Spanyolországban a dekadencia nem szembeötlő elsőre. Városai tele vannak élettel, minden sarkon egy templom, a bevándorlók nem dominálnak, nem uralják le a helyi jelleget (nyilván ez sok helyen már kezd megváltozni). A szomorú az országban inkább az, amit nem látunk. Francisco Franco tábornok halála óta eltelt 47 évben a polgárháborús győztes öröksége teljes mértékben felszámolásra került.
Nem állítom azért, hogy ez a dekonstruálás és a maradványok eltüntetése teljesen láthatatlan lenne, hiszen ez egyre inkább megnyilvánul a mindennapi szférájában is. Ha jobban odafigyelünk, esetleg eljutnak hozzánk a hírek a kommunista kormány egyes emlékezetpolitikai aktusairól és gazdaságpolitikai felfogásáról. Láthatóan a francoi örökség (illetve már sajnos annak maradványainak, lerakódásainak) elengedésének az a következménye, hogy a baloldal, mint veszett kutyafalka, a gyengeséget, illetve még inkább a hiányt kiszagolva, támadásba lendül.
Kevés nemzet olyan hálátlan a nagyjaival, mint mi. Ám nálunk mindig rá lehet fogni a negyven év átkosra. Most lássunk egy teljesen más példát.
Ez itt Franco tábornok utolsó köztéri szobra. Melilla városágban található, Spanyol Észak-Afrikában, ahonnan a leendő Caudillo elindította az ellenforradalmi felkelést a papokat gyilkoló, templomokat leromboló és királyukat elűző köztársaság ellen. Francisco Franco összes szobrát Spanyolországban már eltávolították, legutoljára egy lovasszobrát Santanderből 2008-ban. A győztes polgárháború után a falangistákat és a karlistákat egyesítő, egy prosperáló országot vezető Franco teljesen helyreállította a királyságot János Károly meghívásával a trónra, akiben nagyon bízott.
János Károly a mai napig uralkodik és nagyon népszerű alattvalói körében. Ám valami nagyon megváltozott, és ez már a Caudillo halálával elkezdődött. A demokratizációs folyamattól, a kommunista párt legalizálásától egyenes vonalat lehet húzni a mai helyzetig, pénzügyi káoszig, a Zapatero-infernóig. Nem tudjuk, mi vezette az általunk is nagyra tartott János Károlyt ezen változások végigvitelében, talán kényszer? Meggyőződés? Az biztos, hogy most olyanokkal kell kezetfognia, akik a pusztulását akarják, és olyan törvényeket kell aláírnia, melyek ellenkeznek katolikus hitével.
Hogyan álljunk ehhez az egészhez? Ez is egy megoldás. Ám ami kézenfekvőbbnek tűnik innen Magyarországról, az a támogatás. Félreértés ne essék, nem a további züllésben. Hanem a király személyének a támogatása, kérdések feltevése mellett. Hiszen a helyzet az ma úgy néz ki, hogy vagy János Károly, vagy egy balos köztársaság. Igen, de facto Zapatero rezsime is egy balos köztársaság. Én nagyon tisztelem a karlistákat, de egy személyi váltás teljességgel elképzelhetetlen. Rögtön egy forradalom jönne, a szélbal megragadná az alkalmat. Így legalább megvan a keret, amiből ki lehet indulni.
Idén jubilálnak a spanyol karlisták, 175 éves lett a mozgalmuk. Ez önmagában is komoly eredmény, azt kell, hogy mondjam, és ha megnézem,hogy a karlisták soha nem lankadtak, soha nem árulták el eredeti eszméjüket, akkor érdemes rájuk nemcsak emlékezni, hanem meríteni mindabból, amit és ahogyan képviseltek az elmúlt közel két évszázadban Spanyolországban.
A karlisták (akiket nem szabad összekerverni a magyar karlistákkal, akik IV. Boldog Károly királyunkért harcoltak a restaurációs kísérletei alatt) Don Carlos (V. Károly) a fiúági örökösödését vallották legitimnek, VII. Ferdinánd halála után, 1833-ban. és nem fogadták el a leányági örökösödést, így II. Izabella-t sem. A karlisták, akik Ferdinánd fivérét, Károlyt szerették volna látni a trónon, háborút viseltek Izabella anyja, Maria Christina és követői ellen. A vidéki Észak-Spanyolországra harcoltak a városiasabb, déli országrész ellen, s az első karlista háború elbukása azonnal kirobbantotta a második karlista háborút is. Nem árt nekünk tudnunk, hogy magyar részről olyanok támogatták a karlistákat, mint Liszt Ferencm vagy gróf Teleki Sándor, a porosz Felix Lichnowsky herceg Don Carlos főhadsegédje és tábornoka pedig félig magyar származású volt (gróf Zichy Eleonóra fia). 1874-ben egy katonai államcsíny segítette trónra Izabella fiát, II. Alfonzt, ami 1876-ban véget vetett a karlista háborúknak. Ez a videó mindennél jobban és többet elmond a karlista szellemiségről, akár többször is érdemes megnézni - hangosan (A dal egy karlista harci induló, remek mai hangszereléssel; Viva Cristo Rey! - Éljen Krisztus Király! a címe.)
A karlisták a háborúk alatt azonban kialakítottak maguknak egy nagyon is speciális monarchista álláspontot, amely alapjaiban kombattáns, mélyen vallásos, sőt bizonyos elemeiben kifejezetten aszketikus jegyeket is mutatott. A spanyol királyság intézménye mellett a végsőkig elkötelezett, ellenfeleivel szemben pedig kérlelhetetlen a karlista, amikor pedig kell, akkor gondolkodás nélkül fegyvert ragad és önfeláldozóan küzd az igazáért. A karlisták igazi bázisát a vidéki parasztok, a katolikus klérus (alsópapság és főpapság egyaránt képviseltette magát a támogatóik között), és a hozzájuk kapcsolódó nemesi réteg jelentette mindig is - egészen a mai napig. A legendás piros baszk sapkát szimbólumként használó karlisták a kombattáns monarchista akció emberei, akik tettekkel bizonyították az elköteleződésüket a legitim spanyol monarchia mellett mindig is. A spanyol polgárháborúban az egységet a falangisták és a karlisták között Francisco Franco tábornok teremtette meg egy köztársaságellenes egységfronttal, amely a Caudillo rendszere alatt teljes egészében fenn is maradt, gyakorlatilag a háborúban a gerincét alkotta Franco offenzívájának.
Franco a véres polgárháborúban, amelyben a köztársaság a spanyol hon teljes bolsevizálását hozta volna el, legnagyobb részt erre a két politikai és katonai erőre (Falange és karlisták) tudott támaszkodni, politikai pártja is - bár meglehet, hogy a háborúban csak "nacionalistáknak" hívták őket sokan - is e kettő egységéből állt. A karlisták a polgárháború után sürgették a királyság teljes helyreállítását, amelyet a Caudillo - bölcsen - több lépésben és nagyon lassan, de mindig határozottan tett meg, tekintettel a külpolitikai, gazdasági és belpolitikai eseményekre is. Az idő Francot igazolta; jelenleg, hogyha a spanyol monarchiát nézzük, amelynek fejét Juan Carlost kifejezetten a Caudillo jelölte ki és taníttatta, neveltette Spanyolországban maga mellett, csak így lehetett valamennyire megmenti Spanyolországot a vörös uralomtól, amelyet a köztársaság akart NKVD-s háttérrel létrehozni a félszigeten. A Spanyol Királyság azonban az antikommunista múltjával szakított, Franco emlékét eltöröltette, ma a kommunista párt engedélyezett és a király is folyamatos engedményeket kénytelen(?) tenni a baloldali-polgári demokrata nyomásnak, amely a karlistákat a nyolcvanas évek óta újra aktivizálta. Jellemző, hogy a falangisták és a karlisták közös megemlékezését a Caudillora (Marcha de la Corona) a királyság bírósága tavaly betiltotta, baloldali képviselők indítványa alapján. A királyság helyreállítója és megmentője nem felvállalható a királyság számára. Idáig jutott a nagy és keresztény Spanyolországban mostanára.
Manapság leginkább Communion Tradicionalista Carlista, ami aktív karlista szervezet, és amely harcot hirdet a vadkapitalista gyarmatosítás, pártokrácia, és a marxizmus, ateizmus minden formája ellen. A katolikus egyházi tanításból származó szociális igazságosságot, a keménykezű monarchiát, az erkölcsös életet, a család és a haza tiszteletét hangsúlyozza a mai fellazuló Spanyolországban, élén pedig Don Sixto Enrique de Borbón herceg (fentebbi képen) áll. Akárhogyan is, innen Mária Országából üdvözöljük spanyol barátainkat, sok erőt és hitet kívánva nekik az idei jubileumon! Dios - Patria - Rey - Fuéros!
