De szeretnék, de szeretnék Szent Istvánnal beszélni!

avagy munkát, kenyeret és - királyságot is.

Olyan világban élünk, amelyben származástól függetlenül lehet valaki filozófus, politikus, agysebész vagy akár a történelemtudományok doktora. Lehet széplélek is, aki panelházból vágyódik a nemesi életforma, egy kis kellem és úri tartás után, elmerengve a köznép lelki proletárrá süllyedésének drámáján. Ez a liberalizmus, ez az osztálytalanság, ez a liberté, égalité, fraternité, vagyis mindenkinek joga és lehetősége van annyira okosnak lenni, amennyire csak tud, csak épp tudjon megküzdeni a felülről jövő szellemi elnyomással.

Elméletileg tehát bárkiből lehet akárki, csak bírja. Ezért könnyen esik az ember abba a hibába, hogy nagy szavakra ragadtatja magát. Például ilyenre, hogy: felesleges a pórnép közt terjeszteni az eszmét – jelen esetben a monarchizmust-legitimizmust – mert úgy sem érti meg; de nem is kell neki.

Ezt, aki kimondja, nem realizálja igazán, hogy manapság nem munkás van meg nem-munkás, hanem a lélekben kell keresni a különbséget. Nincs nemesség, csak pénzarisztokrácia. Szegények vannak és gazdagok, nem nemesek és nemtelenek, polgárok és munkások. Lelkileg lehet valaki negatívan értve "munkás" – ahogy fentebb írtam, lelki proletár -, holott öt diplomája van és fordítva: gépelhet itt valaki monarchista kritikát úgy, hogy ősei között egy diplomás, egy nemes, de még csak egy polgár sem volt – pont ahogy én is teszem épp.

Le kell szögeznem: azt nem tagadom, hogy mindenkinek meg van a helye. Egy munkásembernek nem kell értenie feltétlen a politikához, ahogy egy nőnek sem. De nem szabad, hogy kasztrendszer alakuljon ki, hogy – a női politizálásból példát merítve - ne lehessenek Jeanne d’Arcok és Slachta Margitok, a maguk helyén és idejében.

Ez persze az aktív politizálás kérdése. És ha az aktív politizálást tekintjük, valóban nem kell, hogy mindenkinek joga legyen például szavazni. Ámde mi van a lelkekben! – és itt jött el tulajdonképpen az a forduló, ahol kifejthetem, feltárhatom azt az égető problémát, amit nekünk, monarchistáknak, illetve azok többségének kezelnünk kell – hiszen közöttünk is vannak bizonyosan olyanok, akik erre a problémára már régen rájöttek és azt orvosolnák, orvosolják is.

Ki a lelki proletár, az alsóbb rétegbe tartozó ember, vagy egyszerűség kedvéért és a klasszikus fogalmak szerinti szóhasználatot követve: a munkás? Mi az ő szerepe? És nekünk, akik a monarchizmust üdvösnek és jónak tartjuk, mit kell kezdenünk vele?

Biztos egyszerűbb azt mondani, amit még írásom elején vázoltam: a munkásnak nem kell értenie a politikához, a munkás - az csak tegye a dolgát. Azonban az ilyen ember elfelejti, hogy a munkás is gondolkodik. És hogy a munkásnak is van lelke, ami megmentésre szorul.

De hogy jönnek ide vallásos dimenziók?

Hiszem és vallom, hogy gondoskodni kell a munkásról – nem csak egzisztenciális, de szellemi tekintetben is. A tévedések poklot hozhatnak rájuk. És nekünk ezáltal felelősségünk van irántuk, ugyanis minden eszme tulajdonképpen az isteni igazságot hivatott a társadalomnak átadni és aszerint kialakítani állami szinten a nemzet életének kereteit. Így – persze csak amennyire az államnak lehetősége van rá, hiszen ez elsődlegesen az Egyház feladata -, biztosítania kell az egyén és az egyénekből felépülő társadalom erkölcsös, istenhívő életének kereteit. Alapot kell adnia a keresztény életnek, az államtól telhető legmagasabb ugródeszkát az üdvösség felé. Ez nem csak az egyén, de az állam érdeke is. És mi lenne erre leginkább hivatott, mi lehetne erre a legjobb példa, mint a monarchia. S ha már monarchia, kötelessége olyan monarchiának is lennie, mely valóban az isteni rendet képezi le a lehető legmagasabb szinten, amennyire csak tudja, biztosítva az isteni igazság érvényesülését az államban és a társadalomban, ezáltal pedig az egyén életében.

A társadalom összességébe tartozik bele a munkás rétege, és ez a társadalom munkás-egyénekből is áll. Ezért hát nem szabad mellőzni, elfeledni a munkást, a munkásságot.

Úgy veszem észre, hogy köreinkben – és elnézést, ha olyasvalakit kényszerítek ezáltal a velem való közösködésre, aki ezt nem szeretné – dívik egyfajta idegenkedés a munkás szótól, vagy maguktól a munkásoktól. Mintha ez a jelző vagy főnév egyet jelentene a baloldalisággal!

Valóban, baloldali mozgalmak kezdték el hatalmukat a munkásságra építeni, kezdték el téríteni úgymond ezt a réteget. És akkor? A munkások máris fertőzöttek lesznek, csak kommunisták lehetnek, jobb karanténba zárni őket, a nem-gondolkodás sivárságába taszítani és remegni a trónuson, fel ne tudja heccelni őket az ellenséges világhatalom?

- hát nem pont ez ellen a kép ellen küzdünk mi magunk, a monarchisták?

Azt mondom, fel kell vennünk a kesztyűt és igenis használnunk a munkás szót, igenis szólni ehhez a réteghez És nem azért, mert populista pártokraták vagyunk; nem azért, mert el akarjuk adni a monarchizmust valamiféle vörös ál-mázba csomagolva, hogy a leginkább a Kádár-korban sikeres Mari néninek is tetsszen. Egyszerűen csak ki kell törnünk ebből a szűk intellektuális körből és le kell végre lepleznünk a munkás-mumust: használni a kifejezést, nem rögtön baloldalinak bélyegezni azt, aki használja (ezt máshogy kéne bizonyítani), és valóban a magunkévá tenni azt a gondolatot, miszerint a munkásról is gondoskodni kell, és még ha politikai aktivitásában nem is fejezheti ki királyhűségét és szilárd keresztény erkölcsiségét, valamint az ebből fakadó véleményét, mindenképp ez kell, hogy éljen a szívében.

Ne engedjük hát, hogy a baloldal kisajátítsa a munkásokat, vagy bármely más társadalmi réteget! Ha mi nem érünk el hozzájuk, majd más elér, és majd más magához csábítja őket, ahogy tette rég és nem is olyan rég. Nekik is fel kell kínálni a színtiszta isteni igazságot, vagy a sátán kínálja majd fel magát. Mert szólhat még így a dal: „De szeretnék, de szeretnék Szent Istvánnal beszélni!” és eljöhet a kor, amikor a plakátokon ez a felirat díszeleg majd: Munkát, kenyeret és igaz keresztény apostoli királyságot!