II. Ferdinánd, az ellenreformáció uralkodója

A történelmi könyvek közül kétségtelenül az életrajzok a legnépszerűbbek. Egy átlagos olvasó aligha találja túl érdekesnek a Franciaország története 1789–1815 címet. Viszont sokkal valószínűbb, hogy kézbe veszi azt, amelynek egyszerűen csak az a címe, hogy Napóleon. Ugyanez igaz a „Magyarország politikatörténete a két világháború között” és Horthy Miklós viszonylatban is. Már az ókori történetírók is elsősorban életrajzokat írtak. Talán éppen ennek ellenhatásaként, amikor a történelem, mint tudomány a XVIII–XIX. század folyamán „professzionalizálódott”, az új típusú hivatásos történészek nem nagyon foglalkoztak életrajzokkal. Hiszen – tudományosan vizsgálva – nyilvánvaló volt számukra, hogy még a legnagyobb tehetséggel és hatalommal rendelkező ember is legfeljebb csak követni tudja azokat a „szélesen hömpölygő” gazdasági, társadalmi, szociális folyamatokat, amelyek az emberi társadalmakat és az országok egymás közötti viszonyait, a birodalmak felemelkedését és bukását stb. meghatározzák. A történettudomány első modern képviselőit – ókori előfutáraiktól eltérően – kevéssé érdekelték az „egyéniségek”.

Nagy gazdasági–szociális folyamatokban gondolkodtak. Feltehetően a természettudományok fejlődését megirigyelve az emberi történelmet olyan logikus, így előre látható, kiszámítható ok–okozati összefüggések rendszerében akarták láttatni, amelyben nem volt hely a történelem folyamatának új fordulatokat adó egyéneknek. (Legfeljebb csak annyira, hogy gyorsítani, vagy lassítani tudják azt, ami amúgy is bekövetkezik.) Így az életrajzírást átengedték az újságíróknak, drámaíróknak, illetve bárkinek, aki írásból akart megélni. Ahol meg csak a példányszám számít, sose fognak írni II. Ferdinánd életéről.

Írta: Csizér Márton.

Az írás a portálunkon olvasható tovább!