A köztársaság politikai vezetése képtelenné vált a köz által igényelt, az állam fenntartásához szükséges államigazgatási funkciók betöltésére. Az ország lakossága alapvető szükségletekben lát hiányt, amelyet az államnak el kellene látnia az állampolgárai felé, mindenhol, ahol működő államról beszélhetünk; közegészségügy kritikán aluli, a közbiztonság sok helyen nem is létezik, az oktatásrendszer pedig többszöri reform után sem hozta el a képzettség olyan fokozatát, amely legalább a kompetencia szintjén kezelné a végzetteket a munkaerő piacon. Nem olyan régen a mostani oktatásügyi miniszter arról beszélt, hogy az 1990-ben elkezdett oktatási rendszer indokolatlanul tág spektrumot adott a diákoknak, és e mellett nem képzett igazi szakembereket, az oktatási rendszerünket pedig felülmúlta az 1970-es évekbeli szakképzés színvonala.
A II. Magyar Köztársaság jelenleg nem birtokolja azt, amelyet egyesek csak úgy neveznének, hogy az „erőszak monopóliuma”, ez jelenleg minimum, hogy megbontott. Ebből egyenesen következik, hogy a köztársaság egy gyenge állam, amely annak is következménye, hogy a balliberális kormányzat elmúlt időszakában ez volt a fő célkitűzés (ettől azonban a jobboldali kormányzatok sem tértek el; 1990-94, 1998-2002). A köztársaságot fenntartó demokratikus berendezkedés veszélyben van, az állam nem tudja saját magát védeni, az a saját rendezési elve alapján. A rendőrségnek nincsen becsülete, nincsen étosza, nincsen valós rendfenntartó funkciója. Az elmúlt három évben azonban sikerült olyan szintre felhúzni a demokratikus állam rendőrség technikai potenciálját a politikai tüntetésekkel szemben, amilyen a puha kommunista diktatúra legmélyebb éveiben sem volt meg, mondjuk az 1970-es évek közepétől. (Emblematikus tény, hogy a 2006-os zavargások idején a Jaruzelskitől kapott, közel harminc éves vízágyúval mentek a tüntetők ellen.) A köztársaság nem tudja megvédeni a lakosság jelentős részét jelenleg, akik különböző paramilitáris csoportokat hoznak létre, vagy önként csatlakoznak meglévőkhöz, amelyektől a rend fenntartását várják. A közbiztonság hiánya egyes helyeken (főleg vidéken, köztük sok megyeszékhelyen is) a magyar társadalomban talán soha nem látott mélységekben van, köztük olyan megalázó rendszerekkel, amelyek a harmadik világra jellemző rabszolgaság intézményeit mutatják (lásd; „csicskáztatás” a Nyírségben, vagy az Alföld más területein). Az emberi kiszolgáltatottság egyéni, de összetartó közösségeket érintő, tragédiáiból szinte minden hétre jut egy kijózanító adag a tömegkommunikációs tudósításoknak köszönhetően.
A köztársaság húsz év alatt sem tudta, senki számára sem bizonyítani a legitimitását. 1989-ben hozta létre a kommunista rendszer rothadásának köszönhetően felemelkedő demokrata ellenzék és a hatalmat átmenteni kívánó (poszt-, vagy reform-)kommunista politikai elit. Egy politikai alku, vagy egy „kiegyezés” terméke volt a II. Magyar Köztársaság, amelynek alkutárgyalásait a Nemzeti Kerekasztal jegyzőkönyvei tartalmazzák. A sztálini 1949-es alaptörvényre alapozott (jelenleg is) ideiglenes alkotmány, amely elvágva hagyta a nemzetet a jogfolytonosságától, és a történeti alkotmányától, húsz év alatt sem szülte meg a legitimitását a rendszernek, hiszen semmilyen politikai- vagy a társadalomban észlelhető hagyományt nem tudott létrehozni. A lakosság nem lázad a köztársaság ellen, de nem is védi meg. A köztársaságot senki sem nevezi meg, mint felelőst, mert annyira képlékeny és semmilyen. A köztársaság a levegőben lóg, itt van, de senki sem tudja, hogy miért? Valahogy itt ragadt az egész 1989-ből. A magyar államiságot egy olyan politikai érdekcsoport tartja fogva, amelynek érdeke a köztársaság fenntartása, melytől pedig nem elválasztható az elmúlt húsz év kudarcsorozata. Ezek a kudarcok egymást érték és mélyen abban a rendszerbe voltak ágyazva, amelyet 1989-ben kialakítottak, és amelynek a neve II. Magyar Köztársaság.
Így a köztársaság a magyar államiság kudarca lett ismét. Az volt mindig is; 1918, 1919, 1946, 1949 – ezek nem a dicsőség lapjai a magyar történelemben. A magyar állam a rendszerváltó politikai elit mai maradékának a foglya. A történelem más keretek között és más tartalommal, de megismétli önmagát. A köztársaság megint a magyar államiság, a magyar nemzet zuhanását kíséri, de leginkább gyorsítja. Sem boldogulást, sem nagyságot nem hozott ennek az országnak. A 2006-ban kirobbant népharag nem kellett ennek az elitnek, a köztársaság politikai elitje egységesen „csőcseléknek” titulálta azokat, akik felkeltek a „köztársaság legsötétebb éjszakáján” – hogy az akkori miniszterelnök szavaival éljünk - erkölcsi sebzettségüktől hajtva. A tömeg haragja nem volt elég ahhoz, hogy változás következzen be, a rendőri brutalitás azonban egyre inkább nőtt az elkövetkező években, amelynek 2009-től jogszabályi keretei is vannak immár. A köztársaság megvédi önmagát, a társadalom nem ellenőrizheti őt, ő azonban mindennél jobban ellenőrizni akarja a társadalmat. A nemzet tagjain pedig a levert és kudarccal végződött harag után, amely levezetésnek is kevés volt, csak a letargia maradt és a mindennapi megélhetés elviselhetetlen súlya. 2006 és az azt követő korszak egyik legnagyobb tanulsága ez; itt senki sem akar meghalni állva. A tömegek utcára vitele cél, igazi vezető nélkül semmire sem vezet. A társadalom hagyományos struktúrái nem működnek úgy, hogy ezzel hatást lehessen elérni.
Jelenleg a köztársaság az ún. "társadalmi áttörések" fázisait éli meg, amelyben a politikai-uralmi rendszer terhelhetősége olvad. Minden jel szerint a kezdeti fázist már el is hagytuk, hiszen az 1989-ben kialakított uralmi és szabályozó rendszerek még érintetlenek, de már jelentős belső ellenzékük alakult ki, és a legitimitása a rendszernek nyíltan is megkérdőjelezhető. A társadalom valós igényei és a politikai uralmat gyakorlók nyújtotta intézkedések nem fedik egymást. A jövő évben megtartandó választások kapcsán, vagy éppen közvetlenül utána ezek a társadalmi áttörések manifesztálódhatnak, a hagyományosan kialakult, köztársaságra jellemző hatalmi viszonyok vagy új struktúrát kapnak, vagy feloldódhatnak, teret adva egy új, széles diskurzusnak egy másik rendszerről.
Az általános tapasztalat most ez; köztársaság jelenleg nem kormányoz. Ez talán a leginkább szembetűnő sajátossága. Először a balliberális rendszer próbálta a régi, de kicsit kommunista trükköt játszani ennek a leplezésére; a társadalom igénye és valós véleményével szemben átvinni a „reformterveit”. A balliberálisok ezzel az államot és a társadalmat szembeállították, a köztársaság pedig levette álarcát. A népre hivatkozva, a nép ellenében látszatkormányozni, szinte semmilyen legitimitással - eddig terjed a tudásuk. Jelenleg a jobboldali ellenzék pedig azon dolgozik, hogy legyen egy kidolgozott cselekvési programja, amely mellé a társadalom egyetértését is akarja majd megszerezni. A következő kormány ugyanis jobboldali lesz Magyarországon, ez most egészen tisztán látszik. A következő kormányzási korszaknak nem kevesebb a feladata, mint az, hogy egy jó kormányzattal megmenti, vagy elhagyja a köztársaságot. Az 1989-es rendszer ugyanis eddig bírta, nem megy tovább, nincsen benne semmi sem, ami hajtaná még. A politikai elit kifáradt, elhasználódott, felszámolta magát és a társadalom számára nem bizonyította most a szükségességét. Az 1989-es mechanizmus alkalmatlan a jelenlegi valós problémáink kezelésére, a bukott magyar köztársaság, ha nemzetközi kockázatot még nem is jelent, de a magyarság számára nem tudja biztosítani a létezési keretet, nem teremt egységet, kiüresítette a politikai-képviseleti funkcióit, a társadalmi kohézió helyett pedig csak megosztást és erjedést hozott.
Az állam és a társadalom számára egy új kapcsolatrendszer kell, olyan, amely szakít a zsákutcás magyar republikanizmussal és nem akarja azt megtartani mindenáron. A legfontosabb kérdés most a „hogyan kormányozzunk a jövőben?”.
A magyar államiságnak meg kell erősödnie, az államnak magába kell integrálnia újra a magyar társadalmat. Az erős állam, erős országot, erősebb nemzetet eredményez, olyan kormányzattal, amelyet az ország újra a magáénak érez. Jelenleg a nemzet tagjai úgy érzik az állam magára hagyta őket, sem gondoskodni nem tud róluk, sem megvédeni őket nem akarja. Csak elvenni a pénzüket, adó, nem működő szolgáltatások képében és utána még elvárja azt is, hogy megvédjék a saját jogaikat, a magántulajdonukat. A köztársaság nem bizonyult sem jó, sem méltányos államnak, a krízisben pedig magára hagyta azokat, akiknek a nevében a hatalmat birtokolja, miközben tisztviselői, vezetői a saját törvényeit sem tartják be.
A köztársaság a
bukott és a rossz állam, nincsen rá semmi szüksége ennek a nemzetnek. A jelenlegi válságnak előnye, hogy esélyt ad az újrakezdésre, a helyreállításra és a helytállásra. Munkát ad nekünk és reményt. Gyökeres irányváltás kell, olyan, amelyet a társadalom is támogat. A pénzügyi-, szociális-, politikai- és erkölcsi szükségállapot azok számára kedvez, akik új alapot akarnak, akik az elfeledettnek az érvényességét az előtérbe tolják újra. Akik a romok alatt a királyságunk alapjait keresik és kezdik el újjáépíteni.
