Írta: Pánczél Hegedűs János.
A II. világháború szerencsés és az ország szempontjából biztonságosabb befejezése nem sikerült, az erre irányuló kísérlete sem kellőképpen előkészítve nem volt, sem a tényleges kivitelezés nem volt szerencsés, de eredményes sem. A kormányzó országlása végén a jogfolytonosság újra megszakadt (német megszállás, nyilas hatalomátvétel), amely mellé az ország teljes – kétszeres (német-nyilas, szovjet-vörös) – kirablása, kivéreztetése is párosult, amellyel gyakorlatilag megismétlődött, sőt meg is hatványozódott az 1918-as állapot, melyből azonban a helyreállítás a mai napig nem sikerült. Horthy kilépési kísérlete a háborúból indokolt és támogatható volt, hiszen azt a fentebb ismertetett negatív folyamatok bekövetkezése ellen akarta végrehajtani. E mellett pedig – a német megszállás ellenére is, amely de iure megszakította a magyar jogfolytonosságot – egy utolsó kísérlet volt arra is, hogy a kormányzó szuverén magyar államfőként lépjen fel, közjogi szerepének teljében, a történeti alkotmányunk biztosította jogokkal élve. Ebben erőszakos, jogtalan cselekedet gátolta meg, a németek támogatta nyilas hatalomátvétel és több alárendeltjének az engedetlensége. Akkor tehát, amikor egyesek „árulásról” beszélnek Horthy cselekedetével kapcsolatban sajnálatosan elfelejtik, hogy a kormányzói közjogi cselekedettel szemben nem állhat szemben egy katonapolitikai érdek, s legfőképpen nem egy szubjektív ítélet, amely sokakban érzelmi-, quasi erkölcsi-, vagy éppen egzisztenciális töltéssel bír, hogy a kétséges politikai aspirációkról ne is beszéljünk (a kormányzó nem akart a volt szövetséges ellen fegyvert fogni szándéka szerint, amely valóban méltatlan lett volna a magyar katonához, ezt Moszkva erőltette minden áron a tárgyalásokon) . A kormányzó indítékai, érvei teljesen logikusak és elfogadhatóak voltak a háború abbahagyására 1944 októberében; 1. ekkor már tisztán látszott, hogy Németország elvesztette a háborút; 2. a szuverén magyar nemzet nem köteles feláldozni magát katonai szövetségesének oltárán (Bismarckot idézte itt Horthy a proklamációban); 3. az államfőnek kötelessége, hogy az ország lakosait megmentse a felesleges vérontástól; 4. Németország megsértette a Magyar Királyság szuverenitását, megszálló hatalom lett az országunkban, e mellett a szuverén magyar államfő parancsait semmibe véve Magyarországot német katonai hadműveleti területté nyilvánította; 5. Magyarország és Németország nem volt szerződéses katonai szövetségben – mint ahogyan az I. világháborúban volt; 6. semmiképpen sem volt „áruló” a kormányzó, hiszen ő a magyar nemzetet képviselte és nem csupán „egy katonai szövetségest” (ezt a kifejezést egyébként Hitler alkalmazta nyilvánosan Horthyra); 7. a Magyar Királyság szabadságának és függetlenségének megsértésével a Szent Korona szuverenitása is sérült, amely helyzeten változtatni kellett az államfőnek. Horthy aggodalma a „magyar állami lét elvesztése” felett sajnos szintén helyénvaló volt. Az állítólagos „lemondása” nem következett be de iure, hiszen erőszakkal, fogságban tette azt meg a kormányzó a szövetségesből megszállóvá lett Német Birodalom követe (!) előtt, amelynek így semmilyen alkotmányjogi érvénye nincs, nem is lehet (erre Horthy is figyelmezette őt, illetve Szálasit is). Emellett a kormányzót emberileg is zsarolták egyetlen fiának a sorsával, amely sajnos jobban is hatott a kelleténél az idős gubernátorra. (Az október 15-i kiáltvány visszavonását Lakatos miniszterelnök tette meg, ő is fogolyként cselekedett, hiszen csak ezután kapott „szabadlábra helyezési igazolványt” a németektől, amely megint csak azt bizonyítja, hogy a magyar közjogi méltóságok kényszer és fogság hatására tették, amit tettek.)
Nem hagyhatjuk el itt Serédi Jusztinián hercegprímás fontos szerepét sem, hiszen ő az Országtanácsnak a legbefolyásosabb személye volt, egyik legfontosabb - lefektetett - funkciója, "a magyar alkotmány őre", amelyet a főpap komolyan is gondolt. Horthy eltávolítása után különösen komolyan, azokban a válságos időkben. Gyakorlatilag Horthy lemondása után ő volt az első közjogi személy Magyarországon de iure. Ő – feljegyzései szerint – egyértelműen törvénytelennek nevezte az ülésen a hatalomátvételt, ez ellen jogi érveket hozott fel, ezt a felszólalást viszont az ülés jegyzőkönyve nem, vagy csak részben örökítette meg (Serédinek nem adták át mindenesetre). Serédi és köre ezt annak tudta be, hogy a nyilasok nem vették azt bele, ezért is írta le saját magának a hercegprímás azt (jellemző, hogy a poszt-marxista és a szélsőjobbos megemlékezések viszont azt mondják, hogy el sem hangzott ez a beszéd, ami azért tűnik fikciónak, mert a részletei benne vannak ennek a beszédnek a jegyzőkönyvben, de a jegyzőkönyvet a hercegprímásnak nem mutatták meg elkészülte után, a kérése ellenére sem, csak a két házelnök kapott belőle egy-egy példányt, e mellett pedig Serédi ezeket az érveket megismételte Szálasinak egy audiencián Esztergomban a puccs után). Érvelésében Serédi kifejti többek között; „De érvénytelen a főhatalom átvétele, mert a kormányzónak az 1920: I. tc. és az 1937: XIX. tc. szerint nincs joga akár egészen, akár részben átruházni. Kormányzói hatalom széküresedés esetén nem átruházás vagy örökösödés útján száll tovább, hanem választás útján. Közben a széküresedés alatt az Országtanács, illetve az Országgyűlés gyakorolja a főhatalmat.”. Serédi e mellett figyelmeztetett a miniszterek kinevezésének a törvénytelenségére is, amelyet még báró Perényi Zsigmond felsőházi elnök, és a Szent Korona egyik őre, sem vett figyelembe, pedig ő ugyanekkor lemondott tiltakozásul az eljárások törvénytelensége miatt az elnöki posztjáról. A nemzetvezetői hatalomról azt nyilatkozta Serédi, hogy azt „katolikus és magyar ember el nem fogadhatja”. A felsőházi ülésről, amelyet sajnálatosan Habsburg József főherceg hívott össze Szálasi mellett, Serédi látványosan kivonult, mert azt „alkotmányozási komédiának” tartotta. A nemzetvezetői törvény elfogadásán nem volt jelen, ezzel szemben az ún. „hungarista eskü” letételét a katolikus intézményekben nem tiltotta meg, a szentbeszédek rádiós sugárzásának, illetve a katolikus Sajtó Vállalat lapjainak a betiltása ellen, az lecsukott országgyűlési képviselők kiengedéséért, azonban hivatalosan szót emelt Szálasinál, többször is. (Itt jegyezzük meg, hogy a „hungarista eskü” alatt a Budapesti Közlöny 1944. november 18-i számában megjelent, a közalkalmazottak esküjére vonatkozó 4070/1944 M:E: rendeletet értjük. E szerint az egyházi iskolák igazgatói a királyi tanfelügyelői igazgatók, tanárai pedig az igazgatók előtt 8 napon belül fel kellett esküdniük Szálasi Ferenc személyére, ha október 15-e után esetleg még nem tették ezt meg. Az esküről igazolványt állítottak ki és elküldték a személyi ügyek kormánybiztosának. Serédi ezt az esküt azért engedélyezte, mert ha ezt nem teszi meg, akkor ezzel gyakorlatilag légüres térbe került volna az összes egyházi intézmény, az igazolványok nélkül pedig minden alkalmazottja azonnal felelősségre vonható lett volna Szálasiékkal szemben, amely az intézmények megszűnését vonta volna maga után.)
Ezek alapján úgy érezzük, hogy a nyilas puccs után teremtett helyzetről tévesen állapítják meg sokan, hogy "teljesen törvényes volt" és az a – szélsőjobboldalon nagyon is erősen elterjedt – mítosz, mely szerint „Szálasi Ferenc volt Magyarország utolsó törvényes kormány-, és államfője” egyszerűen nem igaz. A jogfolytonosság megszakítása ugyanis a nyilasok forradalmi megoldásával történt meg újra vagy éppen folytatódott a német megszállás után. Az 1944. X. törvénycikk, amely manifeszt módon kimondta az államfői tisztség ideiglenes betöltését a „nemzetvezetői” tisztséggel, természetesen törvénytelen volt, mégha éppen a nyilasok és támogatóik mindent megtettek azért, hogy jogszerű legyen (e két fogalom ugyanis messze nem ugyanazt takarja). Ezt a törvényt senki nem jegyezte ellen ugyanis, egy királyságban kell pedig egy ilyen szerv, hiszen a parlament nem hozhat csak önmagában ilyen törvényt, ráadásul valótlanságot állított a törvényben, amikor azt mondta, hogy a kormányzó „lemondásának kieszközlésénél oly fizikai vagy lelki kényszer, mely elhatározását befolyásolta volna, alkalmazásra nem került.”, hiszen ezzel ellenkezőt nyilatkozott nyíltan Horthy Miklós már akkor is, később pedig pláne. Ráadásul a „nemzet akaratára” hivatkozott ez a törvény (ahogyan az egész nyilas klientúra), amely az egész történeti alkotmányunk organikus, hierarchikus szerkezetével ellenkezik, hiszen egy forradalmi megoldást feltételez, amikor egy politikai csoport absztrakt fogalomra hivatkozva egyszerűen átveszi a hatalmat, jelen esetben az alkotmányosság látszata alatt, valóságosan azonban annak mellőzésével. Mindezzel természetesen semmilyen szinten nem mondtunk ítéletet azok felett, akik egyszerűen és nemes elhatározásból, vagy éppen kötelességük teljesítésével a hazát védték október 15-e után , a nyilas puccs után is. Helytállásukra nagyon sok hősies példát tudnánk felhozni, amelyeket sajnos méltatlanul feledett el a magyarság és a nemzet emlékezete és helyükre méltatlan személyek és cselekedetet és személyeket tuszakolt az 1945 utáni berendezkedés.
(A téma komplexitása miatt, pár nap múlva Serédi Jusztinián fontos, fentebb említett beszédét közöljük le, teljes terjdelmében.)
