Özönvíz

...Kmicic belépett a templomba. A pap az oltárnál misét celebrált. Még kevesen voltak, a padokban tíz-egynéhány ember térdelt, tenyerükbe hajtott arccal, de amikor Andrzej uram szeme megszokta a homályt, közvetlenül a stallumok mellett egy fekvő alakot pillantott meg. Egy kis szőnyegen arcra borulva feküdt, s karjait kereszt módjára szétterjesztette. Mögötte két angyalian szép, piros arcú növendék fiú térdelt. Ama férfiú meg sem mozdult, csak mellét hullámoztatták a fel-felszakadó nehéz sóhajok, s innen látszott, hogy nem alszik, hanem teljes szívéből, buzgón imádkozik. Kmicic szintén hálaadó imába mélyedt, de mikor e könyörgéssel végzett, tekintete önkéntelenül is a keresztként fekvő férfiúra siklott, s annyira fogva tartotta valami, hogy többé már nem is bírt elszakadni tőle. E férfiút a templom csendjében hangos sikolynak is beillő szakadatlan sóhajok rázták. Az oltár előtt égő gyertyák sárgás fénye meg az ablakon át beszűrődő nappali világosság mindjobban kiemelte, s egyre láthatóbbá tette.

Andrzej uram már e férfiú öltözékéből is látta, hogy igen jeles személyiség lehet, mert a misét mondó pap meg a jelenlevők valamennyien mély tisztelettel tekintettek reá. Egész alakját cobolyprémmel bélelt fekete bársonyköntös fedte, csak a vállait borította kihajtott, fehér csipkegallér, amely alól kivillogtak az aranylánc szemei; mellette hevert fekete tollakkal díszített, ugyanolyan színű kalapja, s a szőnyeg mögött térdeplő apródok egyike tartotta kesztyűjét és kékre edzett kardját. Arcát Andrzej uram nem láthatta, mert az a szőnyeg redőibe merült, s ezenfelül is teljesen eltakarták a rendkívül dús parókának feje körül csigázó fürtjei.

Kmicic a stallumokig kúszott előre, hogy mikor az ismeretlen férfiú felkel, megláthassa arcát. Közben a mise a végéhez közeledett. A pap már a Pater nostert énekelte. A következő misére igyekvő emberek a főajtón át gyülekeztek. A templom lassan megtelt mentét, katonazekét, subát vagy drága szövetű köpönyeget viselő férfiakkal. Már elég szűk volt a hely, ekkor Kmicic meglökte a mellette álló nemesúr könyökét, s odasúgta:

 - Bocsásson meg kegyelmed, hogy istentisztelet alatt zavarlak, de kíváncsiságom erősebb. Ugyan kicsoda ez?

S szemével a földön fekvő férfiú felé intett.

 - Ugyancsak messziről jöhetett kegyelmed, hogy ezt nem tudod - felelte a kérdezett.

 - Bizony messziről jöttem, s azért kérdem, reménykedvén, hogyha járatos emberre akadok, nem tagadja meg tőlem a választ.

 - E férfiú a király.

 - Az élő Istenre! - kiáltotta Kmicic

De e pillanatban a király is felállt, mert a pap az evangéliumot kezdte olvasni.

Andrzej uram áttetsző, szenvedő arcot látott maga előtt, mely sárga volt, akár a templomi viasz. A király szeme nedves volt, szemhéja vöröslött. Mintha az egész ország sorsa tükröződnék ezen a nemes arcon, annyi fájdalom, szenvedés és gond sugárzott róla. Arcáról, akár a nyitott könyvből ki lehetett olvasni az imádság és fájdalmas töprengések között megosztott álmatlan éjszakákat, a rettenetes csalódásokat, a bujdosást, elhagyatottságot, a hatalmas királyok e fiának, unokájának és dédunokájának megaláztatását, a keserűséget, melyben olyan bőven részesítették tulajdon alattvalói, valamint amaz ország hálátlanságát, melyért kész volt életét, vérét feláldozni. S mégis, nemcsak a hitéből és imádságból merített lemondás, nemcsak a királynak és Isten felkentjének fensége sugárzott erről az arcról, hanem olyan kimeríthetetlen, végtelen jóság is, melyből meglátszott, hogy a leghűtlenebbeknek, a legnagyobb bűnösöknek is elég kezüket kinyújtaniuk ez atyai szív felé, s az, saját sérelmeit feledve, elfogadja őket, megbocsát nekik.

A király láttára Kmicic szívét mintha vasmarok szorította volna össze. Ifjú szívében felbuzgott a fájdalom. A töredelmes bűnbánattól, a szánalomtól, és tisztelettől elakadt a lélegzete, súlyos bűneinek tudata meghajlásra kényszerítette térdét, egész testében reszketett, s hirtelen egy eddig ismeretlen érzés kelt lelkében. Íme, egyetlen pillanatban úgy megszerette ezt a fájdalmas felséget, hogy úgy érezte, a földön nincs drágább számára ennél az atyai jóságú úrnál, s kész volna érte életét és vérét áldozni, a világon mindent, a legkegyetlenebb tortúrát is elszenvedni. Szeretett volna lába elé borulni, térdét átölelni, s úgy könyörögni bocsánatáért. 

Egy pillanat alatt meghalt benne a vakmerő, garázda nemesúr, s megszületett a szívvel-lélekkel királyhű férfiú.

...

Henryk Sienkiewicz: Özönvíz