Unalomig ismételt, ilyen mértékben utoljára 1990-ben és 1998-ban hallott fogalomra lettem figyelmes, amit legtöbbször az önmagát „baloldalinak” meghatározók hangoztatnak; sokszor a felelősség szétkenésének rejtett szándékával. Ez a kifejezés: a megbékélés.
Annyit, olyasmit akar jelenteni aktuálisan, hogy „ne foglalkozzunk” ezzel vagy azzal, „felejtsünk el” ezt vagy azt, „bocsássuk meg”, „nézzünk el” minden előzményt a másiknak.
Azon a szemponton most könnyedén libbenjünk át, hogy a megkívánt magatartásra vonatkozó fogalmak a moralitás kategóriájába tartoznak.
Mint ahogy azon se morfondírozzunk magunkra erőltetett hanyag eleganciával, hogy a most „megbékélést” kérők hatalmuk teljében senkinek és semminek nem bocsátottak meg, nem néztek el, nem voltak hajlandóak a „megbékélésre”, de még a megbékélés szimbolikus megjelenítésére sem.
Hatalmi arroganciájuk mindig megtiltott számukra mindenkor ilyen – akár jelkép erejű – gesztusokat is.
A vicc-kultúra sorozatban ismeri az erre az élethelyzetre íródott, vagy ezekből táplálkozó helyzetkomikumokat; amikor kiderül a nyuszikáról, hogy még sem olyan hatalmas, mégsem tehet meg mindent, mégsem mondhat mindent; így most nem is színesítem ezzel az írást. Mert a helyzet minden, csak nem vicces.
Hisz mondják meg nekem, mibe került volna még anno a holokauszt tagadásával együtt vagy azzal párhuzamosan a kommunizmus bűneinek tagadását is törvénycikkbe iktatni? Miért kellett ehhez egy új ciklus, ahol meg „ők” is megszavazzák a korábban általunk lesöpört indítványt? Mindig csak hatalmi, alá-felé rendeltség dimenziójából, arroganciából kell politizálni? S ha igen: a bűnében megátalkodott most miért kér kegyelmet, miért kér mégis megbocsátást, mikor „ő” olyanra önszántából sosem volt képes, csak ha arra rákényszerítette valami? Hamisak a felhangok, disszonáns a kórus mindig ilyenkor.
És most nem a legújabb „bocsássunk meg” kórusról, a kommunizmus bűneiről beszélek (vannak az aktuál-politizálásra jobban hivatott oldalak, ahol mindenki kiöntheti vonatkozó indulatait, búját, bánatát, félelmét esetleg rettegését) én etikáról beszélek.
Mert nekem régóta egy valami nagyon bántja, irritálja, piszkálja a lelkemet, és ez a Landeszmann-ügy. Talán még emlékeznek rá, valahogy így hangzott a gondolat: „(...) ha felsorolnánk azoknak a zsidóknak az értékeit a magyar kultúrában, amit ha kivonnánk Magyarországról, akkor nem maradna más, csak a bőgatya és a fütyülős barack”. Engem itt kérem leszóltak, lenéztek, leostobáztak, lebunkóztak; s mai napig nem emlékszem rá, hogy valaki ezzel az 1992 Karácsonyán elhangzott szidalmazással kapcsolatban felhívott volna egy jó kis „megbékélésre”. HSZ-val meg ne is foglalkozzunk, mert én ilyet nem nézek ki ebből a jó asszonyból, csak egy megbékélést rövidre záró dobtáras géppisztolyt. De ki emlékszik itt, anno egy megbékélésre felhívásra?
Ezek a tüskék régóta bennem vannak.
Anyósom még esküvőnk idején azt adta nekünk jó tanácsként: „Gyerekek, vigyázzatok a tüskékre! Mert mindegyiket ki lehet ugyan húzni, de a nyoma lehet, hogy örök életre megmarad.” S ne is foglalkozzunk most azzal, hogy a Drága Mama mikor és hány tüskét is szúrt belém/belénk. Mert ilyen az anyós-vő sors. Én nem tárgyalok vele, a gyerekek viszont mindig elmehetnek hozzá (el is mennek), csak egyszerűen mi nem állunk szóba egymással – mert akkor biztos nincs sértés. Köszönés, távozás, minimum fél Magyarország távolság. Működik. Azóta nem bántott meg és én sem vívtam ki még mélyebb unszimpátiáját; hisz módom sincs rá.
S erre jön egy önjelölt poeta miser. Mondom, régóta érlelem magamban ezt a bánatot – mikor nemtelen egyszerűséggel lecsatlósozott, lebűnösözött és tajtékzó szájával követelte, hogy kérjek bocsánatot.
Fájt, sértett. Hiszen én ezzel az emberrel egy hazában éltem/élek. De ő a vélt igazsága miatt engem szándékosan megszégyenít. Nem véletlenül, nem akaratlanul, nem szándékolatlanul, hanem nagyon is célzottam.
Nem cécózik, kijelenti, hogy: 1) Nekem bocsánatot kell kérnem tőle, 2) Még soha az életben nem kértem bocsánatot vagy elnézést.
Nem ízléstelenkedek azzal, hogy még meg sem születtem, sőt az édesapám is kisfiú volt, amikor ezek a sérelmek megtörténtek. Szóval nekem miért kellene bocsánatot kérnem?
De nem is ez a valódi kérdés. Mert aki sértett, az sértett, s kellő lelki tartás nélkül, lelki nagyság nélkül, emberség nélkül ezen az eseménysoron – elismerem – nehéz felülemelkedni. Mert ha lenne emberi tartása, méltósága, hite az ilyen gondolatokat hangosan híresztelőkben, nem is mondanának ilyeneket.
Ami bánt, igazán sért, az állítása második részének hazugsága.
Ugyanis már 1965-ben, a magyar-német egyezményben, az (akkori) magyar állam bocsánatot kért, azzal, hogy tűrte, a németek kártérítést fizessenek. Majd még egyszer 1971-ben. S mivel a kommunisták annyira „különös anyagból” vannak gyúrva, az ő Kossuth-díját adományozók, hogy az esdeklés nem kenyerük (Lásd: „Holnaptól lövünk”), az igazi bocsánatkérés csak 1990 után következhetett. Ugye, ez az ember elfelejtette, hogy egy Antall meg egy Göncz 1990 júliusában megkövette a nyilas-terror áldozatait? De ami a lényeg, a mea-culpa jegyében 2000 óta van emléknapjuk is, amit minden iskolában megtartanak.
De nem is ez bánt. Még 1946-ban egy Ravasz László nevezetű, a kommunisták által meghurcolt református püspök egyháza nevében „megvallja bűnét, amellyel Isten fölségét megsértette … nem állt ki egész bátran az ártatlanul üldözöttek mellett”.
És még nem is ez bosszant, hanem, hogy 1994-ben a MKPK pedig ezt mondta: „Az ötven évvel ezelőtt végbement katasztrófa idején elkövetett ezen mulasztásokért Isten színe előtt bocsánatot kérünk”.
Tetszenek érteni? Tettel, jelképesen, pénzzel, jó szóval, minden emberi lehetőséggel bocsánatot kértünk (kértek) a kegyetlenkedéseket el sem követők (is). Sokszor. 2000 óta pedig évente legalább egyszer, plusz még a menetrendszerű és igen túlhangsúlyozott televíziós műsorokban. De még ez sem érdekel. Tegyék! Akit nem érdekel, nem nézi. Aki unja, másra gondol közben. Hogy lejáratják az egészet? Ők tudják – vagy mégsem, hogy az unalmat az undor követi és később az undor az egésznek a hitelét veszi el.
Miért mondom, hogy „ők” tudják? Mi ez a külső perspektíva? Miért „ők”? Hát ők nem a magyar nemzet részei? – kérdezhetnék. Hallom én innen-onnan, hogy akarnak, meg hogy Szent István Intelmei, meg minden, és hogy nagyon azok akarnak lenni, de azt is hallom, amikor eme hazudozó posztkádári megélhetési irodalmár kifejezettem mindig „őket” emleget szidalmazásaiban. Azaz vannak „ők”, a bűnösök, és vannak a nem-ők. Ha ő kirekesztheti magát, tegye. Miért is tegyek én másként. Ez ugyanaz, mint a híres „magunkféle” és „magukféle” párosításnak megfelelő öndefiníció, amit akkoriban sokan annyira zokon vettek az „ő” oldalukról.
De akkor is tisztázzuk egyértelműen: a botrányaival elhíresült, s valószínűleg aggkori agyér-elmeszesedésben szenvedő „kortárs” (a szó minden pejoratív értelmével) író a sértő hangneme mellett hazudik is. És mint tudjuk: aki hazudik, az más bűncselekmény elkövetésére is alkalmas. Kijelentéseinek morális súlya, értéke – úgy is, mint gyalázkodásnak – konvergál a mínusz nulla felé (már ha egyáltalán lenne ilyen).
