2013. máj. 19.

Szabadkirályválasztók igazsága

 
Meg kell követnünk a szabadkirályválasztó olvasóinkat, ugyanis igazuk volt. Létezik a magyar hagyományokban olyan királyválasztás, mely akár napjainkban is létjogosultsággal bír. Ráadásul amellett, hogy mélyen gyökerezik a magyar hagyományokban, az elvi lehetőség is megvan arra, hogy ez a király "magyar" legyen. Teljesül a "választás" kritériuma, melyben a közösség döntésére van bízva, hogy a legrátermettebb, legeszesebb és legokosabb jelölt lehessen az uralkodó, és nem utolsó szempont, hogy a pártvillongásokat is kiküszöböli. Ennek az uralkodónak a nép adja a legitimitását, érdemei emelik a többi ember fölé és mindennek a tetejébe még arra is lehetőség van, hogy protestáns vagy baloldali legyen. Igen, ez nem vicc, a XVI. század óta létezik egy olyan lehetőség, mely megkerüli a legitim királyok jogait, így a Habsburg-Lotharingiai dinasztiáét is. 
 
A Pünkösdi király bevonulása
 
Ez pedig nem más mint a Pünkösdi király választás.
"A májusi, pünkösdi ünnepkörhöz fűződő alakoskodó szokás  Európa jelentős részében a középkor óta választanak pünkösdi (ill. májusi) királyt. Hazánkban a 16. sz.-ban már általánosan ismert volt a pünkösdi királyság múló, értéktelen voltára utaló szólás, amelyből a szokás általános és régi elterjedésére következtethetünk. A pünkösdi királyt versenyjátékokkal, főleg lóversennyel, bikahajsszal, a fiatalabb korosztályoknál bothúzással, kakaslövéssel,  gunárnyakszakítással választották. 19. sz.-i adatok szerint egy évig a legények vezetője, bírája volt, hivatalos minden lakodalomba és összejövetelre; a legények engedelmeskedni tartoztak neki. Míg a régebbi adatok általában versennyel választott pünkösdi királyokról szólnak, a 19. sz.-tól pünkösdi király és királynő együttes megjelenéséről, házaló-adománykérő köszöntéséről vannak feljegyzések. Az előbbi formáktól némileg eltérnek a Nyugat-dunántúli formák: néhány évtizede még zöld ágakba burkolt vagy lombvázba bújtatott gyermekek alakoskodtak pünkösdkor (borzakirály). Sopronhorpácson törökbasa-járásnak nevezték a szokást és történeti mondát is fűztek hozzá, azonkívül esővarázslás is követhette. (Ilyen zöld lombokba öltözött „vadember”-alakoskodók hazánkban a reneszánsz kedvelt moreszka-táncaiban, -játékaiban is feltűntek már. Hasonló szerepet játszik horvát-szlovén területen a lombokba burkolt Zöld György.) – Bár a magyar szokás európai párhuzamai közismertek (különösen nyugatiszláv és német nyelvterületeken találunk hasonló alakoskodó szokásokat), lehetséges, hogy az európai formát megelőzte egy régebbi magyar tavaszi legényünnep. A lótenyésztő keleti rokonnépek a mai napig is ismernek versenyjátékokkal, főleg lóversennyel összekötött tavaszi legényünnepeket. Megkísérelték a szokást kapcsolatba hozni az avatási rítusokkal, a rituális tavaszi termékenységi szertartásokkal (szent nász), a rituális királygyilkossággal, s a kapcsolatos „pótkirály”-választással is." - Magyar Néprajzi Lexikon
Pünkösd vasárnapján a Pünkösdi király mellé pünkösdi királynőt is választanak, mely a régi pogány magyar hagyományokban gyökerező termékenységvarázslatokat idézi fel.

Pünkösdi királynéjárás
 
Úgy véljük a pünkösdi királyválasztás minden szabadkirályválasztó számára a lehető legjobb alkalom, hogy saját királyt és királynőt válasszanak maguknak.

24 megjegyzés:

Heidenacht írta...

No, egy kis adalék a királyválasztás témájához. Néhány idézet, néhány megjegyzéssel – tőlem.

„Werbőczi István tulajdonképpen nem talált ki semmi újat a korábbi magyar hatalomelméletekkel kapcsolatosan, hanem csak összegezte azokat. Ám összegzéséből, ahogy egyberakja az addigi államtudományi eredményeket, végül is egy viszonylag új teljesség, a szentkorona-tan első megfogalmazása kerekedik ki. Werbőczi nem tett mást, mint a már létező két nagy teóriát, a koronatant és az organikus államfelfogást egybekapcsolta a hatalomátruházás gondolatának segítségével.
Ahhoz, hogy ez a fajta elméleti egység létrejöhessen, vissza kellett nyúlnia az elődökhöz, különösen Kézai, majd az őt másoló Thuróczy krónikájához, s az ezekben megjelenő népfelség gondolatához. Erre két dolog miatt volt szüksége: egyrészt a hun környezetben, a magyarok elődeinél tudta igazolni az ősi egyenlőséget a szabadok között, amiből könnyen levezethetővé vált az „una et eadem nobilitas” vagy „libertas”, azaz a nemesség egy és ugyanazon szabadságának elve; másrészt a királyválasztás Kézai-féle gondolatával (NB. már Anonymus is említi a választást a vérszerződésben) igazolni lehetett a magyar nemesség ősi királyválasztó jogát, s ezzel a hatalom átruházott voltát, illetve annak a nemesi populus általi korlátozottságát.
Mindebből azután Werbőczi könnyen levezette az újnak ható tételt, hogy a király és a nemesség között egyfajta különleges és kölcsönös viszony áll fenn, mivel mindnyájan együttesen alkotják a szent koronát. Hiszen nemessé bárki csak a király adományából lehet, viszont a királyt a nemesek választják, így közöttük kölcsönös és elszakíthatatlan viszony keletkezik. A szent koronában egyesülnek, melyben a fő a király, és a tagok az ország nemessége. Ez utóbbin van a hangsúly. Az újdonság az – ahogy erre Eckhart figyelmeztet –, hogy Werbőczi az összes kiváltságos rendet részelteti a koronatagságban. Száz évvel későbbi politikai viták mutatják, hogy a kollektív nemesi joggal élő szabad királyi városokat vagy a szintén testületi nemességgel bíró személyeket egyaránt a magyar szent korona tagjainak tekintették, amelyek a politikai hatalomgyakorlásban való részvételre ugyanúgy jogosultak voltak, mint az ország bármely más birtokos nemese. Leegyszerűsítve, kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy Werbőczi ezen tétele lényegében a polgári kor előtti népszuverenitás korai megnyilatkozása.
(Forrás: Rácz Lajos – A magyar államelmélet főbb tendenciái a 10–16. században. Rex és regnum)

Két gondolatot tartok kiemelendőnek:
(1) Werbőczi István tulajdonképpen nem talált ki semmi újat a korábbi magyar hatalomelméletekkel kapcsolatosan, hanem csak összegezte azokat.
A másik egy hosszabb szakasz:
(2) Ahhoz, hogy ez a fajta elméleti egység létrejöhessen, vissza kellett nyúlnia az elődökhöz, különösen Kézai, majd az őt másoló Thuróczy krónikájához, s az ezekben megjelenő népfelség gondolatához. Erre két dolog miatt volt szüksége: egyrészt a hun környezetben, a magyarok elődeinél tudta igazolni az ősi egyenlőséget a szabadok között, amiből könnyen levezethetővé vált az „una et eadem nobilitas” vagy „libertas”, azaz a nemesség egy és ugyanazon szabadságának elve; másrészt a királyválasztás Kézai-féle gondolatával (NB. már Anonymus is említi a választást a vérszerződésben) igazolni lehetett a magyar nemesség ősi királyválasztó jogát, s ezzel a hatalom átruházott voltát, illetve annak a nemesi populus általi korlátozottságát.

Ezekből kitűnik, hogy függetlenül annak érvényesülésétől, a választott királyság Anonymustól kezdve része a magyar alkotmányos gondolkodásnak. Tudvalevő az is, hogy az Árpád-ház folyamatosan meg-megújuló belháborúinak oka az öröklési rend tisztázatlansága volt. A sokszor és sokak által erőltetett primogenitúrával az alkalmasság elve vetélkedett, s ez miatt több ízben megcsonkították a dinasztia felnőtt férfi tagjait, így ütve el őket a tróntól. (Vö.: Eckhardt Ferenc – Magyarország története, Pauler Gyula – A magyar nemzet története, Hóman & Szekfű – Magyar történet) Ez egyébként jellemző a türk népekre.

Heidenacht írta...

A következő idézet és megjegyzéseim:
„Az országlaksok olyatén jogállapota, minőnek majd István alatt látandjuk, nem volt teljesen újszerű, csak fejlesztése a már talált kezdeménynek. A X. század folytában találkozunk tekintélyes történetíróink állításaként; főurakkal, szabadosokkal, földhöz kötött állapotuak – és rabszolgákkal. A szabad magyarnak legfontosabb alkotmányos jogai közé tartozott: 1) Részvét a fővezér választásában, a törvényhozás-és közigazgatásban. 2) Teljes tulajdonjog az állam irányában” – írta Letmányi Nándor egy, A magyar államélet és alkotmány viszontagságainak vázlata címet viselő akadémiai értekezésében. E pár sorban a szerző tömör összefoglalását adja annak, amit a XIX. század történészei és jogtudorai az ősi alkotmány hatalomgyakorlásról szóló korai felfogásáról vallottak. Ugyanezekre utal egyébként érintőlegesen néhány évtizeddel korábban az általam gyakran hivatkozott Magyarország sarkalatos törvényei, s államjogi fejlődése 1848-ig című dolgozatban Széchenyi is (1864).

Timon Ákos pedig 1907-ben egyebek közt arról ír (A Szent Korona és a koronázás közjogi jelentősége), hogy 1687 előtt a magyar dekrétumok nem rendelkeztek érdemben a koronázásról, a szokásjog azonban igen. Ő is Werbőczynek tulajdonít nagy jelentőséget, aki Hármaskönyvében nem csak a törvényeket, hanem a szokásokat is összegyűjtötte. Timon Werbőczytől átveszi, hogy legalább Szent István óta a hatalom a communitas-tól ered, s a koronázással ruházódik át a királyra. Idéz azonban Hunyadi Mátyás Pozsony városához intézett leveléből is, s amely azt mutatja, hogy a XV. században nem tekintették az uralkodói hatalmat önmagától adottnak.

Végezetül néhány szó a legújabb kori irodalomból:

A magyarság vérszerződést megelőző állapotát az alkotmánytörténet jellemzően a törzsi demokrácia fogalmával jelöli (Mezey Barna – Magyar alkotmánytörténet). Ezt követi a fejedelmek kora. A fejedelmek azonban először csak az egyenrangú törzsfők közül és őáltaluk egy-egy hadi vállalkozás idejére választattak. A tisztség a hagyomány szerint a vérszerződéssel állandósult, a fejedelmi hatalmat azonban a törzsfők gyűlése nagyban korlátozta, a hadnagyokat ugyanis minden fontosabb döntés előtt meg kellett hallgatni. A törzsfők mindenesetre nem tekinthették maguknál sokkal különbnek a fejedelmet, mivel a letelepedés utáni években „függetlenedtek a központtól, a fejedelmi törzstől vagy inkább a fejedelemtől. Mindannyian fejedelemként irányították saját uruszágukat.” (Mezey) S mint Kristó Gyula rámutatott, az Árpádok hatalmának fennmaradása, megerősödése és kiteljesedése a nyugati kalandozások véres befejeződésének köszönhető, Augsburg után ugyanis a legyengült horka törzs kiszolgáltatottá vált nekik. Az Árpádok ezzel rátették a kezüket Nyugat-Magyarországra, s megszerezték azt a területet, amely a fejedelmi törzs államszervező expanziójának alapját képezi.

Szent István uralma idején épül ki a patrimoniális monarchia, melynek alapja a királyi család által birtokolt földterület. Géza és István birtokfelhamozásainak eredményeként az uralkodó dinasztia egymaga rendelkezett az ország földterületének túlnyomó többségével, a többi törzs vagy kiveszett, vagy szétszórtan, erőtlenül élt tovább. A király lényegében mint földesúr a birtokát, úgy igazgatta az országot, az Árpád-nemzetségen belül azonban tovább éltek az ősi szokások, egy-egy király ezért gyakorta szembekerült rokonaival, akik, mint egykor a törzsfő esetében most is maguk akarták megválasztani az uralkodót.

És ez az igény az, amely időről időre felébredt a magyar nemességben, s részben amely miatt Anonymus, Kézai, Thuróczy és Werbőczy a választás és a „népfelség” elvét a maguk munkáiban rögzítették. De ugyanilyen fontos annak felismerése is, hogy a magyar nemzet 1687-ben, majd az 1723. évi pragmatica sanctioban sorsát elválaszthatatlanul a Habsburg-házhoz kötötte – s e kötelék a történeti alkotmány súlyos sérülése nélkül felbonthatatlan.

pera írta...

Heidenacht kommentjei poszt értékűek! :) Nagyon jó!

Kiegészítve őt annyit tennék hozzá, hogy ma én ugyan nem tudok szabad királyválasztó mozgalomról - legitimizmusról is csak innen! :) -, de ennek is van történeti hagyománya a XVI. század elejéről, éppen Werbőczy korából. Az 1505-ös Rákosi végzésre utalok, ami Zápolyának igyekezett megágyazni. A Ferdinánd-pártiak ugyan győznek majd Mohács után, de a speyeri szerződés János Zsigmond és utódai számára biztosítja az erdélyi fejedelmi széket, amit felfogásom szerint akár magyar, tehát nemzeti királyságnak is tarthatunk. Sőt, hát a fejedelmek közül többen ténylegesen megválasztott királyok is voltak a Királyi Magyarország területén is: Bocskai, Bethlen Gábor, bizonyos értelemben több Rákóczi is közéjük tartozhat, figyelembe véve pl. Zrínyi tervét II. Rákóczi Györgyre vonatkozóan. De a vezérlő fejedelem II. R. F. is kétségtelenül potenciális nemzeti király. De felidézhetem Bocskai politikai végrendeletének alapgondolatát is. És Erdélyben a fejedelmet ténylegesen szabadon választották, persze török hozzájárulással és az erdélyi rendek ezen joga kicsit a lengyel helyzetre emlékeztet, de kimutathatóak a dinasztikus törekvések pl. a Báthoryak vagy éppen a Rákócziak részéről.

Mondandóm summája az, hogy a szabad királyválasztás tradíciója Erdélyben a sajátos helyzet következtében tovább él, s ki tagadhatná, mennyi szépet s jót, nemes történelmi-kulturális tradíciót halmozott fel a több mint 100 év alatt. (Az antihabsburgiánus gondolkodás később is erős lesz, gondoljunk csak a reformkor zsibói bölényére!) A török kiűzése után persze minden megváltozik, az új helyzetben a Habsburg-ház triumfál, bár éppen az általam ismertetetteket figyelembe véve vitatom, hogy "s e kötelék a történeti alkotmány súlyos sérülése nélkül felbonthatatlan."

Még egy dolog. '45 után a királyság visszaállítása legitimista alapon is történhetett volna (Mindszenty), de a kisgazdapárti többség a parlamentben szabad királyválasztói alapon ellenezte a köztársaság kihirdetését. Élő hagyomány ez, nincs egyféleképpen értelmezhető történeti alkotmány!

Az eredetileg humorosnak szánt bejegyzés nagyon jó gondolatébresztő!

sevenplumtrees írta...

A Magyar Királyság elég korán szembesült a "szabad" (? - szerintem sosem volt és nem is lehetett az) királyválasztás problémájával. Már harmadik királyunk Aba Sámuel is választott király volt, s még csak nem is az uralkodó dinasztiából, bár rokonságban állt azzal, s már István alatt magas tisztséget viselt, sőt talán Attila ivadéka is volt. Szóval a probléma nem új és nem tisztán elméleti.

Pera úr hozzászólásának utolsó mondatával nem tudok nem egyetérteni.

Magam is Habsburg-Lotharingen ház visszatérését kívánnám, már pusztán praktikai okok miatt is. Nekik valóban megvan az a kapcsolatrendszerük és elismertségük, melyre egy uralkodónak szüksége van. (Nem szereték a trónra egy magyar Jean-Bédel Bokassa-t...)

Viszont nem látom a H-L ház esetében (sőt egyetlen tagjának nyilvános tevékenységében sem) a restaurációra való törekvés legcsekélyebb szándékát sem.

Nagy-Britanniában volt alkalmam részt venni az egykori Nápoly Szicíliai Kettős Királyság egyik lovagrendjéhez köthető eseményen (Duke of Castro ág). A Bourbon házban évtizedek óta húzódó vita arról, hogy ki a nápolyi trón (és a nápolyi lovagrendek nagymesterségének) jogos igénylője. Egy a Risorgimento során 1860-ban megszűnt trónért (országért)!

Mindenesetre mindkét frakció építi kapcsolatait, lovagrendjeik aktívak, adományozottak, több ezres tagsággal - ugyanakkor komolyságuk fenntartása mellett!

Valami hasonlót szívesen látnék a Habsburgoknál is. Az uralkodóház aktivizálódása nélkül a legitimista mozgalom nemigen fog tudni kitörni a jelenlegi rendkívül szerény kereteiből.



Heidenacht írta...

"Viszont nem látom a H-L ház esetében (sőt egyetlen tagjának nyilvános tevékenységében sem) a restaurációra való törekvés legcsekélyebb szándékát sem."

Igen, ezt magam is így látom. Habsburg-Lotharingiai Károly ráadásul ÖVP-s képviselő volt, ami szerint tökéletesen elfogadta (vagy beletörődött) a köztársasági államrendet. Politikai-közéleti tevékenységében nem látom nyomát restaurációs törekvésnek.

Egy interjúban mindenesetre jelezte: az apja lemondása a trónigényről csak a saját nevében szólt, őt nem köti. Arra a kérdésre, hogy van-e trónigénye, kitérő választ adott. Azt mondta: nem akar kategorikus nemet mondani, mert az élet bármit hozhat, mindazonáltal örül, hogy nem kell császárnak lennie.

(Kurier, 2012.11.03.)

Heidenacht írta...

Ó, és azt sem tartotta kizárhatónak, hogy egyszer ő vagy egy másik Habsburg a szövetségi köztársaság elnöke lesz.

pera írta...

Hétszilvafa, miért hát akkor hogyan lehetne értelmezni, hogy szabad a királyválasztás, de csak egy napra?! Ettől jó egyébként a poszt, bocsánat!

Azért nekem az "Attila ivadéka" egy kicsit sok, ezt komolyan gondolja?

A különböző ágak közötti versengés pedig, már megbocsásson, de operettízű dolog. Mint a mesében, ahogy múltkor hivatkozott blogbejegyzésemben írtam...

sevenplumtrees írta...

Kedves Pera!

"Szabad" királyválasztás: úgy értettem, hogy mindig a potentátok közül kellett választani (bár néha éppen a leggyengébbet (!) - de akkor is), tehát nem bárkit. S persze a választók akaratát is mindig megpróbálták befolyásolni, akiknek lehetőségük volt erre.

Attila: a történelmi hagyomány és krónikák (Kézai) szerint Ed és Edömér ivadéka, akik Csaba fiainak neveztetnek, ő Attiláé, aki pedig Bendegúzé. :) Így az Árpádokkal is rokon az Aba nemzetség. Persze ez "csak" egy eredetmonda. Arra akartam rámutatni, hogy Aba Sámuel sem "akárki" volt, mint első valóban (de nem szabadon) választott királyunk. (Nem akartam belemenni itt abba, hogy elviekben és jogi értelemben előtte és utána is választott királyaink voltak egészen az örökletes királyság megteremtéséig.)

A Bourbon házban a Castro-Calabria trónöröklési vita 1960-ban kezdődött, éppen 100 évvel a trón elvesztése és királyságuk megszűnése után - a vita jogi alapját egy 1900-ban (tehát már 40 évvel a trónfosztást követően) aláírt dokumentum szolgáltatja. Akit érdekel a téma, az interneten sok információt talál róla. Jogászi vénájú legitimistáknak igazi csemege. :) Én nem vagyok az.

A Bourbon példát kizárólag azért hoztam, mert jól mutatja, hogy egy trónját vesztett dinasztia is aktív maradhat, sőt még az egyes ágak is vetélkednek, hogy kié az elsőség a már nem létező ország trónjára.

A Facebook-os Regnumon most olvastam a Szent István Rend körüli bonyodalmakról. Ide is jól illik a családi rendjeiket máig működtető nápolyi Bourbonok példája: ha Habsburgok is tovább adományozták volna a Szent István Rendet (meg a többit, s nem csak az Aranygyapjas Rendet), valószínűleg nem jutott volna eszébe az illetékeseknek magyar köztársasági renddé tenni - és Horthy sem próbálkozott volna vele, amennyiben a dinasztia adományozza. (Persze tudom, a nagymesteri cím a magyar koronához volt kötve, ezért bonyolultabb a kérdés, mint ahogy itt leírtam.)

Heidenacht írta...

Csak egy zárójeles megjegyzés Attila ivadékaihoz: a hun-magyar rokonságot vagy kontinuitást lehet archeológiai, vagy antropológiai evidenciák alapján vitatni, vagy támogatni, de az bizonyos, hogy a történeti alkotmány szempontjából a rokonság hagyományosan létezőnek elfogadott. A Hármaskönyvben épp úgy hivatkoznak rá, mint a krónikákban.

Kosinva írta...

Az Osztrák Köztársaság parlamenti képviselősége egy Habsburgnak, szemben mondjuk egy Európai Uniós parlamenti hellyel nem igen szerencsés, de ez semmikép sem a legitimálása a köztársaságnak, szerintem.

Heidenacht írta...

Ezért is írtam azt, hogy elfogadta a köztársasági államrendet, vagy beletörődött abba. Mondjuk érthető, hogy tudomást vesznek a megváltozott világról, és az is, hogy nem a mindent vissza politikáját képviselik. A Habsburg-restaurációnak nincs társadalmi támogatottsága Ausztriában (sem), ezért ha hatást akarnak gyakorolni az ország életére, azt jelenleg csak a köztársasági játékszabályok betartásával tehetik. Így játszik a SG-Allianz is, amely egy bejegyzett, ellenőrzött szervezet, és a csodavárás helyett az utcán, a szavazófülkékben stb. akarja megnyerni a monarchiát.

pera írta...

Áron, bocsánat, azért a történészek nem a Holdról jöttek, létezik ám forráskritika is a világon:
http://www.tte.hu/egyezzunkki/2x_fodor.pdf

Vagy a románok dákok, a lengyelek szarmaták, a csehek a bibliai Böhmus atyától származnak? Felőlem ez is lehet, csak én tojok az előkelő ősökre - hogy újra megszólaljon bennem a bozgor liberális demokrata...

Heidenacht írta...

Pera, szerintem félreértett! Én nem azt akartam sugallani, hogy bármit kritika nélkül el kéne fogadnunk, hanem azt, hogy különbséget kell tenni történészi-antropológiai és alkotmánytörténeti kérdések között. Ami az utóbbit illeti, ott le kell szögezni: a történeti alkotmány két részből áll. Egyfelől szokások és a hagyomány, másfelől az újólag alkotott sarkalatos törvények foglalata. És ami a hagyományt illeti, a hagyománynak része a hun-rokonság. A történeti alkotmány szerint a két nép, Hunor és Magor leszármazottai azonos szokásokkal és egyező szabadsággal éltek, majd a szabad és egyenlő hadfiak között megindult a társadalmi differenciálódás. Alkotmánytörténeti szempontból ebben nem az az érdekes, hogy valóban van-e rokonság hunok és magyarok között, hanem az, hogy a középkori szerzők valamiért fontosnak tartják az őseredeti egyenlőség hangsúlyozását, a választás szerepét stb. Ha történészi szemmel olvassa, akkor természetesen a Hármaskönyvet és a gestákat is nagyon alapos forráskritikának kell alávetni, csakhogy én nem történelmi, hanem alkotmánytörténeti kérdéseket igyekeztem feszegetni.

Nobilis írta...

Megjegyezném ebben a Bourbonos vitában,hogy a spanyol trón körül is megy a csetepaté, ugyanis Franco által trónra ültetett János Károly egyáltalán nem legitim uralkodó a trónöröklést figyelembe véve. Nincsenek is beszélőviszonyban a többi Bourbon ággal és az arisztokráciájuk jó része is emigrációban él továbbra is (Párizs, Róma, London stb.) (János Károly szépen meg is fosztotta őket és újraadományozta az ősi birtokaikat és címeiket) De egy biztos, méghozzá az,hogy egyáltalán nem az a lényeges, hogy ki a legitim trónörökös, hanem az,hogy kinek van ereje, hatalma és támogatása az uralkodáshoz.

És amennyiben valahára visszajut kicsiny országunk is a királyság intézményéhez a jövőben, biztos vagyok benne, hogy a fontossági sorrendben csak sokadik elem lesz, hogy most XY áll-e előbb a trónöröklésben vagy Z vagy,hogy van e egyáltalán történeti joga az adott illetőnek a trónhoz? Főleg úgy, hogy reális esélye egy Habsburgnak sincs a trónhoz, egyrészt a társadalmi ellenállás, másrészt a saját hozzáállásuk miatt, egyszerűen ha valaki magát trónörökösnek gondolja, akkor nem várhatja el, hogy egyszer csak hívják a trónra. Azért dolgozni kell, bizonyítani, felvállalni az ezzel járó kellemetlenségeket is. Persze, ha egyáltalán nem gondolkodik az illető királyságban akkor mindegy.

Míg mondjuk Romániában, Montenegróban, Bulgáriában vagy Szerbiában szinte biztos,hogy ha valaha oda jutna a dolog, hogy restaurálják a királyságot,akkor a legitim uralkodó/trónörökös nyerné el a trónt,mert ott aktívak és kiveszik a részüket a mindennapi dolgokból és nem egy elefántcsonttoronyba zárkóznak be, hanem maguk cáfolják meg a kialakult sztereotípiákat a rátermettségükkel, a munkájukkal.

Világ életemben legitimista voltam,de mára már úgy gondolom, hogy teljesen felesleges a Károly herceg vonalán,de még a Györgyén való erőlködés is. Nagy családról van szó, bizonyára vannak rátermett tagjai is, akik alig várják,hogy kibújjanak az árnyékból és élére álljanak valaminek és nem olyanok,akik csak udvarias válaszokra képesek konkrét kérdésekre, amúgy meg csak érdekességként tekintenek az apjukra,nagyapjukra,őseikre.

sevenplumtrees írta...

Kedves Nobilis,

Minden szavával egyetértek. Köszönöm, hogy említette a balkáni monarchiákat; jó ellenpéldák az "elefántcsont toronnyal" szemben - ahogy fogalmazott. De lehetne hozni a grúz példát is.

(Bourbonok: jogos, nem véletlenül támogatja a Calabria ágat a spanyol uralkodó a Castroval szemben...)



sevenplumtrees írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
sevenplumtrees írta...

Kedves Heidenacht,

Örülök, hogy a hun-magyar leszármazás kérdését hasonlóan ítéljük meg.

És a krónikákban nem is elsősorban a népességről, hanem az Árpádokról (illetve az Aba nemzetségről) van szó.

Heidenacht írta...

Igen, igen, első sorban Árpád nemzetségéről. És érdekes adalék ehhez, hogy a honfoglalás-kori sírok DNS vizsgálatai szerint az előkelőségek örökítőanyaga olyan belső-ázsiai géneket tartalmaz, amelyeket a közemberekéi nem. Remélem, jól emlékezem. Majd előkeresem az erről készült dolgozatot. Ez persze nem igazol feltétlenül semmiféle hun-magyar vérrokonságot, de érdekes adalék a kor történetéhez.

Heidenacht írta...

Hirtelen csak ezt találtam:

"A honfoglalás kori leletanyagot a régészeti mellékletek alapján két csoportba oszthatjuk. Az egyik csoportba azok a csontmaradványok kerültek, amelyeket a korra jellemző lovas temetkezéssel, gazdag régészeti leletanyaggal temettek el. A másik csoportot a 10. és 11. századból származó, szegényes régészeti leletanyagú, úgynevezett köznépi sírokból származó csontleletek adták. Vizsgálatainkkal megállapíthattuk, hogy a gazdag leletanyagú sírok csontleleteinek egy része olyan mitokondriális csoportokba tartozott, amelyek legnagyobb gyakorisággal Ázsiában találhatók. Az összes ilyen csontlelet összesen mintegy 23%-ban ázsiai típusú mitokondriális csoportokhoz tartozott. A köznépi temetők, valamint a ma élő magyar és székely emberek mintái azonban csak mintegy 1–5%-ban hordoztak ázsiai eredetű anyai vonalakat. Egy kis családi temető (Harta) régészek által meghatározott leletanyaga is nagy százalékban ázsiai elemeket mutatott."

De előkerítem a másikat is. Még egyszer hangsúlyozom: ez nem azt jelenti, hogy a magyarok és hunok feltétlenül vérrokonok, csak azt, hogy a honfoglalás-kori elit egy része legalábbis etnikailag és nyelvileg két külön csoportba tartozott - nyelvileg finn-ugor (nem kevés, főleg a politikai viszonyokra utaló török szóval), etnikailag pedig valamilyen sztyeppei néphez. Talán türk? Viszont akkor itt megint beüt a hagyomány, mert türkök, mongolok, magyarok mind hun-hagyománnyal (is) bírnak.

Hiába, no! Nyelv, kultúra és etnikum - ez három külön történet, amely időnként ilyen-olyan irányban és arányban keveredik.

Heidenacht írta...

Jaj, a forrás lemaradt: http://www.tte.hu/toertenelemtanitas/toertenelemtanarok-orszagos-konferenciaja/7075-els-rajzvazlatok-a-honfoglalo-magyarok-genetikai-mintazatarol

Heidenacht írta...

Megtaláltam!

"A modern magyar és székely
populációk egyértelmően a nyugat-eurázsiai népcsoportok között helyezkednek el. A gyimesi csángók kicsit keletebbre, míg a moldvai csángók még keletebbre, keleteurópai (ukrán, komi) és kisázsiai (török, kurd, észak-oszét) populációkkal együtt
található. Ide térképezıdnek a honfoglalók is. Ha a két 10-11. századi csoportot külön
tekintjük, szignifikáns eltérést kapunk. A klasszikus honfoglalók elhelyezkedése
jelentıs közép-ázsiai hatásról árulkodik, míg a köznépi csoport a nyugat-eurázsiaiak
szélén található a közel-keleti és kisázsiai népcsoportok irányában. "

[Részlet az Összefoglalásból]

http://doktori.bibl.u-szeged.hu/1088/1/T%C3%B6m%C3%B6ry_%C3%A9rt.pdf

Nobilis írta...

http://www.borbone-due-sicilie.org/

sevenplumtrees írta...

És a Castro ág honlapja, csak a rend kedvéért: 1960-ig sok az átfedés... :)

http://www.realcasadiborbone.it/en/the-royal-house-today/hrh-prince-charles-of-bourbon-two-sicilies/

Mérges Balázs csendbiztos írta...

Ha már magyar eredet. Érdemes elolvasni Vékony Gábor: Magyar őstörténet - Magyar honfoglalás című könyvét a témával kapcsolatban, rengeteg új eredmény van benne, és ezek sok esetben alátámasztanak olyan dolgokat amikre már pl. Hóman is ráérzett, pl. az ősmagyar elődök első sztyeppi kapcsolatai nem is feltétlen irániakhoz, hanem bizonyos indogermánokhoz, és kaukázusi népekhez köthetőek, ez utóbbiak pedig valószínűsíthetően a sumerral rokon nyelvet beszéltek és rokon kultúrával rendelkeztek (meg is van a sumer-magyar "rokonság" délibábok nélkül).
De nem is ez a fő lényege a könyvnek, hanem a szerző hipotézisében elkülöníti az ősmagyart és a honfoglaló magyart. Az ősmagyarokkal kapcsolatban nyelvészeti adatokból kiindulva feltételezhető egy bolgár-alán-ősmagyar együttélés, ennek több színtere is lehetett pl. Kaukázus előtere stb., ugyanis feltételezhetjük, hogy az ősmagyar népesség a maga idejében jelentős lehetett a kelet-európai sztyeppén. A pontos helyet néhány tényező leszűkíti - 1. a bolgár török nyelvi kapcsolatnak 800-ig lekellett zajlania bizonyos hangváltozások miatt; 2. letelepedett, földműves bolgár törököknek kell lennie, a szavak jellege miatt; 3. előbbi ok miatt feltételezhetünk egy fejlett bíráskodással bíró állami keretet. Ezeknek a feltételeknek a szerző szerint a Kárpát medencében lévő avar kaganátus felel meg, tehát a honfoglalás előtt itt már voltak magyarul beszélő csoportok (vö. székelyek ősfoglaló volta).
Na de itt jön a nagy csavar. Kik voltak a honfoglalók? A szerző szerint okkal nevezték őket türknek, és okkal mondták, hogy ezeddig ismeretlen nép (legalábbis kezdetben), azaz a honfoglalók nem igazán tudtak magyarul, a nevek és egyéb adatok alapján valószínűleg egy egy köztörök nyelvet, amely talán a baskírhoz állhatott közel, viszont elképzelhető, hogy már korán kapcsolatba kerültek a kárpátoktól keletre élő ősmagyar elemekkel, mert sok személynév török ugyan, de nem törökös, mert a törökök nem adnak ilyen neveket, sokkal inkább tűnnek lefordított ősmagyar neveknek pl. Tas - Keve, Kő; Arpadi - Árpácska; Feli, Felicsi - Barát stb., a honfoglalókkal bejövő ősmagyarok magyarázatot adhatnak a korai magyar nyelv két nyelvjárására is (persze lehet, hogy nincs összefüggés). Tehát a honfoglaló magyarok sztorija kicsit analóg a dunai bolgárokéval. Na mindegy olvassa el akit érdekel.

A hun-magyar kérdésben meg szerintem is jól látják az urak. Bizonyítani nem fogjuk tudni, se azt, hogy akár az ősmagyarok, akár a honfoglalók részei voltak-e a hun törzsszövetségnek és egyebek. Már csak azért is rizikós, mert magukról a hunokról is keveset tudunk, egyesek szerint pl. az ázsiai hunok, a hiung-nuk pl. még iráni nyelven beszélő nép volt, csak később törökösödtek el, ami nemis meglepő hiszen a türk birodalom vezérei, az Asina nemzetség is iráni volt valószínűleg. Viszont annyi bizonyos, hogy a hagyományban ez megtalálható és ez a lényeg. Sőt olybá tűnik, hogy nyugaton is akkor bukkant fel, amikor magyar királylányok és kíséretük megjelentek ott. Mindezt jól bizonyítja Hóman Bálint könyve a Hún hagyományról és hún mondáról. Sőt két réteget is szétválaszt az egyik az Árpádok leszármazási hagyománya, ami valljuk be nem bizonyítható egyelőre, de ellene se szól semmi (pláne ha ennyire mélyen gyökerezett), a másik meg a székelyeké, akinek meg simán jöhetett az avaroktól.