Károly királynak az első restaurációs kísérlet során történt találkozóját Horthy kormányzóval csak a két fél visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg, lévén rajtuk kívül senki más nem volt jelen. Károlynak a naplóját 1924-ben adta ki titkára, Karl Werkmann, amit az uralkodó maga diktált le neki. A király magyar magántitkára, Boroviczény Aladár szintén 1924-ben írta meg a történteket németül és olaszul. Könyve, mely végül A király és kormányzója címet kapta, 1993-ban jelent meg magyarul.
A lediktált emlékirat egy példánya az esztergomi Prímási Levéltárban található, egy nagyalakú borítékban, ahol Serédi Jusztinián hercegprímás helyeztette el 1931-ben, az iratokat Mindszenty József hercegprímás 1948-ban megtekintette és a borítékot visszazáratta. Boroviczény kérésére a borítékot nem volt szabad kinyitni, míg Zita királyné életben van, lévén, hogy a gépelt szöveg több dologban is eltér a királyné jóváhagyásával Werkmann által publikált szövegtől. A napló az első restaurációs kísérlet eseményeit írja le 1921. március 26. és április 6. között, amikor is a Bécsből induló király hazánk elhagyásával visszatért Ausztrián át Svájcba.
Igazi könyvritkaság Karl Freiherr von Werkmann, IV. Boldog Károly királyunk személyi titkárának 1923-ban, Münchenben kiadott visszaemlékezése. A magyarul is megjelent könyv máshonnan nem ismert részleteket nyújt az olvasónak IV. Károly 1918. novemberértől kezdődő viszontagságairól. A magyar belpolitikai és külpolitikai helyzet alapos elemzése mellett betekintést nyerhetünk a király visszatérési kísérleteit kísérő személyes vívódásaiba. A történetben tragikus szálat jelent Werkmann személyes véleménye, mely szinte előre megjósolta a vállalkozások kudarcát. Az alábbiakban közreadjuk IV. Károly és Werkmann 1921. tavaszán Pranginsban folytatott beszélgetését, melyben a régi Horthy Miklós haláláról is szó esik.
Március 5-én formális kihallgatást kértem. A császár azonnal kijött a Villából és a Parkba sietett velem - ahová oly gyakran kisértem el. Távol voltunk az emberektől s biztosak abban, hogy senki sem hall bennünket; így szóltam a császárhoz:
"Mindent tudok. Alázatosan kérem Felségedet, ejtse el a tervét. - Tudom, hogy készitette elő a Svájcból való kiutazást, azt is tudom, hogy Felséged egészen meglepetészerüen fog megérkezni Magyarországra, tudom, hogy az egész terv arra épült, hogy Horthy abban a pillanatban el fogja fogja hagyni a királyi várat, mihelyt a király ismét ott tartózkodik. - Horthy nem fog onnan távozni, Felséged Magyarországon hatalom és segitség nélkül marad. A nagyhatalmak kiüzik Felségedet Magyarországból. Hová - magam sem tudom! Ezzel azonban vége minden reménynek, hogy ismét trónra kerüljön, mert az első kisérlet föl fogja lármázni a resteuráció ellenségeit s ezek addig nem fognak megnyugodni, mig elhárithatatlan akadályokat nem görditenek a restauráció útja elé"
A császár: "Honnan tudja mindezeket?"
Én: "Kérem felségedet, ne kérdezzen az értesüléseim forrása felől. Viszont kérem Felségedet, engedje kifejtenem, mint jutottam e sötét gondolatokhoz."
A császár beleegyezőleg bólintott.
Ismét kifejtettem valamennyi a januári memorandumomban kifejezésre juttatott érveimet a korai restauráció ellen, felhivtam a császár figyelmét a vatikán figyelmeztetésére, majd így folytattam:
"Ha fel is tételezem, hogy Franciaországnak tényleg érdekében áll Felséged trónra való visszahelyezése, ugy még sem hiszem, hogy a Franciaország ezt az érdekét már most kifejezésre juttassa. Franciaország még nem fejezte be a németbaráttá vált Anglia elleni nagy harcát, segédcsapatokra van szüksége; Olaszország, mint ahogy azelőtt, ugy most is Anglia mellé áll. Franciaország tehát csak Belgiumban és a kis-entente hatalmaiban talál segitséget. Ezek azonban ellenzik a restaurációt és Franciaország segitségét fogják kérni, mert önmagukat gyengének tartják arra, hogy saját akaratukat keresztülvigyék Magyarországon. Franciaország természetesen nem fog háborút inditani Magyarország és királya ellen. Viszont annál durvább diplomáciai fegyverekkel fog föllépni, hogy kisebb barátait kielégitse. Ez zavarba fogja hozni Magyarországot, melynek legalábbis Franciaország passzivitására kell számitani, hogy a restauráció viharát megállja. Ebből és egyéb okból még sokáig elmarad Felséged magyarjainak a kivülről jövő támogatása, a gazdasági viszonyok sem fognak egyhamar megjavulni, végül is a derék magyar nép azt kérdi majd csalódottan, hogy hát ezért kell fiainak tovább őrizni a szerb és a cseh frontot. Felséged továbbá abba a kellemetlen helyzetbe fog kerülni, hogy a nyugatmagyarországi kérdésben Ausztria ellen kell állástfoglalnia. Kérdeztem hát: Miért ne viselje a terheket Horthy, akitől Felséged különben sem várhat sokat?"
Itt megszakitott a császár:
Károly és Zita Pranginsban
"Nem engedem tengernagyomról azt mondani, hogy meg fogja szegni esküjét."
"Mégis ezt fogja tenni" - folytattam - "ezt fogja tenni, mert nem az otrantoi tengeri csata Horthyja kormányoz odaát, hanem az a Horthy Miklós, akit Gömbös és társai formáltak. - Horthy, mint tengerész fölülmúlhatatlan volt. Erélyes, céltudatos, felelősségteljes, következetes és bátor. A tengerész Horthyban megvoltak ezek a kvalitások, mert a hajóján otthon volt. Gazdagabb tudással és tapasztalatokkal rendelkezett, mint alantasai, akikkel szemben a katonai fegyelmi törvények és az engedelmességre kényszerítő, fegyelmi úton rendelkezésre álló eszközök támogatták. Ez a Horthy a legfelsőbb hadúr minden parancsának engedelmeskedne és hűségben sohasem ingadozna. Ez a Horthy azonban meghalt és el is temették. Akkor halt meg, amidőn a kormányzó Horthy bevonult a budai hegyen álló királyi várba. Bizonyára a kormányzó is biztosit hűségéről s hisz is ebben. De itt nem belátásáról, igazságszeretetéről és hűségéről van szó. Horthynak nincsenek ismeretei és tapasztalatai a politika terén. A politikusokkal szemben csődöt mond a parancs. A királyi vár nem hadihajó; nem érzi magát abban otthonosan. A forradalom tolta őt oda föl; s nem tud megszabadulni azoktól, akik ehhez hozzásegítették. Igy hát elvesztette önmagát. Egy Felségeddel szemben ellenséges klikk hatalmába került s az egyenességet, igazságosságot és készséget pózolja csupán. Már nem cselekszik, csupán annak megállapítására szoritkozik időnként. Adott esetben pedig azt fogja tenni, amit a kamarilla szuggerál vagy parancsol neki."
A király lehajtott fővel ment előttem egy fél lépésnyire. Egyetlen szó nem hagyta el az ajkát. Egyik perc mult a másik után. A császár megindultnak látszott. Azt hittem ki kell használnom ezt a hangulatot:
"Felség, borzasztó jövőt látok arra az esetre, ha elhagyja Pranginst. Sohasem fogja többé Felséged fejét disziteni a Szent István korona, felséged számkivetésben fog meghalni..."
A császár hosszas hallgatás után átkarolva vállamat igy szólt:
"Ön együtt volt velem jó néhány esztendőn keresztül, örömben és bánatban egyaránt. Meg kell, hogy értsen engem. Ha valaha is visszatérek Magyarországra, úgy azt bizonyára nem uralkodási vágyból teszem. Töviskoronát viseltem eddig. És töviskorona az, amit Magyarország visszaadhat nékem. De Magyarországnak adott eskümet nem szoritom korlátok közé. A koronázási eskü mindig azt jelentette számomra, hogy a király és a nemzet virágzásban és romlásban egyaránt össze kell, hogy kapcsolódjék - és Magyarország a romlás küszöbén áll, mert nem vagyok ott. Istenemre, nem képzelem magamról, hogy "übermensch" vagyok, aki Magyarországnak egy csapásra békét, hatalmat és véka aranyat tud szerezni. De véget tudok vetni a király-viszálynak, amely az országot elpusztítja. nem tudom befejezni ezt a viszályt egyszerü lemondásommal, mert hisz ez, eskümmel és uralkodói kötelességemről való fölfogásommal ellenkeznék. Nem hagyom el áruló módjára Magyarország zászlaját. Mit eredményezne különben lemondásom? Azt hiszi, hogy ezzel a Habsburgok, angolok, belgák, románok és szerbek jelölése véget ér és mindenki elsőszülöttömre fog csak várni? Nem - bizonyára nem - és őt, a gyermeket állítsam oda, ama veszélyek közé, amelyek elől elmenekültem? Ezt csak nem tételezi föl rólam mint emberről és katonáról. - Igy hát előbb-utóbb mennem kell..."
A villa elé érkeztünk. A császár kezet nyújtott. A beszélgetés véget ért.
A mai nap adta vissza lelkét Teremtőjének özvegy Horthy Istvánné, született Edelsheim-Gyulai Ilona grófnő.
Hatalmas élményem volt, mikor tizenhat éves voltam, éppen, hogy kijött az emlékiratainak az első kötete és én dedikáltattam vele a könyvnapon. Ő megkérdezte, hogy hát hogy lehet az, hogy egy ilyen fiatal fiút érdekel az én könyvem? Emlékszem, hogy annyit tudtam csupán válaszolni, hogy "érdekel a történelem". Horthy Istvánné kedvessége és közvetlensége egy állandó tulajdonsága volt, melyet élete végéig megőrzött, teljesen függetlenül attól, hogy ki állt vele szemben. Egy igazi hölgy volt, aki rengeteg mindenen átment, sokat élt meg, viszont mindig gerinces tudott maradni. Voltak ugyan olyan döntései, melyekkel nem lehet egyetérteni, de minden hibájával együtt az egyértelmű volt, hogy hazáját rajongva szerette egész életében, és minden alkalmat megragadott azért, hogy tegyen érte. Bárkit szívesen látott, aki a kormányzó emlékét tisztelte és meg akart róla emlékezni, jelenlétével minden jóakaratú magyart támogatott.
Emlékezzünk rá így, egy teljes élet végén.
Recquiescat in Pace.
Kérem, hogy hozzászólásaikat tiszteletteljesen tegyék meg!
"1919. november 11. A budapesti bevonulás megbeszélésére Siófokra utazom. Másfél órás megbeszélés Horthyval. Alig lépek be, máris ecseteli beszélgetését Vázsonyival, akit durván és udvariatlanul akart lerohanni. Ez a leírás Sigray és Pallavicini elbeszélése alapján már ismert volt előttem, mert Horthy nekik is ugyanazt mondta, mint nekem. Vázsonyi egy meggyőződéses zsidó. De az új Magyarország egyik legkitűnőbb jogásza, aki szegény maradt, minden szegény zsidó ügyvédje, de azoké a mágnásoké is, akik meg akarják takarítani a honoráriumot. Nagyon szellemes és talpraesett, nyílt demokrata, a magyarországi szegény zsidóság feltétel nélkül követi. Esterházy minisztériumában igazságügyminiszter volt, Őfelsége első zsidó titkos tanácsosa lett és még felbecsülhetetlen értékű szolgálatokat tehet számunkra, mert nyíltan és feltétel nélkül a legitimizmus mellett kötelezte el magát. Hogy miért kell így megsérteni őt, akinek Bethlenhez hasonlóan a kommunizmus alatt emigrálnia kellett, felfoghatatlan számomra.
Azután Horthy Friedrich miniszterelnökről kezdett el beszélni. Neki feltétlenül le kell mondania. Akkor, ha Friedrich lemond, az angolok (szóban) olyan Magyarországot ígértek meg neki, amely nagyobb, mint korábban volt. Pozíciónk felülmúlja Németországét is. Uralkodó szerepet kapunk Közép-Európában és milliókat számolatlanul. (Ezen a helyen a következőket írtam naplómba: És ezt Horthy elhiszi?)
Sok, a szívemhez közelálló katonai kérdés megtárgyalása elől Horthy kitért. Láthatóan ezekről nem volt tájékozott.
E megbeszélésről összbenyomásként a következőket jegyeztem le: „Horthy láthatóan úgy viselkedik, ahogyan azt mozgatói akarják a politikai és katonai háttérből. Hogy milyen ő maga és milyen mértékben követ egy irányt – a saját irányvonalát – azt a jövő fogja majd eldönteni.”
[...]
1919. november 14. (tehát két nappal Horthy Budapesti bevonulása előtt - SzVD) Életem egyik szerencsés napja. Korán útra kelünk egy menetoszlop autóval. Tétényben az első diadalkapu, szívélyes fogadtatás a hatóságok, különböző küldöttségek, a pap, az asszonyok és a gyerekek részvételével. Sok virág és szalagok. A helybeli úriemberek egész éjjel virrasztottak, hogy semmiből ne maradjanak ki. A cigányzenekar játszott. Több átéjszakázott és ingadozó alakot is lehetett látni. Az egyik szónoknak az alkohol a torkára forrasztotta beszédét. Sietünk tovább. Budafokon újra megállítanak bennünket. Virágok, beszédek. Mindenütt örömteli fogadtatás. Amíg a Gellért Szállóhoz érkezünk, autómat szó szerint a pereméig virágokkal töltötték meg.
A jelentések a csapatok felvonulásáról pontosan egyeznek. A vasi ezred – éppen kivagoníroztak – lelkesen üdvözöl. A tüzérséget mindenesetre a budai magaslatokon készenlétbe állítottuk. Az eddig „vörös” Budapest megszállásáról volt szó, így minden meglepetésre fel kellett készülnünk.
A román csapatok végre visszahúzódnak a hidakról. Ima és himnusz után mindegyik menetoszlop egyszerre lendül mozgásba. Fő hadoszlopom, a 106-os zászlóalj egyik százada élén állok (ez a vasi ezred azon zászlóalja, amelyre átruháztam a régi 106-os ezredem tradícióját). A „Lehár báró indulóval” vonulunk be a városba. Leírhatatlan ujjongás és lelkesedés. Egy szempillantás alatt mindenütt piros-fehér-zöld zászlók röpködnek.
[...]
Az utolsó beszélgetés Horthyval
Budapestre utaztam, hogy politikai barátaimmal megbeszéljem a kialakult helyzetet. Amikor este visszatértem a szállóba, egy szolgálati parancsot találtam, hogy a következő napon kihallgatáson jelenjek meg Horthynál.
Jelentkezésem után Horthy azonnal átvette a szót. Miután leültünk, hosszabb beszédet tartott Őfelségével szemben tanúsított húsvéti magatartásának igazolására. Eközben elismerte korrekt viselkedésemet. Őfelségét meggondolatlannak, gyenge jelleműnek nevezte, egyáltalán lebecsülően és lekicsinylően beszélt a királyról – a Károlyról, ahogy őt következetesen hívta – olyan hangnemben, ahogyan alacsonyabb rendű kollégáról vagy egyenrangúról beszél valaki. „Feleségem” nagyon jóban volt a Zitával mondta. Röviden úgy állította be helyzetét, mintha egyenrangú lenne Őfelségével. Annak az okait, hogy miért küldte Őfelségét vissza Szombathelyre, abban a reményében jelölte meg, miszerint Őfelsége látván, Magyarországon „nem megy a dolog”, Bécsben próbálja meg szerencséjét. „Talán ott jobban fogadták volna, mint én” – vélekedett ironikusan.
Az antant ellenállását illetően barátjára, az angol Hohlerre hivatkozott, aki durva kifejezésekkel mondta el, hogy az antant nem fogja Őfelségét Magyarországon eltűrni. Fájdalmat csak a király kijelentése okozott neki, azzal hogy a tiszti becsületére apellált. Őfelsége nem vonhatja kétségbe, hogy ő legitimista. „Az utcán minden ember az arcomba köphet, ha nem vagyok legitimista, mégis én fogom azt az időpontot meghatározni, amikor Őfelsége kormányra léphet.” Gondoskodásból tette, hogy Őfelsége további közlekedése Svájcban a legszigorúbb őrizet alatt történjék és „aki még egyszer engedélyem nélkül Svájcba megy, az lógni fog, mielőtt a vonatba száll”.
Végre szóhoz jutok én is. Elhatároztam magamban, hogy nem rejtem véka alá a véleményemet. Amikor Horthynak előadtam: Őfelsége mennyire hangsúlyozta azt, hogy József főherceg kivételével minden tisztjét eskü köti hozzá, Horthy lekicsinylően jegyezte meg: „Egy borzasztóan naiv ember!” – Meglehet, hogy Őfelsége felfogása, hogy az eskü több mint pusztán formalitás, három forradalom után elavult, igen naiv volt. Azonban a merev ragaszkodás az „Isten a tanúm” a felkiáltáshoz Károly királynál egy olyan mély belső vallásosságot takart, s a legbelsőbb lelki nagyság és változatlan életfelfogás következménye volt, hogy mindig újra abból nyert erőt. A király úgy vélekedett a – minden körülmények között megtartandó – királyi esküjéről, ahogyan más ember is gondolkodik az esküről, s azt nem csak szavakban tartja meg. Hogy itt a magára Istenre visszavezethető jog a machiavellizmussal és egy csak a saját hasznára gondoló korszakkal szemben áll, akkor nem jutott el teljesen a tudatomig.
Milyen ellentmondásban állt Horthy cinikus szava, „a naiv” Károly királyi szavaival! Őfelsége – a legszörnyűbb csalódás pillanataiban – utolsó admirálisáról a következőképpen nyilatkozott: „Talán valóban hiszi, hogy ezáltal valóban megmenti Magyarországot.” Valódi kereszténység, mindent megbocsátó és mindenre még megoldást kereső. Ellentétben a minden tekintélyt szétverő forradalmi szellemmel. Az Isten által adott világrend képviselője szemben áll a forradalom lelkiismeretlen haszonélvezőjével – igen, haszonélvezőjével!
Emlékeztettem Horthyt kamarási esküjére is, és arra a szóra, amit Őfelségének adott, miután az altábornagy saját javaslatára a parancsot megkapta és végrehajtotta, azaz az osztrák–magyar flottát átadta a jugoszlávoknak. Az átadás után Horthy Őfelségéhez ment, és szavát adta, hogy Őfelségét Magyarországon ismét trónra fogja emelni. Horthy most kénytelen volt ezt az emléket megerősíteni nekem.
Őfelsége most joggal hiheti azt – folytattam tovább –, hogy Horthy eskü- és szószegő.
[...]
Horthy azonban ráeresztette terroralakulatait – Prónayt, Héjjast, Hirt – a szerencsétlen vidékre. Azokra a viszonyokra gondolok, amelyeket Felső-Sziléziában teremtettek, kétségtelenül egészen más feltételek közepette, amelyek azonban itt nem bizonyultak helytállónak. Sok dühítő hír jött a burgenlandi erőszakos cselekményekről, amelyek formálisan ellenállásra provokálták a német lakosságot. Bethlen miniszterelnök azért keresett meg engem, hogy egy burgenlandi körúttal nyugtassam meg a lakosságot, és ahol lehetséges, teremtsek rendet. Bár minden kapcsolatot határozottan elutasítottam a terrorszervezetekkel, a lakosság – amelyben teljesen megbízom – érdekében nem tudtam nemet mondani. Bethlen egy kormányautót és nyílt parancsot bocsátott rendelkezésemre, elindultam. Amit tapasztaltam, megrendített. Mi lett rövid idő alatt a derék, lojális népből! Erőszakos cselekmények belülről, mértéktelen propaganda kívülről.
Felsőőrig jutottam. Prónay emberei ott kiráncigáltak az autóból és letartóztattak. Bethlen parancsát nem ismerték el, mert ők senki másnak, csak Horthynak voltak felelősek. Két napig ültem szárnysegédemmel Oswald főhadnaggyal fogságban. Ezredem egyik hajdani zászlósa – most a banda tagja – odasettenkedett hozzám. Óvott attól, hogy a nyitott ajtó ellenére elhagyjam a házat. Az ajtó mögött „áll egy őr, aki azonnal lelő, ha menekülési kísérlettel” próbálkozom. Azonban sikerült Sigray grófot értesítenem. Sigray riadóztatta az antantbizottságot, amely végül kiszabadított engem. Bethlen gróf az affért a következő megjegyzéssel adta tudtul: ő – Magyarország miniszterelnöke – nem rendelkezik hatalommal.
A legitimisták ellen hecckampány indult. Rakovszkyra a parlamentben négy revolverlövést adtak le, anélkül hogy eltalálták volna. Beniczkyt saját lakásában Héjjas benyomuló emberei inzultálták és megütötték. Vázsonyi ellen egy revolveres merényletet követtek el. Amikor este a parkolón keresztül lakóházam előtt mentem, a cserjésből egy golyó repült el fölöttem.
Az ügy egyre keményebbé vált. Az összes korábban ábrázolt és további más hasonló erőszakos eseményeket követően nem került sor büntetésre, hiszen az emberek a „haza érdekében” cselekedtek és felülről fedezték őket."
A közeljövőben a Regnum! portálon szándékozunk további fejezeteket megosztani az olvasóinkkal.
1919-ben a mai napon, november 16-án vonultak be a fehér csapatok Budapestre és onnantól kezdve huszonnégy évig ez a nap a győztes ellenforradalom szimbóluma és ünnepnapja lett. Ez nekünk monarchistáknak is az egyik legnagyobb napunk, hiszen végre egy dicső dologra, a spanyol mellett Európában egyedül győztes magyar ellenforradalomra emlékezünk, mely után, ha nem is teljesen megtörtént a rend helyreállítása. Szimbolikus győzelmi dátum, hiszen pontosan egy évvel korábban, 1918. november 16-án kiálltották ki gróf Károlyi Mihályék a népköztársaságot.
Ami a mai vonatkozását illeti: emlékezzünk meg hőseinkről egy imával, esetleg egy-egy virág elhelyezésével például Budapesten, az Egyetem téri (V. kerület) világháborús és ellenforradalmi ifjúsági emlékműnél, ahol idén a baloldal a Magyarország legnagyobb kudarcait jelképező köztársaságokat ünnepli, pont az említett dátum miatt. Legyen a szélbalosok és nagy "demokraták" szavaitól visszhangzó tér sarkában a szobornál egy-egy szál virág vagy nemzetiszín szalag, csak, hogy csendesen és szerényen jelezze: ti kiabálhattok amennyit akartok, mi győztünk!
Debrecenben a Hatvan utcában egy cukrász a szimbolikus politika egyik legjobb formáját választotta. Horthy Miklós kormányzóról nevezett el egy szelet sütit. Ez eddig csak királynőknek (Mária Terézia), főnemeseknek (Esterházy, Grassalkovich) jutott és most egy köznemes, akiből államfő lett is megkapta a tisztességet. A Horthy-kultusz - mely nem volt minden ízében indokolt és helyes, de kétségtelenül kohéziós elem volt a kormányzóság ideje alatt nemzetnek - egyik elemeként korábban is volt már sütemény elnevezve a kormányzóról, de mostanában ez egy különösen szerencsés húzás. Egy sütire képtelenség haragudni, ahhoz nagyon ostobának kellene lenni. Egy szobrot lehet rongálni, de egy szelet cukrászsüteménnyel mit tenne egy véresszájú polgári demokrata vagy szoci? Dobálózni kezd vele? Vagy felvásárolja minden nap az egész készletet?
Egy sütit ízlelgetni kell.
A cukrászmester - ha hinni lehet a hírnek - ebben sem volt amatőr, mert a jól ismert 'hatlapos krémest' variálta át. A szívecskék stílusidegen elemek rajta sajnos (talán kettőskereszt-forma nem volt a műhelyben), de az íz mindenkit meggyőzhet. Vagy ha nem akkor keressen magának Károlyi- és Tildy-szeletet, Rákosi-parféval kísérve. Biztos jobban esik majd neki.
Ez most komoly? Egy ilyen írás után az ember csak a fejét tudja fogni, esetleg Cataflam után kapdos, hogy a mások hülyesége miatti fájdalmát enyhítse. Én sose értettem ezt, ezt az egyébként teljesen irreális hozzáállást, hogy a modern ember fogja magát és úgy tekint a történelemre mint egy masszára, természetesen színtiszta XXI. századi "értékrenddel". Persze, a történelem folyó, nem kőszikla, de azért mert nem áll meg, hanem mozog, nem azért mert mindenütt ugyanolyan! Ez a folyam nem törések nélküli és van, hogy bizony egyes részeinél hatalmas mennyiségű mocsok, szenny és törmelék ömlik bele.
Mint nagyon is jól tudjuk, a magyar történelem is ilyen. Hallgattuk ötven éven át Kádár János összehasonlítását I. Ferenc József apostoli királyunkkal, mely méginkább sértő (ám majd egy másik bejegyzés témája lesz), ugyanez a helyzet itt is, csak most épp Horthy van a célkeresztben. Nagyon tetszik a demokráciaféltés; itt nem a bal-jobb a határvonal, hanem a demokrata-antidemokrata; a baloldali demokratának el kell utasítania Kádárt, a "jobboldali demokratának" Horthyt. Ami tényleg csak azért vicces, mert ha Horthy "demokrata" lett volna a szó mai értelmében, és egyenlő és titkos választójog lett volna Magyarországon, a nyilasok és fajvédők jóval korábban hatalomra jutnak. Elég csak annyit látni, hogy 1939-ben titkos lett a városokban a választás és a zöld kommunisták már bejutottak. Ebbe a kedves kortárs demokrata nem gondol bele, hogy Horthy hazáját nem csak a vörös, hanem a zöld veszedelemtől is óvni kívánta.
Ezen túl az összehasonlítás teljesen elfelejti a jogfolytonosság többszöri megszakadását Horthy Miklós ideje és Kádár közt. Két külön Magyarország volt az. Horthy Miklós alatt a Magyar Királyság még nem volt elszakítva alkotmányos hagyományaitól, és bár, valóban, a Horthy-provizórium "egy olcsókönyvtári kiadása volt a Habsburg monarchiának", de legalább az volt! Volt cél, volt fölkapaszkodás. Volt híd. Kádár rendszere diktatúra volt, méghozzá az egyik legsötétebb típusú: amely az elmét támadja. Röhejes az "idegen hatalmak segítségével" hatalomra kerülés érve is: ez a győztes ellenforradalmat segítő román (helyenként francia) csapatok segítségét és angol diplomáciai támogatást teszi egyenértékűvé a Kádár, Apró, Dögei által behívott Vörös Hadsereggel, a diktatúra fenntartására bevezényelt szovjet csapatokkal.
Amit a modern ember művel persze egyszerű demagógia és populizmus, lényege az eladhatóság és az időszerűség. Ezért szerveznek ilyeneket, ahol a racionális szaktörténészi hangot elnyomja az, amit a baloldal hallani akar. Az embereket nem érdekli Horthy Miklós és Kádár János, ha érdekelné őket, akkor tudnák, hogy nem összehasonlítható a kettő. Más az a szempontrendszer, ami szerint tetteiket mérlegelni kell, ez más lesz egy ellenforradalmárnak, egy demokratának és egy kommunistának; mivel értékmentes történelemírás nincs. Mindegyik történész hozzáadja a saját értékítéletét a modern ember meg eszerint válogat. Az egyik ezt, a másik azt nem hajlandó a kezébe venni. Pedig Kádárt össze lehet hasonlítani egy Rákosival vagy talán egy Hruscsovval, vagy más bolsevik "vezetőkkel", Horthyt meg talán más kormányzókkal (Hunyadi János) esetleg nádorokkal, de még talán ahhoz is túl speciális a helyzete. Megint a dolgok helyén kezelése megy ugye nehezen, és a nagybetűs Igazságra alig néhányan kíváncsiak. Persze mindenki úgysem lesz soha. De törekedni azért kéne rá. Kádár és Horthy, pláne Kádár és I. Ferenc József egy lapon emlegetése pedig sokat elárul az illetőről...
A szombat délutáni forróság kicsit enyhül, ahogy négy felé az ezres tömeg Csókakőn a szobor köré gyűl, várva az ünnepség hivatalos kezdetét. Ám a leleplezésig még sok idő van hátra, ami alatt nem is sejtjük, hogy min kell keresztülmennünk. A szörnyű és rossz hangzású recsegő rockszámok mellett beszédek sokasága próbálja méltatni a kormányzót, ám valójában őróla esett a legkevesebb szó. A kezdeményező polgármester lelkes, de zavaros és akadozó beszédét körbevették a tisztelők, nemzeti celebek és lelkészek szóáradatai, melyekben jó ha egy-egy kapocs volt Horthy kormányzóhoz. Beszédek szünetében egyik oldalról felüvölt egy "Szabadság testvérek!" másik oldalról egy "Vesszen Trianon!". A tömeg Horthy nevét skandálja, majd jön az elmaradhatatlan "Mocskos zsidók!". Ifj. Hegedűs Lóránt ezek után Horthy zsidómentő tevékenységét méltatja, az IMF-et, a kormányt és a püspököket szidja. Toroczkai László mozgalma és maga nehézségeiről, a revíziós gondolat fontosságáról beszélt, valamint, hogy követni kell Horthyt. Budaházy György Skype-on keresztül tartott monoton történelmi kiselőadást összehasonlítva az elmúlt húsz évet, Horthy huszonnégy évét és a Kádár-rendszert, míg a technika közbe nem szólt. Molnár V. József néplélekrajzkutató (?) emelkedett leginkább az eklektikus szinkretizmus magasságaiba, mikor a "fehér ló karizmájáról" és Horthyról, mint utolsó "szakrális uralkodóról" beszélt. Nade ő legalább Horthyról beszélt...
A csókakői Horthy-szobor.
Nem kétlem én a jelenlévők jószándékát, valamint azt, hogy ők valóban Horthy Miklóst szeretnék követni, csak a legnagyobb gond az, hogy ha valakit követni szeretnénk, azt meg kéne ismerni előtte. És félreértés ne essék, én most nem a Horthy-szobrok avatása ellen ágálok, legyenek Horthy-szobrok az országban, legyen minél több, nagyon jó, hogy végre a sulyoki betonfal mögé tekintünk, de ez nem lehet öncélú. Ne azért emlékezzünk Horthyra, mert az idegesíti Dániel Pétert - akinek a neve mellesleg többször hangzott el a megemlékezésen, mint Horthyé -, ne is egyfajta fetisizált Horthy-képért, hanem a kormányzó valós érdemei miatt. Voltak neki olyanok ugyanis. Ám egy valós Horthy-kép addig illúzió, míg a "magyar jobboldal" (ilyen nincs) egy perpetuált nemzeti radikalizmus, amelynek lehúzó személyei úgy csüngnek ott minden egyes rendezvényen, amely 1945 előttre nézne vissza, mint Ormos Mária mumifikálódott, marxistán vigyázó tekintete a XX. századdal foglalkozni akaró fiatal történészek fölött. Rendben, hogy nemzeti összefogásról ír a Szent Korona Rádió, hiszen Horthynak ennyi előnye tényleg van: a hazafi, a szabadságharcos, a kálvinista, az ősmagyar, az átlag nemzeti radikális és a pszichedelikus sámán is tud rajongani érte. Persze tisztelné az ókonzervatív is, de azt inkább taszítja a sörvirslis vurstli, a megkövült, a bejáratott kliséivel és unásig ismert kellékeivel jelen lévő szubkultúrális nemzeti radikalizmus, és ahogy vitézi rendi elöljáróm mondta: ide eljövünk majd magunkban, koszorúzni, hogy úgy tiszteljük Horthyt, ahogy megérdemli.
Felvállalható ellenforradalmi hagyomány.
El is jutunk a kérdésig, így Horthy kormányzó születésnapján: kell-e nekünk Horthy? És, hogyha kell (mert ugye nem kérdés, hogy ez a válasz), hogyan kell? Mit gondoljon, hova tegye Horthyt egy konzervatív, egy monarchista? Ismerek olyanokat, akik a teljes elutasítás pártján állnak. Horthy visszaverte a királyt, hosszú időre rendezett be egy alapvetően provizórikus korszakot, hozzá szoktatta a királynélküliséghez a magyart, személyi kultuszt folytatott, elősegítette a kuruc-plebejus történetszemlélet előretörését, ügyetlen és szerencsétlen volt 1944-ben a zsidókkal, a németekkel és a nyilasokkal kapcsolatban és, hogyha katolikus lett volna, hát bizony, még talán királlyá is koronázza magát és dinasztiát alapít, még így is megpróbálta! Ismerős a másik, talán lehet mondani, horthysta oldal is, vallja azt, amit akkor vallottak a kormányzóról: országmentő, országgyarapító, harmadik honalapító Szent István és IV. Béla után, megteremtette a független Magyarországot, sikerre vitte a területi revízió ügyét, mindent megtett, hogy Magyarország útját egyengesse az egyre szűkülő úton, megmentette a budapesti zsidókat de a geopolitikai helyzet nem kedvezett neki, szegényt megpuccsolták és száműzetésben halt meg, de az erkölcsi győzelem az övé volt.
Hídunk a Magyar Királysághoz.
Nem kérdés, hogy a konzervatívnak a két értelmezés között kell lennie. A konzervatív nem lehet horthysta, ám nem dobhatja ki teljesen Horthyt bűnei és hibái miatt (mert ilyenek is voltak neki), hanem - ahogy a konzervatív mindig teszi - helyén kell kezelni őt. Tisztelni érdemei miatt, kritizálni hibái miatt. Hiszen Horthy valóban a Nemzeti Hadsereggel győzelemre vitte az ellenforradalmat, helyreállította a jogfolytonosságot és a királyság intézményét. Viszont vissza is verte a felkent és megkoronázott magyar királyt, ami mindenképpen az egyik legnagyobb bűne volt. Ám IV. Károly és II. Ottó megbocsátott neki is és József hercegnek is, és elismerték a kormányzósági provizórium legitim voltát, valamint Károly korábban is "kormányzóm"-nak szólította Horthyt levelében. Horthy valóban rendet teremtett itthon, ám valóban tudott a fehér terrorról. És sorolhatnánk. Ami kirajzolódik így, az viszont egyértelműen egy híd szerep. Horthyra, főleg nekünk, hídként kell tekinteni, egy olyan személyre, akinek érdemeit tisztelve és fölfedezve a nemzeti radikalizmus valóban konzervatívvá tehető, elvezethető a királyságig, ugyanis Horthy monarchista volt, valamint a magyar királyi család tiszteletéig, ugyanis Horthy Habsburg-tisztelő legitimista is volt. Az irredentizmusig Horthy már elvezette a nemzeti radikalizmust, jöhet a másik kettő, hiszen irredentizmus nincs Magyar Királyság nélkül és Magyar Királyság sincs a Habsburg-Lotaringiai dinasztia nélkül. Ha ez megtörtént, lesz magyar jobboldal, addig nem.
Tehát kell-e nekünk Horthy? Kell. De Horthy Miklós kell és nem az "illegitim kormányzó", a "szakrális uralkodó" és nem is a "népírtó háborús bűnös". Ugyanis egyik sem létezett.
Vitéz nagybányai Horthy Miklós történelmi szerepének elemzéséhez hozzá sem látok, hiszen megítélése ma is oldalfüggő. Az egyik földreszállt angyalnak, a magyarság megmentőjének látja és láttatja, míg a másik még kétségtelen érdemeit sem hajlandó nem csak elismerni de felismerni sem.
És most az egész kérdés új dimenziókat kapott – most hogy a Kormányzó „korunk nagy csatájába” került bele; az „új hatalom” születésének és győzelmének árnyékában vergődik; amit a ma újságírója nemes (vagy nemtelen) egyszerűséggel csupán „szobor-háborúnak” nevez.
Vegyük a tényeket:
Egy exhibicionista és eddigi élete során csak a botrányairól elhíresült ügyvéd a saját Facebook oldalán (amelynek több „ismerőse” van, mint az általa favorizált Demokratikus Koalíció nevezetű politikai formációnak), nyafogott, zokogott egy darabig, hogy egy Isten háta mögötti kis faluban, Kerekiben az elmúlt vasárnapon Horthy Miklós szobrának felállítását tervezték.
Megismerhettük oldaláról az unalomig ismert, hazug és gyakran félrevezető, a letűnt korból származó valamennyi „érvet”.
Kiderült, lám még mindig vannak ebben az országban olyanok, akik bár nem csókolgatják naponta Rákosi és Révai portréját, mégis tanaikat magukra nézve mai napig is kötelezőnek érzik elfogadni. Érveik unalomig ismertek. Nem is idézem. „Tömeggyilkos”. „Felelős”. „Don-kanyar” és egyéb csatolt részei. Csupa sorban megdöntött és megcáfolt állítás...
De Horthy megítélése nem tény-kérdés, hanem hit-kérdés.
Nem is lehet más, hiszen ideológiai háború zajlik.
Vannak ezek a Gój Motoros fiúk, akik a nyafogást hallva találkozóra hívták a mi "egy-ügyű" ügyvédünket.
A lény elfogadta az invitálást és csütörtököt jelölte meg a „Partraszállás Napjában”.
A Motorosok nyugtázták a meghívást.
Erre ma reggel mire ébredünk?
Hogy Dániel Péter a keddről szerdára forduló éjjel vörös festékkel öntötte le a Kormányzó szobrát, vagy legalábbis ott volt.
Hogy ne legyenek kétségeink, fényképet is készített az akcióról és azt is fölrakta az internetre.
Ebben a pillanatban tapintható ki mélységes frusztrációja és cselekedeteinek legbelső mozgatórugója.
Nézzük ezt a képet és csodálkozzunk! Mert rokona ez a kép a meggyilkolt áldozatai holttestével pózoló Lenin fiúk 1919-es felvételeinek és a meghalt afgánok testrészeivel pózoló hős amerikai katonák méltán érdeklődést kiváltott felvételeinek.
Ugyanazt is akarja kifejezni.
Mit? A „hic fuit” életérzést.
Hogy: itt voltam, én tettem, büszke vagyok rá – minden erkölcsi, morális skrupulus nélkül.
S a felvétel még valamit elmond: ez a gyűlölet üzenete.
Mert nem csak hogy – a képből is láthatóan – éjszaka, azaz védett jogi elkövetési időben követte el bűncselekményét az elkövető, hanem az elfogadott tetemrehívási megállapodást is felrúgta.
Azaz a morális gát, az adott szó becsülete, a kihívás lovagias elfogadása és teljesítése is fényévekre áll a „piktortól”, a XXI. század eme politikai „szobafestőjétől”. Így az akciója inkább idézi az általa szavakban már lassan 70 éve démonizált módszereket és személyeket, mint az erkölcsi megtisztulás szintén hangoztatott követelményét.
Ezek után nem arra vagyok kíváncsi, hogy mi lesz a szoborral, hanem arra, hogy ezt a minden etikai elvet, szokás, és minden becsület- és párbajkódexet felrúgó magatartást a Magyar Ügyvédi Kamara hogyan értékeli? A közismerten és kínosan a maga pártsemlegességére hivatkozni szerető köztestület vajon lefolytat-e bármiféle eljárást ebben az ügyben? Mert ha nem teszi… ezt követően már minden jogát elveszíti arra, hogy később bárki ügyében is hivatkozzon az ügyvédi társadalommal szembeni bármiféle etikai elvárásokra.
A fenti képen a 15 éves Horthy Miklós látható női ruhában, nőnek öltözve az 1883. évi tengerészakadémiai bálon. A kép önmagában is kuriózum, de igazán elgondolkodtatóvá a megjelenésének körülményei teszik, hiszen 1930. március 2-án jelent meg ebben a formátumban először, a feltétlen revizionista és kormányzóhű Pesti Hírlapban (egyesek elképzelhetőnek tartják, hogy a képet személyesen juttatta el a szerkesztőségbe éppen ezért Horthy kormányzó, aki amúgy átlapozta szinte minden reggel az újságot reggelije közben vagy után). A kormányzóság idején egy ilyen bohókás és a kormányzói prezentációba kevésbé illeszthető képet azonban nem volt kompromittáló megjelentetni az államfőről, éppen ellenkezőleg.
Karót nyelt pubertáskori nehézségekkel küszködő vagy éppen csak humor- és iróniahiányos kedves monarchistáknak és nagyon komoly baloldaliaknak, demokratáknak egyaránt ajánljuk ezt a kis képecskét, a megfelelő háttérinformációkkal együtt, mintegy meditációs objektumot. A konklúziókat kérjük osszák meg velünk is!
[Köszönet Thomas Szabó de Szentjób úrnak a segítségért!]
Kilencvenkét éve pontosan ezen a napon, 1920. március 1-jén választotta Magyarország kormányzójává nagybányai Horthy Miklós altengernagyot, a Császári és Királyi Haditengerészet utolsó főparancsnokát, Otranto hősét és a Nemzeti Hadsereg vezetőjét a Nemzetgyűlés. A győztes ellenforradalom és az ország megtisztítása után ez egy rendkívül fontos lépés volt a jogfolytonosság helyreállítása felé, ami végül teljesen azóta sem következett be. Az egyéves forradalmi pusztítás után az alkotmányjogi-közgazdasági-lélektani restauráció munkáját a Nemzetgyűlés még hat évig folytatta, mielőtt újra megalakulhatott a kétkamarás Országgyűlés.
Az nemzetgyűlési választásokon a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP) nyert, mely végül koalíciós kormány alkotott több más párttal. Sajnos az alaki legitimizmus fontosságát tekintve is megosztott volt a párt és a kormánynak sem volt határozott álláspontja ezzel kapcsolatban. A kormányzóválasztáson gróf Apponyi Albert, aki a karlista irányvonalat képviselte csupán kilenc szavazatot kapott, így Károly királyunk restaurációs kísérletei nem sikerültek, megbuktak a "dunajegesek" ellenállásán. Fontos tudni, hogy Horthy Miklós ezt nem "Habsburg-gyűlöletből" tette - hiszen maga is nagy tisztelője volt a dinasztiának -, hanem félreismert reálpolitikai érdekekből. Ezzel együtt a megválasztott kormányzó személye fontos kell, hogy legyen minden magyarországi királyságpártinak, hiszen rendkívül sokat munkálkodott hazánkért és elérte, hogy a régi rend - még ha nem is a legtisztább, legteljesebb formájában - Magyarországon egy további negyedszázadig fennálljon, miközben a szabadkőműves-demokrata, a bolsevik vagy éppen a nemzetiszocialista fekély teljesen belepte a környező országokat.
Horthy Miklós kormányzó úr, valamint özvegy vitéz nagybányai Horthy Istvánné és ifjabb vitéz nagybányai Horthy Miklós jelenlétében, a Magyar Művelődés Házában rendezte meg a rádió nyilvános hangversenysorozatának első estjét. A rádiózenekart Dohnányi Ernő vezényelte. Műsoron, Liszt Ferenc: Les preludes.
A fenti videón vitéz nagybányai Horthy Miklós bécsi hivatalos államfői útja látható 1936-ból, amelyen többek között meglátogatta a híres Kaisergruft-ot, ahol a Habsburg-Lotharingen-házból származó uralkodóink nyugszanak. Kormányzónk elsősorban I. Ferenc József sírja előtt jött tisztelegni, mint volt szárnysegéd és az uralkodó életművének és személyének őszinte csodálója. A látogatás azonban nem volt problémamentes, hiszen arról nem értesítették sem a kapucinusokat előre, sem pedig a Habsburg-ház akkori fejét, Ottó trónörököst. A protokoll ezt azonban megkívánta volna, hiszen mások is így jártak el, akkoriban a sírbolt ugyanis nem volt nyilvános mindenki előtt, mint manapság. Ezért Ottó főherceg későbbiek során úgy rendelkezett, hogy az ő személyes jóváhagyása nélkül nem látogatható a sírbolt senki számára sem. Az eset nem tett jót a trónörökös és a kormányzó közötti amúgy is fagyos viszonynak annak idején, mi viszont manapság azt látjuk benne leginkább, hogy a Horthy Miklósnak mennyire fontos volt, hogy egy tisztán protokolláris úton is, mindenképpen leróhassa tiszteletét politikai példaképe előtt.
Horthy Miklós kormányzó a hírek szerint egyszer festett csak portrét, azt is politikai példaképéről I. Ferenc Józsefről. Most megtaláltuk azt a képet is, amely alapján festette ezt a portrét és amely dolgozószobája falán volt mindig.
Nyári szabadidős sportok előnyben vannak mostanában. A hőségre való tekintettel kicsit lazábban, akár feltűrt ingben, de azért csak módjával. A képeken két pontos szerva van megörökítve, vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr Őfőméltóságától.
[Köszönet a fotókért Alan B. Stewartnak, Dudásnak, meg az Ősök tere vágójának, akinek az ingyenreklámot is köszönjük.]
