A magunk alatt vágott ág

A Nyugat hagyományát a francia felvilágosításban látni és annak megélését és megvalósítását ösztökélni Európában, közben a nyugati demokráciák bukására rámutatni és az iszlám beáramlását elítélni egyet jelent azzal a vaksággal, mely nem veszi észre, hogy az előbbi okozza az utóbbit. 

„Az iszlám alapja az isteni törvény által vezetett társadalmi berendezkedés; máshogy gondolkodnak a nőről, a férfiról és általában a világ dolgairól. A mi életünk alapja, legalábbis a francia felvilágosodás óta, viszont a szekularizáció.“

- mondja Demeter Szilárd egy Mandiner-interjúban. Ami természetesen egyelőre csak egy ténymegállapítás, ami - sajnos - így is van. Amire viszont rá szeretnénk mutatni, az az, hogy bizony a felvilágosodás öröksége az a kulturális öngyilkosság, mely egyáltalán lehetővé teszi, hogy az európai halott - öngyilkos - civilizáció teret adjon, mintegy vákuumként vonzza az iszlám dinamikus civilizációját. Tehát az önmagában, hogy az iszlámmal való együttélés mint kérdés egyáltalán fölmerülhet, azt is a francia felvilágosodásnak „köszönhetjük”.

Egy ilyenhez hozzátenni, hogy „ez még akkor is így van, ha az isteni törvények természetszerűleg és végső soron mindig felülírják a világiakat” csak egy intés a kereszténységnek, ha tetszik, egy „fehér farok” a nyugat (és tulajdonképpen az egész világ) valódi hagyományára utalva, mely elutasítja a politika liberális elidegenítését az emberi élet céljának felfogásától, azt állítva, hogy a politikai uralomnak vezetnie kell az embert az utolsó célja felé. Ám mivel az embernek mind világi, mind örök célja van, kettő hatalom uralkodik fölötte – egy világi és egy lelki. Sőt, mivel az ember világi célja az örök célja alá van rendelve, a világi hatalmat a lelki hatalom alá kell rendelni. Ez a hagyományunk; a francia felvilágosodás ennek a lerontása. 

A mai Nyugat és valódi önmaga közti különbség sokkal nagyobb, mint az igazi Nyugat és az iszlám világ között - nem tagadván ezzel utóbbi lényeges voltát. És bizony mindama rossz, mely ellen a mai populisták (teszem hozzá, nagyon helyesen) harcolnak az bizony az a francia felvilágosodás terméke, melyet ugyane populisták kiindulási alapnak, bázisnak tesznek meg. 

„Az ember megmaradhat a jó egy bizonyos szintjén, de senki sem tudta a gonosz egy bizonyos szintjét tartani. Egyre lejjebb és lejjebb vezet az út.“, monja G. K. Chesterton, és könnyű belátni, hogy ahhoz a kezdethez visszatérni, mely minden mai közéleti bajunk forrása nem megoldás, csupán egy hiú remény; igen, ezt most elrontottuk, de a modernség öröksége alapvetően jó, jól is össze lehetne hozni a politikát a „modern kórban“ fetrengve. Geert Wilders a liberális demokráciát kívánja óvni bevándorlók tömegei ellen, ebben Carl Benjamin és Tommy Robinson is megegyeztek; mindhárom „szélsőjobboldalinak“ van kikiáltva. Ugyanannak csupán egy kevésbé őrült, általuk megszokott állapotát kívánják vissza; ám tizenöt év múlva már azok, akik ellen ők most harcolnak, lesznek kikiáltva szélsőjobboldalinak. Ez a szemlélet ugyanis elfeledkezik arról, hogy a posztmodern az nem a modernség ellentéte, csupán azért, mert el akarja pusztítani azt, ami abban még strukturált és hagyományos, hanem valójában ultramodernizmus, a modernség és a francia felvilágosodás belső logikájának, a sartre-i ontológiának logikus, szerves folytatása - végső soron az önfelszámolás felé.

Az európai szekularizmusnak és az iszlámnak nem együtt kell élnie; egy jobboldali restauráció ugyanis fölszámolná a francia felvilágosodás öngyilkos tőrének eme örökségét, és így visszanyert önazonosságunk tükrében az együttélés kérdése és annak mostanihoz hasonló nehézségei fel sem merülnének. A rendészeti részét kezelné a rendőrség és a katonaság a kulturálist pedig az önazonosságukban megtámogatott és államformájukat visszanyert őshonos nemzet és annak feje, a király. 

Persze a királyságban is éltek muszlimok, zsidók és protestánsok - mondhatnók. Elég csak II. Géza király ötszáz mohamedán íjászára gondolnunk vagy az első világháborús zsidó frontharcosok  királyhűségére. A monarchia nemzetekfelettisége azonban lényegileg ellentétes az Európai Unió és a progresszív erők infranacionalizmusával; előbbi megtartva meghaladja, az utóbbi lerontva alulmúlja a (politikai vagy akár etnikai értelembe vett) nemzeti szintet. A monarchiába gond nélkül lehet integrálni egy, a saját hagyományai és szokásai szerint élő népcsoportot, ha hűséget fogad az uralkodónak és hozzájárul a közjóhoz (lásd jászok, kunok, örmények) és gond nélkül el is lehet űzni őket, ha idegen testként, kisállamként kezdenek el viselkedni (lásd II. Endre király és a Német Lovagrend Erdélyben), fenyegetve a király szuverenitását. Uralkodóink természetesen ebben az esetben is fontosnak tartották az evangelizációt, vagy pedig a Rómával való egyesülést egyenesen a letelepedés feltételének szabták meg (mint Mária Terézia az örmények esetében); nem véletlenül kapta Szent István király az apostoli jelzőt, melyet pont Mária Terézia újított fel 1758-ban, a m. kir. Szent István-Rend alapításával egyidőben. A katolikus hit terjesztése mellett nyilván a hungarus-tudat, vagy később a magyar - politikai - nemzetbe való integráció is támogatott volt.  

Demeter Szilárd ténymegállapítása viszont sajnos áll; Európa valóban nem keresztény, hanem szekularista, „felvilágosodott“ és lényegében keresztényellenes. Az a rendszer viszont, melyben a mentalitás az, hogy teljesen mindegy, hogy a munkavállalómat Gizinek vagy Ahmednek hívják, lényeg, hogy termeljen, nem tud mit kezdeni az idegennel, így egy migránsválságot sem tud kezelni. Ahol az emberkép egy gyökértelen individuum, akinek létezése csúcsa az anyagi jólét és minden ingereinek kielégítése, ott zavart kelt, ha valaki nem hajlandó feloldódni az elvnélküli jóléti-kapitalista utópiában, és kulturális-nyelvi önazonosságát sziklaként őrzi meg a többpárti demokrácia mindent homogenizáló nivellálása közepette. A megoldás a gyökereinkhez, saját közjogi hagyományainkhoz való visszatérés, mely a kortárs demokráciák anarcho-zsarnoksága helyett ugyanúgy őrizte a szuverén uralkodó autoritását, mint a szabadság kis köreinek autonómiáját. 

Ám ehhez persze el kéne végre felejteni ezt a többpárti, demokratikus köztársaságot..

A királyért imádkozni - Krisztus király ünnepén

 „Mindenkit becsüljetek, a testvériséget szeressétek, az Istent féljétek, a királyt tiszteljétek.” 

Szent Péter apostolfejedelem első levele 2:17

Imádkozni a restaurációért, leendő királyunkért és a magyar királyi családért dicséretes feladat, ám az egy kifejezetten más élmény, ha egy épp uralkodó királyért imádkozunk - még ha nem is a miénk és nem is igazán uralkodik. 

Angliában járunk, a XI. Piusz pápa által 1925-ben október utolsó vasárnapjára bevezetett Krisztus király ünnepén, ám bármely vasárnap lehetne; a plébániai nagymise után mindig énekelve elimádkozzák a Domine salvum fac regem... kezdetű motettát az uralkodóért, jelenleg III. Károlyért. A szöveg a 19. zsoltár Vulgata-fordításából való, magát az imát számos zeneszerző megzenésítette már.

A mű a forradalom előtti Franciaország királyi himnusza volt gyakorlatilag és a francia telepesekkel jutott el Észak-Amerikába. Amikor Quebec és a környező francia területek angol fennhatóság alá kerültek, akkor a helyi katolikusok folytatták éneklését az angol uralkodóért; ezt később az angol katolikusok is átvették. És ma mi is hallhatjuk. 

Mit jelent nekünk ma Mária Antónia?

 Egy 'egyenek csak kalácsot'-dilettáns vagy a szenthez illő megbocsátás példaképe volt-e a katolikus királyné?

1793. október 16-án a valaha a férje nagyapjáról, XV. Lajosról elnevezett párizsi téren lefejezték ausztriai [és magyarországi - a ford.] Mária Antóniát, a nyilvános kivégzésekre kitalált guillotine-nal. Két hétre volt a harmincnyolcadik születésnapjától. 

Az, hogy a nagyhatalmú Habsburg-dinasztia lánya, ki Európa leghatalmasabb uralkodójának volt a felesége hogyan juthatott ilyen erőszakos sorsra sosem szűnt meg kísérteni és foglalkoztatni a történészeket. A közfelfogásban ő az a királyné, aki táncolt, míg az emberek éheztek és aki ruhákra és ékszerekre költött kihívóan, alattvalói szenvedésére való tekintet nélkül. Ilyen kép él a sokat szidott magyar királyi hercegnőről, kit tizennégy évesen Franciaországba küldtek, hogy hozzámenjen feleségül a tizenöt éves trónörököshöz. 

A valóságban Mária Antónia alkoholt egyáltalán nem fogyasztott és rendkívül mértékletesen evett. Igen, fiatalon valóban voltak problémái a szerencsejátékkal, szeretett szórakoztatni és csodás ünnepségeket tartott. A ruhái, igen, nagyszerűek voltak; könyveket írtak és lehetne írni Mária Antónia stílusáról. Ennek ellenére fokozatosan egyszerűbb divatot vezetett be Franciaországban. Kiterjedt volt a nélkülözőket segítő jótékonykodási tevékenysége is.

Ám az ellenségei számára a királyné köztük és a politikai hatalom, a Katolikus Egyház elpusztítása és a társadalom teljes felforgatása között állt. Mint a király szeretett felesége és mint nem csupán a trónörökösnek, hanem minden franciának az anyja, el kellett pusztulnia. 

Annak ellenére, hogy néhány történész mindenképpen be akarja bizonyítani, hogy Mária Antóniának viszonya volt egy svéd diplomatával, folyamatosan kerülnek felszínre a királyné buzgó katolikus hitének bizonyítékai. Nemrég került árverésre Párizsban a korábbi királynénak, Marie Leszczyńskának, XVI. Lajos nagymamájának nagyheti misekönyve. A könyv a király hugának, Erzsébet hercegnőnek a kezébe került, ki osztozott bátyja bebörtönzésében. A börtönben a királyi család az év során napi szinten használta a misekönyvet, minden nap hangosan olvasva a mise szövegét. Később, mikor Mária Antóniát átszállították a Conciergerie-re a tárgyalására, a könyvet is magával vitte. A könyv a mai napig könnyen kinyílik itt-ott, többek közt a 310. oldalon, ahol az alábbiakat olvassuk:

„Alighogy [Jézus] felemelkedett mindezen emberek szeme láttára, máris szidalmazzák, és mindenfelől átkokkal és gyalázkodással vádolják. Végül még egy utolsó erőfeszítést tesz, hogy tekintetét az égre emelje: Atyám, kiáltja, bocsáss meg nekik, kérlek, mert nem tudják, mit cselekszenek.”

Tizenhét éves koromban jártam először Mária Antónia Kis-Trianonban lévő magánlakosztályán. Január volt, de a madarak daloltak a kertekben. Akkor, és ezt követő útjaimon az időtlenség erős érzetét tapasztaltam. Mások hasonló élményről számoltak be, mikor Trianon kertjeiben sétáltak. 

Gyakran kérdezik tőlem, hogy miért írok Mária Antóniáról. Ennek egyik oka az, hogy folyamatosan találkozom olyan művelt emberekkel, akik tényleg azt hiszik, hogy azt mondta: „hát akkor egyenek kalácsot!”. Továbbra is találkozom keresztényekkel, akik azt hiszik, hogy Mária Antóniát valami égbekiáltó gonoszság, vagy legalábbis megbocsáthatatlan ostobaság miatt ölték meg. Mivel gyerekkorom óta olvastam róla könyveket, tudtam, hogy félreértik; csak további kutatások után jöttem rá, hogy mennyire hamisak a róla szóló általános hiedelmek.

Mária Antónia démonizálása a közgondolkodásban azonban szükséges a francia forradalom túlkapásainak igazolásához. Ha az embereknek hamis és torz képük van a történelemről, akkor nehezen tudják felfogni a jelent, és szinte lehetetlen bármilyen felkészültséggel szembenézni a jövővel.

A francia forradalomra nem volt szükség, egyszerűen azért, mert soha nem szükséges emberek tízezreit meggyilkolni. Reformokra bizonyosan szükség volt, de reformok tömeggyilkosságok nélkül is megtörténhetnek.

XVI. Lajos merész reformer volt. Nem félt szakítani a múlttal és eltörölni az elavult szokásokat, miközben új módszereket vezetett be. Lajos nem volt ellenálló a változásokkal szemben, bár általában így ábrázolják. A változások lassúak voltak, de idővel talán eredményesek lettek volna, ha az erőszakos felfordulások nem söpörnek el mindent.

Az erőszakot túl gyakran a szabadság és a demokrácia elérésének szomorú, de elkerülhetetlen eszközeként ábrázolják. A francia forradalom azonban nemcsak a társadalmi rendet borította fel, hanem végső soron a Katolikus Egyház elleni támadás is volt. Sok katolikust öltek meg, különösen azokat a parasztokat, akik nem akarták, hogy elvegyék a vallásukat.

A francia forradalom volt a mintája minden totalitárius rendszernek, amely azt követte, és továbbra is modellként szolgál azok számára, akik nemcsak a Katolikus Egyházat, hanem az egész keresztény társadalmat el akarják pusztítani.

A modern emberek Mária Antóniát a csillogásáért és a stílusáért szeretik, de leginkább a bátorságáért, amikor a csillogás eltűnt. Az ő tragédiája ókori görög társaihoz hasonló, de a teljes kétségbeesés eleme nélkül. A királyné ugyanis keresztény hősnő marad, és végét olyan erények jellemzik, amelyek sok acta sanctorum-ban megtalálhatók. Bár gyászoljuk őt, ugyanakkor felemelő érzéssel tölt el bennünket - hiszen a keresztény szeretet jellemzője a megbocsátás képessége.

Bármilyen hibái is voltak Mária Antóniának, kétségtelen, hogy türelmesen viselte a sérelmeket, és krisztusi módon megbocsátott ellenségeinek. És a megbocsátásának különösen természetfeletti aurája van. Amikor utolsó levelét írta sógornőjének, Erzsébetnek, órákra volt a haláltól. Félig vak volt, és egészsége megromlott. Egy megalázó, akaratát megtörni hivatott megpróbáltatáson ment keresztül. Kisfiát kirángatták a karjaiból, és azzal kínozták, hogy saját anyját vádolja vérfertőzéssel.

Ahhoz, hogy Mária Antónia képes volt megbocsátani azoknak a szörnyetegeknek, akik kisfia megrontásával próbálták őt tönkretenni, bizonyára Isten különleges kegyelmére volt szükség. Itt vannak a szavai Erzsébethez, akit szintén hamisan vádoltak meg:

„Egy dologról kell beszélnem veled, ami nagyon fájdalmas a szívemnek, tudom, hogy mennyi fájdalmat okozhatott neked a gyermek. Bocsásson meg neki, kedves húgom, gondoljon a korára, és arra, hogy milyen könnyű rávenni egy gyermeket, hogy azt mondja, amit a másik akar, különösen, ha nem érti. [...] Minden ellenségemnek megbocsátom a rosszat, amit velem tettek.”

A keresztény szeretet legyőzi a gyűlöletet. Csak az tudta megtenni ezt az ugrást a pokoli körülményekből a bátorság, a szeretet és a vértanúság magaslataira, aki őszintén hitt Jézus Krisztusban és szerette őt. És így Mária Antónia, a feleség és anya, aki tanúja volt családja szenvedésének, akinek férjét megölték, kisfiát meggyötörték, a keresztény bátorság példaképe minden idők számára.

Írta: Elena Maria Vidal.                                                                                                           Fordította: Uhel Péter.

Mit adtak nekünk, magyaroknak a Habsburgok?

Csak néhány szempont.

1. Szinte mérhetetlenül nagy – leginkább saját – anyagi ráfordítással a középkori Magyar Királyság területéből amekkora részt csak lehetséges volt, megóvtak a török hódítóktól, megszállástól. Finanszírozták a török elleni védekezés, a végvári vonal kiépítésének, majd a török kiűzésének a költségeit. Az osztrák, cseh-morva, és birodalmi adófizetőket és rendeket rávették a Magyar Királyság folyamatos támogatására, ez minden érdekelt fél részéről komoly rugalmasságot és kompromisszumkészséget igényelt. 1591–1606 között például összesen legalább hetven millió aranyforintot fordítottak a Habsburg államok bevételeiből, hitelekből, birodalmi és egyéb európai segélyből Magyarországon a török elleni háború céljaira. A korszakban és utólag is irreális elvárás tehát, hogy a magyar rendek érdekei szerint kormányozzák az összetett monarchia egészét, miközben a török időkben jórészt Lajtán-túli adópénzekből tartották fenn a Magyar Királyságot.

2. A középkor és a kora újkor magyarországi építészeti és tárgyi hagyatékának részbeni megmaradását. Nem ők rendelték a magyarországi várak lerombolását, mint „bosszúprogramot”. Ma már tudjuk, hogy ez egy komplex folyamat volt, amelyben az építőanyaghiány, a helyi birtok-, jövedelemviszonyok sokkal nagyobb szerepet játszottak, mint egy sejtett központi politikai direktíva.

3. Megőrizték a középkori magyar állam jogfolytonosságát és nemzetközi jelenlétét.

4. Megőrizték, a pápával megerősítették a mindenkori magyar király számára az apostoli királyi címet (az „apostoli” jelző csak kivételesen fordul elő a magyar királyok címei között Mária Terézia előtt, aki ezt elérte).

5. Megőrizték a középkori magyar állam történetének forrásait, enélkül szinte semmit nem tudnánk a magyar középkorról. Egy Habsburg szolgálatban álló hadmérnöknek köszönhető a leghosszabb és legjelentősebb korai magyar rovásírásos emlék fennmaradása is.

6. Megőrizték és folyamatosan használták a magyar jelképeket, többek között az országcímert.

7. A 16. század második felétől először használták tudatosan és folytatólagosan a reprezentatív térben a piros fehér zöld színeket, mint a magyarságra utaló jelképet.

8. Megőrizték a Szent Koronát, a koronázási ékszereket, támogatták a korona kultuszát és közjogi szerepét.

9. A dinasztiának köszönhetően maradt meg magyar nyelvterületen a katolikus egyház és az egyházszervezet folytonossága a reformáció után. Nem pusztán hitéleti, hanem a magyar művelődés szempontjából is óriási jelentőségű a magyar állam katolikus jellegének fenntartása. Például nagyszombati egyetemalapítás, zarándokhelyek, stb.

10. A magyar szentek kultuszának fenntartását, a Szentjobb megóvását és visszajuttatását az országba. Az erdélyi katolicizmus, és a magyar identitás fennmaradásának részeként a csíksomlyói zarándoklat és passió hagyományát.

11. Erdély belső önállóságát. A szívós Habsburg ellenállás nélkül rövid időn belül vilajet lett volna Erdélyből is, így viszont az oszmánoknak kvázi független Erdélyre, mint pufferállamra szüksége volt. A fejedelmi címet elismerték, sőt fenntartották egészen a XX. századig, mint az apostoli magyar király egyik címét.

12. Hosszú és rendkívüli költségeket felemésztő háborúk során végül véglegesen kiűzték az oszmán birodalmat az ország területéről, a török megszállás megszűnt hazánkban.

13. Az ország újjáépítését a pusztító török háborúk és Rákóczi Ferenc függetlenségi háborúját követően. Templomok, iskolák, középületek építését, infrastruktúra kiépítését, általános és az élet minden területére kiterjedő modernizációt. A közoktatás és közegészségügy állami rendszerként való megalapozását és későbbi fejlesztését, katonai visszaéléseket kiküszöbölő civil biztosi hálózat létrejöttét, a kínzás eltörlését, boszorkányperek tiltását stb.

14. A magyar tengerpartot. Fiume előtte sosem tartozott sem a Magyar Királysághoz, sem Horvátországhoz, sem Dalmáciához, Fiume korábban az osztrák tengerpart része volt.

15. A dinasztia uralkodói többnyire önzetlenül, kötelességtudóan tették a dolgukat, az uralkodást szolgálatnak tekintve, népeik javára figyelve. A magyar törvényeket, bármilyen meglepő, de a legmesszebb menőkig tiszteletbe tarották. Az ország rendjeivel kormányoztak együtt. Nem voltak sem zsarnokok, sem kényurak, de még abszolutista egyeduralkodók sem, bár ez utóbbira esetenként – inkább kevesebb, mint több sikerrel – törekedtek. Az általuk kormányzott országok és tartományok sokszínűsége, heterogenitása, a teljesen eltérő társadalmi, gazdasági viszonyaik, az infrastrukturális körülmények nem tették lehetővé a klasszikus abszolút monarchia kiépülését, ehelyett állandó kompromisszumkényszer volt az osztrák, cseh és magyar rendekkel. A dinasztia adta a Habsburg Monarchia összefogó keretét, de hogy az egyes országokban, tartományokban, mi és hogyan történt, az többnyire az ott élőkkel együttműködve dőlt el. Lásd magyar nemesi adómentesség vagy a jobbágyfelszabadítás kérdése, amely Bécsben már a 18. század elejétől napirenden volt, de a magyar rendek ellenállása miatt egészen 1848-ig elhúzódott a rendezése.

Gondoljunk csak bele.

Az 1526-tól 1920-ig eltelt 394 évben – nagyon erős felfelé kerekítéssel – összesen, ha harmincévnyi időszak volt, amikor a dinasztia és a magyarországi rendi elitek között a viszony kardrántásig mérgesedett. Miért erre az alig hét százaléknyi időintervallumra emlékezünk csak, a maradék kilencvenvalahány százalék miért nem számít? Lényegesen hosszabb volt a békés, a kölcsönös előnyökre épülő együttműködés időszaka, amikor a dinasztia társadalmi elfogadottsága jelentős, kortárs megítélése pozitív volt. A mohácsi csata előtt tudna-e bárki olyan jelentősebb magyar királyt említeni Szent Istvántól kezdve egészen Mátyás királyig, akinek ne lett volna saját Rákóczija, aki ellen ne lázadtak volna fel a magyar nemesség kisebb-nagyobb csoportjai? Nem, mert nincs ilyen uralkodó. Eszerint ők is mind zsarnokok, elnyomók, karvalyok voltak?

Természetesen a Habsburgok sem voltak tökéletesek, számos rossz döntést hoztak, az emberi gyarlóságok éppúgy jellemzőek voltak rájuk is, mint bármely más korabeli uralkodóra vagy akár napjaink politikai vezetőire. Viszont nem voltak sem „idegenek”, sem „elnyomók”, pláne nem „gyarmati kizsákmányolók”, nem voltak semmiféle olyan titkos vagy nyílt összeesküvés részesei, amely a magyar nemzet megsemmisítését célozta volna. Törvényes (alkotmányosan), a magyar országgyűlés által elfogadott, meghívott, a törvényekre felesküdött, felkent, megkoronázott uralkodóink voltak. Az sem igaz, hogy a dinasztia tagjai általánosítva gyűlölték vagy megvetették volna a magyarokat. Mindezen elgondolások pusztán rosszindulatú bűnbakkeresésből, téves spekulációkból, pletykákból, politikailag motivált történeti legendákból, félreértésekből, vágy-, vagy politikai kurzus vezérelt narratívákból építkező tévképzetek sajátos lecsapódásai.

Az összes Habsburg uralkodónk környezetében mindig is voltak magyar udvari emberek, köztük kifejezetten befolyásosak is, akiknek a szavára figyeltek. Az kétségtelen viszont, hogy a nem magyarországi udvari előkelők között számosan voltak, akik terhesnek érezték a magyarokkal való vesződést és jócskán voltak ellenérzéseik, mint ahogy a magyar rendekből is gyakran hiányzott a kellő rugalmasság és diplomáciai érzék. De pont itt mutatható ki a Habsburg, illetve Habsburg-Lotaringiai uralkodóink talán legnagyobb érdeme, hogy a rengeteg széttartó tendencia és belső érdekellentét, valamint a külső támadások ellenére mégiscsak egyben tudták tartani az összetett monarchiát, mégpedig úgy, hogy többé-kevésbé, de mindegyik ország, tartomány profitált belőle.

A Habsburg Monarchiával való közös múlt gyűlöletével, elidegenítésével végső soron tehát a magyar történelmet szegényítjük le örökös szabadságharcok meddő sorozatává, miközben több évszázadnyi közös sikertől és pozitív történettől fosztjuk meg a nemzeti emlékezet egészét. Nincs mit csodálkozni rajta, hogy az így felfogott magyar történelem pont annyira csonka és torz, mint például a szlovákok ezeréves magyar elnyomásra épülő mítosza.

 

Írta: Guitman Barnabás