A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Magyarország. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Magyarország. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. nov. 30.

Még egyszer Párizsban

Így az ősz utolsó és a tél első perceiben térjünk vissza egy gondolat erejéig a francia főváros egy érdekességéhez. Az úgy volt, hogy ezt a nagyon francia videót görgette elém a Facebook, amelyben ha semmi más nem is érdekes, az utcanév megadása mindenképp az, és ez engem rögtön a város on-line meglátogatására vett rá, ahol is a rue de Montorgueil-en virtuálisan battyogva ez a kép tárult elém:

Magyarország királynéja passzázs.


Nos, ezt nem hagyhattam annyiban, a valóságban is fel kellett térképeznem a helyet.

A rue de Montorgueil felől.

A passzázs másik oldala a rue Montmartre felől.

A Google Maps-en még nincsen ott a bejárat melletti vörös, kissé zavaros, elütési hibákat is tartalmazó információs tábla, így már csak ezért is érdemes volt ellátogatni. Először én rögtön a mártírsorsú Mária Antónia királynénkra gondoltam, de mint kiderült, egész másról van szó, bár hozzá is köze van a történetnek. A következőt írja a tábla:

"Párizs története - Magyarország királynéja passzázs. Királynévíz [ez az eau de la reine de Hongrie] és az azonos nevű párizsi átjáró. Jacques Hillairet az izgalmas Párizs utcáinak történelmi lexikonában (Paris, Editions de Minuit, 1963.) megemlít egy kicsiny átjáról az első kerületben, a Magyarország királynéja passzázst, mely a rue de Montorgueil 17 alatt kezdődik és a rue Montmartre 16. szám alatt van vége. Nem valószínű, hogy 45 méteres hosszúsága tette hírnevessé. Itt a neve lehet érdekes még számunkra. 

>>Magánátjáró, éjszaka zárva. 1700 körül készült el. Nemzeti tulajdonként 1797-ben adták el, azzal a feltétellel, hogy nyitva marad a nagyközönség számára, 1792 és 1806 közt Egyenlőség passzázs volt a neve. A forradalom előtt egy piaci eladó, Julie Bécheur lakta, aki Mária Antónia királynének adta át a piaci asszonyok egy petícióját. A királyné szívélyesen fogadta őt és észrevette, hogy Julie hasonlít Magyarország királynőjére [a franciában a két forma azonos], Mária Teréziára. Elvtársai csúfolódásból adták neki ezt a nevet, és ráragadt. Mária Antónia jóakaratú fogadtatása Julie Bécheur-ben loyalista érzelmeket keltett, ezek túlzott megnyilvánulása miatt a forradalom alatt lefejezték. A passzázs tulajdonosával is ez történt.<<

Íme, ezt olvassuk a könyvben. Ám egy könyv végi függelékben az író finomított ezen a kategorikus állításon. >> Bizonyos történészek számára ez azonban csak részben igaz, Julie Bécheur, a Nagypiac [a szomszédos la Halle] leggazdagabb gyümölcsárusa volt, 1776-ban meghalt (250.000 frank vagyont hagyva maga után). Szerintük a passzázs egy itteni királynévíz-tárolóról kapta a nevét, mely rozmaringszesz alapú parfüm használata igen elterjedt volt a XVII-XVIII. században.<< (cf. Codex, 1866.)
Szeretnénk, hogy valamely kolléga, avagy valamely párizsi helytörténész tisztába tenné ezt a kérdést. [sic!]
Claude CABANIS"


Nos, be kell vallanom, ennél szürreálisabb infótábla-szöveget még nem láttam, ahol a történész úr az utolsó mondatban felkéri a kollégákat a kérdés továbbtanulmányozására, mintha neki többre már ideje nem lenne. Mindenesetre itt van ez a két - nem teljesen eltérő - verzió, mindenki válogasson kedvére (gondolom mondanom sem kell, hogy melyik a mi kedvencünk), és ha bármi további információ felmerül a helyszínnel , vagy akár a rendhagyó ismeretterjesztési stílussal kapcsolatban, a kommentekben várjuk az információkat. 

2013. ápr. 18.

Horthy Istvánné halála


A mai nap adta vissza lelkét Teremtőjének özvegy Horthy Istvánné, született Edelsheim-Gyulai Ilona grófnő. 

Hatalmas élményem volt, mikor tizenhat éves voltam, éppen, hogy kijött az emlékiratainak az első kötete és én dedikáltattam vele a könyvnapon. Ő megkérdezte, hogy hát hogy lehet az, hogy egy ilyen fiatal fiút érdekel az én könyvem? Emlékszem, hogy annyit tudtam csupán válaszolni, hogy "érdekel a történelem". Horthy Istvánné kedvessége és közvetlensége egy állandó tulajdonsága volt, melyet élete végéig megőrzött, teljesen függetlenül attól, hogy ki állt vele szemben. Egy igazi hölgy volt, aki rengeteg mindenen átment, sokat élt meg, viszont mindig gerinces tudott maradni. Voltak ugyan olyan döntései, melyekkel nem lehet egyetérteni, de minden hibájával együtt az egyértelmű volt, hogy hazáját rajongva szerette egész életében, és minden alkalmat megragadott azért, hogy tegyen érte. Bárkit szívesen látott, aki a kormányzó emlékét tisztelte és meg akart róla emlékezni, jelenlétével minden jóakaratú magyart támogatott.

Emlékezzünk rá így, egy teljes élet végén.

Recquiescat in Pace.

Kérem, hogy hozzászólásaikat tiszteletteljesen tegyék meg!

2013. ápr. 9.

Az igazságos határokról


Magyarországon az emberek döntő többsége ma már képtelen felülemelkedni a 150 év nacionalista gondolkodásmódon, melynek csupán az egyik lecsapódása a Trianon kapcsán hangoztatott etnikai alapú határmódosítás. Minden magyarnak joga van Magyarországon élni! Ez az első hallásra igen szimpatikus elgondolás, melyet e sorok írója is hosszú évtizedeken keresztül vallott, finoman fogalmazva is helytelen. Nézzük, miért elfogadhatatlan - még magyar szempontból is - a Kárpát-medence határainak etnikai alapon történő átrajzolása!

Magyarország felekezeti térképe 1910. /saját munka 91,4 cm x 132 cm/

Az etnikai határok megszállotjai olyanok, mint a gyermekek. Csak míg a gyermekek állatokat, királyfiakat, ők Nagy-Magyarország közigazgatási egységeit színezgetik. Piros a magyar, kék a román, zöld a szlovák, narancssárga a német, stb... Általában az 1910-es kiadású színezőt használják, mert az abban foglalt adatok a legszimpatikusabbak. Általában - egy kisebb részüktől eltekintve - nem veszik figyelembe az azóta bekövetkezett változásokat. Például a legutóbbi népszavazás eredményeit. Azt, amelyikből nyilvánvalóan kiderül, hogy a magyar népesség 11 millió fő alá csökkent, az EGÉSZ Kárpát-medencében. Miközben Mgyarországon minden más kisebbség száma növekedett. Ezt hívják úgy a népességföldrajzban, hogy disszimiláció. Ebből a színezgetős korból a legtöbben felnőnek. 

Valamelyik bécsi döntés.
Aki ma, 2013-ban Magyarországon etnikai alapon meghúzott "igazságos" határokról ábrándozik, az tulajdonképpen nem akar mást, mint öncsonkítást. Aki etnikai határokat szeretne Magyarország számára, az lemond az Ormánságról, lemond a Cserehátról, nem kell neki a Nyírség egy része, nyugodt szívvel odaadná Rajkát Szlovákiának. A magyarság lemorzsolódása, ugyanis nem állt meg a határokon. Már a jelenlegi határokon belül is zajlik ez a folyamat. Határvonalat éppen ezért nem lehet olyan bizonytalan tényezőkre alapozni, mint az az anyanyelv. Nem rajzolhatjuk át a határokat, ha egy fele-fele részben magyarok és más nemzetiség által lakott faluban egyszer ilyen, másszor olyan gyermek születik, vagy egy idős ember meghal.

Megint mások "etnikai" határ alatt Magyarország 1941-es határait értik, amely csak részben volt etnikai és csupán részben volt határ. Ezzel a vonallal elsősorban az a gond, hogy semmi köze Magyarországhoz, annál több Németországhoz és Olaszországhoz. Mondjuk ki: az 1941-es határokat Adolf Hitler és munkatársai rajzolták. Csak, hogy tudjuk mihez ragaszkodunk: a Kolozsvár és Marosvásárhely közötti beugró annak idején Göring jóvoltából maradt Romániánál, az ottani német földgázérdekeltségeket nem kívánták Magyarországhoz csatolni. Ez a mozzanat is kiválóan érzékelteti, hogy mennyire igazságos és mennyire etnikai határok voltak ezek. Érdemes elgondolkodni, hogy mi azt a Magyarországot szeretnénk-e, melynek határait Szent István és az utána következő királyaink alakítottak ki, vagy azt, melyet a nemzetiszocialista Németország jelölt ki számunkra új világrendjében - ideiglenesen. Félreértés ne essék, nem a számunkra pozitív határmódosításokkal van gondunk, hanem az e mögött húzódó hibás elvről.

Az magyar népesség területi kiterjedése során nem veszi figyelembe a természetföldrajzi szükségszerűségeket, nem illeszkedik közlekedésföldrajzi adottságokhoz, és a lehető legritkábban követ bármilyen szabályos elrendeződést. Aki ezt nem így gondolja, nézze végig a Bánság 1910-es adatait. Ezt a gordiuszi csomót a "nemzetállamok" úgy szokták megoldani, hogy az oda nem illő etnikumokat nemes egyszerűséggel elkergetik/eladják/asszimilálják/kitelepítik/legyilkolják. Ezek a "népességmozgások" egyáltalán nem voltak jellemzőek a rendi magyar államra, döntő hányaduk a nemzetállamok korában, 1945 után zajlott. Ez pedig nem más, mint etnikai térképek színezgetése. A környező államok szeme előtt ott lebeg a magyarok által rajzolt "Vörös térkép". Ha a magyarok erre hivatkoznak, mi megszüntetjük ezt a hivatkozási alapot. Ha a saját képünkre színeztük az egész országot, a magyar követelések meg fognak szűnni. Kifejezetten gyerekes gondolkodás, de idehaza is gyakori, lásd a szerencsétlen svábok kitelepítését.

Nagyon fontos leírni, hogy az etnikai térképek hamisak. Ezek ugyanis a "nyelvet" ábrázolják, melyről tudjuk, hogy gyakran hazudik. Az etnikai térképeken nincsenek rajta a kommunista, szabadkőműves magyarok, nincsenek rajta a "magyarbarát" svábok, a Szent Koronához hű rutének, horvátok, és nem jelölik, hogy a románok szűkebb hazájukhoz Erdélyhez vagy a Regáthoz hűek.
 
A magyar-román demarkációs vonal, már akkoriban sem számított határnak

Nekünk magyar monarchistáknak az az álláspontunk, hogy a Szent Korona egyetlen országáról, egyetlen falváról sincsen felhatalmazásunk és jogunk lemondani. Ez olyan lenne, mintha  fognánk egy filctollat és elkezdenénk kihúzgálni a magyar királyi címek közül a nekünk nem tetsző nemzetiségekkel rendelkező országokat. Magyarul más birtokait osztogatjuk szét. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy az etnikai alapú határok követelése nagyrészt szabadkirályválasztó hagyományokon nyugszik. Csakhogy ezek a hagyományok a lehető legmesszebb állnak Szent István királyságától, melyet az összes királyunk vallott, közte a száműzetésbe kényszerített IV. Boldog Károly is:

"...Orsova után áthaladt vonatunk a régi magyar határon. Miután ezt a vonalat könnyes szemmel elhagytuk, őfelsége visszavonult és levetette egyenruháját. Most már külföldön volt, tehát a régi szokás szerint polgári ruhába öltözött..."
 
Boroviczény Aladárné: Az entente fogságában (1921)

IV. Károly király még tisztában volt azzal, hol húzódnak Magyarország határai. Számunkra ez a hagyomány követendő.


Erősen ajánlott olvasmány: http://mek.oszk.hu/00200/00249/00249.htm


A bejegyzés egy olyan oldal számára készült, ahol bizonyos moderációs elvek miatt nem kerülhetett ki. A vitának itt azonban szabad teret biztosítanánk.

2013. febr. 23.

23-F avagy mi az aktuális

Talán az egyik legellentmondásosabb tett a monarchiák XX. századi történetében Antonio Tejero alezredes 1981-es puccsa. A történetet blogunk olvasói már ismerhetik: a csendőrség egy tisztje kétszázadmagával elfoglalta a spanyol képviselőház épületét, túszul ejtette a képviselőket, köztük Adolfo Suárez volt francoista miniszterelnököt, és a demokratikus folyamatok leállítását, a kommunista párt újra betiltását, valamint a királyi hatalom erősítését követelte. A tettet nem a király vagy Spanyolország ellen, hanem a királyért hajtotta végre. A puccs végére is emlékszünk. A király maga utasította vissza teljes mértékben a csendőrtiszt követeléseit, és állt ki az új spanyol alkotmány mellett. Az esemény örök szimbólumává vált annak, amikor az akiért küzdünk, nem azt akarja, amit mi. A túszdráma tizennyolc óra után ért véget, a csendőrök megadták magukat, Tejero a halálos ítélettel nézett szembe, amit a király kegyelemből harminchat év letöltendő börtönbüntetésre változtatott, ahonnan az alezredes végül tizenöt év letöltése után, 1996. december 2-án szabadult. Azóta Torre del Mar-ban él, minimális közéleti aktivitást kifejtve a konzervatív oldalon, elsősorban a baszk és katalán függetlenedési törekvések ellen fölszólalva. Egyik fia, egy katolikus pap őszinte, mélyen vallásos embernek jellemezte, aki mindig csak a legjobbat akarta Spanyolországnak. A közelben lakók még esetenként szemtanúi annak, hogy az idős úr feleségével a tengerparton sétál.

Persze lehet érvelni, hogy hatalmas kegyelem volt, hogy nem végezték ki a puccsistákat, hogy kegyelmet gyakorolt a király, hogy egyébként jó szándékú és nagy megbecsülésnek örvendő uralkodó a mai napig I. János Károly, Spanyolország katolikus királya, ahogy arról mi is megemlékeztünk ám ez a tényeken nem változtat. Egy szocialista, liberális vagy kommunista akkor sem lesz rendpárti, ha maga a király tesz neki engedményeket és persze, sok rossz ember vette körül a királyt akkoriban és most is, tehát a demokratizálási folyamatok a "peer pressure" miatt elodázhatatlanok voltak. Ezek mondjuk nem érvek és egyedül talán arra jók, hogy a spanyol király döntéseinek motivációit megértsük. Minden azonban egy "érvre", megállapításra vezethető vissza: Tejero puccsa "nem volt aktuális". Ami aktuális volt, az a demokratizálódási folyamat, a liberalizálódás, a tömegek részvétele a politikában, ami ma is aktuális. Látjuk is, hogy a tisztelt újságírók milyen igazságtalan mocskolódásokkal köszönik meg királyuknak azt, hogy megadta nekik a sajtószabadságot. Az egyéb természetjogi intézmények (házasság, család) háttérbeszorulása Spanyolországban bizony igen szintén aktuális, mondhatni következménye a harminckét évvel ezelőtt aktuális dolgoknak.

Nem aktuális.

A nagy kérdés csak az, hogy ami aktuális az helyes is-e egyben?

Tekintsünk napjaink Magyarországára. A hitelválság, államadósság, munkanélküliség, identitáskrízis és céltalanság által sújtott hazánk dezintegrált társadalmában láthatóan nem aktuális a jobboldali gondolat és a konzervatív ma egészen mást jelent mint száz éve. Monopolizálási vádaskodások repkednek a közéletben, az érdemi párbeszéd lehetőségét teljesen kizárva. A Fidesz a jobbközép, a Jobbik és attól jobbra szalonképtelen, de legalábbis valóságidegen és nem aktuális. Ami ma aktuális az akkor ezek szerint a politikai kísérletezés, kádárista kommunikáció, valóságidegen gazdaságpolitika, szélbalos-szocialista adópolitika, nyálas demagóg nacionalista populizmus, látszatmegoldások és egy káeurópai frusztrált dacpárt mindent magában foglaló néppártos-népfrontos irányítása egy, a kultúra és az identitás terén teljesen impotens szellemi gettó kialakítására. Hát ez van, végül is ez az aktuális. Szomorú.

A kérdés igazából persze megint úgy került elő, hogy miért nem működünk együtt egyes "jobbközép" elemekkel, akiknek igazából a szimpátiáját meg kéne nyerni és együtt kéne dolgozni velük. A legnagyobb, vagy leginkább egyetlen gond ugye - viszont ez legalább egy tiszta helyzetet teremt -, hogy sem mi velük nem akarunk, sem ők velünk nem akarnak együttműködni. Természetesen nincsenek illúzióink, mi tényleges monarchisták kevesen vagyunk és eszköztelenek, a "jobbközepes újkonzervatívok" pedig (a Kommentárt kifejezetten nem ide sorolva), akik a kortárs kulturális narratíva befolyásolására és szellemi műhelyek létrehozására olyannyira képtelenek olyan forrásokkal rendelkeznek, amivel bármit megtehetnének.

Ők vannak.

Azonban a különbség egyszerre megtalálható a célokban és az eszközökben. A legfeltűnőbb, hogy egy ifjúfideszesnél nincs cél. A kontingencia, a kísérletezés, a semmilyen bizonyossága és a ne várjunk földi megváltást a jelszavak, amik persze mind igazak, csak épp semmit nem mondanak és lehetetlenné teszik a beszélgetést is. Ez ugye eljut odáig is, hogy aki a Fideszt szidja, az MSZP/SZDSZ-es érveket használ (kihagyhatatlan címke). A beszédpartner így természetesen mint a szappan kicsúszik a kezünk közül bármikor, stabil, vitában is felhasználható kijelentéseket ritkán téve. Ezen kevesek: a jogfolytonosság 1944 előtti helyzete is ma már idealizált, akkor sem volt egy kialakult irányvonal, a múltat nem lehet aktualizálni sem visszahozni és az ultima ratio, a királyság helyreállítása ma nem reális (ez igaz, de irreleváns), nem aktuális (ez teljesen téves),  valóságidegen vágy (kivéve persze ha politikai akarat van rá, vagyis amikor a politikai vallásként követett Fidesz úgy akarja majd egyszer). 

Nos, a helyzet az, hogy a realitások egyáltalán nem relevánsok abból a szempontból, hogy mit kell tennünk, sokkal inkább abból a szempontból, hogy hogyan kell azt tennünk. A realitások az eszközeinket határozzák meg a jó és helyes rend helyreállításáért vívott küzdelemben. A kurzus fiataljai ebből a szempontból már-már az értékrelativizmusig mennek: nincs olyan, hogy jó rendszer itt a Földön és nem lehetséges a restauráció, ezért csak ne pattogjunk. Majd-majd, ha úgy hozza a sors. Természetesen mi sem fakarddal akarunk neki menni a képviselői irodaháznak és azt sem állítom, hogy az eszközeinket teljesen tisztáztuk magunk előtt. Csak egyszerűen az a tunyaság és kollaboráció taszít amit követnem kéne ahhoz, hogy szalonképes "jobboldali" legyek. Egyszerűen nem bírom, és úgy vélem, hogy ez nem ellenforradalmi hozzáállás a jelenlegi rendszerhez, mert persze, hogy nincs földi megváltás, nincs tökéletes emberi rendszer, de egyszerűen a hatalmas törést nem lehet nem észrevenni a magyar alkotmányfejlődésben és egy konzervatív a jelenlegi helyzetet szemlélve egyszerűen nem teheti meg, hogy nem kiállt a jogfolytonosságért! 

Az, pedig, hogy ne lenne ma aktuális a monarchikus gondolat, a királyság mint a köztársaság alternatívája pedig teljesen abszurd. Persze a kurzusban ezzel nyugatgathatja magát az ember, de a teljes identitás válság, a jogalkotás és jogalkalmazás teljes katyvasza, az autoritás és legitimitásdeficit semmi mást nem kiállt, hogy soha annyira nem kellett magyarnak egy olyan stabil alap, mint ezeréves királysága! Nem fennkölt idealizmusból, romantikus képzelgésből, hanem nagyon is gyakorlati megfontolásból és belátásból. Nem csak egy olyan ruha levetése miatt, ami nem a miénk (köztársaság), hanem egy olyan, tartalmat is meghatározó tartás miatt, amire ennél jobban még nem volt szüksége a nemzetnek, hazának és, igazából a szintúgy lézengő Mitteleuropa-nak!

Ezért mondjuk azt, hogy jelenleg elsősorban a szellem és az intellektus szintjén, az ismeretterjesztést előtérbe helyezve semmi más nem fontosabb, mint észrevetetni azt a közönyösökkel, hogy Magyarországon soha nem volt nagyobb szükség a monarchizmus friss szellőjére mint ma. Ez természetesen személyek kizárását soha nem jelentheti, sokkal inkább egyes monolit civil szervezetek és pártok kizárását vagy ezek útjára lépésének kizárását, hiszen a megközelítésünk ennél sokkal egyetemesebb és másabb kell, hogy legyen. Hatalmas muníciónk van, így hát semmi más dolgunk nincsen: tematizáljuk a közbeszédet! A közöny és beletörődés korszaka sem tarthat örökké!


Post scriptum: Mint megtudtuk, az ifjúkonzik sem tehetnek meg "bármit". Az írással nem azt akartam sugallni, hogy végtelen forrásaik vannak; ők maguk mondják, hogy semmi támogatásuk. Azt az érzetet szerettem volna átadni, hogy mintha úgy tűnne, hogy csak az a vonal érvényesül, de valóban nincsen egy kifejezett szervezetük és vagyonuk.

2013. jan. 4.

Búcsú a 15 milliótól


Az év utolsó és első napjai általában az összegzések időszaka. Most egy kevésbé "monarchista", de nem kevésbé fontos témáról lesz szó. A népességcsökkenésről.

Aki olvasta Margittai Gábor könyvét a kárpát-medencei magyar szórványokról (Utazás a végeken) bizonyára nem mondana már olyasmit, mint legutóbb, október 23-án Bajnai Gordon volt miniszterelnök. Sajnos napjainkra a 15 millió magyar, a 15 milliós nemzet olyannyira beleégett a köztudatba, hogy komoly, magukat művelt embernek tartó politikusok és közszereplők is előszeretettel használják, anélkül, hogy például utánaszámolnának. Lássuk, hányadán állunk így 2012 végén, amikor szinte az összes környező országban sikerült már összesíteni a népszámlálási adatokat, csak Magyarországon nem.

Magyarország néprajzi térképe, 1910.

Legutóbb éppen a horvátországi népszámlálási eredményeket tették közzé. Ahol 2010-ben már csak 14048 magyar maradt. De a többi környező országban is hasonlóan rossz a helyzet. Nézzük a számokat:



Ez a felsorolás némi bizonytalansággal, de egyértelműen megmutatja, hogy a világ többi részén még találni kellene 3,5 millió magyart, hogy a "bűvös" 15 millió meglegyen. 

Ezek a számok két okból elkeserítőek. Egyfelől számos olyan határon túli magyar faluról hallani, ahol már csak egy öreg embernek tart misét a plébános, ahol a régen 200 fős gyülekezet templomából már csak a falak vannak meg. A Bánságban, ahol szinte minden faluban más nemzetiség élt olyan fokú etnikai homogenizáció zajlott le az elmúlt évtizedekben, amire a Magyar Királyságban addig sosem volt példa. Régen a Bánságban az iskolás gyerekek csak az utcán magukra szedtek 4-5 nyelvet, most meg az angol is alig megy. Sok régi, felvidéki szabad királyi városban egyetlen magyar polgár sem maradt, miközben az erdélyi, szlavóniai szórványok szinte észrevétlenül tűnnek el. És akkor még nem is szóltunk olyan tragikus sorsú közösségekről, mint az erdélyi szászok.

Másrészt sajnos ugyanez zajlik/zajlott Magyarországon is. És nem csak a magyarok fogynak rohamosan. Mi ugyanúgy elkergettünk, beolvasztottunk már mindenkit aki németül, szlovákul, szerbül beszélt. Ezt nem árt figyelembe venni, amikor másokat kritizálunk nemzetiségi politikája miatt. Számomra ugyanannyira fájó, hogy Szentendréről eltűnt a szerb-dalmát szó, hogy a régi Sváb-Törökországból (Tolna-Baranya) eltűntek a németek,  Békéscsabán, Tótkomlóson alig maradtak szlovákok. A népességcsökkenés okai sokrétűek, és komoly doktori dolgozatokat lehetne belőlük írni. A magyarországi népességfogyás okai kapcsán szokás a kivándorlást említeni. Kivándorlás létezett az előző századfordulón is, csak azt nem szabad elfelejteni, hogy azzal együtt is 2 millióval nőtt az ország népessége tíz évenként (és ezzel együtt minden nemzetiség száma is).

A pre-nacionalista magyar rendi állam sokkal példaértékűbb volt uralkodóhű Hungarus-tudatával, mind a "modern" homogenizált nacionalista és multikulturalista állam. Vajon újra lehet ezt teremteni? Vannak ennek még emlékei az utódállamokban? Nehéz erre válaszolni, törekedni rá valamivel talán könnyebb. De az biztosnak tűnik, hogy csakis a Hungarus-tudat és a nemzetek felett álló uralkodó alapján lehet a Kárpát-medence egyesítésén fáradozni. Mert ha így folytatjuk, lassan a 10 milliós magyar nemzet is puszta ábránd lesz.

Ajánlott olvasmány:
  • A történelmi Magyarország atlasza és adattára 1914. Talma kiadó, Pécs 2003.
  • Margittai Gábor: Utazás a végeken. Scolar, 2011.

2012. márc. 1.

Kormányzóválasztás 92

Kilencvenkét éve pontosan ezen a napon, 1920. március 1-jén választotta Magyarország kormányzójává nagybányai Horthy Miklós altengernagyot, a Császári és Királyi Haditengerészet utolsó főparancsnokát, Otranto hősét és a Nemzeti Hadsereg vezetőjét a Nemzetgyűlés. A győztes ellenforradalom és az ország megtisztítása után ez egy rendkívül fontos lépés volt a jogfolytonosság helyreállítása felé, ami végül teljesen azóta sem következett be. Az egyéves forradalmi pusztítás után az alkotmányjogi-közgazdasági-lélektani restauráció munkáját a Nemzetgyűlés még hat évig folytatta, mielőtt újra megalakulhatott a kétkamarás Országgyűlés. 


Az nemzetgyűlési választásokon a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP) nyert, mely végül koalíciós kormány alkotott több más párttal. Sajnos az alaki legitimizmus fontosságát tekintve is megosztott volt a párt és a kormánynak sem volt határozott álláspontja ezzel kapcsolatban. A kormányzóválasztáson gróf Apponyi Albert, aki a karlista irányvonalat képviselte csupán kilenc szavazatot kapott, így Károly királyunk restaurációs kísérletei nem sikerültek, megbuktak a "dunajegesek" ellenállásán. Fontos tudni, hogy Horthy Miklós ezt nem "Habsburg-gyűlöletből" tette - hiszen maga is nagy tisztelője volt a dinasztiának -, hanem félreismert reálpolitikai érdekekből. Ezzel együtt a megválasztott kormányzó személye fontos kell, hogy legyen minden magyarországi királyságpártinak, hiszen rendkívül sokat munkálkodott hazánkért és elérte, hogy a régi rend - még ha nem is a legtisztább, legteljesebb formájában - Magyarországon egy további negyedszázadig fennálljon, miközben a szabadkőműves-demokrata, a bolsevik vagy éppen a nemzetiszocialista fekély teljesen belepte a környező országokat.

2012. febr. 14.

Évfordulók, emlékezések


Ma ünnepeljük Szent Bálint napját a Katolikus Egyházban. Ezen a néven tizennégy szentet tartunk számon, de az a Szent Bálint, akinek az égi születésnapja február 14-én van egy áldozópap (egyes források szerint püspök) és vértanú volt az ókori Rómában, valószínüleg II. Claudius császár uralkodása alatt. Egyike azoknak a szenteknek, akik kétszer lettek mártírok, hiszen mint Szent Sebestyén, első kivégzésébe, a kövezésbe Szent Bálint sem halt bele. Később fejezték le és lett Egyháza szentjeinek egyike. A szerelmesek, jegyesek, házasok, lelki betegek és epilepsziások védőszentje.



Ma van Csendőrnap is; ezt a napot Horthy kormányzó tűzte ki a Magyar Királyi Csendőrség teljesítményének és hazafias hűségének ünneplésére. Az 1881. február 14-én alapított rendkívül jól működő rendvédelmi szervezettel kapcsolatosan ajánljuk korábbi bejegyzéseinket. Különösen fontos megemlékezni róluk ilyenkor, mikor az ország közbiztonsága gyalázatosan siralmas állapotban van.



A legszomorúbb évforduló, ami mára (is) esik az Drezda háromnapos bombázása volt a második világháború végén. 1945. február 13-15 közt a nyugati szövetséges légierő a modern kori hozzáállás jegyében a pusztítás következményeivel mit sem törődve leszőnyegbombázta a gyönyörű "Elba-menti Firenze" városát, amit semmilyen katonapolitikai ok nem indokolt. A terrornak semmi más célja nem volt, minthogy kipróbálják az új bombáikat az angolszászok a történelmi belvárost is elpusztító infernó során. A három nap alatt több mint nyolcszáz bombázó 200,000 gyújtóbombát dobott le, melyek előkészítették a terepet az 500-4000 fontos bombáknak amelyek teljesen szétrombolták a civilek lakta Óvárost és az egészségügyi negyedet. A napokban és február 14-én, Hamvazószerdán a belvárosban 1500 Celsius-fokos hőmérséklet uralkodott, az emberek elevenen égtek meg. A város lakossága a vörös horda elől menekülőkkel együtt 1,5 millió fő volt. Ide telepítették a budapesti műegyetemisták egy részét és a m. kir. Ludovika Akadémiát is 1944 végén. Itt állomásozott a komáromi m. kir. 22. gyalogezred III. zászlóaljának 3. és 4. százada is. A magyar fiúk segédkeztek a sebesültek mentésében.



Klotz József így emlékezett vissza a mentőcsapat tragédiájára: 

"11.h15-kor fájdalmas hírt közöltek. A bátor kis csoport egy légiakna martaléka lett. 11 órakor befelé igyekeztek s egyszercsak elkezdtek hullani a bombák. Vass. hdp.úr maga köré gyűjtötte a fiúkat. Be akartak velük futni a kaszárnya óvóhelyére. Már ott futottak a bejárattól kb. 50 m-re, mikor egy légiakna telibe találta őket. 19-en meghaltak s csupán Schüller tizedes került súlyos sebesüléssel a kórházba. Sok jó barátom ott maradt. Szótlanul vártuk az eseményeket. Nemsokára behozták a halottakat az udvarba. A második emeletről tekintettünk le. Ott állt a plattos-kocsi a holtakkal és úgy nézett ki felülről, mint egy piszkos rongyhalmaz. Lesiettünk a lépcsőn és megrendülten néztük a roncsokat. – Apróra szaggatott emberi részek. Itt egy kéz, középső ujja letépve, ott egy fej, tele véres csíkokkal, amott egy láb, csontja kitörve és a bakancs nincs rajta. Véres húsdarabok, véres rongycafatok. Összeszorult torkunk és csaknem könnyeztünk.. – Virágzó életüket, idegen földön, a legszebbkorban tépte szét az akna."

2011. dec. 14.

Őrvidék 90

A Rongyos Gárda harcainak és az 1921. december 14-én tartott győztes Sopron környéki népszavazásnak az emlékére. Nem felejtjük a hősök tetteit!


2011. nov. 29.

Hogyan és hol harcoljunk?

Többször szóba került már a kérdés, elsősorban azzal kapcsolatban, hogy mennyire legyünk - lehetünk - része a rendszernek (ami nekünk nem tetszik), a köztársaságnak monarchistaként, hogy hogyan harcoljunk? Itt a legnagyobb gond, hogy amennyire a rendszer részei akarunk lenni (semennyire) azt egyszerűen nem tehetjük meg. Hacsak nincsen királyságpárti Magyarország tíz leggazdagabb embere között, mindannyiunknak bele kell folynia abba ami körülvesz bennünket. Gimnazistaként, egyetemi hallgatóként, dolgozó, adót (nem) fizető emberként, TAJ és adókártya tulajdonosként benne vagyunk abban, amit le készülünk bontani. 

Ezzel egy bizonyos - szükségszerű - szintig nincsen is semmi baj, hiszen az exisztenciánkat ebben az ex lex forradalmi állapotban is fenn kell tartani. Tanulnunk, dolgoznunk kell, el kell tartanunk magunkat, családunkat. José Antonio Primo de Rivera is a köztársaság ügyvédje volt, Francisco Franco a köztársaság katonatisztje. És itt csúszunk át - véleményem szerint - egy újabb kategóriába.

Ez pedig az államaparátusban dolgozók helyzete. Ezt is két részre választanám egy nagyon hangsúlyos vonal mentén; azok akik hivatásosok, és esküt tettek a köztársaságra (honvéd, rendőr, pénzügyőr), valamint azok, akik csupán alkalmazottak (közalkalmazottak, köztisztviselők). Ez utóbbit egyszerűen besorolhatjuk a hagyományos munkák közé, itt találhatunk tolmácsot, tanárt, ügyintézőt etc. Nem különbözik számottevően bármely más munkától (mármint ami az állammal való kapcsolatát érinti) és egy gimnáziumi vagy egyetemi tanári állás egy állami intézményben még elő is segítheti az ismeretterjesztést (mely elsődleges célunk jelenleg). 

A hivatásosok azonban más tészta. Nem állítom, hogy nem lehet reakciós monarchista egy rendőr (ismerek is nem egyet), csupán úgy érzem, hogy az eskü (ma már leginkább: fogadalom) aggályokat vet fel. Vegyük a jelenlegi helyzetet, hiszen január 1-jétől már a fogadalom is Magyarországra, nem pedig a Magyar Köztársaságra szól - és ezzel a tágítással akár még ez a bejegyzés is tárgyát vesztheti. A jelenlegi állomány azonban a köztársaságra tett esküt. Ám ez is egy olyan dolog, - és ez a respublika jelentéktelenségét bizonyítja - hogy senki sem így fogja fel, hogy a 'köztársaságra'. Sokkal inkább a hazára, Magyarországra. Senkinek nem kell a köztársaság. Ám az a tüske az ott van. 


Kétségtelen, hogy a rendőrség és a (már nem létező) pénzügyőrség olyan feladatokat lát el, melyre bármely monarchiában szükség lenne. Nem is a rend fenntartásával, hanem azzal a 2% politikai résszel van a gond. A fogadalommal. És ábrándozzunk el egy kicsit. Tudjuk, hogy most nem a harc ideje van itt, hanem az építkezésé, ismeretterjesztésé és önfejlesztésé, de mi lenne ha Ferdinánd hercegünk restaurációs csapatai (velünk a soraikban természetesen) Budaörsnél állnának egy fél-polgárháborús helyzet közepette? Mit tennének a - nyilvánvalóan kivezényelt - rendőrség és honvédség dinasztiahű tagjai? Rálőlének a Trónörökösre a köztársaság védelmében? Mert egyvalami biztos; ha ezt megtennék, akkor az bizony már nem Magyarország vagy a rend, hanem kifejezetten a köztársaság védelmében lenne.



Ám nem feltétlenül szeretném ezt kihegyezni csak a hivatásosokra. Sokkal inkább a határ érdekel. Hol húzódik? Egyetemistaként hajtunk a köztársasági ösztöndíjra, de azért a köztársasági érdemrendet már nem fogadjuk el a 'Nemzet Tolla' kezéből? Nekem van egy véleményem, de kíváncsi lennék olvasóink hozzászólásaira is.

2011. aug. 15.

Assumptio beatae Mariae virginis


Az Egyház ma, augusztus 15-én ünnepli az Istenszülő Szűz Mária mennybemenetelét. Ezt dogmaként XII. Pius pápa 1950-ben hirdette ki. Parancsolt ünnep, a miselátogatás halálos bűn terhe mellett kötelező.

Nekünk magyaroknak, máriás népnek, és nekünk monarchistáknak különösen fontos ez az ünnep, hiszen a hagyomány szerint a mai napon ajánlotta fel Szent István királyunk a Szent Koronát és az egész országot Máriának. Azóta hazánk Regnum Marianum, Mária Királysága (országa). Mária, vagy ahogy hazánkban hívjuk, Nagyboldogasszony, imádkozik odafent nemzetünkért és hazánkért, sorsunk jobbra fordulásáért.

Imádkozzunk mi is, kérve közbenjárását Szent Fiánál, hogy föltámadjon a Magyar Királyság, visszatérjen királyi családunk és a nemzet is komolyan vegye rég elfeledett máriás voltát!

2010. jan. 16.

Az ügyeletes megmondja

BKV sztrájk van. Az ember ilyenkor összenő egy kicsit a szolgáltatóval, szorosabbra fonja a kapcsolatot vele. Próbálja megérteni, eligazodni rajta, de leginkább a saját kicsi nyűgére megoldást találni. Az élet úgy hozta, hogy forgalmi ügyeletre kellett mennem az egyik metró állomáson intézni az ügyes bajos dolgaimat. Középkorú kopasz, terebélyesebb úr fogad, nagy monitorok előtt. Köszönés után érdekes megjegyzése van;

- Olvastam magával az interjút...

Finoman szólva is meglepődöm.

-Igen? Remek. Hogyan tetszett?

- Sokat gondolkodtam azóta ezen...királyság. Másokkal is megvitattuk. Van benne valami. Magamtól mondjuk nem jutott volna eszembe. De kell egy ember, aki nem a pártoké ebbe az országba. Itt bent is megvitattuk ezt már a többiekkel.

- Igen?... Örülök neki, hogy így gondolja.

- De ki lenne az? Ki lenne a király? Mindenképpen kívülről kellene egy személy. Nem tudom... a Habsburgok jöhetnének vissza? Mi van a trónfosztással?...

- Ez e legbonyolultabb része a dolognak, és érdekes, hogy mindenki mégis ezt kérdezi elsőnek. Nekem nem ez a legfontosabb első körben. Az 1921-es trónfosztás nem volt törvényes, jogszerű cselekedet véleményem szerint. Legalábbis a történeti alkotmány alapjain állva.

- De katolikusnak kell lennie a királynak, ugye? Horthy ezért nem lehetett az...

- Ezért is. Igen, idehaza katolikusnak kell lennie a királynak.

Körbenézek. Valakiket körbeállnak az ellenőrök éppen. Ömlik ki a tömeg kijáratokon. Vibrál a monitorok fénye. Hátul valaki megmossa az arcát, nagyokat prüszköl. Az ügyeletes maga elé mered.

- A lényeg nem is ez. Az, hogy az emberek elfogadják. A magyarok csak olyannak engedelmeskednek, akit el tudnak fogadni.

- Igen, nemzeti egység kell. Nekem is ez a legfontosabb dolgok egyike.

- Egység?! - hangosan felnevet. Na, az itt nem lesz. A magyar olyat nem tud! Egység? Az emberek egymás torkának esnének legszívesebben. A török óta itt nem volt egység.

- Azért volt rá példa azt gondolom. 1956-ban itt azért volt nemzeti egység. Ha krízisben van az ország a magyar tud egységet létrehozni. Látja 1919-20-ban is helyreállították a királyságot, egység alakult ki akkor is.

- Igen, igen. A Horthy. De most más. Nagyon más.

- Most más. De az egységre szükség van.

- A magyar királynak úgy kellene magyarnak lennie, hogy egyik pártnak sem a tagja. A pártoknak engedelmeskedniük kellene neki. Legyen külföldi. De hát ki lehetne az?

- Korábban is elfogadtak "külföldit" a magyarok. Károly Róbert alig tudott magyarul amikor idejött és mégis az egyik legnagyobb magyar király lett.

- Igen. Igen...tényleg.

Csörög a telefon. Idegesen magyaráz valamit az ügyeletes. Sztrájk van, munka mégis van. Nekem is mennem kell. Mielőtt elbúcsúzom kiderül, hogy a könyvemet is ismeri.

- Tudunk erről még beszélni egyszer? - kérdezi. Így egy kicsit jobb, hogy válaszolgat is valaki.

- Ha kitart még a sztrájk... Talán jövök erre.

Poénnak szántam, de túl komoly lett a kicsengése. Mindegy.

Kint hideg. Tömeg. Neon. Koszos mozgólépcsők. Lökdösődés. Nyúzott, munkába siető emberek. Egy kávé lötyög bennük talán csak. Magyarországon, 2010 telén. A rendkívüli körülmények úgy látszik néha összehozzák a hasonló dolgokon gondolkodókat.