2010. júl. 21.

De szeretnék, de szeretnék Szent Istvánnal beszélni!

avagy munkát, kenyeret és - királyságot is.

Olyan világban élünk, amelyben származástól függetlenül lehet valaki filozófus, politikus, agysebész vagy akár a történelemtudományok doktora. Lehet széplélek is, aki panelházból vágyódik a nemesi életforma, egy kis kellem és úri tartás után, elmerengve a köznép lelki proletárrá süllyedésének drámáján. Ez a liberalizmus, ez az osztálytalanság, ez a liberté, égalité, fraternité, vagyis mindenkinek joga és lehetősége van annyira okosnak lenni, amennyire csak tud, csak épp tudjon megküzdeni a felülről jövő szellemi elnyomással.

Elméletileg tehát bárkiből lehet akárki, csak bírja. Ezért könnyen esik az ember abba a hibába, hogy nagy szavakra ragadtatja magát. Például ilyenre, hogy: felesleges a pórnép közt terjeszteni az eszmét – jelen esetben a monarchizmust-legitimizmust – mert úgy sem érti meg; de nem is kell neki.


Ezt, aki kimondja, nem realizálja igazán, hogy manapság nem munkás van meg nem-munkás, hanem a lélekben kell keresni a különbséget. Nincs nemesség, csak pénzarisztokrácia. Szegények vannak és gazdagok, nem nemesek és nemtelenek, polgárok és munkások. Lelkileg lehet valaki negatívan értve "munkás" – ahogy fentebb írtam, lelki proletár -, holott öt diplomája van és fordítva: gépelhet itt valaki monarchista kritikát úgy, hogy ősei között egy diplomás, egy nemes, de még csak egy polgár sem volt – pont ahogy én is teszem épp.

Le kell szögeznem: azt nem tagadom, hogy mindenkinek meg van a helye. Egy munkásembernek nem kell értenie feltétlen a politikához, ahogy egy nőnek sem. De nem szabad, hogy kasztrendszer alakuljon ki, hogy – a női politizálásból példát merítve - ne lehessenek Jeanne d’Arcok és Slachta Margitok, a maguk helyén és idejében.

Ez persze az aktív politizálás kérdése. És ha az aktív politizálást tekintjük, valóban nem kell, hogy mindenkinek joga legyen például szavazni. Ámde mi van a lelkekben! – és itt jött el tulajdonképpen az a forduló, ahol kifejthetem, feltárhatom azt az égető problémát, amit nekünk, monarchistáknak, illetve azok többségének kezelnünk kell – hiszen közöttünk is vannak bizonyosan olyanok, akik erre a problémára már régen rájöttek és azt orvosolnák, orvosolják is.

Ki a lelki proletár, az alsóbb rétegbe tartozó ember, vagy egyszerűség kedvéért és a klasszikus fogalmak szerinti szóhasználatot követve: a munkás? Mi az ő szerepe? És nekünk, akik a monarchizmust üdvösnek és jónak tartjuk, mit kell kezdenünk vele?

Biztos egyszerűbb azt mondani, amit még írásom elején vázoltam: a munkásnak nem kell értenie a politikához, a munkás - az csak tegye a dolgát. Azonban az ilyen ember elfelejti, hogy a munkás is gondolkodik. És hogy a munkásnak is van lelke, ami megmentésre szorul.

De hogy jönnek ide vallásos dimenziók?


Hiszem és vallom, hogy gondoskodni kell a munkásról – nem csak egzisztenciális, de szellemi tekintetben is. A tévedések poklot hozhatnak rájuk. És nekünk ezáltal felelősségünk van irántuk, ugyanis minden eszme tulajdonképpen az isteni igazságot hivatott a társadalomnak átadni és aszerint kialakítani állami szinten a nemzet életének kereteit. Így – persze csak amennyire az államnak lehetősége van rá, hiszen ez elsődlegesen az Egyház feladata -, biztosítania kell az egyén és az egyénekből felépülő társadalom erkölcsös, istenhívő életének kereteit. Alapot kell adnia a keresztény életnek, az államtól telhető legmagasabb ugródeszkát az üdvösség felé. Ez nem csak az egyén, de az állam érdeke is. És mi lenne erre leginkább hivatott, mi lehetne erre a legjobb példa, mint a monarchia. S ha már monarchia, kötelessége olyan monarchiának is lennie, mely valóban az isteni rendet képezi le a lehető legmagasabb szinten, amennyire csak tudja, biztosítva az isteni igazság érvényesülését az államban és a társadalomban, ezáltal pedig az egyén életében.

A társadalom összességébe tartozik bele a munkás rétege, és ez a társadalom munkás-egyénekből is áll. Ezért hát nem szabad mellőzni, elfeledni a munkást, a munkásságot.

Úgy veszem észre, hogy köreinkben – és elnézést, ha olyasvalakit kényszerítek ezáltal a velem való közösködésre, aki ezt nem szeretné – dívik egyfajta idegenkedés a munkás szótól, vagy maguktól a munkásoktól. Mintha ez a jelző vagy főnév egyet jelentene a baloldalisággal!

Valóban, baloldali mozgalmak kezdték el hatalmukat a munkásságra építeni, kezdték el téríteni úgymond ezt a réteget. És akkor? A munkások máris fertőzöttek lesznek, csak kommunisták lehetnek, jobb karanténba zárni őket, a nem-gondolkodás sivárságába taszítani és remegni a trónuson, fel ne tudja heccelni őket az ellenséges világhatalom?

- hát nem pont ez ellen a kép ellen küzdünk mi magunk, a monarchisták?


Azt mondom, fel kell vennünk a kesztyűt és igenis használnunk a munkás szót, igenis szólni ehhez a réteghez És nem azért, mert populista pártokraták vagyunk; nem azért, mert el akarjuk adni a monarchizmust valamiféle vörös ál-mázba csomagolva, hogy a leginkább a Kádár-korban sikeres Mari néninek is tetsszen. Egyszerűen csak ki kell törnünk ebből a szűk intellektuális körből és le kell végre lepleznünk a munkás-mumust: használni a kifejezést, nem rögtön baloldalinak bélyegezni azt, aki használja (ezt máshogy kéne bizonyítani), és valóban a magunkévá tenni azt a gondolatot, miszerint a munkásról is gondoskodni kell, és még ha politikai aktivitásában nem is fejezheti ki királyhűségét és szilárd keresztény erkölcsiségét, valamint az ebből fakadó véleményét, mindenképp ez kell, hogy éljen a szívében.

Ne engedjük hát, hogy a baloldal kisajátítsa a munkásokat, vagy bármely más társadalmi réteget! Ha mi nem érünk el hozzájuk, majd más elér, és majd más magához csábítja őket, ahogy tette rég és nem is olyan rég. Nekik is fel kell kínálni a színtiszta isteni igazságot, vagy a sátán kínálja majd fel magát. Mert szólhat még így a dal: „De szeretnék, de szeretnék Szent Istvánnal beszélni!” és eljöhet a kor, amikor a plakátokon ez a felirat díszeleg majd: Munkát, kenyeret és igaz keresztény apostoli királyságot!

3 megjegyzés:

Fóris Béla írta...

Kedves Reina Nicolasa,

Alapjában egyetértek az írásával, inkább csak ki szeretném egészíteni néhány gondolattal:
Az 1956-os forradalom és szabadságharc legtöbb részt vevője munkás volt. Mint az már korábban írtam volt Boldog IV. Károly királyunk mindkét visszatérési kísérletekor a munkások és a parasztok voltak többségben az üdvözlők közt. Ausztráliának volt egy mozdonyvezetőből lett miniszterelnöke, akit szerettek és tiszteltek.

Mint volt politikai elítélt az életem nagy részében kétkezi munkás voltam, köztük éltem és megtanultam megbecsülni őket. Volt köztük nem egy akinek különb könyvtára volt mint sok egyetemi tanárnak ma. Életem legjobb és a gondolkodásomat meghatározó könyveket egy szódavíz kihordó, rakodómunkástól és kedves feleségétől kaptam. Ő volt az aki megtanított arra, hogy a büszke legyek arra, hogy rakodómunkás vagyok. Mert mint mondotta volt, az aki 8 - 10 órán keresztül óránként 100 -150 mázsát mozgat meg az nem segédmunkás, hanem rakodómunkás. Annak a csapatnak a tagja amely a háború előtt a legerősebb (és legharciasabb) szakszervezettel rendelkezett, és akik kiharcolták, hogy a háború előtt egy rakodómunkás annyit vagy többet keresett mint egy akkori gimnáziumi igazgató.

A baj jelenleg ott van, hogy a fentebb említett igazi munkásöntudat, amely a végzett munkán alapult, a Kádár rendszer alatt végleg eltűnt. A férfiak akikkel ott és akkor együtt dolgoztam, sajnos az utolsók voltak.

Fóris Béla

PHJ írta...

Gondolatébresztő poszt. A munkássággal már a világháború előtti osztrák és magyar legitimisták is számoltak, de talán csak az osztrákoknak sikerült valamennyire a megszólításuk, keresztényszocialista alapokon. Mindszenty azt mondta, hogy a keresztény alapokon álló munkásoknak a felkent megkoronázott király fontosságát nem kell magyarázni. Azon kellene inkább törprengeni, hogy a proli és a munkás között van-e különbség? Én azt gondolom, hogy prolik, a mob leginkább a kádárizmus élezte ki erénnyé, ahogyan mindig is a komcsik ezt díjazták. Ez egy olyan örökség, amellyel nagyon nehéz bármit is kezdeni.Ahogyan korábban valaki megfogalmazta, az MSZ(M)P sokaknak szociális igény és intézmény.

Reina Nicolasa írta...

Tisztelt Uram! Köszönöm az adalékot. Mindig a tapasztalat támasztja alá az elméleteket.

Kedves PHJ! Ma már mindenki proli... Talán ezt lehetne mondani. Így a munkás és a proletár fogalma teljesen szétválasztódott, illetve a proletár fogalma kiterjedt, mondhatni mindenkit magával rántott, mindenkire jellemző lett. Tisztelet a kivételnek. Munkások és nem-munkások között egyaránt.

Most már csak tettekre kéne váltani az elméletet.