Dessewffy Aurél gróf emlékezete

Dessewffy Aurél gróf (1808-1842.)

"Kétes úton jártál, kevesektől értve, s ha célod / Nagy vala, elfedezé azt kor előtti halál. / Díjzatlan ha jeles, meg nem büntetve ha vétkes, / Élve, temetve talány hagytad el a honi tért. / Nem veszténk-e nagyot? kérdjük most aggva magunkban, / S a szent nemzetiség angyala súgja: Igen."

Vörösmarty Mihály: Dessewffy Aurél.

"Tinektek, ugy látszik, Éjszakamerika van fejetekben. Ott igen is a foederatio actája által némelly és épen a legfontosabb tárgyak az egyes statusokra vannak bízva, és kivéve a középponti törvényhozás befolyása alól. Ilyen p. o. a rabszolgaság kérdése, melly felett a congressusnak határozni nem szabad, nehogy a rabszolgát tartó, kisebbséget képező statusok a másik rész által leszavaztassanak. De itt elfelejtitek a legfontosabb különbségeket. Az első különbség az: hogy Amerika respublika, hol az eredeti pactum conventumok foglalják magukban kivétel gyanánt e feltételeket; mi pedig Monarchiában élünk, hol az alaptörvények törvényhozást a fejedelem hozzájárulása nélkül nem ismernek; itt a status és törvényhozás egysége a fő eszme, annak megtartása a főfeladás; itt nem lehet félni, hogy egy megyei érdek a másikat elnyomja az országgyülésen, mert ott van egy neutralis kiegyenlítő hatalom, a korona, mellynek hatóságát Amerikában a praesidens vetója felette gyarlón pótólja." [Kiemelés tőlem. - P.A.]

Törvényhozás és a megyei hatóság viszonyai. - Honoratiorok.

X.Y.Z. könyv. Pest, 1841. 8. p.

"Nálunk Magyarországban jelenleg a politikai eszmék így állanak egymás ellenében: népszerű és nem népszerű eszmék. Ez a népszerűség vagy népszerűtlenség teljességgel nem mértéke az eszmék helyes vagy helytelen voltának; mert a történetek évkönyvei bizonyitják: hogy ugyanazon népeknél, ugyanazon körülményekben a legkülönbözőbb eszmék, vélemények s politikai rendszerek voltak felváltva, népszerűk és népszerűtlenek, az igazság pedig ugyanazon körülmények közt csak egy lehet. Jelenleg Magyarországban népszerű azon politikai iskola, mellyet kat exochen a mozgalom pártjának lehet nevezni: népszerűtlen az, melly e mozgalmat mérsékleni, a törvényes formákhoz kötni, bizonyos elveket tiszteletben tartani, s haladásunkat a rögtönzés veszélyeitől megőrizni ohajtja."

Névtelenség.

X.Y.Z. könyv. Pest, 1841. 15. p.

"A megváltási kérdés jövőjének alig árthatott volna többet valami, mint a szabadföld körüli agitatio. Ez által hamis irány adatott az egésznek, megszünt hideg megfontolás kérdése lenni s általvitetett az ábrándozások országába."

Megváltási prolegomenák. II. Szabad föld.

X.Y.Z. könyv. Pest, 1841. 29. p.

"És az agitatori hivatás gyakorlatában nincs hiba, melly magát hamarább és keserűbben megboszúlná, mint a pietásnak hiánya az idősebbek, a multnak hagyományai, emberei s intézetei iránt. Az erős lelkü férfiúnak azon öntudata, melly nem engedi kétkedni: hogy személyében új évkor kezdődik, hogy előtte csak balgák és tudatlanok léteztek, s büszkén ignorálva a historiát, öntetteiben szemléli a nemzeti dicsőség elindulási pontját; nemtelen keblekben hideg individualismussá fajul, métely gyanánt terjed emberről emberre, okosnak és oktalannak egyiránt lészen birtokává: s szövetkezvén legaljasabb indulataikkal, csak hamar magunk ellen fordúl, s leront minden oltárt, kivevén azt: mellyre önmagát emeli fel az ön szeretetét."

Pesti Hirlap és Kelet népe közti vitály. Négy czikkben. I.

X.Y.Z. könyv. Pest, 1841. 45. p.

"Ezekhez képest nyiltan kimondjuk, és röviden akarjuk megmutatni, hogy azon rosz, mellyet a Kelet népe a Pesti Hirlapban lát, nem képzelet, nem rémkép. A szükségesnél sötétebb volt igenis a szinezet, mellyben gróf Széchenyi vádait kifejezé; az erősségek, miket eléhozott, czáfolást engednek; hibás a mező, melly a megtámadásra választatott; a vész, mellyel fenyeget, korán sem áll oly közel, mint azt jósolja, s az orvosság talán egyszerűbb, mint sejdíti: de maga a vád, - igy vagyunk meggyőződve, - a fő dologban igazságos, s a kártékony hatás, melly bépanaszoltatott, nem hiú félelem, de szomorú valóság. És ez vélekedésünk szerint néhány egyszerű észrevételből kiviláglik."

Pesti Hirlap és Kelet népe közti vitály. Négy czikkben. II.

X.Y.Z. könyv. Pest, 1841. 51. p.

"Már többször érinté a Világ rövid szavakban azon rendszerített piszkolódást, mellyet egyik collegánk külföldi czikkeiben némelly idegen országlószékek ellen, jobb ügyhöz méltó álhatatossággal folytat. A francziák királyának Lajos-Fülöpnek jut leggyakrabban az a becsület, ezen szutyongatások tárgyaul választatni, s a Hirlap 73. számában található párisi (?) levél nem első példája a legmérgesebb gúnyiratok s legtúlzóbb franczia újságok szemétjéből mesterségesen összerakott mosaicnak, melly a magyar olvasónak a franczia állapotok hű képe gyanánt mutattatik be."

Külpolitika és hazafiság viszonyai.

X.Y.Z. könyv. Pest, 1841. 85. p.

"Az egyházi javak Magyarországban kétféle eredetűek: vagy királyi adománylevelek, vagy magános személyek adakozásai által jutottak a cath. egyház és egyháziak birtokába. Ha a koronás fejedelem, alkotmányos jogánál fogva, magánosaknak adta volna a kérdéses javakat, azok a nemzetség magvaszakadtával visszaszállottak volna a koronára: az egyháznak szentelt adománylevelekben nincs fentartva semmi tulajdoni jog, sőt több esetben világosan ki van mondva az ellenkező, s az adomány rendeltetése, t.i. a cathol. vallás és isteni tisztelet fentartása, egyenesen ki van fejezve. A közállomány feje által s annak nevében adott ajándék nem választható el azon feltételektől, mellyekhez kötve van. [...] Ha igaz is, hogy többet tehettek volna s tehetnének némellyek, de más részről még igazabb, hogy még a legújabb időkben is igen számosan a cathol. egyház tagjai közül vagyonukkal úgy bántak, hogy az őket rosszaló világiak nagy része bátran önkebelébe nyúlhat, s visszaveendi kárhoztató itéletét. - De bár hogy legyenek ezek, illy tekintetek a sajátjog megsértését soha nem igazolják. Mihelyt egyszer valakit tulajdonától megfoszthatni azért, mert azt nem úgy használja mint mi jónak látjuk, megszünt a sajáti jognak minden bátorsága. Ha azért lehet elvenni a nagyváradi vagy csanádi püspöktül javaintak felét, mert mi azt más üdvös czélra akarnók fordítani, úgy A. herczeg, B. gróf, C. báró, D. nemes, E. banquier és F. nagykereskedő sincs hasonló próbatét ellen biztosítva."

Papi jószágok.

X.Y.Z. könyv. Pest, 1841. 93. & 100. pp.

"Másik botlása a szerzőnek; feledni: hogy Magyarországban a kitünő többség catholicus. Ha a nemzetiséget s azzal összekötött szent érdekeket tenyésztetni akarjuk: nélkülözhető-é ezen cathol. többség közremunkálása? és ha nem, úgy használunk-é a nemzetiség ügyének, mikor azt főkép protestans érdek gyanánt tüntetjük fel?"

Protestantismus, magyarismus, slavismus.

X.Y.Z. könyv. Pest, 1841. 107. p.

"Mi mindig bámultuk, mikép lehet csak egy szóval is védni, és, a mi a több, sok helyen tettleg tűrni olly visszaélést, melly ha következésiben bővebben kifejlendik, helyhatósági rendszerünket természetéből egészen kiforgatja. Ha 150 tanulónak, vagy a vásárra begyülő sokaságnak szabad egy megyei gyülés felett uralkodni, miért nem volna szabad egy pénzes urfinak felfogadni 500 máramarosi oláh nemes embert, s azok segedelmével Ugocsa, Beregh, és Szabolcs megyékben restaurálni, követet választani és utasítást adni? Ez egy szikrát sem lenne törvénytelenebb, mint az, mi némelly megyékben, csakhogy kevésbé szembeszökőleg, minden órán történik. A vállalatot 10,000 forinttal eszközölhetőnek tartjuk, és úgy hiszszük, hogy sok üdvös eszmének, p.o. a szathmári 12 pontnak, az egész országban rögtöni valósítására alig lehetne czélirányosabb tacticát feltalálni."

Vidékiek megyei gyűléseken.

X.Y.Z. könyv. Pest, 1841. 116-117. pp.

"Ám tessék ezentúl is ránk fogni a tespedési irányt, s a feudalis oppositio orgánjának elnevezni lapunkat; feleletünk annak jövendőjében fekszik, s erre bátran utalunk mind azok irányában, kik semmi mester szavára nem esküsznek, hanem önszemekkel szeretnek látni s önbelátásuk szerint itélni. Semmi sem lehet tőlünk távolabb, mint azt, mi a nemzet életében 15 év óta történt, megsemmítni akarni. Nem hiszszük ugyan, hogy ezen idő alaptt semmit el nem hibáztunk, semmiben nem tévelyegtünk volna; de e botlásokat véleményünk szerint tanuság gyanánt kell csak használni jövendőre nézve, nem ürügyeül a visszalépésnek."

Időszaki sajtó hivatása.

X.Y.Z. könyv. Pest, 1841. 126. p.

[A Pesti Hírlap programjának részletezése után. - P. A.] "És mind ezek ,vox populi vox dei' motto mellett, világrázó eszmék gyanánt, örök jog és igazság nevében, "la bourse ou la vie" hangulaton, ugyanazon tábornak különböző szegleteiből, félrenemismerhető összefüggésben és egymásutánnal, még pedig mindig úgy, hogy azoknak, kik ezeket egyszerre és tüstént elfogadni vonakodnak, légyen az ő hitük szerint, mert ők megérettek, és könnyűknek találtattak, s ők nem egyebek, mint embertársaik szent jogainak eltipróji."

Megyék állása.

X.Y.Z. könyv. Pest, 1841. 144-145. pp.

"Ismerem az állás töviseit, miknek kitéve vagyok, midőn az itt kimondott nézetek organumává tettem magamat. Jobbrul s balrul, mögöttem s előttem hallom zúgni a szörnyű szót, hogy ,kormányember' vagyok. Én pedig egyenesen kimondom, hogy igen is ,kormányember' vagyok. Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, mellyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek; mert meggyőződésem szerint hathatós, és nem nominalis kormányra van szüksége a nemzeteknek, hogy boldogúljanak, statusemberekre és nem prokátorokra, hogy nagyok és erősek legyenek. De mindenek előtt és felett magyar vagyok, fia ezen szeretett hazának; minden egyébnél fontosabb előttem ezen országnak boldogsága és érdekeinek, nemzetiség s alkotmány alapján kifejlése."

Nyilatkozat és igazolás.

X.Y.Z. könyv. Pest, 1841. 170-171. pp.

További információk Dessewffy grófról a Regnum! Portálon, a Konzervatív Tea-körön illetve a Konzervatóriumon.

Hazánk és Európa egy brit konzervatív szemével

Roger Scrutonnak az MTA-n tartott előadásáról

A sors talán némileg mulatságosnak is nevezhető fintora, hogy Roger Scrutonnak, a brit konzervativizmus egyik vezető kortárs filozófusának útja éppen az esztétikától vezetett a politika irányába, ahogyan nagy példaképének, a modern konzervativizmus egyik „alapító atyjának,” Edmund Burke-nek is. Az elsőre talán nem triviális kapcsolat értelme a felszínes viszonyok és unalomig ismételt frázisok mögött rejtőzik. A konzervativizmus értelme bizonyos szempontból úgy is megragadható, mint a „szépség politikája” (Burke), a kifinomult és arisztokratikus forma tisztelete, amely szemben áll a modernitás prózaian sivár, tömegszerű és homogén látképével, a tágan értelmezett “szocialista realizmussal,” az ideológiai absztrakciók és a politikai sémák terméketlen, üres, unalmas funkcionalizmusával.

Scruton Budapesten, az MTA dísztermében  tartott előadásának témája azonban nem a művészet, hanem a nemzetállam és az olyan nemzetek feletti struktúrák viszonya volt, mint amilyen például az Európai Unió. Nézete szerint az ilyen „birodalmi” struktúrák a helyi viszonyokat figyelmen kívül hagyva tesznek erőszakot a fennállón, vagyis a mi esetünkben a „nemzetállamnak” a felvilágosodás után kialakult koncepcióján, azáltal hogy egy elvont-ideologikus sémarendszert erőltetnek rá a „nemzeti karakterek” diverz valóságaira. Ebből fakad mindaz a politikai meghurcolás, amelyet Magyarország jelenlegi kormányának el kell szenvednie: amikor a baloldali értelmiség az engedetlent „fasisztának” vagy „nacionalistának” kiáltja ki csupán egy olyan  mechanizmus mentén szerveződik, amelyet már a francia forradalom politikai ideológusai is használtak, létrehozva a „reakció” és a "forradalmi éberség" mítoszait.  

Scruton érvelése ismerős lehet mindenkinek, aki tud a felvilágosodás-kori vitáról, amelyet Burke és de Maistre a francia forradalom támogatóival folytattak az emberi természet absztrakt-elméleti univerzalitásáról alkotott filozófia nyomvonalát követve, és amely koncepciót a két konzervatív gondolkozó minden realitást nélkülöző ideológiai kreációnak bélyegzett. A klasszikus brit konzervativizmusra jellemző felfogás továbbgyűrűzik Scrutonnál a központosítás elutasításában, amelyet az Európai Unió „balos” előfeltevésének lát, elutasítva a homogenizációra való törekvést, amely minden esetben kizárja a szubszidiaritást és amely könnyen egy centralizált bürokratikus apparátus „demokratikus zsarnokságába” torkollhat. Scruton az EU-t birodalomnak nevezte, amelynek struktúrája szembemegy a nemzetállammal, ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy „Angolként egyébként a birodalom lehetősége, nincs ellenemre.” Nem a birodalmi eszmével van tehát problémája, hanem sokkal inkább annak torz, fals megvalósítási formájával.

Az EU bürokratikus apparátusával, az ideológiai-politikai elittel kapcsolatban azt a bírálatot is megfogalmazta, mely szerint ez az elit egyértelműen elszakadt a választóitól, az Unió átláthatatlan bürokratikus rendszerében képtelenné válva a képviseleti elvből következő felelősség hordozására és kibontakoztatására, a felülről „oktrojált” szabályozások ellenében a brit filozófus az alulról építkező politikai közösségek mellett tört lándzsát. A kontinentális konzervatívok számára akár megütközést is kelthetne ez az olykor a „bázisdemokrácia” híveit idéző érvelési mód, Scruton azonban természetesen egészen mást ért a demokrácia fogalma alatt mint a baloldaliak, számára a demokratikusság kritériuma elsősorban a képviseleti elv vagyis az állami zsarnoksággal szembeni ellensúlyok klasszikus  Locke-i és Hume-i megközelítésének teljesülése, és nem a „tömeg uralmának” vagy az ezzel szoros összefüggésben álló „egyenlőség” fals koncepciójának baloldali-egalitárius állítása. [1]

A filozófus azt is hangsúlyozta, hogy a nemzetben kifejeződő „kollektív mi” határozottan szemben áll az individuumra alapozó liberalizmus atomizáló tendenciáival, és ez egy egyén feletti struktúrához való hűség és azonosulás jegyében állva megerősíti az egyén elkötelezettségét a társadalom iránt, a nemzeti „egésznek” tehát előfeltevésként meg kell előznie a fragmentált „részeket.” Scruton kitért még emellett az európai kultúra keresztény alapjaira is: - habár tudvalevő, hogy maga nem hívő – fontosnak tartotta megjegyezni és dicsérni az új alaptörvény ide vonatkozó passzusait.

Scruton előadása színvonalas volt és gondolatébresztő számunkra, habár nem minden pontjával és vonatkozásával értünk egyet. Magyarország jelenlegi kormányával szimpatizáló megjegyzéseit ismert politológiai és politikai-filozófiai előfeltevéseinket tekintetbe véve csak igen limitált értelemben tehetjük magunkévá. Talán szerencsés lett volna az is, ha kitér egy kicsit a „nacionalizmus” és a „patriotizmus” közötti különbség tárgyalására (ahogyan például a két nappal korábban előadást tartó John Lukács is tette), illetve árnyalja a „nemzetállam”  koncepcióját: a nacionalizmussal összeköthető 19. századi nemzetállam elképzelését ugyanis magyar konzervatív szempontból határozott alászállásnak kell értékelnünk a „nemesi nemzet” azt megelőző felfogásához viszonyítva. Az így anticipált nemzetállam, és a homogén nemzetfogalom, „az egy magyar politikai nemzet” minden kétséget kizáróan az Osztrák-Magyar Monarchia sajnálatos bomlásának (vagy inkább bomlasztásának) egyik drasztikus tényezőjévé vált. Az arisztokratikus, a monarchikus és dinasztikus elv pozitívumai sem kerültek elő az előadás folyamán, nem tért ki rá, hogy ezek vajon nem képviselhetnének-e egy „harmadik alternatívát”  meghaladva a nemzetállam és a nemzetekfeletti struktúrák antagonizmusát. A kortárs politikai filozófiai irodalomban tájékozott olvasóközönség számára ugyanakkor nem lehet titok, hogy Scruton szimpatizál a monarchia eszméjével, interjúk, cikkek és tanulmányok tucatjaiban tett már erről tanúságot, fontosnak tartja, hogy hazája Nagy-Britannia alkotmányos monarchia, és igencsak kritikusan szemléli a monarchia elvének egyre erőteljesebb háttérbe szorulását a modern világban.

Claus von Stauffenberg

Ma van 68 éve, hogy a katolikus német hazafi és monarchista, Claus Philipp Maria Schenk Graf von Stauffenberg és a hitlerellenes lázadók megkísérelték fölrobbantani Adolf Hitlert, puccsot végrehajtani és kormányt alakítani, a bolsevik megszállást és Németország kifosztását megelőzendő. Tervük kudarcot vallott, az akcióval kapcsolatban 7000 embert tartóztatott le a Gestapo, közülük 4980-at kivégzett. Emlékezzünk hőseinkre!

Es lebe das heilige Deutschland!

Lobogónk Pathó Páll! (hangos jegyzettel)

Petőfi nagyot tévedett. Többrendbelileg. Ez mára már kétségtelen, és egyértelmű: nem látta ő az összefüggéseket.

Vagy csak afféle, mindent össze-vissza locsogó XIX. századi „blogger” lehetett.

Erre nem mostanában jöttem rá, de e felismeréstől kezdődően kezdtem el igenis tisztelni tekintetes Pathó Páll uramat (1793-1855), Esztergom vármegye oktalanul lenézett alszolgabíráját, Szőgyén község jegyzőjét.

De tudta ezt a mi jó, drága Petőfink is, hiszen – talán jól titkolt bűntudata okán – hírhedt verse életében nem is jelent meg, s 1855, Pathó Páll uram halála után már 5 gyermeke – Géza, Iza, Ila, Jóska és Rozina – sem indított jó hírnév megsértése miatt pert a poéta jogutódaival szemben…

Viszont gondoljuk el azt is, hány évszázadnak kellett eltelnie, hogy belássuk a tekintetes Alszolgabíró úr igazságát! Hogy nem kell búsongnunk a republikánus botorságokon, az eltelt évszázadokon, az idő tekintetes Pathó Páll uramat – és engem – igazol; amikor a tekintetes úrral együtt mondjuk: „Ráérünk még erre!” (Mert az eredeti szólás ekképpen szólt, nem úgy, ahogy Petőfi a verslábak kedvéért azt megfaragta.)

Pató Pál arcképe
Ponori Thewrewk Ádám Ajtony alkotása

Mert kétségtelen tény, hogy Pathó Páll uram egy valóságos géniusz, egy pusztai filozófus, egy magyar Diogenész volt. Gondolja csak el a Kedves Olvasó! Az általunk – esetleg, ma – problémának látott dolgok, kérdések, események valójában és döntő többségükben ál-problémák. Amelyeket ha magukra hagynánk, azok a dolgok természetes rendje szerint – minden bizonnyal – maguktól megoldódnának.

Mert kérem, itt a hangsúly a „természetes renden” van.

Természetellenesen, erőszakkal, furtum, a természet becsapásával a felbukkanó kérdések megoldhatatlanoknak látszhatnak ugyan; de ekkor megint, újra, újra és újra újabb kérdések keletkeznek.

Mert ilyen a dolgok természetes rendje! Kérdés kérdést követ.

Viszont; ami elromlik – az meg is javulhat. És vice versa: ami jó, az el is romolhat. Ha meg mégsem javulna meg, hát a kérdés nem is volt méltó rá, hogy foglalkozzunk vele. Akkor meg? Minek pazaroltunk volna rá időt? Kész időpocsékolás lett volna; amit pedig a fontos teendőinktől kellett volna elvennünk.

Mert kérem, mi történik, ha „hamari” módon gondolkodunk – ahogyan a széles látókörű Tolkien adta e meglepő kifejezést az entek atyja, a bölcs Szilszakáll szájába – és mindent azonnal meg akarnánk oldani?

Bizony, ekkor jönnének a megélhetési „szakértők” és mindenféle „megfizethetetlen” – ám mégis méregdrága – „jó tanácsot” adnának.

S mikor már az összes libánk elpusztul – azok még mindig ott állnának és mondanák, mondanák, csak mondanák az újabbnál újabb, kéretlen „jó-tanácsokat”.

Noha ekkor már az is elképzelhető, hogy éppen e „jó-tanácsok” miatt nem tud a kizökkent idő „visszazökkenni” a maga természetes medrébe; s a gond magától megoldódni.

Gyermekkoromban apám vett egy kertet. Nagyon szeretett ott lenni, s mindig minket is kivitt magával. Az öcsémmel nem túlzottan rajongtunk a munkatempójáért. Ő szépen, komótosan végignézett mindent, szinte a szemeivel simogatta tokától bokáig a fákat, a bokrokat, a növényeket; nagyokat szippantott a levegőből és észrevehetően jól érezte magát a szerszám nyelére támaszkodva. Képes volt negyed, sőt félórákat is ebben a meditatív pózban eltölteni.

Mi meg az öcsémmel kapkodtunk és igyekeztünk volna „haza”, mert „kezdődik” az ez vagy az a vasárnapi, „ifjúsági” műsor a tévében. Mert akkor még tévé-függő voltam – mármint azé az egy szocialista propaganda-csatornáé.

Hiába; „meg kell ahhoz öregedni, hogy az ember öreg legyen” – mondta egy kedves, azóta pappá szentelt barátom. Ettől kezdve tudom, hogy több szocialista propaganda-csatorna az csak kvantitative több csatorna, kvalitatíve nincs összefüggés; s a legjobbat akkor teszünk magunknak, ha egyiket sem nézzük. Mert egyszerűen nem igaz, hogy ezekre időt kellene szánni – mármint a valóban fontos tanulmányaink és elsajátítandó teendőink rovására.

A pathóizmus viszont – Petőfinek hála – mára egy méltatlanul nem tárgyalt filozófiai metódus lett. Pedig látom, körülöttem széles tömegek már régóta, valójában pathóisták; legalábbis legbelül. Pathóizmus nélkül ugyanis nem lehetett volna túlélni a világháborúkat, Trianont, a szovjet terrort, az orosz megszállást, Rákosit, Kádár-Apró-Dögeit; no és a feledhetetlen Gyurcsány Ferkót.

Pedig mindegyiktől csak meg kellett várni, hogy kimutassa a foga fehérjét és nem legyőztük őket, nem elbuktak, nem elbuktattuk őket, hanem csak elfogyott szépen lassan körülöttük a levegő és a légszomjba pusztultak bele; míg mi csak hagytuk, hogy önmagukat legyőzzék. Ilyen egy bölcs nép kollektív tudattalanja; és életösztöne.

S eközben lássuk meg azt is, hogy a pathóizmus valójában a nemzet túlélésének segédeszköze. Mindenkor. S lám – ékes bizonyság az eszme transzcendenciájára és megalapozottságára Isten s ember előtt – a magyarság valóban túlélte. S eme előbb említettek neveire, arcára meg már alig valaki emlékszik.

Minek hát az a sok-sok kapkodás, idegeskedés?

Még anno, amikor a tanácson dolgoztam, volt erre két szólás:

– Egy ügy nem érdemli meg, hogy ügynek nevezzük, amíg az akta nem vette be az iroda szagát.

– S a másik: Az az akta, amely képtelen megoldani saját magát, csak azt nevezhetjük ügynek.

Nagy János alkotása
(A szobor létrejöttének támogatója,
valójában létrehozója:
a Szőgyénből valamikor elszármazott,
patrióta és hazafi Király Mária nővér volt)

Bölcs szavak ezek. Rámutatnak a problémamegoldások rákfenéjére, s máig hűséges – mégis rendszerfüggetlen – követői s megtestesítői a megvalósult pathóizmusnak is. A pathóizmusnak, mint gondolatbéli és egyben életvezetési, s önvédelmi módszernek, meditációs technikának.

Hallom, a Legfelsőbb Bíróság megtagadta a Pató Pál Párt bejegyzési kérelmét. Egetverő otrombaság volt ez kérem! Azt írta a taláros testület a bejegyzést megtagadó határozatában, hogy: demoralizáló és destruktív az alapszabályuk, ironikus, szatirikus valamint közösségellenes a ténykedésük. Nos! Kell-e ennél nagyobb elismerés és obskúrus lényeglátás? Éppen attól a grémiumtól, amely valójában – ha akarta, ha nem –a magyar megmaradás alapkérdéseit ily módon, de felismerte; mármint e valójában szolipszista döntéssel is igazolhatóan?

Mert ne feledjük azt a nem lényegtelen körülményt sem, hogy Pathó Páll uram életpályája csattanós válasz az őt és filozófiáját ért vádakra.

Először is 50 éves korára érezte annak olthatatlan szükségességét, hogy megházasodjon, s elvegye nemes Wargháék Örzsébet (sic!) keresztnevű leányát. S miután a cél és az eszköz már önmagából adott volt, ekkor viszont nem aprózta el teendőit, s gyors ütemben 5 gyermek atyjává vált. Derék! Nagyon derék; ma is megirigylendő honfiúi teljesítmény!

S miután az a nyikhaj csepűrágó 1846-iki Novembrius 7-kén megírta ominózus versét – figyeljük az időpontot! – tekintetes Pathó uram a nagy ribillióban a helyi ’48-as Nemzetőrség szervezésébe vetette magát, bár annak megalakulása után már nem ő lett annak parancsnoka. Nem hiába! Szinte hallani véljük érveit: „Ráérünk még erre!”

A kossuthista kapkodás és agyrém elmúltával viszont azonnal, már 1849-iki Októbrius 19-kén nemes és tekintetes Pathó uram azonnal megreklamálta, hogy szolgabírói apanázsát több hónapja a T. Császári és Királyi Biztos Úr nem disponálta. S szavainak, alázatos kérelmének nyomatékot adandó, rögtön hajdúját is elküldte a kérelmével együtt, hogy a tárgyi összeget neki rögtön elhozhassa. A Királyi Biztos utalványozta is volna a kért summát, ám a kor szokásai szerint azt hajdú – se nyugta ellenében, sem sehogyan – nem vehette át. Soha! Ez kérem nem a hajdú pensuma. Így tekintetes Pathó Páll uram kénytelen volt személyesen tiszteletét tenni az átvételhez.

S míg ezt a történetet leírom, azon töröm a fejem, vajon az ezt olvasó kései utódok felismerik-e az e cselekedetben mélyen megbúvó végtelen rafinériát és taktikát? Hisz, mikor másodjára már személyesen ment a pénzéért, az, annak jogossága már nem volt, nem is lehetett vitatott, s dictum, factum, punctum volt, hogy „az kérem a tekintetes Alszolgabíró úrnak: jár.”

S kérem, az ilyen embert, az ilyen fineszt milyen alapon patópálozza le, s nevezi a méltóságos Kúria e szellemi gigászt „demoralizálónak”, „destruktívnak” valamint – noch dazu – „közösségellenesnek”?

Ej, ha még több ilyen pathópállunk lett volna…!

De nincs veszve semmi! Fel! S a 2014-es választásokon reményeljük, hogy szavazhatunk a PPP-re! S hogy e Haza normálisabbjai erre a pártra fognak majd szavazni! Én ugyanis beadnék egy újabb alázatos kérelmet a bejegyzés végett – de most már „th”-val és két „l”-lel írnám példaképünk nevét – úgy, ahogy az valójában dukál néki!

Mert e pártra olthatatlan igény és szükség mutatkozik – mint a valódi magyar, túlélő szellemre.

Én mindenesetre a PPP-re szavaznék; már ha lenne ilyen párt, s a választás napját addigra el nem feledném. De majd valahová csak felírom. Nagy litterákkal… talán, kéménybe korommal.

[Nos, a fenti sorok az én elmeszüleményeim lennének. Azok semmiképpen nem a hivatalos magyar monarchista véleményt képviselik. S ha valaki a szatírát, a karikatúrát nem venné észre - hát ő valóban az én emberem, s küldöm a PPP párttagsági igazolványát... majd valamikor... ha mögtalálom a zigazolványokat és hogy hová a búsba raktam a pöcsétet. Addig is: "Szavazz a PPP-re! - Ha jót akarsz!" Mi ugyan nem lőjük le a kutyádat, mint az echte liberálisok, de lehet, hogy nem kvaterkázhatsz velünk... ha betévedsz az asztaltársaságunkhoz... Dictum, factum, punctum!"]

Királysággal a nemzet egységéért

"A mindenkori köztársasági elnök nem testesítette meg,
nem testesíti meg és nem is fogja megtestesíteni
a "nemzet egységét". Ezt elvárni politikai álszentség."

Desuetudóval a nemzetegységesdi ellen

Egy egész korrekt, tisztánlátó bejegyzés jelent meg a szabadelvű jobboldali (??????), szerintem inkább polgári liberális Jobbklikk.hu véleményportálon és az érdekesség arrafele, hogy ez nem ritkaság. Szánthó Miklós tisztába teszi, hogy mit nem érdemes elvárni a köztársasági elnöktől, és ezt mi is mondjuk már egy ideje. Ezek után tovább megy és letisztázza, hogy az az alaptörvényi kitétel, hogy a köztársasági elnök megtestesíti "a nemzet egységét" az "politikai értelemben hamis [...], számonkérhetetlen és modoros". Üti a civilek és számonkérők elempés álszentségét, majd jön a legfontosabb rész: a köztársasági elnöknek nincsen előképe, nincsen hagyománya, a köztársasági tradíció nemlétező, majd üdítő cinizmussal folytatja, hogy ki is lehetne az az előkép: "Kossuth? Nem volt ő köztársasági csak kormányzó-elnök. Károlyi Mihály? Mint egységesen megítélt előkép? Tildy, Szakasits netán Straub F. Brúnó? Ugye viccelünk?". A köztársaság lehetetlensége és az államfő egységesítő erejének hiánya egyértelmű a cikk alapján, ez egy "politikai megbízatás" és a sikertelen jelöltek is mind pártpolitikusok voltak, de a "regnáló" (:S) elnökök sem voltak soha függetlenek. A bejegyzés ezt is végigveszi, Göncztől Áder Jánosig. 

Jakobinus majmok.

Szánthó kéri, hogy felejtsük már el ezt a nemzetegységesdit és ne várjuk el a köztársasági elnöktől, hogy megtestesítse a nemzet egységét, hiszen - politikai pozíciója miatt - ez nem elvárható. Ez igaz is. Mi a szomorú? Hogy egy államfőtől elvárható kéne, hogy legyen és ezt államfőink (egy alkotmányellenes kivételtől eltekintve) IV. Károlyig bezáróan meg is testesítették, de még talán Horthy kormányzótól sem lehetne ezt elvitatni. No jó, de akkor mi a gond? Hát bizony a konklúzió.

Ez két részletben jön, először a szokásos, számomra most is érthetetlen szöveget halljuk: "[...] mivel jó konzervatívok vagyunk, és így jó realisták is, [eddig rendben] elfogadjuk, hogy ez a jelenlegi helyzet, amin nem érdemes és lehetséges változtatni." ....MICSODA?? 

És nálam ez üti ki mindig a biztosítékot, ez színtiszta defetizmus, ráadásul úgy, hogy a "nem érdemes" van előbb. Aztán a nem lehetséges. Nem értem, hogy lehet a monarchizmus ellen a realitásokkal jönni; a realitásoknak a módszereidet kéne meghatároznia, nem a világnézetedet. A világnézetet határozza az meg, hogy mi a helyes. Komolyan, ha ez a mulyaság régebben ilyen elterjedt lett volna, ha ez motiválta volna a francia, magyar, orosz vagy spanyol ellenforradalmárokat, akkor még mélyebben lennénk a sötétségben (rendben, az akkori helyzetek jóval súlyosabbak voltak). Persze lehet mondani, hogy ebből csak kettő győzött, de a francia és orosz testvéreink is megkapták örök jutalmukat a túlvilágon és nekünk is mindig a hőseink lesznek. De oké, nem lehetséges. Legyen az ember teoretikus monarchista, az is egy lépés. Nade, hogy "nem érdemes"? Hogyan is vagyunk akkor jó konzervatívok, ha azt mondjuk, hogy a teljesen hagyománytalan és működésképtelen, kaotikus, toldozgatott-foldozgatott és a dei gratia elve valamint a népszuverenitás talaján állva is illegitim köztársasági rendszert megváltoztatni "nem érdemes"? Azt hittem, egy konzervatív, aki mindenre a hagyomány fényében tekint, annak alapvető, hogy ilyenek ellen küzdeni kell. Így azt az embert még (talán) el tudom fogadni konzervatívnak, aki azt mondja, hogy nem lehet változtatni a rendszeren, de aki azt mondja, hogy nem érdemes, az még távolról sem az. 

Ilyet, csak Habsburgban.

"XXI. századi köztársaságból nem lesz XIX. századi királyság." Kezdve azzal, hogy ez a köztársaság egyáltalán nem huszonegyedik századi, inkább posztkádárista (még az alaptörvénnyel is), ki is akar XIX. századi királyságot? Humorvadászok szokták kérdezgetni tőlem, hogy "hé, te konzervatív vagy, akkor te nem használsz mobiltelefont?". És internetet sem, valamint a lovamon megyek munkába. XXI. századi királyságot akarunk, a hagyomány fényében, elvek mentén, de ne feledjük már, ezek a princípiumok örökök (király, Egyház, kicsi de erős állam, alacsony adók, szubszidiaritás, vármegyék, szabadság stb.) és ma is tökéletesen alkalmazhatóak. 

Jé, itt van.
[(VI.) Ferdinánd m. kir. herceg, trónörökös]

A végső konklúzió pedig, mivel ugye a jó, szalonképes és reális konzervatív még véletlenül sem akar visszanyúlni a hagyományhoz, az pedig tény, hogy a köztársasági elnök semmilyen egységet nem tud megvalósítani, nemhogy a nemzetit: a desuetudo. Ez alapvetően "törvényrontó szokás"(1), melyet Szánthó Miklós nem helytelenül úgy definiál, hogy "[...] az, amikor egy érvényes és hatályos jogszabályhelyet egész egyszerűen nem alkalmaznak. Vagy azért, mert történeti okokból értelmét vesztette, vagy azért, mert eredendően tévesen alkották meg, alkalmazhatatlanná vált." Valóban, mint utolsó mondatában mondja, az élet egyszerűbb lenne ránk erőltetett politikai tabuk nélkül, de nem nagy dolog ez kicsit ahhoz, hogy elvessük? A nemzet egységét a köztársasági elnök nem tudja megtestesíteni (egy), Magyarországnak volt egy rendszere 946 éven át, amelyben az államfő meg tudta (kettő), ez ma is, több országban is remekül működik (három), nem vesztenénk semmit azzal, hogy a köztársaságot kidobjuk a szemétbe (négy), a konzervatív mindent a hagyomány fényében néz (öt). Úgy érzem, hogy csak össze kell kötni a pontokat, majd rációt és logikát használva eljutni az eredményhez (gy.k.: királyság), ám ehelyett Szánthó uram itt nem értelmezhető tabudöntögetést és (implicite) belenyugvást javasol. Ez pedig soha nem volt a konzervatívok útja.

(1) Földi András, Hamza Gábor: A római jog története és institúciói. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2009. p. 78.

Az atlanti mélység - egy kis tisztelgés Ernst Jünger előtt

"Az anarchista pozitív társa az anarcha. Az utóbbi nem az ellensége, hanem az ellenpontja a monarchának, tőle érintetlen, meglehet veszélyes rá nézve. Nem az ellenfele a monarchának, hanem annak csupán egy nyakéke."

"Az anarcha az az anarchistának, ami a monarcha a monarchistának."

"A teljes mozgósítás feladata az élet energiává való átalakítása, ahogy az megmutatkozik a gazdaság, a technológia, a kereskedelem malmainak őrlésében, és a csatamezőn a tűzharc közben."

Ernst Jünger (1895-1998).

"Jünger szívesen ismételgette, hogy az anarcha úgy viszonyul az anarchistához, mint a monarcha a monarchistához. Ebben az összehasonlításban minden benne van: a távolság művészete, amit oly megrögzötten próbál meghatározni Jünger egész személyisége és életműve. A fennsík, a távolság, az arisztokratikus klasszicizmus embere. Mindkét, a legendás és a legendától megfosztott háború zsoldosa. A hideg stílus művésze, aki mélyen lenézi az élet formátlan tényeit. Az utolsó nietzscheánus, aki paradox módon hű volt önmagához.

Mindenekelőtt az különbözteti meg az anarchát az anarchistától, hogy míg ez utóbbi nem érti a tekintély alapproblémáját, ami alól ki akarja vonni magát, az anarcha alaposan átgondolta. Mondhatni, gyászolja a tekintélyt - semmi sem pótolja számára a veszteséget, bár tudja, hogy ez elkerülhetetlen. A tekintély uralmának vége az apa uralmának vége, mindenekelőtt a saját apjáé, akivel mint kicsinyes és sunyi alakkal, meglehetősen bosszúálló módon számol le a hős - az apa itt a liberalizmus megtestesítője. Nincs kizárva, hogy az apai tekintély után érzett vágy taszította a hatalom felé. A zsarnok az apa modern pótszere, kísérletet tesz a tekintély leigázására, amikor a fogalom elveszti vonzerejét. A regény hőse tudja, hogy a kísérlet nem sikerülhet, de a zsoldos számára épp a veszett ügyért vívott magányos harc a történelemben való részvétel legméltóbb formája." Ewa Bieńkowska

Az előítélet konzervatív erény

Most, hogy a hullámok elsimultak, nem árt ha újravesszük és el is sajátítjuk a tananyagot.

"Az előítélet nem deviancia, hanem egy közösség, illetve egy közösséghez tartozó egyén kulturális azonosságtudatának természetes következménye a közösségen kívüliekkel - az idegenekkel - szemben. A <mi> tudat, a és az <ők> megkülönböztetése a csoportközi viszonyok, és a politika alapképlete."

Carl Schmitt

"Az emberi élet és cselekvés számára semmi sem fontosabb az előítéleteknél. Előítéletek nélkül nincsen vallás, morál, kormányzat. "

Joseph de Maistre

"Az előítélet a tradícióban lévő bölcsességnek és autoritásnak az egyéni tudatban való összesűrítése. Általában csiszolatlan érzéseket tápláló emberek vagyunk; ahelyett, hogy sutba dobnánk minden régi előítéletünket, nagyon is becsben tartjuk őket, s hogy szégyenünk még nagyobb legyen, ezt éppen azért tesszük, mert előítéletek; s minél hosszabb ideje élnek, s minél inkább elterjedtek, annál inkább ragaszkodunk hozzájuk."

Edmund Burke

"Az előítélet nem közvetlen vizsgálaton alapuló ítélet, mégsem megalapozatlan ítélet. Az előítélet a megismerés, megértés, érzékelés egy egész módjának a lepárolódása. Az előítéletnek megvan a maga belső bölcsessége, amely megelőzi az értelmet."

Robert Nisbet

"Az előítélet az emberi tudás szerkezetéből fakad; az ugyanis mindig általánosít, sztereotípiákat képez, amelyek nélkül lehetetlenné válna a környezet jelenségei, eseményei között való eligazodás és az azokra való azonnali és állandó reagálás. A tolerancia a konzervatív felfogásban nem az előítélet ellentéte, hanem azzal összefüggésben értelmezhető. A másság - amivel nem lehet azonosulni - felismerése és "elfogadása". Identitás és előítélet nélkül nincsen tolerancia, csak közömbösség."

Körösényi András

Kompilálta: DGY és PHJ.

Konzervatív szemmel - Részletek Gróf Dessewffy Aurél híres X. Y. Z. könyvéből.

Az alábbi idézetek mindegyike Dessewffy Aurél gróf X. Y. Z. könyv című művéből való. A Világ című lapban megjelent írásainak fontosabbjait adták ki ebben a kötetben, még a szerző életében (1841). Dessewffy gróf konzervatív alapvetésű lapja a liberális reformellenzék egyik vezéralakjának, Kossuth Lajosnak és körének hírlapi munkásságát (Pesti Hírlap) szándékozott ellensúlyozni. Kossuth Lajos tevékenységét gróf Széchenyi Istvánhoz hasonlóan igen áldatlannak tartotta Dessewffy Aurél a nemzet és a korona együttes boldogulása és valódi érdeke szempontjából. Érdemes még odafigyelni azokra a megjegyzésekre, amelyeket a gróf az ún. ifjúság irányába tett: illetlen, a megyei gyűlések munkáját tiszteletlenül, ordenáré módon megzavaró és a konzervatív urakat megfélemlítő viselkedésükkel kapcsolatban. (A kiemeléseket nem vettem át, és a helyesíráson is simítottam itt-ott, a könnyebb olvashatóság kedvéért. — Forrás Gróf Dessewffy Aurél: X. Y. Z. könyv. Pest, Trattner-Károlyi, 1841. A mű immár interneten is elérhető.) - Verena.

— GRÓF DESSEWFFY AURÉL: X. Y. Z. KÖNYV —

Nálunk Magyarországban jelenleg a politikai eszmék így állanak egymás ellenében: népszerű és nem népszerű eszmék. Ez a népszerűség vagy népszerűtlenség teljességgel nem mértéke az eszmék helyes vagy helytelen voltának; mert a történetek évkönyvei bizonyítják: hogy ugyanazon népeknél, ugyanazon körülményekben a legkülönbözőbb eszmék, vélemények s politikai rendszerek voltak felváltva, népszerűk és népszerűtlenek, az igazság pedig ugyanazon körülmények közt csak egy lehet. Jelenleg Magyarországban népszerű azon politikai iskola, melyet kat exochen a mozgalom pártjának lehet nevezni: népszerűtlen az, mely e mozgalmat mérsékleni, a törvényes formákhoz kötni, bizonyos elveket tiszteletben tartani, s haladásunkat a rögtönzés veszélyeitől megőrizni óhajtja.

S mikor ezen második részt népszerűtlennek nevezzük, ismét csak e régi szabálynak hódolunk: verba valent usu; mert erős hitünk az, miszerint, ha lenne mód Magyarországban külső befolyások, erkölcsi terrorismus, taps és pisszegés, felhevülés és zajongás elmellőzésével mindazoknak vélekedésérül értesülni, kiket törvény, koruk, vagy értelmességük erre jogosítanak, még ma is a roppant nagy többség ezen országban elhatározottan a mozgalom mérséklését fogná akarni, és így ez a vélekedés volna a népszerű. De, hogy a dolgok mostani állapotjában, a hatásnál fogva, melyet magának a megyei gyűléseken az ifjúság s a lármázó csoportok szereztek, tekintve a bánásmódot, mely azokból az idősbeket lassanként elűzte, vagy elnémította, tekintve általjában a megtámadó pártnak nagyobb mozgékonyságát közélet és irodalom mezején, kifogyhatatlan bőbeszédűségét, azon nagyobb mohóságot, mellyel politikai tárgyakon kap, s azokat űzi, a szájasabb lármázóbb rész a mozgalmi párthoz tartozik, azt egyáltaljában nem tagadjuk; s így ebben az értelemben igaz az: hogy most legalább ezen pártnak helybenhagyása tekintethetik a népszerűség hévmérőjének. Ezen nincs mit csudálkozni: mikor valahol az újítás pályájára lépett a nemzet, kezdetben főleg, mindig könnyebben nyer népszerűséget azon iskola, mely a lelkesedéshez szól, buzdít, bátorít, a távolban egy csábító célt mutat, hiúságunknak s szenvedélyeinknek hízelg; emberi igazakat, joguralmat s általános szabadságot emleget: mint az a másik, mely botlásainkra figyelmeztet, megfontolást javasol, óvakodik minden elragadtatástól s azt hiszi, hogy a fennálló érdekek és szövevényes viszonyok gondos méltánylása sokkal többet nyom a törvényhozás nehéz munkájában, mint azon általános igazságok, melyeket in thesi senki sem tagad, de minden ember másféleképp alkalmaz. Ehhez járul: hogy a megtámadók, a dolog természeténél fogva, serényebbek, tüzesebbek, buzgóbbak: mint azok, kik politikai hitüknél és állásuknál fogva védelemre szorítkoznak. Tíz nyughatatlan ember egy népes faluban képes nagy lármát követni el, és elhitetni másokkal, hogy ott nagy békétlenség uralkodik: míg az egész többi népség csak némán pártolja a fennálló rendet, s azért számba sem vétetik. (Névtelenség. 14-16. o.)

* * *

Az agitatori hivatás gyakorlatában nincs hiba, mely magát hamarább és keserűbben megbosszulná, mint a pietásnak hiánya az idősebbek, a múltnak hagyományai, emberei s intézetei iránt. Az erős lelkű férfiúnak azon öntudata, mely nem engedi kétkedni: hogy személyében új évkor kezdődik, hogy előtte csak balgák és tudatlanok léteztek, s büszkén ignorálva a históriát, öntetteiben szemléli a nemzeti dicsőség elindulási pontját: nemtelen keblekben hideg invidualismussá fajul, métely gyanánt terjed emberről emberre, okosnak és oktalannak egyaránt lészen birtokává: s szövetkezén legaljasabb indulatokkal, csakhamar magunk ellen fordul, s leront minden oltárt, kivévén azt: melyre önmagát emeli fel az önszeretetét. (Pesti Hírlap és Kelet népe közti vitály. I. 45. o.)

* * *

Mikor valaki „törvényszerű haladást” tűz ki Hírlapi zászlójára, és mégis buzdít, dicsér minden hatóságot, mely törvényes korlátaiból kilép; mikor a sajátság tiszteletét hirdeti, s a szabadföld eszméje mellett oly módon agitál, mely ha visszhangot lel, minden józan rendelkezést lehetetlenné teend megváltás dolgában; mikor a kormány iránti bizalmat ajánlja, és naponként tévtanokat terjeszt; a megyéket olyakra szólítja fel szünet nélkül, mik mellett a kormány törvényes hatása teljesen elenyésznék; mikor a különböző társasági osztályok közti közelítést mondja céljának, és minden egyes szenvedőt úgy állít elő, mint a socialis rendszer áldozatát: mikor józan haladást emleget, s tettleg az ifjúságnak mint testületnek, mint társasági hatalomnak énekli naponként apotheosisát, s a tömegek rivalgásait nevezi el közvéleménynek: akkor higgye el nekünk a mi igen tisztelt barátunk, hogy az ily irány alatt a nyíltan kimondott szép célokon kívül még más valami is fekszik; hogy az írott sorok közt láthatatlan betűkben áll más valami, amit sok becsületes ember érez, de csak kevesen tudnak önmaguknak megmagyarázni. És ez az, mit mi a Pesti Hírlapban kárhoztatunk. (A Kossuth Lajos főszerkesztette Pesti Hírlap és Kelet népe közti vitály. II. 53. o.)

* * *

Az erkölcsi világban nincs jó, nincs üdvös igyekezet és törekvés, melyhez fattyúsarjadék gyanánt balfogások és fonák próbatételek nem szövetkeznének. A forrongás korában minden újítás haladásnak címezi magát, minden változtatás előmenetelnek; de a nyilvánosság feladása: nem tűrni a káros zavart, megválasztani a konkolyt a tiszta magtól, s a vitatás útján kitüntetni, hogy szándéklott terv és lépés érdemli-é, vagy — csak bitorolja a mindig igénylett tisztességes elnevezést. (Papi jószágok. 92. o.)

* * *

Vannak pillanatok a nemzeti kifejlések évszakaiban, melyekben bizonyos kedvenc és népszerű eszmék oly varázserővel ragadják a sokaságot magokhoz, hogy ez az akadályokat, mik a gondolat s a valósulhatás közt oly gyakran fekszenek az emberi viszonyokban, számbavenni egyáltaljában idegenkedik, s túlbuzgalmában, törikszakad, minden áron azt, mit hő-melegen felfogott, tettdologgá csinálni törekszik. Neme a békétlenségnek, mely egyes emberekben s néptömegekben természetes és menthető; mert hol az akarat és gondolat kitöréseit formák nem fékezik, ott az emberi szív a képzeletről a tettre rögtön átugrik. Kevésbé menthető a dolog erkölcsi testületeknél, melyek kellőleg létszerítvék, s a rögtönzés veszélyi ellen formák által biztosítvák; legkevésbé helybenhagyhatók pedig ily jelenetek, ha egy alkotmányos és municipalis rendszerrel ellátott országban a törvényhatóságok, és így éppen azon hatalom részéről fordulnak elő, mely a törvényt feladásánál fogva tudni, végrehajtani, s minden lehető önkény ellen kezesíteni tartozik. (Megyei hatóság és törvényhatósági jogok fenyítő eljárás körében. 129-130. o.)

* * *

Ki a törvényes korlátokat lerombolja, vagy az azokróli fogalmakat elcsavarja, mert személyes nézeteinek útjában állnak, az az individualismus és önhittség tanácsára hallgat; a boni civis officium abban áll, hogy mérsékelni tudjuk békétlenségünket, s nézeteinek sikerét bármily buzgón óhajtjuk is, soha másképp, mint törvényes úton, kivíni ne iparkodjunk. (Megyei hatóság és törvényhatósági jogok fenyítő eljárás körében. 137. o.)

* * *

Nem az a kérdés: egyrészrül gr. Teleki József, és Lonovics József, vagy más részről gr. Széchenyi István és Deák Ferenc legyenek-é a nemzet vezérei, mert az egyik mint a másik esetben biztos és tiszta kezekben volna a nemzeti ügy; hanem egy részről ezen tiszteletes osztály maga minden árnyéklati különbségeivel mintegy egész, más részről egy központi zászló alatt Madarász László, Somogyi Antal, Mezőssy László és Puky Miklós s a magyar radicalismus commis voyageurjei (egyébiránt meglehet mind igen erényes emberek) állanak; és a kérdés az: vajon akkor, midőn amazok még a legigazságosabb s legcsekélyebb engedményeket is csak méltányosság nevében rábeszéléssel kívánták eddig a nemzettől, szabad-é s illő-é, hogy imezek, kik a hazát még semmi hálára nem kötelezték, kik az örök igazság kirekesztőlegi tolmácsainak szerepét semmi tekintetben nem igényelhetik, kiket a nép képviselőinek soha sem vallott, alkotmányt és sajátsági jogot rontó indítványaik létrehozását a fenyegetés szemtelen hangján akarják tőlünk kicsikarni? — és mi azt feleljük: nem, nem és háromszor nem; és azt feleljük: hogy azon nemzet, mely magán ily mód engedne packáztatni, maga magát eltemetné. (Megyék állása. 146-147. o.)

* * *

Olvassa végig a Pesti Hírlap szerkesztője a főrendi naplóban azon beszédemet, melyre már két ízben hivatkozott, s látni fogja, hogy én már akkor előresejdítém a legrosszabb eseteket is, s kimondám többi közt a békefenntartás feltételéül azt, hogy a közvélemények igazgatása bölcs és tiszta kezekben fog maradni e hazában. S midőn most ezen föltétel mellőztetik, midőn haladásnak kereszteltetik az, mi jogrontás, midőn oly egyedek vezérkednek, kik meggyőződésem szerint elegendő kezességet a hazának nem nyújtanak, midőn a municipiumok mindenhatóságának eszméje formális tudományos theoriává alakíttatik, midőn fennálló érdekek ellen naponkint élénkebb s keserűbb fenyegetőzések történnek, egész osztályra nézve a lenni vagy nem lenni említtetik, s nyíltan kimondatik az óhajtás — mint enfüleimmel csak kevés nap előtt hallám — hogy nagybirtokosoktól a megyéket az úr isten szabadítsa meg — : akkor én bizodalomrontó vagyok, akkor én a kölcsönös szeretet örömvirágát téptem ki, mi által? — mert szót adtam az üdvös visszahatásnak, mely ily törekvések ellen mutatkozik, s naponkint erősebben mutatkozni fog; mert azon aggódom, nehogy ezen reactio retrograd iránnyá fajuljon, s a salakokkal együtt a tiszta ércet is magától eltaszítsa? békerontó vagyok, mert a győzelemittas felekezetet, a diadal órájában is emlékeztetem arra, mit tőle méltányosság s hazaszeretet kíván, és mert kimondom, hogy a nemzeti mozgalmak vezérszerepét nyugodtan látom az alkotmányos oppositio biztos s köztiszteletű főnökeinek kezeiben? Ily körülmények közt méltányos-é, igazságos-é rám fogni, hogy hazám szentbékéjét gyilkos kezekkel fojtogatom? mintha bizony én idéztem volna elő ezen állapotot; mintha én volnék mestere az agitationak, mely űzetik; mintha én tettem volna a nemzetet elsőbb figyelmessé a veszélyre, melyben forog; mintha valami titkot fedeztem volna fel, midőn egy túlzó pártnak létéről beszéltem. A diagnosist gyakorló orvos nem atyja a betegségnek. Azoknak, kik mindig szabad sajtót, vitatási korlátlan szabadságot, örökös, mindent orvosló napfényt emlegetnek, felette rosszul áll, párt-érdekeikre nézve, a másképp vélekedőktől nem tudom micsoda kímélést követelni, s szórul szóra azon okokat hozni fel e kívánat mellett, mikkel a boldogult Gentz a megelőző könyvvizsgálatot, csakhogy sokkal jobban, védelmezte; felette rosszul áll nekik — mondom — csudálkozni, ha azok, kiken oly sokáig packáztak, utoljára feljajdulnak, s nem hasonlítnak azon sváb herceghez, ki mindenét átengedte a jövevényeknek, «um mit dem Feinde keine Verdriesslichkeiten zu haben». Csanád megye a mészárszékijogot kárpótlás nélkül eltörleni kívánja, Borsod megye a papi jószágokat akarja eltulajdonítni: de nekünk ne legyen szabad kimondani, hogy ez a sajátjog sértése; mert ez a szent békét megzavarhatná, s azt képzelhetné a kormány, vagy más valaki, hogy a sajátsági jog ellen irányok léteznek ez országban! Más szavakkal: legyen nyilvánosság mindenre, csak nem egy bizonyos párt igyekezeteinek jellemzésére nézve, s az egész világ tartozzék hazafi fénymázt kenni terveire, hogy azoknak valódi jellemét senki ne láthassa. Gyönyörű politika — ezen párt számára, de az ne kívántassék, hogy ebben a mindent elsimítni akaró maneuvre-ben a pártot az én csekély tollam is elősegítse. Nem szabad senkire irányokat tolni, melyek nem övéi: de aki pártharcok mezején a szóknak hisz, és nem az összefüggő cselekvések szellemét látja, a phrasisokat tényeknek veszi, a tényeket nem méltányolja; aki nem tudja, hogy fennszóval alkotmányrontást párt hirdetni soha nem fog, ki azt hiszi, hogy behunyt szemmel legbiztosabb járni a világon, az menjen, álljon be minél előbb szárazdajkának; de a közdolgoknak hagyjon békét, mert különben egy szép reggel azt fogja észrevenni, hogy kezét lábát megkötötték. (Nyilatkozat és igazolás. 168-169. o.)

* * *

… kevés tárgy volt, melyet a hírlapok még nem indítványoztak volna, és semmi sem egyezett volna kevésbé kitűzött célunkkal, mint jelesen a Hírlappal indítványok dolgában versenyezni, mert mindenek előtt tért kelle magunknak készíteni, melyen működhessünk. E részben kettős előmunkálat vala szükséges: devalválni a nagy szavakat, miknek ködével a Hírlap a kérdések lényegét eltakarta, ahelyett hogy felvilágosította volna; továbbá, helyre igazítni a divatos fogalmakat, melyeknek zászlója alatt a Hírlap harcol, de melyeket mi nagy részben tévtanoknak tartunk. Elejétől fogva abban különbözött állásunk a P. Hírlapétól, hogy ő ezen, helyzetünkben el nem kerülhető előmunkálatot, melynek mi talán még felén sem vagyunk túl, bátran mellőzhette, s minden további előzmény nélkül átmehetett positiv tervezeteire, melyek alapjai az úton s útfélen divatozó eszmékben találtatnak. Annak, ki a vox populi vox Dei mottóra esküszik, azaz más szavakkal azt mondja, hogy mívelt emberek s törvényhozók hosszas és részletes vitatásra szorulnak, de a nép minden előismeret nélkül, mintegy ösztönszerűleg egyszerre eltalálja mindenben az igazat; annak, ki a locus communisokat statusmaximák gyanánt tiszteli s használja, nincs szüksége előkészületre; mert minden előrement okoskodás és felvilágosítás nélkül indítványozhat, tervezhet, s mindig nagy és kedvező hallgatóságra tarthat számot. (Időszaki sajtó hivatása. 123-124. o.)

* * *

Ismerem az állás töviseit, miknek kitéve vagyok, midőn az itt kimondott nézetek organumává tettem magamat. Jobbrul s balrul, mögöttem s előttem hallom zúgni a szörnyű szót, hogy «kormányember» vagyok. Én pedig egyenesen kimondom, hogy «kormányember» vagyok. Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetlenítnek; mert meggyőződésem szerint hathatós, és nem nominalis kormányra van szüksége a nemzeteknek, hogy boldoguljanak, statusemberekre és nem prókátorokra, hogy nagyok és erősek legyenek. De mindenek előtt és felett magyar vagyok, fia ezen szeretett hazának; minden egyébnél fontosabb előttem ezen országnak boldogsága és érdekeinek, nemzetiség s alkotmány alapján kifejlése. (Nyilatkozat és igazolás. 170-171. o.)

* * *

Mi igenis azon véleményen vagyunk, hogy a haladási elem az utolsó időkben feles, tisztátalan anyagot vett fel magába, hogy a másoké utáni vágy, s társasági formánkban nem nélkülözhető hierarchiáknak gyűlölete tetemes és káros befolyást kezd gyakorlani; hisszük, hogy nagy, de jelentés nélküli szavak s megemésztetlen tévtanok nagy szerepet víttak ki magoknak, s hogy ezek segedelmével, mind általában a közvéleményben, mind főleg megyei körökben oly egyének tolták magokat sok helyt a nemzetre vezérek gyanánt, kiket mi szabad alkotmányú országokban csak szükséges rossznak tekinthetünk; hisszük, hogy a megyéknek egy igen nagy részében a közügyek kormánya oly kezekben van, melyek a megyében létező anyagi és szellemi erőket nem csak nem képviselik, de azokkal igen gyakran tökéletes ellentétben állnak: mind ezt — mondom — így tudjuk és így hisszük, s lapunknak feladása a dolgok ezen állapotját felvilágosítni s a természetes egyensúlyok helyreállását elősegíteni. Azonban teljeséggel nem azon célból, hogy azokat segítsük iparkodásaikban, kik vesztegleni akarnának, s már mindent bevégzettnek tekintenek; hanem egyes-egyedül avégett, hogy feljebb megírt működési rendszerünk által a haladási kérdések kellő kerékvágásukba visszaugorjanak, a vezéri szerep biztos és tiszta kezeknél maradjon, az áldozatok kérdése azok által döntessék el, kik áldozatot hoznak, s néhány hatalombitorlónak egyedárusága megszüntessék. Elhatározott ellenségei vagyunk minden túlzásnak, emberek, dolgok és elvek körül; merőben kárhoztatjuk minden megsértését a sajátjognak, minden lehetlenítését a hathatós és törvényes kormányzásnak, minden ochlocratiai törekvést, minden apellatiót a szenvedélyekre, mely utoljára is nem egyéb a nyers erőre hivatkozásnál. Minden juste-milieau-k közt legrosszabbnak tartjuk a fenyegetés és lázítás közti juste-milieau-t. De ezen korlátokon belől a legszélesebb szabadságot követeljük s adjuk a megvitatásnak, s mindaz, mi arra vezet, hogy ezen országban erős monarchia, szilárd aristocratia, gazdag polgárság s erőteljes földmívelő osztály, egy általánosan boldogító alkotmánynak szárnyai s kitisztult nemzetiség befolyása alatt, áldott frigyben állhassanak egymás mellett, számot tarthat meleg részvétünkre, s közremunkálásunknak csak úgy tulajdonítunk némi becset, ha ezen eredmények valósításához, csekélységünkhöz képest, mi is járulhattunk. A mi szívünknek nincs más ideája, mint e hazának lehető legnagyobb boldogsága; — e hazának mondom, melyet imádva szeretni nem csupán kötelesség, de nem is érdem: hanem minden nemesb kebelre oly erkölcsi kénytelenség, melytől éppen úgy nem válhatik meg, mint önmagától. (Időszaki sajtó hivatása. 126-128. o.)