító háborúskodásnál.

A kvantitatív értékekhez ragaszkodó emberek csoportja, amelynek ugyancsak minden társadalmi osztályból kerülnek ki tagjai, hajlik a felbomlasztás, az állhatatlanság és a hiábavaló változások felé, az előző fejezetben tárgyalt, minden emberben meglévő ösztönös konzervativizmus ellenére, mivel sosem ismeri fel az idő és a minőség közötti szükségszerű kapcsolatot. Konzervativizmusa így nagyrészt önérdek, pénztárca-aggodalom; és ha semmit sem birtokol, konzervativizmusa gyenge és esendő, mivel semmilyen önzés nem készteti a dolgok állandósága felé. Ennélfogva a konzervatív oldalon ezek az emberek megbízhatatlanok és elvtelenek, a nem konzervatív oldalon pedig anarchisták és felforgatók. Kulturális potenciáljuk kimerül az üzleti jómódban, kifejezésmódjuk pedig minden téren valószínűleg csúf és vaskos formát ölt.

A kvalitatív értékekhez ragaszkodó emberek csoportjának tagjai ugyancsak minden társadalmi osztályból kikerülhetnek, az előzőekkel szemben viszont az építés, az állandóság és a megőrzés felé hajlanak, nem csupán a tárgyak, hanem a családi jellemvonások és öröklött tulajdonságok terén is; a minden emberre jellemző ösztönös konzervativizmust itt erősíti az idő és minőség közötti törvényszerű kapcsolat mély megértése is. Konzervativizmusa nem csupán önzés, hanem egy stabil környezet fenntartására irányuló követelés és kívánság, mely gyakran a látszólagos önérdek ellenében hat, ám a minőség csíráinak megérlelését szolgálja. És ha valahol az önérdek tényezőként felmerül, ott is csak az elsőleges ösztönzés megerősítése lesz. Ennélfogva a csupán konzervatív oldalon ezen csoport tagjai erősek, elvi alapokon állók és konstruktívak, az arisztokraták körében pedig patrónusok, a tartós és szép dolgok kiválasztói és serkentői lesznek, akár személyeket, akár nemzetük vagyonát tekintve. Kulturális potenciáljuk határait a társadalmi szervezet tökéletesítésében, és az emberek, illetve környezetük szépségében éri el. Kifejezésmódjuk a szépség formáját ölti magára.

Az előző csoport anyagi sikeressége, amely életének fő jelentőségét adja, a sokszorozódásukhoz vezethet és gyakran vezet is; elszaporodásuk bekövetkezése sokkal valószínűbb abban az esetben, ha az uralkodó értékek az őket jellemző partikuláris tevékenységeknek kedveznek.

Ezzel szemben az anyagi sikerekkel való viszonylag csekély törődés, amely az utóbbi csoportot jellemzi, s amelyet nagyrészt eláraszt a minőségre és szépségre törekvő elsőleges indíték, alárendelődhet, vagy a mennyiség szolgáinak kezében meg is semmisülhet, ha a fennálló körülmények nem védelmezik. Ilyenkor a nemzet azon része, amely a legértékesebb minőségeket és emiatt a stabilitás fő eszközét szolgáltatja, hanyatlásnak indul és elvész.

A maga vonásait a tükörben szemlélő Szépség csak egyetlen gonoszt ismer, amelyet minden erejével elűzni kíván, és ez a Változás. Az ügyes plasztikai sebészt azonban, aki felkínálkozik, hogy arcvonásait operáció révén - ha mégoly csekély mértékben is - tökéletesítse, ő azonnal kiutasítja. És igaza van.

Ezzel szemben a Csúfság, mely bár nem megváltoztatható, mégis valamicskét szépülni vágyik az operáció által, a sebészeket bőségesen ellátja jövedelemmel és szentélye ezeket az urakat folyton nyitott kapukkal várja.

Ezt az egyszerű példázatot nem szabadna elfeledni, amikor a fentebb ismertetett két csoport értékét és gondolkozásmódját mérlegeljük, különösen a változás és az ún. "fejlesztés" kapcsán. És ha egy jelenleg fennálló társadalomban, ahol állandóan vagyonokat áldoznak a változtatásokra, és nyüzsögnek a „szépítgető sebészek”, az egyetlen bölcs dolog azt feltételezni, hogy a mennyiség gazdag kiszolgálói állnak az élen, és alkotásaik a csúfság jegyében születnek.

(...)

(*) Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi Lordok háza semmilyen értelemben véve nem arisztokratikus urakból áll; újoncai semmiképp sem azáltal kerülnek kiválasztásra, hogy birtokolják -e a megfelelő uralkodói kvalitásokat, vagy egy alsóbb társadalmi rétegben, nevelés és fegyelem révén generációkon keresztül megszerezték -e ezeket; egyszerűen a kereskedelmi-üzleti életben, a jog vagy a zsurnalisztika területén, a pártpolitikában, vagy a hadseregben és a tengerészetnél elért sikereik alapján választják ki őket. De még így is egy sokkal jobb és hatékonyabb szervezet, mint az alsóház.

Fordította: Umenhoffer István.

Első, teljes megjelenés; Északi Korona XXV. szám. Az itteni részlet fordításához köszönjük a fordító személyes engedélyét.