23-F avagy mi az aktuális

Talán az egyik legellentmondásosabb tett a monarchiák XX. századi történetében Antonio Tejero alezredes 1981-es puccsa. A történetet blogunk olvasói már ismerhetik: a csendőrség egy tisztje kétszázadmagával elfoglalta a spanyol képviselőház épületét, túszul ejtette a képviselőket, köztük Adolfo Suárez volt francoista miniszterelnököt, és a demokratikus folyamatok leállítását, a kommunista párt újra betiltását, valamint a királyi hatalom erősítését követelte. A tettet nem a király vagy Spanyolország ellen, hanem a királyért hajtotta végre. A puccs végére is emlékszünk. A király maga utasította vissza teljes mértékben a csendőrtiszt követeléseit, és állt ki az új spanyol alkotmány mellett. Az esemény örök szimbólumává vált annak, amikor az akiért küzdünk, nem azt akarja, amit mi. A túszdráma tizennyolc óra után ért véget, a csendőrök megadták magukat, Tejero a halálos ítélettel nézett szembe, amit a király kegyelemből harminchat év letöltendő börtönbüntetésre változtatott, ahonnan az alezredes végül tizenöt év letöltése után, 1996. december 2-án szabadult. Azóta Torre del Mar-ban él, minimális közéleti aktivitást kifejtve a konzervatív oldalon, elsősorban a baszk és katalán függetlenedési törekvések ellen fölszólalva. Egyik fia, egy katolikus pap őszinte, mélyen vallásos embernek jellemezte, aki mindig csak a legjobbat akarta Spanyolországnak. A közelben lakók még esetenként szemtanúi annak, hogy az idős úr feleségével a tengerparton sétál.

Persze lehet érvelni, hogy hatalmas kegyelem volt, hogy nem végezték ki a puccsistákat, hogy kegyelmet gyakorolt a király, hogy egyébként jó szándékú és nagy megbecsülésnek örvendő uralkodó a mai napig I. János Károly, Spanyolország katolikus királya, ahogy arról mi is megemlékeztünk ám ez a tényeken nem változtat. Egy szocialista, liberális vagy kommunista akkor sem lesz rendpárti, ha maga a király tesz neki engedményeket és persze, sok rossz ember vette körül a királyt akkoriban és most is, tehát a demokratizálási folyamatok a "peer pressure" miatt elodázhatatlanok voltak. Ezek mondjuk nem érvek és egyedül talán arra jók, hogy a spanyol király döntéseinek motivációit megértsük. Minden azonban egy "érvre", megállapításra vezethető vissza: Tejero puccsa "nem volt aktuális". Ami aktuális volt, az a demokratizálódási folyamat, a liberalizálódás, a tömegek részvétele a politikában, ami ma is aktuális. Látjuk is, hogy a tisztelt újságírók milyen igazságtalan mocskolódásokkal köszönik meg királyuknak azt, hogy megadta nekik a sajtószabadságot. Az egyéb természetjogi intézmények (házasság, család) háttérbeszorulása Spanyolországban bizony igen szintén aktuális, mondhatni következménye a harminckét évvel ezelőtt aktuális dolgoknak.

Nem aktuális.

A nagy kérdés csak az, hogy ami aktuális az helyes is-e egyben?

Tekintsünk napjaink Magyarországára. A hitelválság, államadósság, munkanélküliség, identitáskrízis és céltalanság által sújtott hazánk dezintegrált társadalmában láthatóan nem aktuális a jobboldali gondolat és a konzervatív ma egészen mást jelent mint száz éve. Monopolizálási vádaskodások repkednek a közéletben, az érdemi párbeszéd lehetőségét teljesen kizárva. A Fidesz a jobbközép, a Jobbik és attól jobbra szalonképtelen, de legalábbis valóságidegen és nem aktuális. Ami ma aktuális az akkor ezek szerint a politikai kísérletezés, kádárista kommunikáció, valóságidegen gazdaságpolitika, szélbalos-szocialista adópolitika, nyálas demagóg nacionalista populizmus, látszatmegoldások és egy káeurópai frusztrált dacpárt mindent magában foglaló néppártos-népfrontos irányítása egy, a kultúra és az identitás terén teljesen impotens szellemi gettó kialakítására. Hát ez van, végül is ez az aktuális. Szomorú.

A kérdés igazából persze megint úgy került elő, hogy miért nem működünk együtt egyes "jobbközép" elemekkel, akiknek igazából a szimpátiáját meg kéne nyerni és együtt kéne dolgozni velük. A legnagyobb, vagy leginkább egyetlen gond ugye - viszont ez legalább egy tiszta helyzetet teremt -, hogy sem mi velük nem akarunk, sem ők velünk nem akarnak együttműködni. Természetesen nincsenek illúzióink, mi tényleges monarchisták kevesen vagyunk és eszköztelenek, a "jobbközepes újkonzervatívok" pedig (a Kommentárt kifejezetten nem ide sorolva), akik a kortárs kulturális narratíva befolyásolására és szellemi műhelyek létrehozására olyannyira képtelenek olyan forrásokkal rendelkeznek, amivel bármit megtehetnének.

Ők vannak.

Azonban a különbség egyszerre megtalálható a célokban és az eszközökben. A legfeltűnőbb, hogy egy ifjúfideszesnél nincs cél. A kontingencia, a kísérletezés, a semmilyen bizonyossága és a ne várjunk földi megváltást a jelszavak, amik persze mind igazak, csak épp semmit nem mondanak és lehetetlenné teszik a beszélgetést is. Ez ugye eljut odáig is, hogy aki a Fideszt szidja, az MSZP/SZDSZ-es érveket használ (kihagyhatatlan címke). A beszédpartner így természetesen mint a szappan kicsúszik a kezünk közül bármikor, stabil, vitában is felhasználható kijelentéseket ritkán téve. Ezen kevesek: a jogfolytonosság 1944 előtti helyzete is ma már idealizált, akkor sem volt egy kialakult irányvonal, a múltat nem lehet aktualizálni sem visszahozni és az ultima ratio, a királyság helyreállítása ma nem reális (ez igaz, de irreleváns), nem aktuális (ez teljesen téves),  valóságidegen vágy (kivéve persze ha politikai akarat van rá, vagyis amikor a politikai vallásként követett Fidesz úgy akarja majd egyszer). 

Nos, a helyzet az, hogy a realitások egyáltalán nem relevánsok abból a szempontból, hogy mit kell tennünk, sokkal inkább abból a szempontból, hogy hogyan kell azt tennünk. A realitások az eszközeinket határozzák meg a jó és helyes rend helyreállításáért vívott küzdelemben. A kurzus fiataljai ebből a szempontból már-már az értékrelativizmusig mennek: nincs olyan, hogy jó rendszer itt a Földön és nem lehetséges a restauráció, ezért csak ne pattogjunk. Majd-majd, ha úgy hozza a sors. Természetesen mi sem fakarddal akarunk neki menni a képviselői irodaháznak és azt sem állítom, hogy az eszközeinket teljesen tisztáztuk magunk előtt. Csak egyszerűen az a tunyaság és kollaboráció taszít amit követnem kéne ahhoz, hogy szalonképes "jobboldali" legyek. Egyszerűen nem bírom, és úgy vélem, hogy ez nem ellenforradalmi hozzáállás a jelenlegi rendszerhez, mert persze, hogy nincs földi megváltás, nincs tökéletes emberi rendszer, de egyszerűen a hatalmas törést nem lehet nem észrevenni a magyar alkotmányfejlődésben és egy konzervatív a jelenlegi helyzetet szemlélve egyszerűen nem teheti meg, hogy nem kiállt a jogfolytonosságért! 

Az, pedig, hogy ne lenne ma aktuális a monarchikus gondolat, a királyság mint a köztársaság alternatívája pedig teljesen abszurd. Persze a kurzusban ezzel nyugatgathatja magát az ember, de a teljes identitás válság, a jogalkotás és jogalkalmazás teljes katyvasza, az autoritás és legitimitásdeficit semmi mást nem kiállt, hogy soha annyira nem kellett magyarnak egy olyan stabil alap, mint ezeréves királysága! Nem fennkölt idealizmusból, romantikus képzelgésből, hanem nagyon is gyakorlati megfontolásból és belátásból. Nem csak egy olyan ruha levetése miatt, ami nem a miénk (köztársaság), hanem egy olyan, tartalmat is meghatározó tartás miatt, amire ennél jobban még nem volt szüksége a nemzetnek, hazának és, igazából a szintúgy lézengő Mitteleuropa-nak!

Ezért mondjuk azt, hogy jelenleg elsősorban a szellem és az intellektus szintjén, az ismeretterjesztést előtérbe helyezve semmi más nem fontosabb, mint észrevetetni azt a közönyösökkel, hogy Magyarországon soha nem volt nagyobb szükség a monarchizmus friss szellőjére mint ma. Ez természetesen személyek kizárását soha nem jelentheti, sokkal inkább egyes monolit civil szervezetek és pártok kizárását vagy ezek útjára lépésének kizárását, hiszen a megközelítésünk ennél sokkal egyetemesebb és másabb kell, hogy legyen. Hatalmas muníciónk van, így hát semmi más dolgunk nincsen: tematizáljuk a közbeszédet! A közöny és beletörődés korszaka sem tarthat örökké!

Post scriptum: Mint megtudtuk, az ifjúkonzik sem tehetnek meg "bármit". Az írással nem azt akartam sugallni, hogy végtelen forrásaik vannak; ők maguk mondják, hogy semmi támogatásuk. Azt az érzetet szerettem volna átadni, hogy mintha úgy tűnne, hogy csak az a vonal érvényesül, de valóban nincsen egy kifejezett szervezetük és vagyonuk.

Hálátlan spanyol emlékezet

Kevés nemzet olyan hálátlan a nagyjaival, mint mi. Ám nálunk mindig rá lehet fogni a negyven év átkosra. Most lássunk egy teljesen más példát.

Ez itt Franco tábornok utolsó köztéri szobra. Melilla városágban található, Spanyol Észak-Afrikában, ahonnan a leendő Caudillo elindította az ellenforradalmi felkelést a papokat gyilkoló, templomokat leromboló és királyukat elűző köztársaság ellen. Francisco Franco összes szobrát Spanyolországban már eltávolították, legutoljára egy lovasszobrát Santanderből 2008-ban. A győztes polgárháború után a falangistákat és a karlistákat egyesítő, egy prosperáló országot vezető Franco teljesen helyreállította a királyságot János Károly meghívásával a trónra, akiben nagyon bízott.

János Károly a mai napig uralkodik és nagyon népszerű alattvalói körében. Ám valami nagyon megváltozott, és ez már a Caudillo halálával elkezdődött. A demokratizációs folyamattól, a kommunista párt legalizálásától egyenes vonalat lehet húzni a mai helyzetig, pénzügyi káoszig, a Zapatero-infernóig. Nem tudjuk, mi vezette az általunk is nagyra tartott János Károlyt ezen változások végigvitelében, talán kényszer? Meggyőződés? Az biztos, hogy most olyanokkal kell kezetfognia, akik a pusztulását akarják, és olyan törvényeket kell aláírnia, melyek ellenkeznek katolikus hitével.

Hogyan álljunk ehhez az egészhez? Ez is egy megoldás. Ám ami kézenfekvőbbnek tűnik innen Magyarországról, az a támogatás. Félreértés ne essék, nem a további züllésben. Hanem a király személyének a támogatása, kérdések feltevése mellett. Hiszen a helyzet az ma úgy néz ki, hogy vagy János Károly, vagy egy balos köztársaság. Igen, de facto Zapatero rezsime is egy balos köztársaság. Én nagyon tisztelem a karlistákat, de egy személyi váltás teljességgel elképzelhetetlen. Rögtön egy forradalom jönne, a szélbal megragadná az alkalmat. Így legalább megvan a keret, amiből ki lehet indulni.

Antonio Tejero legendája

 
Nem könnyű őszintén és következetesen megvizsgálni Antonio Tejero 1981-es tettét, az azonban biztos, hogy minden szempontból nagyon tanúságos azon elgondolkodni. Nézzük tehát röviden az eseményeket. 1981-ben Franco halála után néhány évvel, a keményvonalas monarchisták (falangisták, karlisták) úgy vélték, hogy a Juan Carlos királyt egészen rossz irányba vezetik a tanácsadói és legfőképpen az a "demokratizálási folyamat", amelyet Spanyolországban beállt Franco halála után. Annak idején Franco azért választotta Juan Carlos a Bourbon házból, mert ő kifejezetten konzervatívnak számított a többi lehetséges jelölttel szemben, és Franco mellett, aki fokozatosan vezette be a államvezetésbe, úgy tünt, hogy be is váltja a hozzá fűzött reményeket.

Máshogyan történt sajnos a Caudillo halála után, és ezt nem mindenki akarta annyiban hagyni.

1981. február 23-án 18.20-kor Antonio Tejero, a Guardia Civil alezredese, néhány fegyveres társával együtt berontott a Cortes épületébe és elfoglalt az üléstermet. Az akciójával egy időben Valenciában Milans de Bosch tábornok átvette a hatalmat. Követeléseik egyértelműek voltak; a királyi hatalom növelése, a kommunisták, a szocialisták, a liberálisok maradjanak távol a parlamenttől, a "demokratizálási folyamat" megállítása. Az elfoglalást megörökítette a TV, érdemes megnézni.



Néhány óra után az egész felkelés azonban elbukott, Juan Carlos király a felkelők magatartását törvénytelennek minősítette és kiállt a parlament mellett. Egészen pontosan így;



Tejero és társai elbuktak, harc nélkül megadták magukat. A király ellen harcolni nem akartak. Tejeronak a király megkegyelmezett, nem támogatta a halálos ítéletet vele szemben, amit sokan akartak, 15 éves börtönbüntetésre ítélték, ahonnan - utolsóként a "puccsisták" közül - 1996-ban szabadult. Jelenleg is Spanyolországban él és cikkeket ír a királyságot gyengítő politikusok ellen.

Jogellenes volt-e a "puccs"? Minden puccs az egy királyságban, így ez is az volt. A király valószínűleg soha nem állhat az országgyűlés ellenében "valaki" mellé, aki hatalmat akar. Jogos volt-e a puccs? Nagyon valóüszínű - különösen, hogyha a mostani ellaposodott, elgazosodott spanyol királyságot nézzük - hogy nagyon is. Tejero és társai elég pontosan megérezték, hogyha a királyi hatalmat gyengítik, akkor mindaz, amit Franco évtizedeken erősített, széthullik.

Reménytelen egy helyzet.

A király jogosan ítélte el a cselekedetet. Senki nem lövöldözzön egy országgyűlésben, senki ne használjon erőszakot a törvény megváltoztatására. Senki, kivéve a királyt. A királynak észre kellett volna vennie, hogy Tejero és társai a végletekig hűek hozzá és nem magukért teszik azt, amit tesznek, hanem a királyságért, Spanyolországért és a királyért. Juan Carlosnak meg kellett volna értenie, hogy ez egy törvénytelen, de nemes áldozat volt, amely olyat akart felmutatni, amely kijózaníthatja a királyt. A királynak kellett volna a saját hatalmáért küzdeni teljes erejével, azért, hogy az a pusztulás, ami korábban olyan gyorsan elérte az országot 1936-39-ben, az most lassan ne zabálja fel, mondjuk a "demokratikus folyamatok" álcája alatt. A találgatás azóta is zajlik, hogy a király miért nem tette meg ezt. A jelenlegi tények viszont azt mutatják Tejero és társainak a jóslata igaznak bizonyult.

Ne szólj be a királynak!

Az egész világsajtó tele volt azzal az eseménnyel, amely egy santiagói quasi „összspanyol kongresszuson” játszódott le Hugo Chavez venezuelai kripto-kommunista elnök, José Luis Rodríguez Zapatero jelenlegi spanyol szocialista miniszterelnök és Spanyolország felkent királya I. Juan Carlos között.

Chavez elnök, használva a jó öreg (post-)marxista, baloldali érvrendszert és frazeológiát az immár demokratikus Spanyolország egy korábbi miniszterelnökét, José María Alfredo Aznar López-t „fasisztának” nevezte, mert támogatta George Bush amerikai elnököt az iraki háború ügyében, és mert Aznar volt az első, aki támogatta az Egyesült Államokat abban a puccskísérletben, amely 2002-ben rövid időre megdöntötte az ő kis amerikai hatalmát.

José Luis Rodríguez Zapatero jelenlegi spanyol kormányfő tiszteletet kért a spanyol nép által korábban demokratikusan megválasztott vezető számára. Chávez többször is Zapatero szavaiba vágott azonban, s egyik ilyen alkalommal a láthatólag egyre idegesebb I. Juan Carlos király rászólt: "Por qué no te callas?", azaz, "Miért nem kussolsz már"?.

Chavez a videók tanúsága szerint ugyan egy kicsit megszeppent, de Daniel Ortega, Nicaragua szocialista elnöke újra szót adott neki. "Az igazság kimondása nem sértés" - jelentette ki, majd fenntartotta magának a jogot, hogy "bármilyen agresszióra bárhol, bármilyen módon reagáljon". Chavez később azt nyilatkozta, hogy egyszerűen nem hallotta a spanyolok királyának megnyilatkozását, máskülönben kemény lett volna és megmutatja a venezuelai harcos komcsi virtust.

Kit érdekel persze a komcsi virtus? Nagy ügy. Egy ilyen alakra, amilyen ez a Chavez, Castro kubai kommunista diktátor és az ex-narkós argentin focista Maradona olyan nagy kebelbarátjára több is ráfért volna, nem csak ennyi. Nem érdekes Zapatero demokrata-humanista, ’adjukmegatiszteletetmindenképpen’ szalonpolitikus magatartása sem, és természetesen senki nem akarja megvédeni Aznar néppárti politikust sem, aki ugyan olyan messze volt a fasizmustól, mint mondjuk Lukács György (tehát, nagyon messze) és amerika barát politikájáért Robert Murdochtól megkapta a maga jutalmát a kapitalista-globalista klubtól is, úgyhogy most nyugodtan számolhatja a millióit.

Az egyedül fontos dolog a spanyolok királyának egyetlen mondata, és morcos, kezével is jelzett gesztusa. Ez a lényeg csupán, mert ez túlmutathat, mondjuk nekünk, akik szerint a király nemzet(ek) feletti és a nemzetet összekötő személy.

I. Juan Carlos tény és való, hogy látott már sokkal szebb napokat is (lásd másik videó), maga a spanyol monarchia is látott szebb, de sokkal nyomorúságosabb napokat. Franco más célokkal és reményekkel hagyott hátra egy, a legmélyebb szakadékba zuhant államot, amelyet gyakorlatilag a kommunizmus álkapcsai közül rángatott ki. Manapság meg mindenhonnan lebontatják a szobrait a hálátlan utókor vigécei, de mindegy, ez most nem ide tartozik. (De ígérem, egyszer erről is lesz szó.) Igazi monarchista nem nagyon kritizálja más állam, legitim, felkent uralkodóját, ez ugye alapvető dolog. I. Juan Carlos pedig az utolsók között van ma Európában, aki az, és ezt valószínűleg – mármint azt, hogy trónon ülhet - Franconak köszönheti a leginkább, aki arra használta quasi-diktátóri hatalmát, amire egy diktátor egyedül legitimen használhatja; helyreállította a monarchiát és visszaadta a hatalmat (ha közvelenül a halála előtt is), de a legitim királynak, I. Juan Carlosnak. Spanyolország egészen más, alapvetően liberális, demokratikus fordulatot vett, sok olyan rendelkezést hagyott jóvá maga a király is, amely erősen vitatható, és visszatetsző és amelyek a Franco ideje alatt megerősödött katolikus-monarchista hagyományokkal egészen ellentétben állnak, de úgy látszik, hogy az autoriter, arisztokrata magatartásából, amely egy jellegzetes mediterrán attitüddel is párosult nála mindig is, alapvetően nem sokat veszített. Van egy pont, amely alá nem megy, nem mehet. Megvédte azt az állami hatalmat, amelynek legitim képviselője, azon a szinten ahogyan talán egy Chavez is ért belőle, és persze végtelenül hálás volt ezért neki a népe. A népszerű és karizmatikus monarcha nem önellentmondás önmagában és nem olyan fogalmak párosítása, amelyektől egy monarchia szükségesen rossz.

Kapcsolódó videók:

I. Juan Carlos vs. Chavez:

http://www.youtube.com/watch?v=utSKLe05p1s

2. Franco és I. Juan Carlos együttesen, Franco utolsó nyilvános szereplésén:

http://www.youtube.com/watch?v=GSRlhO9KLGU

3. I. Juan Carlos Francoról halála után:

http://www.youtube.com/watch?v=lHznQS8pt64