Az ország népét megszámolni

Tíz évente szó szerint számot vet Magyarország arról, hogy hová jutott egy évtized alatt. Össze lehet vetni a korábbi népszámlálási adatokkal, mi hány százalékkal fogyott, mi mennyivel nőtt. A Kiegyezés óta rendszeressé váló adatsorokat azonban gyakran szakította meg több évtizedes adathiány, például az ország felekezeti hovatartozását nem "illett" firtatni 1949-1989 között. A kérdőívben feltett kérdések és a rájuk adott válaszok alapos rajzolatát fogják adni Magyarország hanyatlásának. Békeidőben 30 év alatt veszítettünk több mint egy millió főt, és ebben a számban azok nincsenek is benne, akik külföldre menekültek a munkanélküliség elől, munkát vállalni. Prostituálttól kezdve a mérnökig bezárólag.

1946, azaz a népi demokrácia bevezetése és az I. Magyar Köztársaság kikiáltása óta elveszítettük a nemzetiségeinknek nagy hányadát. Elüldöztük a katolikus svábokat, egyetlen tollvonással kitettük 70 ezer szlovák honfitársunkat és ezzel népvándorlást indítottunk el a felvidéki magyarok számára is. Részesei voltunk a Kárpát-medencei quasi "multikulturalizmus " fölszámolásának, melyet ma izzadságszagúan próbálnak egyesek feleleveníteni a fővárosban, de csak etnikai káoszt idéznek elő (Párizs, London, Németország ennek az útjelzői). Ki emlékszik már arra, hogy egy átlagos bánsági faluban egy 14 éves gyerek már 3-4 nyelven beszélt folyékonyan?...

Elvesztek a faluközösségek, a birtokos parasztsággal együtt eltűnt a "józan paraszti ész" is az országból. Ki emlékszik már arra, hogy egy átlagos magyarországi faluban volt templom, bolt iskola, kaszinó, fonó, gőzmalom, magtár, legényegylet, vasútállomás, posta, értelmiség - és ami a legfontosabb létezett egy kiszámítható jövő?

Ma van olyan része az országnak a Cserehátban, ahol egymás mellett hét faluban még bolt, sőt kocsma sincs, se munka, se ember, csak a reménytelen pusztulás. Hová jutottunk a mitikusan kezelt "3 millió koldus országa" óta, amire a köztársaság melldöngetve jelentkezett, hogy majd megoldja. Mi a helyzet a "kitántorgókkal"? Vajon mennyien vannak már most is odakinn nyugaton, akik hiányozni fognak az összeíráskor? Mondhatnánk, hogy jobban élünk, van autónk, házunk. Persze, hogy van, de hitelből. Kamatrabszolgaság modern kényelemért. Megvettünk már mindent, csak még elfelejtettünk fizetni érte. De benyújtják a számlát majd és nagyon nagy lesz az ár.

A népszámlálás sokmindenre nem ad majd választ. Lesz sok mennyiségi adat, lehet majd szép térképeket, grafikonokat rajzolni belőlük, de sohasem fogjuk megtudni, hogy ebben az országban vajon hányan építik a testüket, és hányan a lelküket? Hányan járnak rendszeresen közösségbe, beszélgetnek esténként a vacsoránál, tévénézés helyett? Hányan állnak szóba másokkal, akik esetleg egy hosszú utazáson útitársaink? Hány embernek van egy kedves szava ismerőseihez, és hányan beszélnek még szüleikkel is ordenáré módon? Hányan vannak, akik csak panaszkodnak, áthárítva minden felelősséget környezetükre és hányan vannak azok, akik tesznek azért, hogy jobb legyen a holnapjuk? Hányan fordulnak be önmagukba, és hányan nyílnak ki a világ számára? Hányan állnak fel a padlóról egy pofon után és hányan maradnak ott fekve egész életükre? Hányan vannak, akik szerint ma élni jó, és hányan akik legszívesebben eldobnák az életüket? Hányan keseregnek a múlton és hányan tesznek a jövőért? Hány szembejövő ember mosolyog ránk és hányan nézik törött gerinccel a földet? Jutottunk-e előbbre 10 évvel ezelőtthöz képest?

A kérdéseket a végtelenségig lehetne folytatni, a válaszokat mindenki tisztázza magában. Mi magyar monarchisták is, akik aggódva szeretjük kis hazánkat.