2008. okt. 31.

"Fejedelem üdvözlégy! Virraszszon az Ur Te fölötted!”

Néhányan vagyunk úgy talán, hogy nehezen tudunk napirendre térni a felett, ahogyan "megemlékeznek" apostoli királyainkra a második respublika kis csinovnyikjai. Ilyenkor az ember jobb idők, jobb emberei felé veti tekintetét és igyekszik elkerülni a nosztalgia ködfelhőit. A múltra legjobb, hogyha úgy tekintünk, ahogyan a jogfolytonosság szemlélete megkívánja; élő és szerves hagyományként, amelyet a tisztán népuralmi berendezkedés vágott ketté Mária Országában leginkább. Az alábbiakban - ezzel a lelkülettel - Scitovszky János hercegprímás 1856-os beszédét közöljük le, amelyet az esztergomi bazilika felszentelése alkalmából mondott el I. Ferenc Józsefnek. A beszédből az uralkodó iránti mély tisztelet olvasható ki, olyan főpap szájából, akit ekkor a magyar nemesség az ország (egyik) vezetőjének tartott, nádor híján. 1856-ban és 1857-ben is Scitovszky János átadott Ferenc Józsefnek kérvényt, amelyben kérte, hogy az uralkodó állítsa vissza a Magyar Királyság teljes, alkotmányos rendjét. Ezt Bach felségsértésnek nevezte, Ferenc József azonban átvette, igaz nem történt semmi sem érdemben ekkor még. E mellett Scitovszky harca egyébként egy éve fejeződött be ekkor, amelyben sikerült elérnie, hogy Esztergomot ne olvassza be a Szentatya az bécsi érsekségbe. Ezek a problémák azonban nem zavarták abban, hogy a legnagyobb tisztelettel és hódolattal fogadja a királyi párt Esztergomban és abban sem, hogy prédikáció németül, magyarul és szlovákul hangozzék el a felszentelési szentmise alatt a Bazilikában. A Szentkorona-tant, a dinasztiahűséget és az alkotmány őrzését a hercegprímás nemcsak vallotta, hanem gyakorolta is életében és közjogi szerepében.
„Csodálatos s valóban elragadó e jelen tünemény Fölséges császár és apostoli király! mellyen az itt összecsoportozott ezerek szemei édesen nyugosznak. Im ama szent helyen áll ma Fölséged, állnak a dicsően uralkodó háznak némely tagjai, állnak fejedelmi kormányodnak főbb hivatalnokai, állnak a magyar egyház számos főpapjai, s ezen országnak minden rangu polgárai, ott állunk mindnyájan, hol 856 év előtt sz. István Fölségednek nagynál nagyobb előde, a kereszténységnek és szelid erkölcsiségnek alapkövét letette; hol mint apostol határt nem ismert buzgosággal terjesztette az Isten országát; hol a hasonló buzgalmu Gizela királyné ajtatos érzelmeivel s tetteivel ápolta s elősegitette nagy férjének törekvéseit; itt ajánlotta őt a nemzetet az Istenanya Mária, a magyarok Nagyasszonyának oltalmába; innét mentek szét az általa alapitott tiz püspökség főpásztorai az egész magyar földre, hirdetni Krisztus evangeliomát és pedig olly sikerrel; hogy uralkodása alatt az egész pogány nemzet Krisztus keresztje előtt meghajolna, leborulna, s abban keresné legfőbb dicsőségét; szóval: e dicső király nagy tettei nyolcszáz év előtt e helyett megszentelték, megdicsőitették.

Ezekre tekintvén, el kell ismernünk: hogy megfoghatlanok az Ur itéletei! – Ime valami e várban nagy, dicső, szent volt; mind lerombolta s földulta azt 300 év előtt a Krisztus keresztjének ellensége; s neked Fölséges császár tartotta fel az ég ama dicsőséget, hogy kitünő vallásosságodnak, a katholika egyház érdekeit ápoló s pártfogoló törekvéseidnek korszakában e szent helynek három százados pusztasága s gyásza megszünjék, felséges jelenlétedben a réginek helyén emelt Isten háza fölavatassék, fölszenteltessék, s az isteni tiszteletre megnyittassék.
Nem, nem vagyok képes, Fölséges uram, e roppant sokaságnak hálaérzelmeit tolmácsolni; miért is csak azt mondom, hogy Fölségednek ez ünnepeni megjelenése uj életet ad azon ragaszkodásnak, mellyet e nemzet nyolcz század alatt fejedelmei iránt tanusitott. Be van vésve ma, s bevésve fog maradni, mig itt kő kövön marad, e dicső tette Fölségednek a nemzet szivében!

Most pedig a tisztes martyrok maradványait, kik véröket ontva tanusitották hitüket, e diszes egyházba bevivén, a felszentelés szertartását befejezvén, az uj oltáron végbe viendő első áldozat alatt esdekleni fogunk szivünk mélyéből a királyok királya előtt: hogy Fölségedet, mindenek fölött szeretet Urunkat, a Fölséges császárnét, üdvözlött honanyánkat, az egész uralkodó ház Fönséges tagjait még a kis főherczegnő Gizelát is minden mennyei áldásával gazdagitsa s népeink szeretetével boldogitsa!

Ti pedig keresztények, kedves hiveim! e szent hajlékban és mindenütt az ur Istent dicsőitsétek egész buzgosággal és a királyt tiszteljétek teljes engedelmességgel! – igy fogjátok megadni „az Istennek, mi az Istené, és a Császárnak, mi a Császáré! ugy legyen. Amen.”
Az eseményről a Vasárnapi Újság így emlékezik meg.
(Köszönet Verenának az anyagokért!)

2008. okt. 29.

Köztársaság?! Inkább nem.

Monarchista ember nem nagyon rajong a mindenfajta népszavazásokért, meg felmérésekért meg ilyesmikért. A népet megkérdezik, aztán mond valamit, aztán megint mond valamit és abból aztán mindenki azt szűri le magának amit akar és lehet újabb vagy éppen régebbi politikai tőkét kovácsolgatni. Ez ugye alapvetően a népuralmi rendszerek kedvelt kis játéka, az meg ugye nem nagyon érdekel minket.

Mégis a minap két érdekes kérdőívnek az eredménye gondolkodtatott el, amelyek meg lehet tekinteni mindenkinek itt és itt. (Van annyira "reprezentatív", mint amennyire országos heti vagy éppen napilapok "közhangulatot" alapoznak, maximum a társadalmi minta egy kicsit homogénebb ebben az esetben.) Lehetséges kitörési pont a magyar királyság gondolatának az, hogy a köztársaság egyszerűen lejáratódik és ellehetetlenül itthon? A köztársaság itt volt sokszor, mindig besült a mutatvány, nem kell senkinek sem. Senki nem érzi majd sajátjának, a jelenlegi republikánus hatalmi elit meg nem tudja majd megtartani. Valami más kell. A magyarság visszatérhet az eredeti, saját magának alkotott államformához. Magyar Királyság - újra és még mindig.


(Csrrrrr. Ébresztő!)

Hipotézis ez, persze de a józan emberi csömör azért nagy úr lehet. Főleg nálunk magyaroknál. Ehhez kell az, hogy valakik ott legyenek a Nagy Reccs pillanatában és megfelelő alternatívát kínálnak fel azoknak, akiknek csak elegük van. A nemzetet visszavezetni saját magához. Krízis után katarzis. A köztársaság meg a történelem kukájába kerülhet, ahonnan előmászott.

2008. okt. 25.

Szelep a magyar köztársaság fenekén.

Írta: Pánczél Hegedűs János.













Turner Gábornak, bajtársiassággal.

A magyar emberek az elmúlt két évben hozzászokhattak ahhoz, hogyha valamilyen kisebb-nagyobb évforduló, nemzeti ünnep van, akkor éppenséggel „balhé is lesz”. A gond csak az, hogy a balhét nem kell megszokni, és balhé semmiképpen sem kell. Senkinek sem. Egyszerűen ez nem jó. A balhé nem harc, a balhé nem küzdelem, a balhé csak balhé. Nem nemzeti, nem nemes, nem hasznos.

Sokan azt mondják, hogy ez egy „nemzeti ellenállás” része, meg ilyenek. Fenét az. Azon egyszerűen túlmentünk barátaim már. 2006. őszén volt a második magyar köztársaság legsötétebb napjai, és ebben a jelenlegi paprikajancsi nem tévedett, amikor ezeket mondta. Valóban azok voltak. Ott és akkor volt helye a népharagnak, ott és akkor volt helye az ellenállásnak, ott és akkor volt helye az erőszaknak is a törvénytelen, becstelen, szánalmasan nyamvadt hatalom ellen. Ott a második magyar köztársaság kimutatta teljes gennyes pucérságát; ilyen volt, pont ilyen, amilyennek akkor láttuk. Gyomorforgató, cinikus és szánalmasan nyamvadt. A jobb érzésű embereknek alanyi módon és ösztönösen szorult ökölbe a keze és eresztett meg egy szitkot és azt kiáltotta, hogy ezek innen takarodjanak. Akkor voltak ilyenek. Azonban ők, azóta is itt vannak. Nemcsak a pirosak, mindenki itt van még. A köztársaság hosszú sötét éjszakáján 1989 és 1990 számító politikai alkuja és kártyavára esett szét darabjaira. Azóta az álom-köztársaságnak immáron nincsen semmilyen érvénye és érve sem. Legkésőbb azóta nem. A látszat sem maradt.

De ezután eltelt két év és nem népharagról beszélünk immár, hanem intézményesülő balhéról csupán. A 2006-os népharag ugyanis – kár lenne ezt letagadni – nem volt akkora, mint mondjuk 1956-ban. Messze nem. Nem volt olyan tisztító erejű és elementáris. Az emberek nagyobb része este az utcára ment, aztán másnap álmosan dolgozni. Felháborodott volt, de ugyanakkor nem annyira, hogy az egzisztenciát veszni hagyja. Nem ment el az elkeseredés az emberek lelkének mélyéig. És ami még ennyire fontos; nem tudott politikai térbe lépni a népharag, nem volt egységes, és nem tudta mit akar az elégedetlen magyar. Az, az egészen természetes követelés, hogy a böszméző, az országot kurvának nevező „miniszterelnök” húzzon el a vérbe, is kevésnek bizonyult, mert ez sem sikerült. A köztársaságot kialakító erők (a parlamenti pártok) összezártak és nem engedtek 1989-ből, a köztársasági elnök meg bebizonyította, amit minden monarchista álmából felkeltve is tud; csak egy báb a gazdasági-politikai lobbi kezében és még önös egzisztenciális célok vezetik, fényévekre van attól, hogy egy nemzetet képviseljen pártatlanul. 2006 őszének egyetlen igaz követelése sem valósult meg, ami inverzben bebizonyította, hogy ez a köztársaság valóban köp a nemzetre magas ívben és hosszú távon is, a pártokrácia valóban tombol ebben az országban, de azt is, hogy a magyar nép tunya és nem képes arra, amelyre mindig is képes volt eddig a Kárpát-medencében; elsöpörni azt, amiből igazán elege van.
Akkor tehát, nincsen igazán elegünk?

Dehogynem. Veszettül elegünk van, de nincsen semmi, amiért küzdeni lehetne, nincsen egység, amiben küzdeni lehetne és legfőképpen senki sem akart igazán kitartani. Elegünk volt (már akinek, hiszen 2006-ban nem mindenki ment az utcára), kidühöngjük magunkat és megyünk haza, mert melózni kell, meg tanulni, meg akciós csirkét nézni a hétvégére. Amennyire a beszariságban összetartott és bekeményített a republikánus politikai elit 2006-ban és utána még inkább, annyira hátradőlt azóta. Ja, csak ennyi? Majd hazamennek. Nem gond. Mi meg foglalkozzunk a magunk dolgával akkor inkább urak.
2006-nak volt egy igazi nóvuma, az eddigi népharagos felkelésekkel szemben; beérte sokszor egy politikai hide-parkkal, sok kicsi semmitmondó, hőzöngő politikai performerrel és rögtönzött vagy éppen előkészített performansszal. Ezek talán mókásak voltak, de semmiképpen sem eredményesek. És ebben sok kezdeményezés ki is fulladt. Csak példaképpen; ha összejön több százezer ember a Parlament előtt és üvöltözi a paprikajancsi lemondását, akkor miért nem rohanják meg a Parlamentet és hajítják a Dunába? Mert civilizáltak? Mert törvényes útra akarják terelni a dolgot? Fenét. Mert nem annyira dühösek. Kit érdekel az ún. „rend”, ha vérig sértve érzi magát valaki? Senkit, mert ez így természetes. Az ember igazságérzete mindent maga mögé utasít.
A balhé pedig intézményesült, hovatovább program lett. Vannak kemény pólók, klassz fasza kis harcias videók, mindenfajta kripto-militáris alakulatok, klassz kis kapucnis felsők, sőt harcos brand is van, a nemzeti felvarrók eladása biztosan megugrott szépen. Többen olvassák a kurucinfot, mint valaha, sokkal többen keménykednek netről letöltött anyagokkal, az árpádsávos, meg mindenfajta más zászlók is szépen fogynak, és el lehet menni tüntetésekre, megemlékezésekre, öklöt lehet rázni, hangosan zsidózni, „gyurcsántakarodjonozni”, meg úgy általában rekedtre ordibálni magunkat. Két éve immár ez megy és semmi eredmény.
A baj csak az, hogy mindettől azonban senki sem fél már.
Vannak új frankó izraeli vízágyúink, jobban szervezik a rendőröket, jobban is utálja őket sok magyar most már, a miniszterelnök meg velük eszik paradicsomlevest. Hurrá. A köztársaság őrei lenyomnak itt mindenkit. Fel vannak készülve, tudják mit kell tenni, nem éri őket már semmi sem felkészületlenül. Cinikusak végigvárják a rendezvényeken az üvöltözést, aztán egyenként igazoltatva kiengednek mindenkit a kordonon túlra. Komolyan, mint valami hardcore koncerten. Ez már az ellenállás lenne? Ettől az emberek bepipulnak? Frászt. Ettől az emberek idegesek lesznek és közönyösek, merthogy nem tudnak ellene semmit sem tenni. Vagy nem is akarnak. Merthogy kiszámítható mindez. Nincsen benne kraft, nincsen benne igazi harag és nincsen benne igazi tűz, igazi szellem, így igazi harc nincsen. Harc valamiért, valakikkel, valami mellett. Valamiért, ami igazi cél és konkrét. Harc "a rendszer ellen"? Ennyi? És mi lesz után, ha nem lesz meg ez a rendszer, amit nem akarnak? Semmi nem változik akkor, hogyha ez az elit elmegy. Jön valaki más az 1989-es klientúrából, vagy az utáni évjáratokból. Semmi, de semmi olyan, amit a változás szele hajt.
Annak, amit ellenállásnak hívnak itt sokan, és amit valójában művelnek semmi köze nincsen egymáshoz. Én politikai performereket látok legnagyobbrészt, akik ütős tüntetéseket szerveznek a jobb oldalon (röhej, de ez is valami, mert a balosoknak ez nagyon bénán megy) megy a hepaj, a szájkarate, a videó-, meg filmkészítés, egymással versengve mennek fel a posztok, a videók, szállnak ki a tömegkommunikációs médiumok, hogy gondosan szelektált kis tudósításokat készítsenek, keményen megvágva valamit le is adnak belőle. Sokan anyáznak a fórumokon, meg kommentekben és készülnek a következőre és esznek, isznak, dolgoznak, szeretkeznek és vége. Elvannak. Megvan a téma, megvan az esemény, vagy ha nincsen, akkor csinálnak még egyet majd. Ha már nagyon nem tetszik a helyzet, ha már nagyon uncsi, ha már nagyon régen volt.
Ennek így semmi értelme sincsen.

Az igazi ellenállásban egyszer csak megszületik egy egység. Az ellenállás tudja, hogy miért küzd. Az ellenállásban megvan a cél és az eszköz is. Megvannak a vezetők. Nekünk egyik sincsen sajnos. Vannak jó kis jelszavak, vannak letöltött kézikönyvek, néhány molotov koktél csattan, és vannak ilyen-olyan, de leginkább semmilyen emberek, akik kiállnak, és mondani akarnak valami nagyon harcosat és keményet, de nem tudnak beszélni sem legtöbbször. És a tömeg még ezt is visszazengi, mert nincsen más és akkor ez is jó valamire. A valami azonban semmi valójában barátaim. Akik most „radikálisok” (tényleg azok), azok nem tudnak beszélni, nem tudnak cselekedni sem. Nemrég egy radikális vezető így beszélt egy este egy nagy radikális rendezvényen sok ezer ember előtt a székesfővárosban egy nagyon központi téren; „Itt van ez a zászló nálam. Ez lesz a csapatzászló, mert kell ilyen. Kell valamit követnünk! Azt kérem mindenkitől, hogy (..) Amíg a zászló előremegy, valamerre, addig egyszerű a dolog. De ha az ellenség rátámad, a végtelen, fegyvertelen tömegre, ugye, mert természetesen mi nem fogunk semmifélét kezdeményezni, soha nem szoktunk, mindig ők támadnak miránk. Arra figyeljetek, hogy az meg ne történjen, ami annyiszor megtörtént már, hogy szanaszéjjel fut mindenki. Hanem, amíg a zászló áll, addig ti is ott maradtok. És most tegye fel a kezét, az, aki becsületére megfogadja, hogy amíg a zászló áll, addig ő is ott marad és (felteszik többen) nem menekül! És hogyha a zászló hátrál, akkor mindenki arra megy, amerre a zászló és nem összevissza. Ha a zászló elkanyarodik, akkor arrafelé megy és nem szanaszéjjel, mindenfele. Ennyit akarok mondani. (…)”. Aztán a tömeg elindul és megy a balhé, amelyben semmilyen zászló senkit nem érdekel, meg miért is érdekelné, és ellenállásnak nyoma sincsen. Így egy vezető nem beszél, ha eredményt akar. Így egy tizedes beszél 8-10 embernek terepfutás előtt legfeljebb. Csoda, hogy az igazi hatása sincsen meg neki? A legkevésbé sem. A szó politikai tett, aminek hatása van. Éles szónak olyan a hatása, mint az éles tölténynek. Vak szónak olyan, mint a vaktölténynek. És van olyan szó is, amit nem kellett volna kimondani. Én ilyet hallok a legtöbbet. Mintha söröznénk a restiben. Nincsen stílus, így nincsen politikai fenomén sem. Nincsenek hősök. Nincsen meg a harc (a vér?) varázsa sem. Nincsen perspektíva sem így. Aktuális kis dolgok vannak már csak.
A mai radikálisok „vezetői” azonban legfőképpen egyszerűen tévednek; nem fél tőlük a hatalom, nem a rendőrök tartják már meg ezt a köztársaságot, nem kell „kardokat edzeni”, nem érdemes embereket tüzelni, amikor utána csak arra telik, hogy végigmegyünk a körúton, és kukákat döntünk, padokat rongálunk, meg ilyenek. Nincsenek „harcok”, nincsenek „ütközetek”, így nincsenek igazi győztesek sem azok oldalán, akik esetleg komolyan felkelnének ez ellen a képtelenség ellen, ami ma Magyarországon van és ami egyszerűen maga a respublika. Rendőri intézkedések vannak csupán, a köztársaság lesöpör mindent fölényesen és biztosan. Emberek pedig akik 2006-ban őszintén mentek mondjuk esténként a Kossuth térre is akár a gyermekeik mellől is, mert vérig voltak sértve és igazi változást akartak, azok messze nincsenek itt. Unottan lapozzák fel a híreket egy-egy balhé után, mintha csak egy diszkóbalesetről olvasnának, vagy valami más fekete oldalas hírről. „Na, most ki őrült meg?!”. És ebben a hozzáállásban nem az átlagpolgár a hibás.
Félreértés ne essék! Nem értek egyet azokkal az emberekkel, akik azt mondják, hogy nincsen helye utcai harcoknak, akik azt mondják, hogy majd mindent csendesen meg kell oldani, és nyugalomra van szükség. A béke kell, mindenképpen, de nem minden áron. Ha valamit csak vassal és tűzzel érhet véget, akkor fogjunk vasat és gyújtsunk tüzet, azzal a tudattal, hogy győzni akarunk, és áldozatot hozunk és nem azzal, hogy veszíteni fogunk és elbukunk! 1956-ban egészen pontosan ezt tisztelem a legjobban, hogyha a magyar történelemből kell példát hozni; lerombolt mindent, ami a nemzetet gátolta a szabadságában. Az erőszakos módszerek bizonyos helyzeteket igenis megoldanak; sokan befogják a pofájukat, sokan pedig meg sem szólalnak többé. Helye és ideje van az erődemonstrációnak, a harc valóban a tárgyalás folytatása, radikális eszközökkel és radikális eredménnyel. Ideje van tehát a harcnak és a békének is. De sem ideje, sem helye nincsen a balhénak.
Magyarországon, ami legkésőbb egy éve történik, annak már nincsen tétje és esélye sincsen, hogy bármit is kirobbantson. Miért? Mert nem vezeti senki, mert e mellett nagyon kevesen vannak, és mert nincsen mellette semmilyen cél sem, nincsen semmilyen étosza sem ennek az egésznek. 2008-ban nem releváns felszedni az utcakövet már. Az nem cél, hogy „Fegyverbe!”, az sem, hogy „Megvédjük a hazát!”, az meg pláne nem, hogy „Mocskos zsidók!”, meg menjen el, meg mondjon le az, aki magas ívben szarik a magyar népre egyébként is. (Majd ha mások mondják, akkor majd elmegy, meg lehet figyelni.) Az aki ellenáll, tudja, hogy hol van a helye. A mostani radikálisok hol vannak egészen pontosan? Az, ami most folyik kiszámítható. A köztársaság így ereszti le a fáradt gőzt a fenekén. A mostani balhék nem mások már csak szelepek a köztársaság fenekén. Ez pedig – akár a 2006-os lehetőségnek is, ami 1956-nak egy kis pici szellője volt csak – lealacsonyítása mindannak, ami egy komoly ellenállástól el lehetne várni. A magyarok tudták ezt jól is csinálni persze; ott van erre a Dunántúl megszállása Lehár báró által 1919-1920-ban, vagy a rongyos gárda, az ellenforradalmi csoportok, ott van 1956 szőrüstül-bőröstől. Ezek minden esetben tudták mit nem, de mit és miért igen. Mert a szervezett utcai harcoknak a szerepe kettős; tabula rasa-t teremteni és aztán valamit helyreállítani. Ezek közül egyiket sem látják el a mostani történések már. Túlmentük azon a ponton, amiből kialakulhatott volna bármi ilyesmi, ezt nagyon tisztán kell látni. Az utcai harcok igazsága – az adott állam gyengesége és igazságtalanságával áll szembe, az állampolgárok szimpátiájával egyesülve. Jól látta az utcai harc és az utcai harcosok feladatát Italo Balbo, az olasz squadristák egyik vezére, amikor 1922-ben így fogalmazott; „Jobb mindent lerombolni, mindent megtagadni, hogy mindent az alapokból építsünk újjá.”. De ide idézhetjük a Camelots du Roi indulójának szavait is példaként; „Föl Camelots du Roi / A törvényre fütyülnek ők / Föl Camelots du Roi / Éljen a király, le a köztársasággal / Mint oszló kutyatetemek / Úgy tűnnek el képviselőitek…”. Az utcai harcos tudja a helyét és, hogy meddig tart az ideje. Úgy kell lázadni, hogy az ember azzal alternatívát kínáljon fel és nyerjen is. Aki nem így lép fel, az álljon arrébb, mert csak másoktól veszi el a lehetőséget, akik esetleg élnének ezzel az eszközzel és győzelemre is vinnék a sereget, ha úgy adódik.

2008. okt. 22.

1956 - Harcuk a miénk!

Több, mint fél évszázada, hogy a magyar nemzet felkelt a kommunista diktatúra ellen és - ha kevés ideig is - de lerázta azt magáról. 1956 dicsőségében nekünk a példaértékű a nemzet egyszerű embereinek a zsigeri szabadságvágya, amelyért fegyverrel is harcolt és Mindszenty József prímás akkori viselkedése. Monarchista szempontból ezek ma is előttünk fénylenek. 1956-ban a prímás az volt, ami mindig is; a királyság embere, akinek nem kellett változtatni véleményén, és aki újra leszögezte, mint sokszor; nem a pártokkal kell foglalkozni, hanem a nemzettel. A forradalmi kormány visszaadta minden egyházi és közjogi funkcióját, ami halvány remény volt, hogy a történeti alkotmányhoz visszatérhet a nemzet. A magyar nemzet szabadságharca, a kommunizmus elleni felkelése megdobogtatja ma is a szívünket. Harcuk a miénk örökre, példájukat nem szabad elfelejtenünk, akkor sem, hogyha később Kádár János és csinovnyikai egy megrémített, megalázott nemzet hasát teletömte, lótuszt zabáltatva brüggölésre kárhoztatta. 1956 a miénk; azoké, akik visszaakarjék vezetni ezt az országot saját magához. Kossuth-címeres tankokkal, lyukas zászlókkal és molotov koktéllal és sokkal inkább köze van a nemzethez, mint a mai respublikának. A második magyar köztársaság soha nem volt méltó 1956-hoz, hiszen a kommunistákat nem elűzte, nem eltávolította, hanem kiegyezett azokkal. 1956-ban egy utolsó moszkovita kommunista is fel tudta ismerni, hogy magyar ember, ha akarta, mert a kataklizma ki tudta hozni belőle ezt is. 1956-ot 1989-90-ben elárulták és nem fejezték be. A második magyar köztársaság úgy hivatkozik rá, hogy kiegyezett a kommunistákkal, a helyett, hogy felelősségre vonta volna őket és jogfolytonosságot vállal az 1949-es kommunista diktatúra alkotmányával. 1956-nak a második magyar respublika hátra arcot csinált. Egy egész nemzeti akarást hagyott faképnél ezzel. Elmélkedjünk el ezen is, csendes vagy éppen hangos megemlékezéseinken.

2008. okt. 20.

Monarchista zarándoklat, tetszhalott oldal, miskolci monarchisták felhívása, magyar republikánus valóság (REV)

A múlt héten a következő kedves meghívást kaptam Jász Gyula plébános atyától, amelyet most közzéteszek itt az oldalon, hiszen úgy gondolom, itt elméletileg mindenkit érint, mindenkit érdekel;

Szeretettel meghívjuk Önt és kedves Családját a

2008. október 25-én,
szombaton, délután 2 órakor,

A CIRÁKI KIRÁLY-KÁPOLNÁNÁL,

BOLDOG IV. KÁROLY KIRÁLY
tiszteletére bemutatandó szentmisére, amelyen szentbeszédet mond:

RADÓ TAMÁS
pápai prelátus, pasztorális püspöki helynök,
kapuvári plébános.

Régóta készülünk páran idén a dénesfai / ciráki Károly Király Kápolnához, hogy ott részt vegyünk a hagyományos "Károly Király misén". Hagyományos? Nos, igen. Az 1920-as évek végétől ez egy hagyományos - és nagyon autentikus - legitimista-monarchista demonstráció volt, amelyen olyan személyek vettek részt évről évre Károly királyunk tisztelői közül, mint Boldog Batthyány-Strattman László herceg, gróf Sigray Antal, gróf Apponyi Albert, a Széchenyiek, Esterházyak, Mindszenty (Pehm) József és ami legalább ennyire fontos; az ország minden részéről mindenki aki tehette, hogy megemlékezzék Károly királyunk sikertelen restaurációs kísérleteire. A kápolnát gróf Ciráky József és felesége, gróf Andrássy Ilona együttesen emeltette, Boldog Károly királyunk emlékére, azon a helyen, ahol Zita királyné és Őfelsége hazatérő gépe földet ért 1921. október 13-án. A bejárat felé ezt íratta; „In propria venit et sui eum non receperunt” („Tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be!”). A szentmiséket is hagyományosan egy évben egyszer októberben mutatják be éppen ezért. A köztársaságok, a kommunizmus ideje alatt a kápolna és legfőképpen a "Károly-misék" hagyománya feledésbe merült. 1990 után a Károly Király Imaliga és az osztrák monarchisták látogatták a szentmiséket (utóbbiakat szándékozzuk meghívni idén), a helyieken kívül leginkább a miséket, amelyet a helyi plébános mutat be. A Horthy-korszakban ez a kis kápolna a teljes jogfolytonosság visszaállításának igazi jelképe volt, a mai napig pedig a királyságunk és a király visszatérésének szerény, de szent szimbóluma, amely most már Boldog Károly királyunk ereklyéjét is őrzi.

Azt gondoltuk éppen ezért néhányan, hogy legyen ez egy kisebb kezdet, amikor és ahogyan a magyar monarchisták egy kicsit megmutatják magukat a felszínen. Szerényen, alázatosan, de azért határozottan szeretnénk néhányan szerepelni ott, ahol ez igazán kell, ahonnan elindulni egyáltalán érdemes. Ez a szentmise, ez a kis monarchista zarándoklat kísérlet arra, hogy felvegyük a fonalat ott, ahol az megszakadt. Ezért kérünk minden kedves magyar monarchista barátunkat, hogy, amennyiben teheti jöjjön el a megadott időpontban Dénesfára a kápolnába és vegyen részt a szentmisén. Induljunk így el, abban a hitben, hogy nem az emberek száma, hanem a lelkület és a cél a fontos most leginkább! (Akinek bármiben plusz információ kell küldjön mailt, vagy tegye meg itt kommentelve az írás után. Mindenben igyekszünk segíteni! A szentmise római katolikus szertartású, mégis arra kérünk minden más vallású kedves monarchistát, hogy ne rettentse ez esetlegesen el. A megjelenés, a közösség, az egység és egymás társasága nagy erővel hat a megemlékezésre, utána eszmecserére egyaránt nyílik minden őszinte monarchistának lehetősége.)

-------------------------------------------------------------------------------------------------

Nem olyan régen az oldal bedöglött. Nem akarok szebben fogalmazni most, mert iszonyúan dühös vagyok, rengeteg munkám van benne, hogy ilyen, és abban is, hogy valamit megpróbáljak visszahozni belőle. Jelenleg már olvasható, de az esetleges hibákért _mindenkitől mélységes elnézést kérek!_ Alapvetően az a hiba, hogy az oldal - fogalmam sincsen miért! - nem megy tisztán az Internet Explorer alatt (sem régebbi, sem újabb verziók alatt sem). Nem tudom miért. Engem nem is izgatna, mert Firefoxot használok évek óta, de sokan jelezték, hogy ez bizony zavaró és sokan lemaradnak. Hosszas tépelődés után úgy döntöttem, hogy nem lehet mindenkitől evárni, hogy ugyanúgy FireFox-ot használjon (ennek ellenére nagyon, de nagyon ajánlom!!!), ezért próbálok "optimalizálni", ami annyiból áll, hogy dekázgatom a beállításokkal, a tartalmakkal, a mellékletekkel és nagyon mérges vagyok közben. Őszintén megutáltam az Internet Explorert, ez már biztos. Fontos azonban elmondani itt is; az oldal FireFoxra van optimalizálva, az IE optimalizáció meg folyamatban. Biztos lesz megoldás. Nem tudom mi a gond. Aki tud, kérem, mondja el, hogy mit lehet tenni, van-e valami html kód, amit be kell tenni, vagy mittudomén, csak mondja. Köszönöm előre is.

REV. Egy kis munkával, és Edit nagy segítségével, aki önként jelentkezett, s ezzel nevesítette magát a névtelen olvasók tömegéből, talán sikerült megoldani a hibát. Továbbra sem győzött meg az Internet Explorer, sőt. Több írást újra felhelyeztem, néha gyanús mellékletek kiszürésével. Meghagytam a régebbi hátteret, hátha az "IE-barátabb" lesz, mint másik. Én mondjuk azzal elégedettebb voltam, ezért a kísérletezést nem adtam fel, de most már óvatosabb duhaj leszek. Az oldal továbbra is a Firefox-ra van optimalizálva, de IE-n is látszik most már minden elem. Elnézést a kellemetlenségekért, Editnek pedig köszönet a gyors és hatásos segítségért. (Bárki, bármilyen hiányokat tapasztal, jelezze!)

-------------------------------------------------------------------------------------------------

Örülök annak, hogy az oldal körül közösség kezd kialakulni, ez cél is volt és a jövőben is az. Kéretik bátornak és segítőkésznek lenni, van munka bőven. És kéretik az ígéreteket betartani; videók, írások, fotók időben történő elküldése mindannyiunk érdeke. Köszönöm, hogyha ezt mindenki magáénak tudja a jövőben. Legutóbb fiatal miskolci monarchistáktól kaptam levelet, amelyet kérésükre közzéteszek, véleményezni meg itt az oldalon lehet a felvetésüket.

Tisztelt Monarchista Társaság!

Öröm látni a monarchista.blogspot.com fórumaiban az új és új neveket, természetesen a régebben olvasók iránti teljes tisztelettel együtt. Ilyenkor mindig reménykedek, hogy egy-egy név mögött még 100 hasonlóan gondolkodó, de kicsit félénkebb monarchista áll, akik különböző okból nem írnak a cikkek után megjegyzéseket. Többek között itt szeretném megköszönni Pánczél Hegedűs Jánosnak azt a hatalmas munkát amivel létrehozta és még most is szerkeszti a blogot. Szerintem ezt mindnyájunk nevében mondhatom. Ez a blog körüli tömörülés viszont már, többek véleménye alapján mondhatom, hogy megérett az olvasói személyes eszmecseréjére is. Ezzel egyfajta javaslatot szeretnék tenni, hogy egy mindenkinek elfogadható időben és helyen egy találkozót rendezzünk. Sajnos csak a körülöttem lévő emberek véleményére tudok hivatkozni, de kérek mindenkit, hogy foglaljon állást ebben az ügyben. Ha igény lenne rá, barátaimmal megszerveznénk egy találkozót, ahol megismerhetnénk egymást és megtudhatnánk, kikkel vagyunk egy állásponton. Megismerni egymást és egy élő beszélgetést folytatni azokról a dolgokról is, amik egy teljes bejegyzést nem kapnak, de mégis izgatja a kíváncsiságunkat. Épp ezért kérem, hogy aki csak tud, írjon nekem erről véleményt e-mailben (misk.monarchista_csigavonal_gmail.com). Ha ezt teljesen szükségtelennek tartja még akkor is,hogy felmérjük az emberek igényét. A konkrét hely, idő még nincs eldöntve, tehát ha valakinek van ötlete akkor azt is írja meg! Első sorban egy budapesti helyszínre gondoltunk, hiszen az ország minden pontjáról szeretnénk az embereket meghívni és ez tűnik legkézenfekvőbbnek. A továbbiakat majd a beérkezett levelek támogatásának függvényében dolgozzuk ki.

-------------------------------------------------------------------------------------------------

Mi a nagy rögvalóság a II. (és nem harmadik!) respublikában Magyarországon? Valami olyasmi, hogy egy semmilyen kis faluból egy nagy király valamit csinált, címerrel együtt. Aztán sok respublika után ebben a faluban páran igyekeznek ezt leköpni. Mert ez aztán igazán fontos és most akkor lehet felbüfögni a történelemrontás, a nemzettudatvesztés eredményeit. Kedvicsinálónak itt van néhány sor, a cikket meg tessék megnézni itt. „A magyar történelemnek I. Ferenc József nem pozitív alakja, eltiporta a magyar szabadságharcot, ezért nem való címerbe. Erről nem lehet vita, az aradi vértanúk kivégzése nemzeti emléknap.” (...) A faluban a címerváltoztató testületi döntés ellen először tiltakozó aláírásokat gyűjtöttek, majd kezdeményezték a népszavazást. A döntés ellen írt beadványukban azzal érveltek, hogy a címer „tényleg gyönyörű, hiteles és a helyi szellemet hűen őrzi”. Az ő történelemszemléletükben Ferenc József 1867 utáni korszaka erőteljesebb az azelőttinél, és emlékeztetnek: Habsburg György jelenleg is Magyarországon él, és karitatív tevékenységet folytat, édesapja, Ottó pedig a Páneurópai Mozgalom kiemelkedő alakja. De ha mindez nem volna elég, ott van egy mondat az érveik nyomatékosítására: Többen is megfogalmazták már az aláírók közül, hogy akárhonnan jött senkik, ne csináljanak itt felfordulást.„

2008. okt. 16.

Serédi Jusztinián hercegprímás felszólalása az Országtanács 1944. október 27-i ülésén.

Az alábbiakban Serédi Jusztinián hercegprímás 1944-es felszólalását közöljük, amelyet a nyilas puccs után tett közzé az Országtanácsban. A beszédet csak részben csatolták a jegyzőkönyvhöz, az egyedüli felszólaló a hercegprímás volt, aki forma szerinti jogi érveléssel mondta ki, hogy miért és hogyan törvénytelen a nyilasok hatalomátvétele. Legkésőbb itt is megfogalmazza, hogy a magyar államiság miként került veszélybe ezzel a jogellenes hatalomátvétellel. Ezzel csatlakozunk elöző írásunkhoz, amelyben bemutattuk az 1944. október 15-16-i hatalomátvétel közjogi problemtikáját, bemutatva, hogy a nyilas hatalomátvétel miért az egyik legfontosabb fázis - az I. Magyar Köztársaság kikiáltása mellett - a jogfolytonosság elvesztésében.

Nagyméltóságú Elnök Urak! Igen tisztelt Országtanács!

Mindnyájan megtekintettük a Kormányzó úrnak legmagasabb tisztéről szóló lemondó levelét, melyen ugyan, mint velünk együtt Tasnádi Nagy András elnök úr őnagyméltósága hangos szóval is megállapította, miniszterelnöki ellenjegyzés nincsen, de mert a rajta lévő kormányzói aláírás valódiságához kétség nem fér, hitelesnek kell elfogadnunk. Ezért a lemondó levél értelmében forma szerint megüresedett a kormányzói szék, úgy, hogy ezen az alapon az 1937. XIX. tc. értelmében az Országtanács megkezdheti munkáját.

Azonban nem hallgathatom el, hogy a kormányzói szék tényleges és jog szerint való megüresedése a Kormányzó úr lemondásának egyéb körülményeitől is függ. Ezekhez most nem tudok teljes határozottsággal hozzászólni, mert a rádió és az újsághírek teljes bizonytalanságban hagynak. Először ugyanis azt hirdették, hogy a Kormányzó urat eltávolították, sőt várbeli lakását lőtték is, úgyhogy mind a magyar, mind a másik oldalról voltak halottak is. Ha ez így van, akkor a kormányzó úr lemondása, erőszak miatt, érvénytelen. Később még azt mondották a rádió és az újsághírek, hogy a Kormányzó önként mondott le, és helyezte magát német védelem alá, nem tudom, ki ellen. Ha ez így van: akkor tényleg és alkotmányunk szerint is bekövetkezett a kormányzói széküresedés esete.

A rádió, a sajtó és a miniszterelnök úr közlése alapján megállapítható, hogy Szálasi Ferenc a kormányzói hatalmat de facto átvette és gyakorolja, hiszen például már minisztereket is nevezett ki, pedig ez nyílván a kormányzó jogkörébe tartozik. A kormányalakítással megbízott államférfi ugyanis csak kiszemeli a miniszteri tisztre szerinte alkalmas személyeket, de kinevezés a kormányzóra tartozik, akinek a kiválasztott személyeket kinevezésre felterjeszti. Azonban a kormányzói hatalom átvétele és gyakorlása alkotmányunk szerint de iure érvénytelen. Érvénytelen akkor is, ha a kormányzó a maga hatalmát akár írásban, akár – mint a rádió és a napi sajtó meg kormánynyilatkozatok állítják – szóval adta át Szálasi Ferencnek, mert a kormányzónak az 1920: I. tc és az 1937: XIX. tc szerint nincsen joga a hatalmat átruházni. Ez homlokegyenest ellenkezik a nemzetgyűlés, majd később az országgyűlés kifejezett akaratával és cselekvési módjával, amely nem is a kormányzóságot akarta állandósítani, hanem a királyság intézményét. A kormányzóságot csak átmeneti állapotnak tekintette. Ezért nem úgy rendelkezett, hogy a kormányzói jogkör száküresedés esetén kormányzói átruházás, vagy örökösödés útján szálljon tovább, hanem választás útján; közben pedig az Országtanács, illetve az országgyűlés gyakorolja a főhatalmat. Ezért kellett külön törvényt hozni akkor is, amikor Horthy kormányzó úr kormányzóhelyettest kért és kapott (1942 : II. tc.). A de facto átvett hatalomnál végzett bizonyos jogi aktusokat, melyek de iure érvénytelenek, természetesen szanálhatja az országgyűlés; de kormányzót, vagy teljhatalmú ideiglenes államfőt érvényesen nem választhat, ha Horthy Kormányzó úr lemondása jogilag érvénytelen, mert egyszerre két államfőnk nem lehet.

Abban a felvetésben, hogy a kormányzói szék, valóban jogilag is megüresedett, elfogadom, hogy az Országtanács megkezdheti működését, amelynek fő feladata a széküresedés megszüntetése azzal, hogy a kormányzói szék megüresedésének megállapításától számított nyolc napon belül összehívja a kormányzóválasztó országgyűlést. Én ide vonatkozóan azt az indítványt terjesztem elő, hogy az Országtanács javasolja a november 3-ra összehívandó országgyűlésnek, hogy ne kormányzót, hanem a nagykorú és arra alkalmas magyar állampolgárok közül ideiglenes államvezetőt (országvezetőt, nemzetvezetőt) válasszon, még pedig titkos szavazással. Tekintettel az elkövetkezendő béketárgyalásokra, de ezektől függetlenül is, a jelölt semmiféle politikai párt tagja nem lehet, ha pedig az lett volna, pártjából ki kell lépnie. A megválasztottnak a kormányzói jogkörből csak annyit adjunk át, amennyi az állam életének folytatásához okvetlen szükséges. Hivatalában addig marad, míg az új, törvényes kormányzó esküjét le nem teszi, illetve a törvényes kormányzó székét el nem foglalja. Én azért indítványozom ezt az ideiglenes megoldást, mert – bár a két Ház határozatképessége bizonyosan meglesz – mégis mindannyian érezzük, hogy az országgyűlés jogilag ugyan igen, de erkölcsileg már nem képviseli az egész nemzetet, hiszen tagjainak egy része le van tartóztatva, másik része katona, ismét más része orosz megszállás alatt van, vagy nem tud megjelenni az országgyűlésen.

A választásnak érvényessége, amennyiben az országgyűlés indítványom mellőzésével kormányzót, vagy teljes hatalmú ideiglenes államfőt óhajt a nemzet élére állítani, a kormányzó lemondásának érvényességén kívül természetesen éppen úgy, mint az országgyűlés többi aktusának (határozathozatal, törvényhozás, stb.) érvényessége az Országgyűlés tagjainak szabadságától is függ. Ezért tisztelettel kérem a miniszterelnök urat, hogy az országgyűlés összes letartóztatott tagjait bocsássa vagy bocsátassa szabadon, hogy az országgyűlés két Házának elnökéhez olyan átiratot méltóztassék intézni, amely szerint az országgyűlés tagjainak szabadságát, kivált hivatalos országgyűlési szereplésük alkalmából, ezekben a zavaros időkben az ide vonatkozó törvényeken túl, külön is biztosítsa, úgyhogy azokat felszólalásaikért, szavazásaikért stb. sem a hivatalos hatalom emberei, sem felfegyverzett felelőtlen elemek bántalmazni nem fogják.


EPL. 8827/1944. Kézzel írt szöveg, elől megjegyzéssel; „Hivatalosan az ülés jegyzőkönyvéhez csatolva!”. Megjelent; Serédi Jusztinián hercegprímás feljegyzései 1941-44; Zríniy Kiadó 1990, Bp., Szerkesztette és jegyzetelte; Orbán Sándor és Vida István. 172-175.

2008. okt. 15.

Fegyverszünet helyett puccs - élet helyett összeomlás.

Írta: Pánczél Hegedűs János.

A II. világháború szerencsés és az ország szempontjából biztonságosabb befejezése nem sikerült, az erre irányuló kísérlete sem kellőképpen előkészítve nem volt, sem a tényleges kivitelezés nem volt szerencsés, de eredményes sem. A kormányzó országlása végén a jogfolytonosság újra megszakadt (német megszállás, nyilas hatalomátvétel), amely mellé az ország teljes – kétszeres (német-nyilas, szovjet-vörös) – kirablása, kivéreztetése is párosult, amellyel gyakorlatilag megismétlődött, sőt meg is hatványozódott az 1918-as állapot, melyből azonban a helyreállítás a mai napig nem sikerült. Horthy kilépési kísérlete a háborúból indokolt és támogatható volt, hiszen azt a fentebb ismertetett negatív folyamatok bekövetkezése ellen akarta végrehajtani. E mellett pedig – a német megszállás ellenére is, amely de iure megszakította a magyar jogfolytonosságot – egy utolsó kísérlet volt arra is, hogy a kormányzó szuverén magyar államfőként lépjen fel, közjogi szerepének teljében, a történeti alkotmányunk biztosította jogokkal élve. Ebben erőszakos, jogtalan cselekedet gátolta meg, a németek támogatta nyilas hatalomátvétel és több alárendeltjének az engedetlensége. Akkor tehát, amikor egyesek „árulásról” beszélnek Horthy cselekedetével kapcsolatban sajnálatosan elfelejtik, hogy a kormányzói közjogi cselekedettel szemben nem állhat szemben egy katonapolitikai érdek, s legfőképpen nem egy szubjektív ítélet, amely sokakban érzelmi-, quasi erkölcsi-, vagy éppen egzisztenciális töltéssel bír, hogy a kétséges politikai aspirációkról ne is beszéljünk (a kormányzó nem akart a volt szövetséges ellen fegyvert fogni szándéka szerint, amely valóban méltatlan lett volna a magyar katonához, ezt Moszkva erőltette minden áron a tárgyalásokon) . A kormányzó indítékai, érvei teljesen logikusak és elfogadhatóak voltak a háború abbahagyására 1944 októberében; 1. ekkor már tisztán látszott, hogy Németország elvesztette a háborút; 2. a szuverén magyar nemzet nem köteles feláldozni magát katonai szövetségesének oltárán (Bismarckot idézte itt Horthy a proklamációban); 3. az államfőnek kötelessége, hogy az ország lakosait megmentse a felesleges vérontástól; 4. Németország megsértette a Magyar Királyság szuverenitását, megszálló hatalom lett az országunkban, e mellett a szuverén magyar államfő parancsait semmibe véve Magyarországot német katonai hadműveleti területté nyilvánította; 5. Magyarország és Németország nem volt szerződéses katonai szövetségben – mint ahogyan az I. világháborúban volt; 6. semmiképpen sem volt „áruló” a kormányzó, hiszen ő a magyar nemzetet képviselte és nem csupán „egy katonai szövetségest” (ezt a kifejezést egyébként Hitler alkalmazta nyilvánosan Horthyra); 7. a Magyar Királyság szabadságának és függetlenségének megsértésével a Szent Korona szuverenitása is sérült, amely helyzeten változtatni kellett az államfőnek. Horthy aggodalma a „magyar állami lét elvesztése” felett sajnos szintén helyénvaló volt. Az állítólagos „lemondása” nem következett be de iure, hiszen erőszakkal, fogságban tette azt meg a kormányzó a szövetségesből megszállóvá lett Német Birodalom követe (!) előtt, amelynek így semmilyen alkotmányjogi érvénye nincs, nem is lehet (erre Horthy is figyelmezette őt, illetve Szálasit is). Emellett a kormányzót emberileg is zsarolták egyetlen fiának a sorsával, amely sajnos jobban is hatott a kelleténél az idős gubernátorra. (Az október 15-i kiáltvány visszavonását Lakatos miniszterelnök tette meg, ő is fogolyként cselekedett, hiszen csak ezután kapott „szabadlábra helyezési igazolványt” a németektől, amely megint csak azt bizonyítja, hogy a magyar közjogi méltóságok kényszer és fogság hatására tették, amit tettek.)

Nem hagyhatjuk el itt Serédi Jusztinián hercegprímás fontos szerepét sem, hiszen ő az Országtanácsnak a legbefolyásosabb személye volt, egyik legfontosabb - lefektetett - funkciója, "a magyar alkotmány őre", amelyet a főpap komolyan is gondolt. Horthy eltávolítása után különösen komolyan, azokban a válságos időkben. Gyakorlatilag Horthy lemondása után ő volt az első közjogi személy Magyarországon de iure. Ő – feljegyzései szerint – egyértelműen törvénytelennek nevezte az ülésen a hatalomátvételt, ez ellen jogi érveket hozott fel, ezt a felszólalást viszont az ülés jegyzőkönyve nem, vagy csak részben örökítette meg (Serédinek nem adták át mindenesetre). Serédi és köre ezt annak tudta be, hogy a nyilasok nem vették azt bele, ezért is írta le saját magának a hercegprímás azt (jellemző, hogy a poszt-marxista és a szélsőjobbos megemlékezések viszont azt mondják, hogy el sem hangzott ez a beszéd, ami azért tűnik fikciónak, mert a részletei benne vannak ennek a beszédnek a jegyzőkönyvben, de a jegyzőkönyvet a hercegprímásnak nem mutatták meg elkészülte után, a kérése ellenére sem, csak a két házelnök kapott belőle egy-egy példányt, e mellett pedig Serédi ezeket az érveket megismételte Szálasinak egy audiencián Esztergomban a puccs után). Érvelésében Serédi kifejti többek között; „De érvénytelen a főhatalom átvétele, mert a kormányzónak az 1920: I. tc. és az 1937: XIX. tc. szerint nincs joga akár egészen, akár részben átruházni. Kormányzói hatalom széküresedés esetén nem átruházás vagy örökösödés útján száll tovább, hanem választás útján. Közben a széküresedés alatt az Országtanács, illetve az Országgyűlés gyakorolja a főhatalmat.”. Serédi e mellett figyelmeztetett a miniszterek kinevezésének a törvénytelenségére is, amelyet még báró Perényi Zsigmond felsőházi elnök, és a Szent Korona egyik őre, sem vett figyelembe, pedig ő ugyanekkor lemondott tiltakozásul az eljárások törvénytelensége miatt az elnöki posztjáról. A nemzetvezetői hatalomról azt nyilatkozta Serédi, hogy azt „katolikus és magyar ember el nem fogadhatja”. A felsőházi ülésről, amelyet sajnálatosan Habsburg József főherceg hívott össze Szálasi mellett, Serédi látványosan kivonult, mert azt „alkotmányozási komédiának” tartotta. A nemzetvezetői törvény elfogadásán nem volt jelen, ezzel szemben az ún. „hungarista eskü” letételét a katolikus intézményekben nem tiltotta meg, a szentbeszédek rádiós sugárzásának, illetve a katolikus Sajtó Vállalat lapjainak a betiltása ellen, az lecsukott országgyűlési képviselők kiengedéséért, azonban hivatalosan szót emelt Szálasinál, többször is. (Itt jegyezzük meg, hogy a „hungarista eskü” alatt a Budapesti Közlöny 1944. november 18-i számában megjelent, a közalkalmazottak esküjére vonatkozó 4070/1944 M:E: rendeletet értjük. E szerint az egyházi iskolák igazgatói a királyi tanfelügyelői igazgatók, tanárai pedig az igazgatók előtt 8 napon belül fel kellett esküdniük Szálasi Ferenc személyére, ha október 15-e után esetleg még nem tették ezt meg. Az esküről igazolványt állítottak ki és elküldték a személyi ügyek kormánybiztosának. Serédi ezt az esküt azért engedélyezte, mert ha ezt nem teszi meg, akkor ezzel gyakorlatilag légüres térbe került volna az összes egyházi intézmény, az igazolványok nélkül pedig minden alkalmazottja azonnal felelősségre vonható lett volna Szálasiékkal szemben, amely az intézmények megszűnését vonta volna maga után.)

Ezek alapján úgy érezzük, hogy a nyilas puccs után teremtett helyzetről tévesen állapítják meg sokan, hogy "teljesen törvényes volt" és az a – szélsőjobboldalon nagyon is erősen elterjedt – mítosz, mely szerint „Szálasi Ferenc volt Magyarország utolsó törvényes kormány-, és államfője” egyszerűen nem igaz. A jogfolytonosság megszakítása ugyanis a nyilasok forradalmi megoldásával történt meg újra vagy éppen folytatódott a német megszállás után. Az 1944. X. törvénycikk, amely manifeszt módon kimondta az államfői tisztség ideiglenes betöltését a „nemzetvezetői” tisztséggel, természetesen törvénytelen volt, mégha éppen a nyilasok és támogatóik mindent megtettek azért, hogy jogszerű legyen (e két fogalom ugyanis messze nem ugyanazt takarja). Ezt a törvényt senki nem jegyezte ellen ugyanis, egy királyságban kell pedig egy ilyen szerv, hiszen a parlament nem hozhat csak önmagában ilyen törvényt, ráadásul valótlanságot állított a törvényben, amikor azt mondta, hogy a kormányzó „lemondásának kieszközlésénél oly fizikai vagy lelki kényszer, mely elhatározását befolyásolta volna, alkalmazásra nem került.”, hiszen ezzel ellenkezőt nyilatkozott nyíltan Horthy Miklós már akkor is, később pedig pláne. Ráadásul a „nemzet akaratára” hivatkozott ez a törvény (ahogyan az egész nyilas klientúra), amely az egész történeti alkotmányunk organikus, hierarchikus szerkezetével ellenkezik, hiszen egy forradalmi megoldást feltételez, amikor egy politikai csoport absztrakt fogalomra hivatkozva egyszerűen átveszi a hatalmat, jelen esetben az alkotmányosság látszata alatt, valóságosan azonban annak mellőzésével. Mindezzel természetesen semmilyen szinten nem mondtunk ítéletet azok felett, akik egyszerűen és nemes elhatározásból, vagy éppen kötelességük teljesítésével a hazát védték október 15-e után , a nyilas puccs után is. Helytállásukra nagyon sok hősies példát tudnánk felhozni, amelyeket sajnos méltatlanul feledett el a magyarság és a nemzet emlékezete és helyükre méltatlan személyek és cselekedetet és személyeket tuszakolt az 1945 utáni berendezkedés.

(A téma komplexitása miatt, pár nap múlva Serédi Jusztinián fontos, fentebb említett beszédét közöljük le, teljes terjdelmében.)

2008. okt. 12.

175 éves a spanyol karlizmus! Emlékezés és muníció nekünk.


Idén jubilálnak a spanyol karlisták, 175 éves lett a mozgalmuk. Ez önmagában is komoly eredmény, azt kell, hogy mondjam, és ha megnézem,hogy a karlisták soha nem lankadtak, soha nem árulták el eredeti eszméjüket, akkor érdemes rájuk nemcsak emlékezni, hanem meríteni mindabból, amit és ahogyan képviseltek az elmúlt közel két évszázadban Spanyolországban.

A karlisták (akiket nem szabad összekerverni a magyar karlistákkal, akik IV. Boldog Károly királyunkért harcoltak a restaurációs kísérletei alatt) Don Carlos (V. Károly) a fiúági örökösödését vallották legitimnek, VII. Ferdinánd halála után, 1833-ban. és nem fogadták el a leányági örökösödést, így II. Izabella-t sem. A karlisták, akik Ferdinánd fivérét, Károlyt szerették volna látni a trónon, háborút viseltek Izabella anyja, Maria Christina és követői ellen. A vidéki Észak-Spanyolországra harcoltak a városiasabb, déli országrész ellen, s az első karlista háború elbukása azonnal kirobbantotta a második karlista háborút is. Nem árt nekünk tudnunk, hogy magyar részről olyanok támogatták a karlistákat, mint Liszt Ferencm vagy gróf Teleki Sándor, a porosz Felix Lichnowsky herceg Don Carlos főhadsegédje és tábornoka pedig félig magyar származású volt (gróf Zichy Eleonóra fia). 1874-ben egy katonai államcsíny segítette trónra Izabella fiát, II. Alfonzt, ami 1876-ban véget vetett a karlista háborúknak.
Ez a videó mindennél jobban és többet elmond a karlista szellemiségről, akár többször is érdemes megnézni - hangosan (A dal egy karlista harci induló, remek mai hangszereléssel; Viva Cristo Rey! - Éljen Krisztus Király! a címe.)



A karlisták a háborúk alatt azonban kialakítottak maguknak egy nagyon is speciális monarchista álláspontot, amely alapjaiban kombattáns, mélyen vallásos, sőt bizonyos elemeiben kifejezetten aszketikus jegyeket is mutatott. A spanyol királyság intézménye mellett a végsőkig elkötelezett, ellenfeleivel szemben pedig kérlelhetetlen a karlista, amikor pedig kell, akkor gondolkodás nélkül fegyvert ragad és önfeláldozóan küzd az igazáért. A karlisták igazi bázisát a vidéki parasztok, a katolikus klérus (alsópapság és főpapság egyaránt képviseltette magát a támogatóik között), és a hozzájuk kapcsolódó nemesi réteg jelentette mindig is - egészen a mai napig. A legendás piros baszk sapkát szimbólumként használó karlisták a kombattáns monarchista akció emberei, akik tettekkel bizonyították az elköteleződésüket a legitim spanyol monarchia mellett mindig is. A spanyol polgárháborúban az egységet a falangisták és a karlisták között Francisco Franco tábornok teremtette meg egy köztársaságellenes egységfronttal, amely a Caudillo rendszere alatt teljes egészében fenn is maradt, gyakorlatilag a háborúban a gerincét alkotta Franco offenzívájának.

Franco a véres polgárháborúban, amelyben a köztársaság a spanyol hon teljes bolsevizálását hozta volna el, legnagyobb részt erre a két politikai és katonai erőre (Falange és karlisták) tudott támaszkodni, politikai pártja is - bár meglehet, hogy a háborúban csak "nacionalistáknak" hívták őket sokan - is e kettő egységéből állt. A karlisták a polgárháború után sürgették a királyság teljes helyreállítását, amelyet a Caudillo - bölcsen - több lépésben és nagyon lassan, de mindig határozottan tett meg, tekintettel a külpolitikai, gazdasági és belpolitikai eseményekre is. Az idő Francot igazolta; jelenleg, hogyha a spanyol monarchiát nézzük, amelynek fejét Juan Carlost kifejezetten a Caudillo jelölte ki és taníttatta, neveltette Spanyolországban maga mellett, csak így lehetett valamennyire megmenti Spanyolországot a vörös uralomtól, amelyet a köztársaság akart NKVD-s háttérrel létrehozni a félszigeten. A Spanyol Királyság azonban az antikommunista múltjával szakított, Franco emlékét eltöröltette, ma a kommunista párt engedélyezett és a király is folyamatos engedményeket kénytelen(?) tenni a baloldali-polgári demokrata nyomásnak, amely a karlistákat a nyolcvanas évek óta újra aktivizálta. Jellemző, hogy a falangisták és a karlisták közös megemlékezését a Caudillora (Marcha de la Corona) a királyság bírósága tavaly betiltotta, baloldali képviselők indítványa alapján. A királyság helyreállítója és megmentője nem felvállalható a királyság számára. Idáig jutott a nagy és keresztény Spanyolországban mostanára.

Manapság leginkább Communion Tradicionalista Carlista, ami aktív karlista szervezet, és amely harcot hirdet a vadkapitalista gyarmatosítás, pártokrácia, és a marxizmus, ateizmus minden formája ellen. A katolikus egyházi tanításból származó szociális igazságosságot, a keménykezű monarchiát, az erkölcsös életet, a család és a haza tiszteletét hangsúlyozza a mai fellazuló Spanyolországban, élén pedig Don Sixto Enrique de Borbón herceg (fentebbi képen) áll. Akárhogyan is, innen Mária Országából üdvözöljük spanyol barátainkat, sok erőt és hitet kívánva nekik az idei jubileumon! Dios - Patria - Rey - Fuéros!

2008. okt. 9.

Vendée, avagy "Halál a köztársaságra"!


Írta: Békés Márton.

Egy régebbi írásunkon többen felháborodtak és nem vélték érteni, hogy miképpen lehet magát konzervatívnak nevező embernek tényekkel csak úgy vagdalkozni, és szép, akadémikus színvonalú diszkusszív viták helyett a barikád másik oldalán állók történelemképét se szó, se beszéd, csak úgy lerombolni. Mások, meglepődve a szöveg eddig nem tapasztalt fokú dühén, azt vetették szemfüles módon írója szemére, hogy írás közben – horribile dictu! – dühös volt. (Jujj!) Pedig, ugye, magát jól viselő és a konzervativizmust a liberalizmus light colájának tartó jobboldali ember soha sem lehet dühös, mindig szép csendesen vitatkozik és akkor is előzékenyen alulmarad. Nos, ehhez képest tényleg jókora csalódásra adhatott okot a poszt. Mert bizony, írója dühös volt és nem akart vitába szállni senkivel sem. Sőt, célja a rombolás és a demitologizálás volt. Mert, valljuk meg ismét az ominózus poszt lényegét (amit minden itteni írásunkhoz oda fogunk ezek után illeszteni): „A köztársaságok vérben születnek, a királyságok bíborban!”


Minden forradalom rombolással kezdődik, és minden ellenforradalom e rombolás ellentétje. De ma ott állunk, hogy a forradalmak által megteremtett rendszerek lettek az establishment részei, a konzervatív lázadás pedig már ezek ellen fogalmazódhat meg. A szél fordult, de ugyanolyan csípős maradt. Egy konzervatív forradalomra, vagy még bonyolultabban: egy forradalmi erejű ellenforradalomra, vagy ellenforradalmi tartalmú forradalomra van szükség. Itt az idő: az elernyedt, tespedt, gondolati innováció hiányában és szellemi szklerózisban szenvedő ellen-Ancient Regim-et most mi röhögjük ki, mi hágunk fel a romjaiból épült barikádokra és mi építünk belőle olyan új világot, amely valójában a régi, csak a formája más.

Most a Vendée-ről lesz szó, de ki fog derülni, hogy mindennek milyen sok köze van a fent mondottakhoz.

1789 úgy áll a történelem folyamában, mint egy cezúrát vonó, új érát és bizonyos szempontból minőségileg más történelmet útjára indító dátum. Ehhez nem árt tudni, hogy a Nagy Francia Forradalom radikális harcosai új időszámítást vezettek be, így lett az 1793-as évből a II. év. Ez az év a jakobinus terror kezdetének éve, a régi intézmények tökéletes lerombolásának nyitánya, a király lefejezésének dátuma. 1789-nek természetes és szükségszerű következménye volt a jakobinus rémuralom, amely a totalitárius és egalitárius demokrácia szellemi–intézményi öntőformája. E verőtövek közül került ki 1917 is, amely szintén a rendszerrel össze nem egyeztethető reformok követelésével kezdődött, a radikálisok előretörésével folytatódott és egy totális, önmagát is felzabáló hullahegy-gyár üzemeltetésével folytatódott. A forradalmak természetes és csak rájuk jellemző logikája szerint ugyanis Mirabeau után jön a Gironde, majd a Dantonok lefejezése után Robespierre rövid tündöklése és véres bukása következik. De Maîstre szerint a forradalmakat ismeretlen őrület hajtja, amely önmagát szünteti meg.

A forradalmak másik fontos jellemzője, hogy a hatalom lévő ancien regime-mel való leszámolás után mindig a forradalmi táboron belüli mérsékeltek kiiktatása következik, majd pedig a spirális folyamat egyre gyorsuló ütemben oda csúcsosodik ki, hogy a forradalom teremtői és felpörgetői egymással vívott frakcióharcokban véreztetik ki önmagukat és ezzel lassan, de kifogy az üzemanyag a „szörnyű rendszerből” (Alexander Hamilton). A francia forradalom így Saint Just és Robespierre halála után a Thermidori Konventben folytatódott, majd következett Napóleon forradalmi császársága – 1917 bolsevizmusa viszont kihúzta 1991-ig.

A forradalmak belső dialektikája természetesen nem nélkülözheti a fent említett gépezet kenőanyagát sem, amelyet a reakciósok, ellenforradalmárok, ellenállók véréből sajtol ki. 1789 maga is véres terrorral kezdődött. Ezt jó tudni, hiszen a baloldal kiindulópontja ma is a Bastille bevételének „páratlan dicsősége és bátorsága”. De ez a mítosz még a Che-kultusz zavaros elemeinél is kevesebb tényt tartalmaz. A Bastille ostroma során ugyanis a forradalmi tömeg (értsd: a nagyvárosi lusta és ezért éhes csőcselék) a korabeli metszetekből jól kivehetően két fejet hordozott lándzsákon. (A fejek tulajdonosai, gyanítom, nem önként adták oda azokat.) A híres börtön pártucatnyi kiszabadított lakója között volt például de Sade márki is, akinek kiszabadítását leginkább a pederasztáknak illene ünnepelni, mintsem önmagukra valamit is adó – mondjuk baloldali – politikai szereplőknek. (A dolog kicsit hasonló Táncsiccsal, akit a Népek Tavaszának nevezett felfordulás idején a lobogó hajú és kibontott ingű hős Márciusi Ifjak szabadítottak ki rettentően keserű rabságából, ahová azért került, mert hazájának törvényes királyát sértegette. Jobb lett volna azonban, ha ő is ott marad, főleg, hogy a kommunizmus korai képviselje volt. Amely eszme egyébként 100 millió áldozatért felelős, de természetesen ez megbocsátható, hiszen Sztálin, Pol Pot, Mao, Ho Si Minh és Honecker jót akart az emberiségnek.) De ne időzzünk itt, menjünk csak tovább! Később, 1792 szeptemberében nagyjából ezer foglyot mészároltak le Párizsban az emberiség haladásának tisztakezű fáklyavivői, miközben bizonyára éppen arról fogalmazták felvilágosult filozófiai traktátusukat, hogy miként lehet minden ember egyenlő és szabad. Ez volt a szeptemberi börtönmészárlás, amelynek világos és eltagadhatatlan előzménye már ott volt a Bastille falai alatt végbement öldöklésben is. Hamarosan – a Gironde-dal való leszámolás harcai közepette – Európa történetébe addig elképzelhetetlen módon egy uralkodót fejeztek le köztéren. A helytelenül népnek nevezett vásári csőcselék, a külvárosok alaktalan ember-exkrementuma óriási ovációval kísérte a guillotine csattogásának emberboldogító munkáját. A korabeli metszetek most is eligazítanak: a forradalmi mob feje fölé a hóhér diadalmasan tartja oda a szent olajjal egykor megkent, vértől csöpögő királyi főt. Amely még így is dicsőséges volt, mert immár a mártírság koronázta. Nem sokkal később a kor libertinus (= pornográf) irodalmának kedvelt főszereplőjét, a „gyűlölt osztrák nőt”, vagyis a királynét is kivégezték a jóságos forradalmárok, majd a királyi gyermeket, az ország törvényes trónörökösét éheztették halálra. Nyilvánvalóan jogosan, hiszen ő nem tartozott az Emberi és Polgári Jogok – egyetemesnek szánt – Nyilatkozata által lefektetett magasztos, absztrakt elvek hatálya alá. Ehhez kellett ám a republikánus bátorság, s ezek után már a világ tényleg a jó irányba forgott, a kizsákmányolás és elnyomás mindenütt egy csapásra megszűnt!

Miután a jakobinus forradalom berendezkedett, és az ellene szövetkező európai hatalmakkal háborúba bonyolódott, nem várt fejleménnyel kellett szemközt állania. Franciaország csodálatos táján, a sövényekkel szabdalt és kis templomokkal borított óceáni éghajlatú nyugati parti Vendée-ben felkelés tört ki. A mozgolódás oka az volt, hogy a párizsi köztársasági hatóságok a keleti határra erőszakkal besorozták az arató parasztokat és érvényesíteni akarták a papokra vonatkozó szekularizáló rendelkezéseket. Felkelés kezdődött ez ellen, de most végre jobbról! A felkelő parasztsereg földesurai kastélyaihoz vonult és vezetőket követelt magának. A papok megáldották a szívből kinövő kereszttel díszített fehér Bourbon-lobogót és útra kelt a Nagy Katolikus Királyi Hadsereg. Egyszerűbben: a mieink. Az 1793-tól dúló ellenforradalmi gerillaháború olyan méretek öltött, hogy átterjedt breton vidékekre is, miközben Dél-Franciaországban is felütötte fejét a fehér ellenállás. A királypárti lázadók erdőkben, a sövények mögött, a falvak határában bújtak meg és csakhamar városokat is el tudtak foglalni. Jelszavuk a következő volt: „Éljen a király! Halál a köztársaságra!” A sereg egyik legismertebb vezetője egy alig több mint húsz éves, vékony szőke férfi volt, Henry de la Rochejaquelein, akinek jelszava ez volt: „Ha támadok, kövessetek! Ha meghátrálok, öljetek meg! Ha meghalok, álljatok bosszút értem!”.


Vendée ellenforradalmi lázadását megtorlandó, a köztársasági Párizs ún. „halálhadoszlopokat” küldött a térségbe, akik válogatás nélkül gyilkoltak. A „forradalmi Oradour” (Jean Sévillia) során többszázezer (!) francia parasztot öldöstek le. Ez volt a történelem első olyan polgárháborúja, amit egy ideológia szerint hajtottak végre. Falvakat égettek fel, megsemmisítettek minden terményt, nőket ejtettek túszul, sokakat összekötözve vetettek a tengerbe. A Közjóléti Bizottság 1793 végén a következő jelentést kapta a köztársasági Holocaustot végrehajtó Westermann tábornoktól: „Vendée nincs többé, polgártársak. Asszonyaival és gyermekeivel együtt a mi szabad kardunktól pusztult el. A parancsok értelmében a lovak patájával tiportattam el gyermekeiket, felkoncoltattam asszonyaikat, így nem szülhetnek többé gonosztevőket. Mindnyájukat kiirtottam. Az utakat tetemek borítják. Mi nem ejtünk foglyokat, a szabadság kenyerével kellene etetnünk őket, az irgalom azonban nem forradalmi dolog.” Nem bizony, hanem keresztény.

Szolzsenyicin, a Vendée-i felkelés kettőszázadik évfordulóján azt mondta, hogy hiábavaló a forradalmak próbálkozása, hogy az embert megváltoztassák, és erős párhuzamot vont a francia és a szovjet forradalom s ezek következményei között. Itt az idő, hogy számba vegyük azt is, hogy a Vendée hagyománya hol élt tovább! Mert bizony, ez ott volt a nyugat-magyarországi legitimista ellenforradalmárokkal (Lehár Antal, Sigray Antal, Pallavicini György) 1919-ben, amikor a „magyar Vendée-ben” vér nélkül állították helyre a rendet, és ott lobogott a falangistákkal együtt küzdő spanyol karlista királypárti requeték harcában is a vörösök ellen. De Vendée utat és példát mutat ma is – Vendée a miénk!

2008. okt. 8.

Magna Mater Hungarorum.


Ma, a Boldogságos Szűz Mária, napja van, Magyarok Nagyasszonyaként ünnepeljük október 8-án, ami parancsolt ünnep a magyar Egyháznak. Mi magyar monarchisták különösen fontosnak érezzük ezt az ünnepet, Szent István királyunk felajánlása kapcsán is, amely megtartott minket ezer éven át. Ez alkalommal Szász Péter Domonkos írt egy fohászt az oldalra.


Az öt sebből vérző, keresztre feszített hazánk előtt álunk, királyságunk holtan fekszik Égi Édesanyánk, Örökös Királynőnk kezében. Jézus szentséges Szívének ünnepén (1920. június 04.) ötfelé feszítették Hazánkat: Észak, Kelet, Dél, Nyugat… Ám a legfájdalmasabb az ország szívének sebe, melyből kiindult a romlás: „Nem az tesz tisztátalanná, ami bemegy, hanem ami kijön. A szívből származnak a gonosz gondolatok…” Budapestről származott a hazánkat romba döntő liberalizmus és bolsevizmus. Itt tomboltak a köztársaságok, népköztársaságok haláltáncot járva az ezeréves haza fölött. Az istentelen, hazátlan árulás melegágya volt mindig ez a „világvárossá” dölyfösödő nyilvánosház. Mégis szeretem. Itt kell megvívnunk a győzelmet, itt kell újra királyt koronázni!


A megváltás, az irgalom is innét fog kiindulni. Budapest szívében található az a seb, az a titkos barlang, a Mindszenty hercegprímás által országos engesztelő központtá nyilvánított pálos barlang, mely ma ünnepli búcsúját. Búcsúzzunk mi is minden hamisságtól, gonoszságtól, hogy föltámadva Krisztusban újra egész legyen ez a haza – újra legyen most már test is és fej is – király és valódi nemzet is!


Fontoljuk meg katolikus eredetű néphimnuszunk eredeti sorait! Szálljunk magunkba, tartsunk bűnbánatot, engeszteljünk a világért, mert Mária Engesztelő Országa vagyunk!


Boldogasszony Anyánk, régi nagy Pátrónánk,

Nagy ínségben lévén, így szólít meg hazánk:

Magyarországról, romlott hazádról,

Ne felejtkezzél meg, szegény magyarokról!

2008. okt. 6.

MONARCHISTA AKCIÓ ÚJRA! - Kossuth tér máshogyan (REV).







Kis magyar monarchista felvilkágosító tevékenységünk folytatódik. Most éppen a sokat látott Kossuth tér lett meghintve monarchista matricákkal, amelyben nem annyira az elmúlt eseményekhez és stratégiákhoz való csatlakozás, hanem sokkal inkább a fotók hátterében látható épület - a Parlament - ösztönözte emberünket. Reméljük másokat is ösztönöz arra, hogy hasonló dolgokat cselekedjen és arról a fotókat elküldje nekünk. Itt szeretnénk jelezni, hogy vannak olyan, akik rendeltek már matricát, de nem küldtek fotót, hogy ki is helyezték azokat. Ejnye. Így anyagot várunk Gyuláról, Miskolcról, Várpalotáról, Pécsről, stb. Reméljük, nem hiába.





Érdekes színes a végére, hogy Aggtelekről is kaptunk fotót, ahogyan a fenti képen is láthatja mindenki. Lehet, hogy minél kisebb egy település, annál könnyebb lefotózni a dolgokat? Nem, erre gondolni sem merünk, hogy így volna. Matrica pedig még van, rendelni még lehet, a feltétel pedig mindig ugyanaz; kérünk szépen fotókat arról, hogy ki lettek helyezve. Ez mindannyiunk nagy és közös érdeke.



Figyelem! Többen jelezték, mi is tapasztaltuk, hogy a matricákat leszedik, feltehetően ebből sportot is csinálnak egyesek. Ez nem azt jelenti, hogy meg kell hátrálni. Tessék újra odamenni, kitenni, amíg van muníció. Ha meg tudjuk ki az felé állunk - ahogyan Hubatka javasolta - és kérdőre vonjuk, Te meg itten mit csinálsz? Nem kell eloldalagni, nem kell abbahagyni. Fontos, hogy legalább így eljusson az üzenetünk.

2008. okt. 5.

"Az egyenlőség felfalja a szabadságot"

Csak most ajánlotta pécsi monarchista ismerősöm Dukai István írását A törvénytelen állapotról címmel a Hitel 2008. júliusi számában. Jó, hogy ajánlotta és meg is vette nekem, mert magamtól nem gondoltam volna, hogy itt kell keresni ilyet. Érdemes elolvasni, különösen jelenlegi "lászlóandrásista tradicionlistáknak", mert Guénon és Hamvas Béla mentén értekezik, kellemes áthallásokkal, monarchista felhangokkal és szerencsésen elkerülte a hübrisz mételye is a szerzőt, leginkább Czakó Gábor ösvényei vannak ehhez közel (meglehet tőle nem olvashattunk ilyen konkrét közjogi kitételeket sajnos). Vannak benne egzisztenciális üresjáratok (53 - 54. o.), de alapvetően érdekes és érdemes rászánni az időt, főleg, hogy Csoóri Sándor lapjában jelent meg az esszé. Valószínűleg nem néz már át minden kéziratot, vagy csak a dotációval foglalkozik, nekünk viszont jól esnek az ilyen mondatok; "ítélet alá esik a köztársaság manapság harsány ünneplése bizonyos emberek és csoportok által. Ez nem, hogy méltatlan az emberhez, de kifejezetten célirányos gyakorlat, amely a tradíció elleni kihagyhatatlan eszközeinek egyike. Mert amikor a királyokat bárhol és bármikor az emberiség történetében elzavarták, az sohasem valami nagyszerűnek az ünneplésre méltó kezdetét jelentette, hanem valami nagyszerűnek a tragikus végét, függetlenül az elzavart király személyes kvalitásaitól.". Le is lehet tölteni itt.

2008. okt. 3.

Kacag a monarchista (REV)

Ilyen még nem volt, akkor most miért ne legyen? Vannak olyan dolgok, amelyekkel valamennyire foglalkozunk, merthogy monarchisták vagyunk, és ezt valamennyire a körenyzetünk számon is kéri rajtunk, de ugyanakkor nem hülyék. Ilyen apró mindennapi csacskaságok. Ezeket a dolgokat nem lehet komolyan lereagálni, az ember hátradől a karosszékben elmorzsol egy könnycseppet és röhög hangosan és csúnyát is mond. persze Az elmúlt időszak három leginkább mókás dolgait gyűjtöttem itt most össze. Kacagjunk együtt barátaim!

"Magyarország örökös államformája; királyság!" - budapesti téren, emberek előtt, fehér köppenyes ember mondja ezt, fehér kesztyűben. 2008, Budapest. Ez jól hangzik elsőre? Persze, de másodikra kiderül, hogy olyan, mint egy rossz Monty Python-jelenet. Megintcsak kiderül, hogy miért néznek manapság az emberre úgy, mint egy gyengeelméjűre, ha azt mondja, hogy ő monarchista és a királyság mellett van. A lényeg, hogy ezt így nem lehet. Tessék jól megnézni a performanszot ide kattintva, és röhögni szörnyülködni, meg minden. Nemzeti Erők Szövetsége, Szent Korona Lovagrend, MOVE, ilyesmik. A helyzeten Morvai Krisztina sem tud segíteni (persze lehet, hogy nem is akar). A kenetteljes haknizós áriázó előadóművész, meg a sámándobos szinkronszínész a személyes kedvenceim. Filmet nekik! ;D

Újraalakult a MOVE! Most féljünk, hogy jön egy második Budaörs? Gömbös Gyula utódai megint tesznek azért, hogy a trónt ne lehessen betölteni? Nos, nem. Mégsem. iPhone-t nyomkodnak (vagy mit) a Corvin Mozinál és próbálnak sziigorúan nézni, árpádsávos karszallagban járkálnak, kriptonyilasként csinosan néznek ki, szkita-mani-keresztények (!!!;D Gömbös kőkemény protestantizmusa meg smafu), honvédségileg dizájnolt opelautó, huszonéves "főispán" (őrület!), és legalább egy 1996-ből ittmaradt weboldal. Ilyeneket lehet tudni a MOVE-ról manapság, amely már nem egylet, hanem egyesület, és amely toboroz, de csak 65 kg felettieket a fiúk közül! (Más kérdés, hogy a fenti HVG-s videón egy militaris tizenéves viseli a karszallagjukat, de nem hiszem, hogy van ennyi.) Most komolyan, a MOVE-ról Boldog Károly királyunk tisztelőjeként nem sok jót tudok elmondani, hiszen polgárháború közeli állapotba hozta az országot Budaörssel Gömbös quasi, de azért a Tanácsköztársaság után volt annyi vér a pucájukban, hogy a maszon székházat elfoglalják és velük szemben a kemény fellépést sürgették. Ezt nem vitatom el, ugyanakkor mélyen elgondolkodtat, hogyha egy magamfajta "legitimo-monarchistának" fel kell mutatni bármit is értékként a régi MOVE-ből, a mai "MOVE-műintézménynek". (Ha megtettem, csakis Deme László kedvéért.) Ezeken a csávókon szétnézve azonban még csak közeli lehetőséget sem látok erre. Messze sem, hiába riogat totálplánba velük a HVG a magyarellenes tüntetésről készült riportban.



Minderről ez jut leginkább eszünkbe:



Míg a SZKR-n nagyon sajnálatosan lezsidózták az egyik legkiválóbb magyar monarchistát, Reiner Jánost és annak írását (no comment srácok), addig mások a saját "trónjukat" próbálták megerősíteni vele. Most mit mondjak I. Leventére? Címeres ökör? Futóbolond?"Baromállat" - ahogyan fogalmaztak egy kommentben itt is? Patológikus esetek mindig is voltak, miért pont a királyság témája legyen ez alól kivétel? Főleg ma, amikor ez divat is. Könyveket adnak ki arról, hogy Nagy Károly nem létezett, Krisztus pedig partus herceg volt. És az amberek megveszik, elolvassák és bólogatnak. Akkor? Nincsen több kérdésünk. Köszönjük Levente, majd értesítjük. Reméljük a "Sárgaház" egyszer újra kinyit.

Azt azonban a legnagyobb komolysággal szeretnénk itt leírni, hogy _semmilyen _ értelemben nem járultunk hozzá az itteni cikkek átvételéhez, amely "I. Levente" oldalán találhatóak. Sőt arra felszólítottuk az urat, hogy vegye le őket, de válasz nélkül maradtunk. Tehát senki ne keressen semmilyen és semmifajta "kontinuitást", vagy "támogatottságot" a dologgal kapcsolatban.

2008. okt. 1.

Vissza a királysághoz! - Köztársaságaink.


Írta: Prof. Dr. Pungur József.

Egy régi adoma szerint a sátoros ünnepre érkezett fiatal tiszteletest a parókus lelkész asztalánál így kínálja a nagytiszteletű asszony: „Tessék még fogyasztani a fánkból!” – „Köszönöm – volt válasz – már ettem vagy hármat”. Mire jött a kiegészítő válasz: „No, nem is igaz – csak ötöt!”

Valahogy így vagyunk köztársaságainkkal is. Rendszerint „a mi harmadik köztársaságunkró l” beszélnek, holott valójában csak öt volt – az elmúlt száz évben. Az első az elvesztett első világháború végén jött létre 1918. november 16.-án, amikor is a Nemzeti Tanács az országházban kihirdette az első Magyar Köztársaságot, amely azonban hat hónap után kimúlt.

A másodikat a hatalomra jutott kommunisták kreálták Magyar Tanácsköztársasá g néven – szovjet példára 1919. március 21.-én. Ez csupán 133 napig tudta fenntartania magát, s még az év augusztus 1.-én felbomlott. A harmadikat az elvesztett második világháború után a Nemzetgyűlés kiáltotta ki 1946. február 1.-én, mely eltörölte a királyságot s helyébe ültette a köztársasági államformát. A megszálló szovjet csapatok jelenlétében. Ez mindössze három év és hat hónapig élt. A negyedik a kékcédulás csalással hatalomra kerülő kommunista párt követelésére jött létre 1949. augusztus 19.-én Magyar Népköztársaság néven – szovjet mintára. Ez megroppanni látszott az 1956-os forradalomban, mégis szovjet katonai segítséggel tartani tudta magát 40 évig. Az ötödik Magyar Köztársaságot a kommunista hatalom csődje miatti rendszerváltás kezdetén 1989. október 23.-án kiáltották ki, s amely eddig majd’ húsz évet tudott kihúzni.

Öt köztársaság csupán 75 éve alatt – nem volt ez egy kicsit sok? És mit hoztak ezek? Az első Károlyi Mihály vezetésével 6 hónap alatt előkészítette a trianoni tragédiát. A második Kun Bélával az élen terroruralmat valósított meg s összeomlott a román agresszió következtében. Rövid uralma hathatósan segítette elő a trianoni országvesztést. A harmadikkal felépíttették a romba dőlt országot, majd a negyedikkel kemény, majd puha diktatúra segítségével sikeresen szovjetizálták azt – a Szovjet blokk gyarmata lettünk. Az ötödik a reménység virágát hozta, amely azonban csakhamar elpusztult a nyugati vadkapitalizmus fagyos leheletére. Mára már csak a válság, káosz, kapkodás, kifosztás, elszegényedés, lemaradás, visszaesés és kilátástalanság maradt – sötétből elugrott, elővett vagy ránk ültetett figurák vezetésével.

Öt köztársaság két-három emberöltőben? Ilyen eredményekkel? Nem sok-e ez egy kicsit nekünk? Nekünk, magyaroknak, akiknek ezeréves királyságunk volt olyan alkotmánnyal, amely olykor Európa élvonalába emelt, s máskor nemzeti tragédiáink idején a nemzet megtartó ereje volt. Idézzük fel a két világháború közötti megcsonkított, járvánnyal, inflációval s menekültáradattal sújtott országunk alkotmányos királyságának korát s annak néhány eredményét:

A megcsonkított országba százezer számra özönlöttek menekültek az elcsatolt országrészekből, ám valamiképpen mindről tudtunk gondoskodni. Az inflációval sújtott országban a Pengőt hoztuk létre 1926-ban, amely Európa legerősebb valutája volt a II. világháború végéig.

Államadósságunkat az időszak felére kifizettük, sőt el tudtuk engedni a gazdák összes tartozását.

Az összeomlott gazdaságot rövid idő alatt helyrehoztuk, sőt fejlesztettük. Olyan gyáróriások nőttek ki, mint a Ganz, Weiss-Manfréd, Láng, Tungsram, Hoffer, Chinoin és a Richter. Dieselmozdonyok gyártásában világelsők lettünk. Duna-tengerjá ró flottánk összekötötte vízi útjainkat a világtengerekkel. 2,628 km. elsőrendű országutat építettünk, vasútvonalaink hossza 8,671 km-re nőtt, ebből 243 km-t villamosítottunk – magyar találmány alapján. Alap- és középfokú iskoláink száma 7,418-ról csaknem a duplájára: 13,780-ra; óvodáinké 975-ről 1,140-re emelkedett. Új kórházat 160-at is építettünk a már meglévő 187 mellé, s bennük megkétszereződött az orvosok száma.

Megteremtettü k a mindenkire egyaránt vonatkozó szociális ellátórendszert, biztonságos működéshez szükséges vagyonnal látva el a nyugdíj- és betegségbiztosí tókat. Ingyenes gyógyszert kaptak az egyre növekvő számú cukorbetegek. Budapest (gyógy)fürdővárossá vált. Átadtuk Európa első műjégpályáját. A 1938-as Győri Programmal fejleszteni, modernizálni, tudtuk nemzeti hadseregünket. Nyaralótelepeket építettünk a munkásoknak a Dunakanyarban, a Soroksári Duna-ágban; a tisztviselőknek a hegyvidékeken és a Balatonnál. Filléres vonatok szolgálták a hétvégi kikapcsolódást. A köz szolgáinak (közüzemek dolgozó, köztisztviselők, közalkalmazottak) vasúti, üdülési, biztosítási, közüzemi díjbéli és egyéb kedvezményekkel honoráltuk áldozatos munkáját.

Az ONCSA program keretében az 1940-es évek elején 12 ezer szegény nagycsaládos kapott lakóházat. A tehetségmentő szolgálatok a tehetséges, de szegény gyerekek magasabb fokú ingyenes tanításáról gondoskodott. S ne feledjük: e korszak közepén 3-4 év a Nagy Gazdasági Világválság ideje volt! Korlátok közé szorítottuk a szélsőséges pártok működését, megtiltottuk a horogkereszt használatát, és az Egyesült Államokat másfél évtizeddel megelőzve (!) eltöröltük a máskülönben csupán ideiglenesen bevezetett numerus clausust.

Politikai téren önállóságra törekedtünk s az igazságtalan Trianoni békediktátum nemzetközi felülvizsgálatá ra. Mielőtt az ország háborúba keveredett volna 1941-ben addigra nemzetközi szerződésekkel és nem háborús úton az elszakított magyar tömbök nagy részét visszaszereztü k, amiket azonban az 1947-es Párizsi békekonferencia nem ismert el. Hazánk lakossága e másfél évtizednél alig több idő alatt 7.6 millióról (1920) 8.7 millióra (1930) majd 9.5 millióra (1940) növekedett, azaz másfél évtizednél alig több idő alatt 1.639.479 fővel növekedett. (Adatok többsége Sárközy Csabától).

Hasonlítsuk össze ennek az időszaknak kiemelkedő eredményeit az úgynevezett Harmadik Köztársaság – valójában az ötödik – eredményeivel, de leginkább az 2002-től majd 2006-tól eltelt szakasszal, amikor is az uralomra került pártkoalíció – az általuk is beismert félretájékoztatá ssal, hazugsággal és csalással volt csak képes győzni, s ráadásul népe elleni rendőrrohammal mutatkozott be! És nincs hatalom mely ezt megállítsa, mert az ország Alkotmánya ezt nem teszi lehetővé! Az eredmény tragikus: eladták a gyárakat, üzemeket, felosztották az nagygazdaságokat, szinte mindent eladtak, elherdáltak, kiárusítottak, s most már a földünk került sorra. Közben az államadósságot az egekig halmozták s a nép az adóprés szorítása alatt fulladozik. S miket építettek? Szinte semmit! Ellenben eszeveszetten romboltak: kórházakat, orvosi rendelőket, postákat, iskolákat zártak be, vasútvonalakat szüntettek meg. Nő a munkanélküliség, növekszik a szegénység, a keresetek nem növekednek csak az árak; az ifjúság előtt nincs perspektíva s menekülnek el az országból. Az elszakított s mára már 2.5 millióra olvadt kárpát-medencei elszakított magyarságot hazugsággal kitagadtatták a nemzet testéből. Lehetne folytatni az öt köztársaság országot veszejtő eredményeit.

Mit hoztak Károlyi Mihály, Kun Béla, Rákosi Mátyás, Kádár János és Gyurcsány Ferenc vezette köztársaságok? Országárulást, vésztörvényszéket, sortüzeket, akasztásokat, bebörtönzéseket és deportálásokat, rendőrrohamokat, kardlapozásokat és szemkilövéseket. Mindegyik nemzeti tragédiát hozott csupán, rombolni tudott csak, de maradandót építeni nem! Az idő eljött, hogy megmaradásunk, előrehaladásunk és jövőnk érdekében vissza kell térnünk gyökereinkhez, nevezetesen ezeréves királyságunkhoz, s annak is a legfejlettebb formájához az Alkotmányos Királysághoz. Erről az útról majd száz éve taszították le népünket, s csupán 25 eredményes évre térhetett az vissza, mely a háborúvesztés tragédiájában végződött.

Itt az idő, hogy a jelenlegi kormány bukása után országunkat visszahelyezzü k az ősi alapokra, s onnan kezdjük újjáépíteni. Demokratikusan választott országgyűlés kell s felsőház melyben az elszakított részek és a nyugati magyarság képviselői is helyet kapnának; király – választva az árpádházi utódok legkiválóbb rátermett tagjai közül. Csak a királyság államformája biztosíthatna nyugodt, tartós, emelkedő fejlődést és védelmet magyarságunknak, mint ahogy azt tette volt.

Mi is vagyunk annyira történelmi nép, mint az angolok, svédek, dánok, a hollandok, vagy spanyolok akik csak nemrég állitották viszza királyságukat. Ezek történelmük viszontagságai között megtartották a királyság intézményét, s az megtartotta őket ezért ragaszkodtak ahoz.

Az öt köztársaság 75 éve alatti rombolásai és tragédiái arra tanítanak: vissza a királysághoz!

Edmonton, 2008 tavaszán.

(A fentebbi cikk eredetileg a Bethlen Gábor Irodalmi és Baráti Kör blogján jelent meg. Pungur professzor úrral igyekeztem felvenni a kapcsolatot, nem sikerült, így csak remélni tudjuk, hogy nem bánja, hogy írása megfelelő közegbe kerül és hozzájárultunk annak terjedéséhez. A cikket fontosnak érezzük megjelentetni, akkor is, hogyha kisebb-nagyobb következetlenségek felfedezhetők Pungur professzor itteni, de sokkal inkább máshol is hírdetett álláspontjában. PHJ)