Christus Vincit! Christus Regnat! Christus Imperat!

"Tehát a nemzetek kormányzói ne vonakodjanak odahatni, hogy úgy ők maguk, mint népeik Krisztus, a Király iránt a tisztelet és a hódolat nyilvános adóját leróják, ha azt akarják, hogy csorbítatlan tekintéllyel fejleszthessék és növelhessék hazájuk javát és boldogulását. Mert amit pápaságunk kezdetén a tekintély és közhatalom tiszteletének meggyengüléséről írtunk, az a mai időkre nagyon is ráillik: «Miután Istent és Jézus Krisztust a törvényekből és a közéletből kizárták, s a tekintélyt már nem Istentől, hanem az emberektől származtatják; magának a tekintélynek alapjai rendültek meg, mert elvonták az alapokat, amiért egyeseknek joguk van parancsolni, másoknak kötelességük engedelmeskedni. Így szükségképpen megingott az egész emberi társadalom, amely nem nyugodott többé szilárd pilléreken». (Enc. Ubi arcano.)

Pedig ha az emberek a magán- és a közéletben elismerik Krisztus királyi tekintélyét, hihetetlen előnyök háramlanak a polgári társadalomra: a valódi szabadság, a fegyelem és higgadtság, a megértés és béke. Krisztusnak királyi méltósága a fejedelmek és kormányok emberi tekintélyét megszenteli, a polgárok kötelességérzetét és engedelmességét pedig megnemesíti. Szent Pál apostol, bár csak az asszonyoknak és szolgáknak parancsolta, hogy férjeikben és uraikban Krisztust tiszteljék, mégis úgy intette őket, hogy ezeknek nem mint embereknek engedelmeskedjenek, hanem mint Krisztus helytartóinak, mert a Krisztus vérével megváltott emberekhez másképp nem illik, hogy embereket szolgáljanak: „Nagy áron vétettetek meg, ne legyetek azért emberek rabszolgái.” (1 Kor 7,23) S ha a fejedelmek és a törvényes közhatóságok majd azt a meggyőződést vallják, hogy nem annyira a saját jogukon, mint inkább Krisztus megbízásából és nevében kormányoznak, könnyen elgondolható, mily szentül és bölcsen használják majd a hatalmat, s ennyire számolnak a közjóval és alattvalóik emberi méltóságával. Ennek következtében fölvirul és megszilárdul a béke és a rend; megszűnik a lázadások oka, mert ha a polgár a fejedelemben és az állami közhatóságokban magához hasonló, sőt bizonyos tekintetben méltatlan és gáncsolható embereket lát is, mégsem szegül ellenük, mert bennük Krisztusnak, az Istenembernek képviselőit és tekintélyének hordozóját nézi. Azután a megértés és béke szempontjából is fontos, hogy minél nagyobb egy ország s minél inkább átkarolja az egész emberiséget, az emberek annál jobban öntudatára ébrednek ama közösség fontosságának, amely őket egybefűzi. S a közösség tudata megelőzi és megakadályozza a gyakori összeütközéseket vagy legalább enyhíti és tompítja azok élét."

XI. Pius pápa Quas Primas... kezdetű enciklikájából.

Áldott Krisztus Király ünnepét kívánunk minden kedves olvasónknak!

Királyságot!

Christus Vincit!

"Azért apostoli hatalmunknál fogva az Úr Jézus Krisztusnak mint Királynak ünnepét elrendeljük, amely évenként október hó utolsóvasárnapján, tehát a Mindenszentek ünnepét megelőző vasárnapon az egész világon megülendő. Ugyancsak megparancsoljuk, hogy azon a napon évenként megújíttassék az emberi nem fölajánlása Jézus Szentséges Szívének, amint azt szentemlékű elődünk, X. Pius pápa már elrendelte." 

Quas Primas... XI. Pius pápának a Krisztus-Király ünnepét elrendelő apostoli körleveléből, 1925. december 11.

In Hoc Signo Vinces!

Idén egy napra esik Krisztus Király ünnepe és a Milvius hídi csatának az 1700-adik évfordulója, mely mindkettő nagyon fontos nekünk monarchistáknak és rendkívül fontos lenne a világnak. Az elsőt, Jézus Krisztusnak, mint királynak az ünnepét XI. Pius pápa kifejezetten azért vezette be, mert látta, hogy egyének és államok hogyan esnek el Krisztustól és tudta, hogy ez az egyetlen oka nyomorúságuknak. Egyértelmű volt, hogy minden téren hiányzik az autoritás és, hogy ezt csak a világegyetem uralkodója, az Örök Bíró tudja megtestesíteni. Nagyon fontos volt tehát, hogy Krisztusnak mint Királynak legyen egy évenkénti ünnepe, hiszen így tudott beleivódni a keresztény világba az autoritás, a legitim, Istentől származó hatalom iránti alázat és tisztelet. Ma, amikor hazánkban is a hatalmat a plebs felségének elve alapján bitorolják, köztük még magukat kereszténynek valók is, és magasról tesznek arra, hogy legitim hatalom egyedül az összes hatalommal, a hatalom teljességével rendelkező Istentől jöhet, különösen fontos ez az ünnep, mely kiemel minket a kortárs demokrata katyvaszból és értékrelativitásból és egy jóval magasabb minőséget és igényt helyez elénk. 

Konstantin császár csatája pedig rendkívül jól megmutatja, hogy milyen nehéz ez az út viszont ha bizalmunkat Krisztusba helyezzük, akkor bármikor győzni tudunk. Nagy Konstantin csapatai is hat-nyolcszoros túlerővel szemben vívták meg csatájukat: egy olyan csatát, amilyet mi napról-napra vívunk, csupán nem karddal, hanem fejünkkel. Merítsünk erőt az élete végén megkeresztelkedett császár hitéből!

I. Ferenc József felajánlja Magyarországot Jézus Krisztus Szentséges Szívének

Magyarországon nemcsak katolikusok számára ismert, bár meglehet, hogy nem eléggé és nem kellő nyomatékkal és jelentőségében ismert, hogy I. Szent István királyunk az országot felajánlotta, koronájával a Boldogságos Szűz Máriának, Jézus Krisztus anyjának, aki ezáltal országunk védőasszonya lett, Magyarország pedig Mária Országa (Regnum Marianum). A Szűzanya ezáltal a Szent Korona égi tulajdonosa is lett, amely például most, amikor a magyar trón betöltetlen nagy reménységgel tölthet el mindenkit, akik egyszer a király visszajövetelét remélik és hitüknek aktív része a Szűzanya tisztelete.
Kevésbé ismert, hogy apostoli királyaink közül az eddig utolsó előtti, I. Ferenc József, ki egyben az osztrák császár is volt, így az Osztrák-Magyar Monarchia feje, folytatta és mintegy betetőzte azt a folyamatot, amely elején Szent István királyunk felajánlása állt; felajánlotta a Magyar Királyságot, birodalma több országával együttesen Megváltónk, Jézus Krisztus Szent Szívének oltalmába, 1914. december 8-án, az I. világháború kezdetén.
Nyílván nem lehet ezt a cselekedetet, amely méltatlanul veszett el a történelem süllyesztőjében az elmúlt évszázadban, így egyetlen kurta bekezdésben, egyetlen kis mondattal elintézni. A cselekedet jelentőségét minden katolikus ember meg kell, hogy érezze elsőre, úgy, mint vallásos ember, amelyben az apostoli király felajánlja országát és Jézus Krisztus Szentséges Szívének oltalmába helyezi azt. Átérzi, mint magyar ember is, aki talán, hiszen sokan vannak sajnos így, I. Ferenc József császárra és királyra mint „Habsburg megtorlóra” és nem mint a katolikus hit szorgos gyakorlójára és védelmezőjére tekint, pedig úgyis tehetné. (Itt most nem megyek bele, hogy a megtorlás, mennyiben az, és mit torolt meg valójában a császár. Több kört érdemel meg ez a téma, nem egy kisebb bekezdést.)

Pedig ő volt az utolsó, aki élt a pápaválasztási császári vétóval (ius exclusionis) és megakadályozta, hogy egy mélyen egyházellenes társaság tagjaként, egy szabadkőműves bíboros (Rampolla) pápa legyen. De tudnánk beszélni a mindennapi buzgó vallásosságáról is. Egyszerű fekhelye mellett közvetlenül térdeplő volt, amelyen zsolozsmáit, bensőséges imát rendszeresen végezte el, nagycsütörtökön pedig megmosta tizenkét bécsi koldus lábát, személyes hatalmát is igyekezett latba vetni, hogy ne valósuljon meg a polgári házasság bevezetése legalább az osztrák oldalon (a magyar oldalon a szabadkőműves, polgári származású miniszterelnök, Wekerle Sándor vitte végbe) és nem is az ő fellépésen múlott, hogy mégis megvalósult. Tisztán kell látni, hogy I. Ferenc József olyan uralkodó volt, akinek nemcsak egy, az államot összetartó erő, nemcsak egy polgári normakövetés, egy családi hagyomány volt a katolikus hite, hanem olyasmi, amelyre támaszkodni akart és tudott is a kormányzásban és amelyben meg akart felelni, mint egyszerű hívő az előírt kötelezettségeinek, meg akarta védeni a hite tisztaságát és mélyen hitt abban, hogy az ima, a szentáldozás, melyet minden vasárnap megtett lehetősége szerint, egyszerre segítik a lelki üdvének az elnyerésében. Természetesen nem állítjuk, hogy szent volt, de nem mondhatjuk azt sem, hogy csak formálisan tett eleget vallási kötelezettségeinek, amelyeket elvárt tőle az Anyaszentegyház. A keresztény-katolikus hitét felsőfokon és komolyan gyakorolta, amellett, hogy egy birodalom feje is volt.

A Jézus Szíve tisztelet különösen népszerű volt az Osztrák-Magyar Monarchia területén a XIX. század végén, de komoly európai (Szent Alacoque Mária Margittól kezdve, 1675) és magyar (Telegdi Miklós pécsi püspök, Hajnal Mátyás jezusita XVI. század; Nádasdi János jezsuita – XVII. század; de mindenképpen meg kell említeni Pázmány Pétert is, aki már Szent Alaacoque Margit Mária előtt megemlékezett prédikációiban a Szent Szív tiszteletéről) gyökerekkel bírt, csak itthon közel ötszáz egyesülete volt háromszáz év alatt ennek a tiszteletnek. A Szent Szív tisztelet XIX. századi újraélesztésében és újraértelmezésében nagy jelentősége volt, különösen a magyar területen, Zádori János esztergomi kanonok 1888-ban írt a Szent Szív tiszteletéről írt könyvének, amely nagyon pozitív visszhangra lelt a katolikus hívek között. Zádor már ebben a munkájában kihangsúlyozza a Szent Szív oltalom jellegét különösen a Magyarországra gyakorolt oltalmát, mint Mária Országára háruló, a veszedelmektől megóvó Szent Szívet jelöli meg a könyvében, amelyben kéri is, hogy az országot ajánlják fel a Szent Szívnek. Ebbe a sorban illeszkedik bele XIII. Leó pápa felhívása 1900-ban, az új évezred küszöbén, amelyben a világ pusztulására figyelmeztetett, amennyiben az nem tér meg Jézus Krisztus Szent Szívéhez.

Maga a királyi felajánlás egészen bensőségesen zajlott le 1914-ben.

Ausztriában, Döblingben, ahol korábban gróf Széchenyi István sorsa olyan tragikusan beteljesedett, a karmelita kolostorban őriztek egy nagyon híres és csodás Szűzanya képet, amelynek neve „Miasszonyunk a lehajtott fővel”. 1610-ben Rómában egy domonkos szerzetes találta meg ezt a képet a romok alatt, amelyet rendbe hozott és hamarosan kitette tiszteletre, hogy aztán sokan imádkozzanak előtte. Idővel a kép kiváló kegyelmek forrása lett. Később Münchenbe, onnan pedig Bécsbe került, ahol a karmeliták ajándékozták II. Ferdinándnak, aki a magánkápolnájába tétette és ott ő is, de nagyon jámbor felesége Eleonóra is sokat imádkozott előtte. Mivel idővel nagyon közel állt hozzá a kép, mindig magával vitte, amikor nem volt otthon. Egyszer, amikor királyunk nagyon beletemetkezett az imába a kép előtt, ígéretet kapott a Szűzanyától, hogy a Szűz megvédelmezi őt és a dinasztiájának az uralmát, és emelni fogja annak fenségét, amíg a Habsburgok megmaradnak az istenességben és az iránta való feltétlen tiszteletben. A látomás nagy hatással volt Ferdinánd királyra és császárra, de feleségére is, aki a férje halála után abba a kolostorba vitette a képet, amelyben ő maga is vonult élete végén, végrendeletében azonban a lipótvárosi atyáknak adományozta. Innen vitték el 1901-ben Döblingbe a karmelita zárdába, ahonnan I. Ferenc József személyes parancsára hozatták el 1914. december 7-én, mint nagyon nevezetes és a dinasztiával szorosan összefüggő kegyképet.

A schönbrunni császári és királyi lakosztály kápolnájába vitték a képet, ahol az oltárra helyezték azt. Másnap, 1914. december 8-án a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén dr. Piffl Frigyes Gusztáv bécsi bíboros és érsek celebrált szentmisét a kápolnában, amely közben I. Ferenc József Őfelsége koronáját, trónját, országait, köztük külön Magyarországot és a Szent Koronát, amelynek apostoli királya volt, és népeit Megváltónk, Jézus Krisztus Szentséges Szívének ajánlotta fel. Ezzel a cselekedetével Szent István királyunk egyik legbölcsebb és legméltóbb utódjának bizonyult, hiszen ugyanúgy, ahogyan István királyunk ő is belekapcsolta a magyar nép evilági sorsát és erejét, az evilágon túli, égi rendbe. Olyan cselekedet volt ez a XX. század elején, amely korábban is rendkívüli és kivételes lett volna és kevés uralkodó tette volna meg, azonban egy majdnem teljesen szekularizált korban, amelyben az ateista tendenciák a legerősebben támadtak és a dekadencia a társadalomban tapinthatóvá vált egy mindenképpen példaértékű és – a szó minden értelmében – felemelő, önmagán sokszorosan túl mutató cselekedet volt. Eredeti királyi aktus, amely túlmutat azokon a profán, „államfői tevékenységeken”, amelyeket már abban a korban is nagyobbrészt és szinte kizárólagosan elvártak egy uralkodótól, visszaszorítva olyan kvalitásokat, amelyekkel eredetileg is egy felkent király rendelkezik, és amelyeket végre is tud hajtani. I. Ferenc József királyunk cselekedetében az, az igazán felemelő, hogy olyat tett meg, amelyet csak egy uralkodói felelősségének teljes súlyát maximálisan átérző király tehetett, aki úgy érezte, hogy a királyban nem egy üres vagy éppen despotikusan önző pont az istenkegyelmiség állapota, hanem egy meglévő és gyakorlandó lehetőség is egyben, amelyet pontosan ilyen krízisekben muszáj megtenni és ezzel egy embereken túlmutató minőséget prezentálni, mint amilyen az I. világháború is volt. Ahol az ember kevés, ott Isten segíthet csak. A felajánlás szinte azonnali, tehát az első világháborúban érvényesülő hatását Bíró Xavér Ferenc atya azzal szemlélteti, hogy Magyarországot és a birodalom legnagyobb részét elkerülte a közvetlen fegyveres pusztítás, igaz a Monarchia összeomlott a háború után. Talán azonban itt nemcsak egy közvetlen és ennyire konkrét hatását kell szemlélni egy ilyen aktusnak, hanem annak távlatait leginkább, amelyek sorszerűen kísérik most már az országot, de nem biztos, hogy az országban ténylegesen hatással lehet, hiszen a Szent Korona jelenleg sincsen eredeti állapotába visszahelyezve.

A magyaroknak mindig is az egyik legnagyobb e világon túli „tőkéje” volt Szent István felajánlása, I. Ferenc Józsefé nem tudott azzá válni és ebben nem a király szándéka és alázatos, gondoskodó aktusa volt a hibás. A király felajánlását egyébként a magyar püspöki kar a magáévá tette és a 1915. január 1-re egy külön imádságot szerkesztett, amelyet felolvastak a templomokban, ezzel is elismerve és megerősítve a király felajánlását. Magyarország, a magyarok királysága ezzel nemcsak Mária-, hanem e mellett Jézus Szentséges Szívének Országa is lett. A felajánlásnak egyetlen, tulajdonképpen a mai napig kézzelfogható eredménye maradt csak fenn, tudomásom szerint, ez pedig katolikusok között ismert „A Szív” újság, amely eredetileg egy nagyon hazafias, közérthetően vallásos lapnak indult, P. Bíró Xavér Ferenc S. J. alapításával, akit talán a legmaradandóbban megragadott ennek az aktusnak az ereje, s akinek én is a legtöbb információt köszönhetem írásommal kapcsolatban.