Hogy mennyien voltak? Lényegtelen. Egy számít: sokkal többen, mint bármely más tüntetésen az elmúlt 2 évben. Miért fontos ez monarchista szempontból? Felvet ugyanis néhány olyan kérdést, amelyre a demokratikus oldal gyakorta válasz helyett lefagyással reagál. Mert mit tesz akkor egy demokrata, ha az imádott nép abszolút többsége kinyilvánítja, hogy nem kíván (az akármelyik oldal által lefektetett) demokratikus keretek között élni? Valószínűleg dühöng, mint Bartus 8000 kilométernyire. a magyar állapotoktól. Ugyanez a lefagyás következik be akkor is, amikor valaki felteszi a kérdést: Mikor kérdezték meg a magyar népet arról, kíván-e a népfelség elvén szerveződő köztársaságban élni? A helyes választ, hogy SOHA borzasztó nehéz kimondani. A köztársaság mellett tüntetőknek ez a kérdés vajon megfordult a fejében?
E rövid, de lényeges kitérő után térjünk rá a békemenetre. Monarchistaként távol álljon tőlem, hogy demokratikus pártrendezvényt méltassak, azonban ki kell nekünk is mondanunk azt, hogy történtek előremutató lépések az elmúlt két év alatt. A blog sajnos még nem emlékezett meg róla, ezért most megteszem én: az alábbi képpel intek búcsút a köztársaságnak!
Számomra hatalmas élmény volt ugyanis látni, ahogy a határátkelőkön cserélik a táblákat. Nem hittem ugyanis, hogy ezt valaha megérem. Persze a lényeg sajnos itt marad, de valahol el kell kezdeni. Sosem hittem volna, hogy valaha sikerül átnevezni a Moszkva teret. Hát még azt, hogy II. János Pál pápa tér lesz a siralmas emlékű elődjéből. Újra lesz járásrendszer! A hvg.hu egyből a kommunista járásrendszer felélesztésével riogatott, de ne feledjük el, hogy itt alapvetően a Magyar Királyság egyik közigazgatási egységének helyreállításával van dolgunk. De azt se feledjük: nagyon kevésen múlt, (és mennyire ostoba indokkal magyarázták) miért nem lesznek megyéinkből újra vármegyék. A Stami által kritizált egyházügyi változásokban egyszerre lehet látni a jó szándékot és a cselekvés korlátait is egyben. Sok a tíz egyház, elég lenne egy is, vagy legfeljebb az 1918-as állapotot tartanám ideálisnak. Mindenesetre örömteli, hogy a szinkretista, magyar hagyományoktól tökéletesen idegen egyesületek végre a helyükre kerültek. Az új alaptörvényről szólva megállapítható, hogy vannak benne pozitív változások elődjéhez képest. Csupán egyet említenék és ez pedig a neve. Alaptörvény. Érezték valószínűleg a szerzők, hogy az Alkotmány az más. Az a Történeti Magyar Alkotmány, melynek rendező elve a Szent Korona-tan. Ez "csak" alaptörvény, így kimondva, leírva.
Ha a pozitív változásokat nézzük, sajnálattal vesszük tudomásul, hogy ezek az intézkedések legtöbbször langyos kompromisszumok eredményei (lásd: Hitgyüli, mint történelmi egyház). Nem mutatnak egy irányba, nem ellenforradalmi intézkedések. Ilyet nem is várhatunk egy "forradalmi", demokratikus hatalomtól. A kormányzat bizonyos lépései túlságosan is szimbolikusak, de vannak kifejezetten érthetetlenek és értelmetlenek, lásd Szent István-rend "feltámasztása".
Monarchistaként egyetlen dolgot tehetünk, betesszük a lábunkat a résnyire kitáruló ajtóba. És azt mondjuk, innen egy lépést sem vagyunk hajlandóak visszafelé megtenni. Itt nem lesz újra magyar köztársaság, sem Moszkva tér, sem pedig szcientológiai egyház!
A munkát pedig nekünk is folytatnunk kell. Talán egyszer sikerül megértetni a jobboldali és keresztény honfitársainkkal, hogy ne a percember miniszterelnök képét vigyék az Andrássy úton, ne álljanak ki egy vállalhatatlan elnök mellett. És nem hinném, hogy nagy kérés lenne: értsék meg végre, hogy a Szentlélek Magyarországnak koronát küldött, nem pedig Pali bácsit!
Mostanában annyi fontosat, értelmeset és értékeset beszél Magyarország miniszterelnöke, hogy már lassan kezd emlékeztetni korábbi „Szerda Reggel”-es önmagára.
Legyünk higgadtak, elfogulatlanok és bizalommal teljesek s – mint munkahipotézist – tekintsük legutóbbi beszédét a konzervatív magyar retorika csúcspontjának.
Maradjunk inkább annyiban, hogy Magyarország – korábbi nevén: Magyar Köztársaság, a hűtlen elhagyás előtti nevén: Magyar Királyság – de facto első emberének csupán mostanra tudtak adni időpontot – a globális Tanulmányi Osztályon – amikor utóvizsgáznia kellett rohanni Strasbourgba (egykori nevén: Straßburg vagy Strassburg; esetleg: Strasburgo). A vizsga egyébként „ernyedetlenre” sikerült, melyért minden gratulációt megérdemel „Viktor” – a nép egyszerű gyermeke; mármint ahogy rajongói szeretik emlegetni elfogulatlanul.
Ne menjünk bele most abba, hogy a mi sajáttenyésztésű szocialistáink, poszt- és kriptokommunistáink, tőről metszett liberálisaink, (túl)érett zöldjeink, valamint átvedlett 68-as anarchistáink elérték-e a céljaikat?
Ha az ő írásaikat olvasom, akkor úgy találom, hogy: „mi az hogy… nagyon is!”
A kormányfő két gondolata viszont továbbgondolásra késztetett. Azt mondta ugyanis – illetőleg Robert Schumann egy gondolatát idézte –, hogy: „az európai demokrácia vagy keresztény lesz, vagy nem lesz.” A néhai Herr és/vagy Monsieur Schumann [1] meghatározása felbirizgálta a képzeletemet.
Egyébiránt minden tiszteletem a keresztény-demokrata avagy keresztény-szociális eszmeiségé, azonban – legyünk végre bátrak és merjük kimondani, hogy a politikai krisztianizmus az elmúlt 60-70 évben elégtelenre vizsgázott, csúfosan megbukott az európai politikai-csatatéren; – mert számomra kétségtelenül ez látszik! – mindenhol, mindenhonnan feltett kezekkel vonult vissza és adta át (néhol szomorú arccal, néhol fanyalogva, néhol a fogukat szívva), de átengedte meghatározó szerepét a „bukott rendszer részesei és örökösei”-nek. [2] S most éppen ők „nem értik”, mi történik az Európa Parlamentben. Pedig egyszerű a leírás: az abnormitás ült zajos tort a normalitás felett, mint mikor a többszörös különös visszaesőt kiengedik büntetés-végrehajtási intézetből, s a rokonság ennek tiszteletére 3 hetes eszem-iszomot rendez – a szomszédság nem teljesen egyértelmű boldogságától kísérten.
Előre bocsátom, nem kerestem Schumann úr aforizmájának sem német vagy francia eredetijét, mégis érteni vélem a gondolatát. S azt nem csupán sejtem, hogy az ellenzők is értik, nagyon is értik – különben miért akarnák az öreg kontinens társadalmi-, vallási jellegét már 60 éve radikálisan megváltoztatni, elorozva ezzel a lehetőséget Schumanntól s követőitől, hogy valamikor is visszafordítsák Európát 300 éves örömtelen flörtölésétől. De ez talán már összeesküvés elmélet… (Bár… talán, akit üldöznek, annak mégis csak alappal lehet üldözési mániája.)
Európa? Az örök hivatkozási pont? Amit mindenki emleget, de senki nem tudja meghatározni pontosabban, mint tette azt a hivatkozott „alapító atya”. Nos, »Alapító atyának tisztelettel jelentem: Európát egy fenevad képébe öltözött, magát pogány főistennek nevező szexuálisan aberrált barom már megint elrabolta.«
Bizony! Elrabolta; mert nem tetszettek, tetszettünk rá vigyázni [3]. Egy kincset ugyanis őrizni szokás, és legalább az ajtaja elé erős és elhivatott fegyveres őrséget szokás állítani.
Viszont teljesen érthetetlen az európai szellemiség emlegetése, amikor a szén és acél közössége, a római szerződés aláírói éppen a legrégebbi, s így a legeurópaibb elemet hagyták ki az együttműködésükből. Hiszen ott hiába keressük a Vatikánt. Mert az alapítók szénben és acélban, tonnákban és megatonnákban gondolkodtak, s ebben a materiális szemléletben csak mellőzhető szerepe lehet egy 0,44 km2 területű „törpe-„ vagy „miniállamnak”. Vagy tudták, vagy nem, hogy a Vatikán, Róma ereje nem a GDP-jében, GNP-jében vagy mit tudom én milyen mozaikszavakban, varázsszavakban és mellébeszélésekben mérhető.
Amit Róma (a Vatikán) tud, az sem forintban, sem lírában, sem euróban nem mérhető; de megértem én a liberális ellenérzéseket is, hiszen kinek kell egy olyan „törpeállam”, amely ideológia világhatalom? S ha beengednék, folyamatosan az a „kényszere” lehetne, hogy beleszóljon a „nagyok” játékába. És a „nagyok” nem veszik észre, hogy ők csak nagy-csoportosok, akik az általuk éppen most leélt óvodában „felnőttest” játszanak.
Mert ha meghívták volna Rómát – ezzel a népfelséges-demagógok óhatatlanul létrehozták volna az Európa Parlament virtuális Szenátusát. Azt a Felsőházat, amely minden politikai rendszerben a magát a hatalom kizárólagos letéteményesének képzelő alsóházi nímandoknak a fejére koppint, ha túllépnek egy határt, ha gyalázatosan dolgoznak, ha szégyenteljesen gondolkodnak vagy ha „a Gyalázatos munkáját” segítenék átláthatatlan vakbuzgalmukkal.
Valójában tehát Orbán – a fenti idézetével – egy elkommunizált (értsd: ellopott) és az „új alkotmánnyal” nálunk sem visszaállított erkölcsi Felsőházra hivatkozik; egy olyan isteni rendre, amit tényként megállapíthatóan senki nem képvisel a csőcselék e gyülekezetében; az – s vele az európaiskodó-, hang-demokrata politizálás – csupán egy olajospadlós, köpködős, sáros-gumicsizmás, V. osztályú talponálló szintjére süllyedt, külvárosi krimó.
Ezen a pótolhatatlan hiányon túl Orbán másik megjegyzése a „Magyarország a szabadságharcosok földje volt, ma is az, és az is marad” – már csak kegyes (vagy kegyetlen) mismásolás. Már ahogy az szokás a Nagy Mellébeszélés Parlamentjében. Hiszen senki nem vette észre, hogy Orbán adós maradt a „szabadságharcosok földjének” meghatározásával, s így az, mint egy dajka-mese, csak lebeg a levegőben. Mert mi „a szabadság”? Mi „a szabadságharc”, és egyáltalán: ki a „szabadságharcos”?
Esetleg arra gondolt, hogy sokszor mondják ránk: hűbelebalázsként, tragikomikusan izzó szalmaláng-hevülettel szokásunk nekirontani a tekintélynek, minden tekintélynek – s közben egy-két pohárköszöntőt is elmondunk, míg le nem esünk a hordóról –, mind e közben talán még büszkék is vagyunk rá, hogy a külhon „rebellis nemzetnek” nevez minket?
Mátyás szabadsága vagy a Mátyás 1465-ben besorozta táboriták szabadsága a miénk? Batthyány szabadsága, Lamberg szabadsága, Kossuth esetleg Széchenyi szabadsága?
Deák Ferenc vagy a vörös gróf, esetleg a Lenin-fiúk szabadsága? Vagy Boldog IV. Károly szabadsága a miénk?
De ha már a kabinet vezetője a mindig Jolie Joker 56-ot citálta Strasbourgban: Nagy Imre szabadsága, Mindszenty szabadsága, Mansfeld Péter szabadsága, a Gellért-hegy szabadsága, esetleg a Népszabadság szabadsága?
A miniszterelnök – természetesen – erre a kérdésre nem kívánna válaszolni; hiszen neki – mint évszázadok óta annyi elődjének – a szabadság fogalmának szétkenése a pillanatnyi érdeke.
S míg itthon csak fél-lépéseket teszünk a valódi szabadság, az una eademque libertas[4], a valódi utunk megtalálása, az ahhoz történő visszatalálás útján – lásd: alkotmányozósdi –, ne is várjuk, hogy a liberál-bolsevik Európát történelemre és bölcseletre oktathatnánk.
Ugyanis az UV-sek a Tanulmányi Osztály meghatározott időpontját soha nem vitathatják, csak szolgai alázattal jelenthetnek a – kétségtelenül – rosszul működő európai „Dékáni Hivatalnak”.
A meghallgatáshoz kattintson a lejátszóra! Háttérzene: Cimbalomzene Lajtha László Sopron vármegyei
népzenegyűjtéséből
[1] (1886-1963) [2]http://mek.niif.hu/01900/01937/html/szerviz/dokument/mindsts.htm [3] lsd: A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam. Készen vár az igazság győzelmi koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, de nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki örömmel várja eljövetelét. (2Tim;4,7-8) [4]„Ugyanazon nemeseknek kérésébe is beleegyeztünk: hogy az országunk határai közt lakó valódi nemesek még az országunk határai közt fekvő herczegi tartományokban levők is, megannyian ugyanazon egy szabadsággal éljenek.” Anjou (Nagy) Lajos (1342-1382) királyunknak, az 1222. évi „Aranybullára” hivatkozó 1351. évi XI. törvénycikke.
Orbán Viktor jelenlegi miniszterelnök-jelölt bejelentette, hogy a kétharmados parlamenti többséget birtokolva hülyeség lenne, hogyha nem gondolkodnának abban, hogy meg kell változtatni az 1949-es alaptörvényt, amelyet (kartális) alkotmánynak hívnak ebben a köztársaságban. Ez nem nagy újdonság, sokkal inkább az a nóvum, hogy egy olyan fogalmat hozott be a magyar politikába, amelyre jobb érzésű emberek 1989 óta várnak; Alkotmányozó Nemzetgyűlés. Erre azért illik felkapni a fejet emberek, mert ebben azért már van valami perspektíva. Ez kérem már nem a szokásos kőkemény republikánus ballib vagy jobbközép politikai-gazdasági lobbis váltógazdálkodás mozgástere. Orbán úr kijelentette, hogy jobb lett volna már most, hogyha az Országgyűlés ezzé alakul át, de most először a közrend és a gazdaság helyreállítása a cél. Persze nem tudjuk, hogy mi alapján, meg hogyan, meg milyen céllal. Csak reméljük, hogy most már ez sztálini vacak a kukában végzi és a Szentkorona-tan végre érvényesülni tud, amely magában foglalja az államforma megváltoztatását is.
A közrend nagyon fontos dolog. Nonszensz, hogy apukák otthagyják vidéken a munkahelyet és elmennek a gyerekért napközben, mert nem engedik egyedül őket haza, félvén attól, hogy kirabolják a nyolcéves Marikát egy iskolástáskáért. A gazdaság lepusztultsága is nagyon fontos dolog, aminek a hatásait - munkanélküliség, hatmillió ember szegénynek vallhatja magát ma Magyarországon - a bőrünkön érezzük és nem KSH által készített kimutatásokban. De valóban indokolt, hogy ezek előnyt élvezzenek, mondjuk az alkotmányozással szemben?
Ha már konzervatívként szeretnék sokan látni a mostani kormányt, akkor miért nem követünk korábbi magyar konzervatív és ellenforradalmi politikai-államvezetési protokollt? 1920-ban ugyanis az Országgyűlés Nemzetgyűléssé átalakulva helyreállította a jogfolytonosságot és alkotmányozott is, és ezzel párhuzamosan állította helyre a közrendet és a gazdaságot. Igaz, a közrend helyreállításában szerepet játszottak ellenforradalmi fehér különítményesek is, akik - túlkapásaik mellett - mindenképpen megalapozták a rendszer rendpártiságát és hatásosan eldugaszolták az utat a baloldali-forradalmi alternatíva előtt.
Szóval miért csak után és miért nem közben alkotmányozunk? Orbán Viktor tagja volt az alkotmányozással foglalkozó bizottságnak a Nemzeti Kerekasztalnál, de az, az "alkotmányozás " nem volt igazi folyamat, mint inkább megállapodás (paktum) a kommunista állampárt és az ellenzék között. Mondják, akkor nem lehetett mást és máshogyan, csak úgy. Mi ezt nem hisszük el nagyon, de ennek ellenére bizalmat szavazunk ennek a mostani politikai akaratnak, amelyet - ezt soha nem felejtsük el! - az 1989-ben kialakult politikai status quo és működési rend csődje és felbomlása hozott magával. 1989-et pedig a baloldal vitte csődbe, az a baloldal, aki a legjobban ragaszkodott a kiegyezéshez annak idején és kerülte a jogfolytonosságot. Akkor az Orbán Viktor vezette Fidesz liberális politikai erő volt, nem sok minden választotta el az, azóta már elbukott SZDSZ-től. Most a jobbközépen elhelyezkedő, konzervatív politikával barátkozó nemzeti politikai erő.
Második nekifutás következik tehát. Nem tudjuk, hogyan fog sikerülni. Nagyon rezeg a léc. Nagyon kell koncentrálni.
