2009. szept. 6.

A bukott állam kihívása

1989-ben a II. Magyar Köztársaság (amely nem a harmadik, ahogyan azt saját magáról állítja) kapott húsz év próbaidőt. Húsz év nagy idő, egy régi-új államszervezetnek elég kellene, hogy legyen arra, hogy bizonyítja az életképességét. Példának tekinthetjük az Osztrák-Magyar Monarchiát, amelyet az 1880-as évek végére a stabilitás jellemzett, a magyarok számára pedig az évtizedek óta áhított prosperálást hozta meg, reformokkal kikövezett úton. A II. Magyar Köztársaság húsz éve azonban nem egy ilyen sikertörténet.

A köztársaság politikai vezetése képtelenné vált a köz által igényelt, az állam fenntartásához szükséges államigazgatási funkciók betöltésére. Az ország lakossága alapvető szükségletekben lát hiányt, amelyet az államnak el kellene látnia az állampolgárai felé, mindenhol, ahol működő államról beszélhetünk; közegészségügy kritikán aluli, a közbiztonság sok helyen nem is létezik, az oktatásrendszer pedig többszöri reform után sem hozta el a képzettség olyan fokozatát, amely legalább a kompetencia szintjén kezelné a végzetteket a munkaerő piacon. Nem olyan régen a mostani oktatásügyi miniszter arról beszélt, hogy az 1990-ben elkezdett oktatási rendszer indokolatlanul tág spektrumot adott a diákoknak, és e mellett nem képzett igazi szakembereket, az oktatási rendszerünket pedig felülmúlta az 1970-es évekbeli szakképzés színvonala.

A II. Magyar Köztársaság jelenleg nem birtokolja azt, amelyet egyesek csak úgy neveznének, hogy az „erőszak monopóliuma”, ez jelenleg minimum, hogy megbontott. Ebből egyenesen következik, hogy a köztársaság egy gyenge állam, amely annak is következménye, hogy a balliberális kormányzat elmúlt időszakában ez volt a fő célkitűzés (ettől azonban a jobboldali kormányzatok sem tértek el; 1990-94, 1998-2002). A köztársaságot fenntartó demokratikus berendezkedés veszélyben van, az állam nem tudja saját magát védeni, az a saját rendezési elve alapján. A rendőrségnek nincsen becsülete, nincsen étosza, nincsen valós rendfenntartó funkciója. Az elmúlt három évben azonban sikerült olyan szintre felhúzni a demokratikus állam rendőrség technikai potenciálját a politikai tüntetésekkel szemben, amilyen a puha kommunista diktatúra legmélyebb éveiben sem volt meg, mondjuk az 1970-es évek közepétől. (Emblematikus tény, hogy a 2006-os zavargások idején a Jaruzelskitől kapott, közel harminc éves vízágyúval mentek a tüntetők ellen.) A köztársaság nem tudja megvédeni a lakosság jelentős részét jelenleg, akik különböző paramilitáris csoportokat hoznak létre, vagy önként csatlakoznak meglévőkhöz, amelyektől a rend fenntartását várják. A közbiztonság hiánya egyes helyeken (főleg vidéken, köztük sok megyeszékhelyen is) a magyar társadalomban talán soha nem látott mélységekben van, köztük olyan megalázó rendszerekkel, amelyek a harmadik világra jellemző rabszolgaság intézményeit mutatják (lásd; „csicskáztatás” a Nyírségben, vagy az Alföld más területein). Az emberi kiszolgáltatottság egyéni, de összetartó közösségeket érintő, tragédiáiból szinte minden hétre jut egy kijózanító adag a tömegkommunikációs tudósításoknak köszönhetően.

A köztársaság húsz év alatt sem tudta, senki számára sem bizonyítani a legitimitását. 1989-ben hozta létre a kommunista rendszer rothadásának köszönhetően felemelkedő demokrata ellenzék és a hatalmat átmenteni kívánó (poszt-, vagy reform-)kommunista politikai elit. Egy politikai alku, vagy egy „kiegyezés” terméke volt a II. Magyar Köztársaság, amelynek alkutárgyalásait a Nemzeti Kerekasztal jegyzőkönyvei tartalmazzák. A sztálini 1949-es alaptörvényre alapozott (jelenleg is) ideiglenes alkotmány, amely elvágva hagyta a nemzetet a jogfolytonosságától, és a történeti alkotmányától, húsz év alatt sem szülte meg a legitimitását a rendszernek, hiszen semmilyen politikai- vagy a társadalomban észlelhető hagyományt nem tudott létrehozni. A lakosság nem lázad a köztársaság ellen, de nem is védi meg. A köztársaságot senki sem nevezi meg, mint felelőst, mert annyira képlékeny és semmilyen. A köztársaság a levegőben lóg, itt van, de senki sem tudja, hogy miért? Valahogy itt ragadt az egész 1989-ből. A magyar államiságot egy olyan politikai érdekcsoport tartja fogva, amelynek érdeke a köztársaság fenntartása, melytől pedig nem elválasztható az elmúlt húsz év kudarcsorozata. Ezek a kudarcok egymást érték és mélyen abban a rendszerbe voltak ágyazva, amelyet 1989-ben kialakítottak, és amelynek a neve II. Magyar Köztársaság.

Így a köztársaság a magyar államiság kudarca lett ismét. Az volt mindig is; 1918, 1919, 1946, 1949 – ezek nem a dicsőség lapjai a magyar történelemben. A magyar állam a rendszerváltó politikai elit mai maradékának a foglya. A történelem más keretek között és más tartalommal, de megismétli önmagát. A köztársaság megint a magyar államiság, a magyar nemzet zuhanását kíséri, de leginkább gyorsítja. Sem boldogulást, sem nagyságot nem hozott ennek az országnak. A 2006-ban kirobbant népharag nem kellett ennek az elitnek, a köztársaság politikai elitje egységesen „csőcseléknek” titulálta azokat, akik felkeltek a „köztársaság legsötétebb éjszakáján” – hogy az akkori miniszterelnök szavaival éljünk - erkölcsi sebzettségüktől hajtva. A tömeg haragja nem volt elég ahhoz, hogy változás következzen be, a rendőri brutalitás azonban egyre inkább nőtt az elkövetkező években, amelynek 2009-től jogszabályi keretei is vannak immár. A köztársaság megvédi önmagát, a társadalom nem ellenőrizheti őt, ő azonban mindennél jobban ellenőrizni akarja a társadalmat. A nemzet tagjain pedig a levert és kudarccal végződött harag után, amely levezetésnek is kevés volt, csak a letargia maradt és a mindennapi megélhetés elviselhetetlen súlya. 2006 és az azt követő korszak egyik legnagyobb tanulsága ez; itt senki sem akar meghalni állva. A tömegek utcára vitele cél, igazi vezető nélkül semmire sem vezet. A társadalom hagyományos struktúrái nem működnek úgy, hogy ezzel hatást lehessen elérni.


Jelenleg a köztársaság az ún. "társadalmi áttörések" fázisait éli meg, amelyben a politikai-uralmi rendszer terhelhetősége olvad. Minden jel szerint a kezdeti fázist már el is hagytuk, hiszen az 1989-ben kialakított uralmi és szabályozó rendszerek még érintetlenek, de már jelentős belső ellenzékük alakult ki, és a legitimitása a rendszernek nyíltan is megkérdőjelezhető. A társadalom valós igényei és a politikai uralmat gyakorlók nyújtotta intézkedések nem fedik egymást. A jövő évben megtartandó választások kapcsán, vagy éppen közvetlenül utána ezek a társadalmi áttörések manifesztálódhatnak, a hagyományosan kialakult, köztársaságra jellemző hatalmi viszonyok vagy új struktúrát kapnak, vagy feloldódhatnak, teret adva egy új, széles diskurzusnak egy másik rendszerről.


Az általános tapasztalat most ez; köztársaság jelenleg nem kormányoz. Ez talán a leginkább szembetűnő sajátossága. Először a balliberális rendszer próbálta a régi, de kicsit kommunista trükköt játszani ennek a leplezésére; a társadalom igénye és valós véleményével szemben átvinni a „reformterveit”. A balliberálisok ezzel az államot és a társadalmat szembeállították, a köztársaság pedig levette álarcát. A népre hivatkozva, a nép ellenében látszatkormányozni, szinte semmilyen legitimitással - eddig terjed a tudásuk. Jelenleg a jobboldali ellenzék pedig azon dolgozik, hogy legyen egy kidolgozott cselekvési programja, amely mellé a társadalom egyetértését is akarja majd megszerezni. A következő kormány ugyanis jobboldali lesz Magyarországon, ez most egészen tisztán látszik. A következő kormányzási korszaknak nem kevesebb a feladata, mint az, hogy egy jó kormányzattal megmenti, vagy elhagyja a köztársaságot. Az 1989-es rendszer ugyanis eddig bírta, nem megy tovább, nincsen benne semmi sem, ami hajtaná még. A politikai elit kifáradt, elhasználódott, felszámolta magát és a társadalom számára nem bizonyította most a szükségességét. Az 1989-es mechanizmus alkalmatlan a jelenlegi valós problémáink kezelésére, a bukott magyar köztársaság, ha nemzetközi kockázatot még nem is jelent, de a magyarság számára nem tudja biztosítani a létezési keretet, nem teremt egységet, kiüresítette a politikai-képviseleti funkcióit, a társadalmi kohézió helyett pedig csak megosztást és erjedést hozott.

Az állam és a társadalom számára egy új kapcsolatrendszer kell, olyan, amely szakít a zsákutcás magyar republikanizmussal és nem akarja azt megtartani mindenáron. A legfontosabb kérdés most a „hogyan kormányozzunk a jövőben?”. A magyar államiságnak meg kell erősödnie, az államnak magába kell integrálnia újra a magyar társadalmat. Az erős állam, erős országot, erősebb nemzetet eredményez, olyan kormányzattal, amelyet az ország újra a magáénak érez. Jelenleg a nemzet tagjai úgy érzik az állam magára hagyta őket, sem gondoskodni nem tud róluk, sem megvédeni őket nem akarja. Csak elvenni a pénzüket, adó, nem működő szolgáltatások képében és utána még elvárja azt is, hogy megvédjék a saját jogaikat, a magántulajdonukat. A köztársaság nem bizonyult sem jó, sem méltányos államnak, a krízisben pedig magára hagyta azokat, akiknek a nevében a hatalmat birtokolja, miközben tisztviselői, vezetői a saját törvényeit sem tartják be.

A köztársaság a bukott és a rossz állam, nincsen rá semmi szüksége ennek a nemzetnek. A jelenlegi válságnak előnye, hogy esélyt ad az újrakezdésre, a helyreállításra és a helytállásra. Munkát ad nekünk és reményt. Gyökeres irányváltás kell, olyan, amelyet a társadalom is támogat. A pénzügyi-, szociális-, politikai- és erkölcsi szükségállapot azok számára kedvez, akik új alapot akarnak, akik az elfeledettnek az érvényességét az előtérbe tolják újra. Akik a romok alatt a királyságunk alapjait keresik és kezdik el újjáépíteni.

21 megjegyzés:

Névtelen írta...

Tartalmilag annyit vitatkoznék veled, hogy mi értelme volt utcára menni? Alkotmányossági szempontból semmi, sőt, még mondhatnánk, hogy rosszabbodott is a helyzet, mert még jobban bebetonozza magát a hatalom, DE hogy a rendőrség felszólítja a buzikat, hogy ne erkölcstelenkedjenek, hogy lezárják a fél várost és elszigetelten kell vonulniuk, hogy a baloldali anarchisták helyett miénk az utca még az igenis annak köszönhető, hogy elfoglaltuk az utcát és a miénk. Ennyi értelme volt. Nem nemzeti ünnep a buzivonulás, mint Bécsben...

Kiváló írás egyébként!

PHJ írta...

A tematizáció fontos (ahogyan Gordon is említett korábban) a társadalomban, de ezzel nem lehet "nyerni". A magyar tsd. szerkezete megváltozott, "hagyományos módon" nem dönthető el - mint mondjuk 56-ban - a dolgok már, van akiket ez egyszerűen hidegen hagy. Ezt bebizonyította 2006, tanulni kell belőle. Ez a nemzeti radikalizmus leckéje kell, h legyen.

Fontosabb megkezdeni egy tsd-i diskurzust is, szellemi műhelyekkel, médiumokkal, közszereplőkkel. Azt nehezebb elsöpörni, mint néhány tüntetőt. ;)

csi írta...

Mindig az diktál aki a pénzt adja.

1990-ben is így történt, Antal ezért nem ficánkolhatott nagyon mikor hatalomra került. Ma ugyanez a helyzet, múlt ősz óta közvetlen külföldi hitelből működik az állam. Az IMF már azt pengeti, hogy a következő kormány is hívhat le pénzt. Feltűnően barátságosak mostanában.

Ez látszólag nem kapcsolódik a poszt témájához, de a fordulópontokon rendre jelentkezik ez a nemzetközi kényszer, és kijelöli a lehetséges változás kereteit. Hogy meddig lehet elmenni.

Piedone írta...

Az egyébként remekül összeszedett és világos gondolatmenetű írással (és több korábbival is) egy problémám van: az, hogy az államformát teszi egyedül felelőssé azért, amit az őt működtető inkompetens (vagy még inkább: szándékosan kártékony) vezetők elkövettek. Tény, hogy a köztársaság - pláne azon "hagyományokra" támaszkodva, amiket mi a XX. századból magunkkal hoztunk - önmagában is nagyobb teret enged az írásban említett negatívumok kiteljesedésének, szemben a hagyományos monarchiával (ahol pl. mivel az uralkodó rendelkezett a visszahívására szolgáló joggal, egy kormány sem tudta magát a többség akaratával szemben bebetonozni a hatalomba). De ezzel együtt azért, hogy jelenleg a magyar állam nem tud eleget tenni kötelezettségeinek, és a magyar nép ellenségévé vált, nem csak az a tény okolható, hogy a rendszermódosítás óta köztársaság van. A fő problémánk az, hogy a kommunizmus évei alatt a régi, hagyományos uralkodó osztályt tűzzel-vassal irtották, és megpróbáltak kinevelni egy újat azokból a társadalmi rétegekből, amik történelmi rendeltetésüknél fogva - és ez nem értékítélet, hiszen nem kell mindenkinek ugyanahhoz érteni - képtelenek erre. Most is ez az új, sőt, az azon generációk által kinevelt még újabb "arisztokrácia" ül az ország vezető pozícióiban. Ez természetszerűleg vezet a káoszba: megtették a fűtőt kapitánynak, persze, hogy a hajót folyton a havária réme fenyegeti.
A régi arisztokrácia megszűnt, az "új" alkalmatlan a feladatra. Most nincs más lehetőség, mint a felnövekvő új generációkat hagyni, hogy olyan embereket adjanak az országnak, akik képesek azt végleg visszavezetni arra az útra, amelyet legkésőbb 1949-ben teljesen elhagyott. Ebben az átmeneti, várakozó időben élünk jelenleg: most a már aktív középszerű vezetői körnek csak annyi dolga van, hogy a teret égetően szükséges ésszerű gazdasági reformokkal, a nyilvánvaló társadalmi problémák megoldásával előkészítse a gyökeres változtatásokhoz.

PHJ írta...

Piedone,

a poszt - és általában én is - NEM csak és kizárólag a respublikát teszi MINDENÉRT felelőssé. Ez egy öncélú ellenrepublikánus irány volna, ami főleg akkor végződne pofára eséssel, hogyha egy szerencsés pillanatban a királyság megvalósulási térbe kerülhetne. A respublika azonban most van, tehát leginkább ezért kell sztem kritika alá venni. A respublika a bukott állam jegyeit kezdi mutatni (a state failure fogalmát egyébként inspiratíve átvettem Stephan Ratnertől és Gerard Helmantól), ezért ez a poszt egy kis diagnózis szeretne lenne, elnagyoltan, gondolatra-, vitára ébresztően. A posztkommunizmus, ha tetszik, ha nem összefonódott a respublikával, hiszen annak idején a NKA a kommunistákkal való kiegyezést, és nem a szakítást szolgálta. Éppen most olvastam Lezsáktól (és ezt a lakitelki jegyzőkönyv is alátámasztja), h lakitelki összejövetelen még Alkotmányozó Nemzetgyűlésben gondolkodtak, és nem EKA, NKA-ban. A köztársaság bevezetését az MZSMP javasolta NKA tárgyalásain, nem az ellenzék, mert előre akart menekülni.

Az arisztokrácia erejének a legalábbis a visszanyerésére húsz év valamennyire elegendő lett volna, és lehetőség is lett volna egy jogfolytonosság visszaállítása után. 1989 után nem ez történt, nem ez volt az irány, sőt ez nem is lehetett. 1949 helyett a korszakhatár sztem 1946, hiszen az I. Magyar Köztársaság az igazi elszakadás. Nem hiszek abban az álláspontban, h ekkor "új jogalap keletkezett", hiszen a törvénytelenség nem alapít jogot.

PHJ írta...

Csi,

a külföld mindig kijelöli a helyzetet, kényszerpálya mindig van. De egy state failure, ahogyan próbáltam a posztban is erre utaln nemzetközileg is kiszámíthatatlan helyzet, amelyben persze lehet a jelenlegit erősíteni (egy új köztársaság, ahogyan a baloldalon, liberálisok is mondják, de jobbközépen is vannak ilyen hangok), de ideje és helye lehet egy újnak is.

refuse/resist! írta...

Első impresszióm az írás gyors átolvasása után (hasonlóakat gondolva, mint Piedone): még mindig úgy jelenik meg a monarchia az írásodban János, mintha az lenne a "silver bullet" (a "csodafegyver" talán a legközelebbi magyar fordítás, de nem adja vissza a teljes jelentést). Szerintem inkább a következő a helyzet: ha a politikai "rendszer" a jéghegy, akkor a monarchia - köztársaság - törzsi szövetség (még ha ezeket többnek is tekintjük, mint puszta államformának) a jéghegy csúcsa csupán. Nem egyszerű kérdés, hogy mennyiben felelős a jogfolytonosság visszaállításának az elmaradása a magyarság jelenlegi súlyos válságáért...

Gordon írta...

Piedone,

azt hiszem erről már volt szó itt a blogon, hogy ki miért tartja fontosnak a restaurációt. Szükséges leszögezni, hogy itt senki nem hiszi, hogy a királyság rövid távon megoldást hozna az akut gazdasági-társadalmi problémákra. Azt is hozna, hosszabb távon, de a földi-emberi világ tökéletlen, és kisebb-nagyobb társadalmi problémák mindig lesznek. A királyság azért fontos, mert "felfelé" irányítja a tekintetet, a transzcendens felé. Idealisták vagyunk, a szó szoros értelmében, tehát nem hisszük, hogy az anyagi világ, a gazdaság és a társadalom lenne az alap, amire az állam (és az egyház) épül - hanem éppen fordítva, a transzcendensből eredező állam és egyház az, ami megformálja és fizikailag is fenntartja a népet.

Ami az arisztokráciát illeti, ajánlom szíves figyelmükbe dr. Kézdy Éva disszertációját (PDF), címe "Egykori arisztokrata családok leszármazottai a mai Magyarországon". Ha nem működik a link, keressenek rá a Google-lal. Nem hibátlan kutatás, de nagyon érdekes, különösen ajánlom az utolsó fejezetet, ahol a kutató összehasonlítja a fiatal arisztokraták értékrendjét a magyar társadalom preferenciáival.

PHJ írta...

R/R.,

a "mágikus töltény" elméletét ismerem jól a tömegkommunikáció elméletéből, ezt az USA tsd-ra alkalmazták, és már az 1940-es évek végére megdőlt. Én sem hiszek, egy ilyen "villámlásszerű" forradalmi változásban, már csak azért sem mert konzervatívnak vallom magam. A királyság azért jelenlhet meg - neked is, aki talán tudod, h nem ez a véleményem - így, mert ellentétben áll a köztársasággal. A köztársaság pedig itt és most van. Ha ezzel ellentétet vonok, márpedig a királyság az, minden szempontból, ha nem csak vitrines hagyományként kezeljük, akkor ez a változás radikálisnak tűnhet, de a változás semmiképpen sem "mágikus töltényhez hasonló", ellenkezőleg. Lassú, fontolva haladó átmenet. Ennek van értelme. De az a pont, amikor változik a helyzet (és nem előtt és utána), viszonylag gyors és radikális, hiszen sok mindennel szakítani kell, ami most van. De ettől még (pl.) az adócsalók paradicsoma maradhatunk, 10 állami tender közül bizonyítottan 9 korrupt lesz, stb. Nem ez változik azonnal. Az alapok, a perspektíva változik elsőre. Ez azonban nagyon fontos. Nézd meg, 1989-ben csak egy kicsit nem alkalmazkodtak ahhoz, ami ennek a nemzetnek a hagyománya és modus vivendije volt ezer évig. Pedig a szuverenitás útja megvolt, legalább az. Húsz év után hol állunk és milyen a mozgástér, amelyben vagyunk? Ez a poszt egy felskiccelt diagnózis és egy lehetőség egyszerre. Igen, elnagyolt, igen eltúlzott, igen egy kicsit vastagon fog a ceruza, de ez nagyon is szándékos. Minden ilyen írásomban ez nagyon szándékos. Ha kevesebbet, ha "pontosabban" fogalmazok, akkor nem születik meg a diskurzus, hiszen a gondolatiság egy kicsit mindig koptat abból, amit mondani akarsz, és ahová lökdösni akarsz valakiket. ;)

Gordon,

a diszertációt kinyomtattam, elolvasom, köszönöm. A transzcendens / immanens párhuzammal mélyen egyetértek. Hozzáteszem, h ezzel még akkor sincsen baj, hogyha a többség ezt nem érti, vagy nem érdekli. Erről a többségnek nem is kell tudnia. Egyszerűen csak hagyni kell működni. Meg adni az esélyt, a lehetőséget. Ebben pedig a Magyar Királyság íve töretlen 1944-ig sztem, így a magyar nemzeté is.

Névtelen írta...

A szocializmus sem szüntette meg az osztálykülönbséget, csak helyet cserélt az arisztokrata, és a lumpenproletár. A demokrácia is a csőcselék hatalma, senkiházi bitangok akik felkapaszkodtak az uborkafára, azok dirigálnak. Széteső semmi állam. Enyészet. Csakis az alkotmányos monarchia a megoldás. Virág

PHJ írta...

Virág,

a lumpenproli leginkább maradt ott ahol van, helyette a hivatásos forradalmár ment az élre. Osztálytársadalom meg egy hazugság. Az persze más kérdés, h hivatásos forradalmár nemcsak lumpenproli lett, hanem mondjuk volt kisnemes, vagy éppen pap is, meg arisztokrata is, ha úgy hozta a helyzet. ;(

Chubakka írta...

Az osztály-társadalom nem hazugság, osztályok vannak. Mindegy minek nevezem, de az a társadalmi csoport, amit osztálynak neveznek, az létezik. Csak az osztály soha nem homogén és nem is lehet az, mert az osztályt is különböző érdekű és eredetű emberek szociológiai csoportjai alkotják.
Az osztályok átjárhatatlanul merev határai és az osztályok predesztináltsága a hazugság. Az "osztály" fogalom szent-sége a hazugság.
És az osztályharc, ami automatizmusnak és alapszabálynak tételezi a konfliktust, miközben az alap hozzáállás az együttműködés. Mert ha nem így lenne, az egyik osztály már régen kiirtotta volna a másikat. Mármint fizikailag is.
Tehát igaz, csak nem ott, nem úgy, nem annyiban és nem ez a neve.

A társadalmi csoportok keletkezése folyamatos, mint ahogy az azokból történő kiesés is. Tehát egy adott arisztokrata egyednek az arisztokrata csoportból történő kiesése nem megdöbbentő.

A gondot az okozza, ha valaki bekerül az arisztokrata kasztba, de nem sajátítja el az arisztokrata lét szabályait. (Az irodalom is ismeri az uborkafára frissen fölkapaszkodott új és a régi arisztokrácia közötti konfliktust.)
Mert társadalmi réteghez tartozni nem csak anyagiak, nem csak hagyomány kérdése, hanem szellemiség kérdése is.

[Ismerek olyan arisztokratát, aki fizikai munkásként ment nyugdíjba, de úgy tudja inni a sarki IV. osztályú kricsmiben a nagyfröccsét, mint ha az francia pezsgő volna. Mert van benne arisztokrata tartás, a neveltetése mellett és tudat. És ismerek lumpen szinten élőt is; nagy, történelmi család - kis gyermekét.]

Gordon írta...

"A gondot az okozza, ha valaki bekerül az arisztokrata kasztba, de nem sajátítja el az arisztokrata lét szabályait. (Az irodalom is ismeri az uborkafára frissen fölkapaszkodott új és a régi arisztokrácia közötti konfliktust.)"

Érdemes ebből a szempontból figyelni pl. a régi magyar filmeket, milyen üzenetet közvetítenek, mire "tanítanak". Ott van pl. a Hyppolit, a lakáj - mi a végkicsengése? Ha vagyoni helyzetünk lehetővé is teszi a feljebblépést, ne akarjunk alkalmazkodni a felsőbb osztály szokásaihoz, ez nevetséges úrhatnámság. Úgy vagyunk jók, ahogy vagyunk, együk a hagymát is hagymával, a vagyon nehogymá' plusz kötelezettségekkel és kényelmetlenségekkel járjon, stb.

Minden második régi magyar film lényegében erről szólt. Nagyon finom, már-már észrevehetetlen, alattomos módszerekkel tette nevetségessé az arisztokráciát és az úri középosztályt, és mindazokat, akik próbáltak ezen osztályokba beilleszkedni.

Padre Vaster írta...

Kiváló írás!

Nobilis írta...

www.magyarnemes.blogspot.com

A magyarnemes.atw.hu és a Vitam et Sanguinem blog utódja.

Akinek van észrevétele vagy írása azt szívesen fogadjuk. Mocskolódókat azonnal kitiltjuk.

PHJ írta...

Csui,


én nem szeretem az osztály szerinti felosztást, nem is igaz és rossz konklúziókra enged következtetni. Az osztályok széthúznak, nem teremtenek egységet. Az osztályok helyett rétegekben, és szegmensekben szeretnék gondolni a magyar társadalomra, sokkal jobban leírható, valósabb is, és a kohézió lehetősége is jelen van (inkább).

G.,

igen, de azért nézd meg; az akkori filmekben megvan az, hogy az "herceg fehér lovon", valóban egy herceg, vagy legalábbis arisztokrata. A cím, az egy valós cím, kicsit horthy-korszakosan barokkos, kicsit giccses, de a tsd-ban ez egy rang volt, amelyet a helyén kezeltek. Ha dekadens volt az illető, akkor szégyen volt, ha nemes jellem volt, akkor nagy megbecsülés övezi és a pozitív hős. Nézd meg, h abban a korszakban Horthy fia, aki nagy rajongója volt az éjszakai életnek, mennyire botrányt tudott ezzel okozni. Albrecht főhercegről ugyanez elmondható pl. Annyit akarok mondani, h ekkor a nemesség nem volt üres rang, nagyobbrészt, a kommunizmus, meg a respublika kellett hozzá, h ahogyan az általad beidézett tanulmány is mondja, informális érdekesség legyen belőle, vagy ilyesmi. Itt azonban Mo. egyik legnagyobb politikai vezető elitjéről beszélünk, akihez a nemzet ragaszkodott is. Azt hiszem, h Hamvas mondta egyszer, h a magyar nemességben döntő volt a ksatrija mentalitás, sőt a "nemzeti" dinasztia, a Turul is alapvetően ksatrija mentalitású volt, ezt Hamvas azzal magyarázza, h a magyar vezetésre szorul, vezetni kell, ez van a géniuszában. (És bocsánat, ha egy nagy klasszikust rosszul idéztem.)A magyar nemesség ezért nagyon hiányzik jelenleg.

PHJ írta...

Padre,

Köszönöm (és mindenki másnak is)! ;)

Nobilis írta...

A 90. előtti éra elültetett az emberekben sok hülyeséget, mely máig tartja magát.Sajnos...
Míg a nemességet kollektíven büntette és mocskolta, addig azért pár nemest felemelt. Pl. a török vazalus és hataloméhes Tökölit vagy a szintén nem szabadságharcos Bocskait, míg osztályharcossá tette Dózsát, aki nemes volt és a Romsics I. szerkesztésében kéthetente megjelenő Magyaro. története sorozatban is leírják, hogy a jobbágyfelkelés az nem azért robbant ki, mint amit hiszünk. Nem osztályharc volt, nem az elnyomás elleni harc volt.

De a nemességet nem lehet sehonnan sem kihagyni, hiszen (majdnem) minden szereplője történelmünknek nemes.

Nobilis írta...

raktam fel a blogra (www.magyarnemes.blogspot.com) hírt Rudolf főherceg 90. születésnapjáról.

Chubakka írta...

Így már érthetőbb számomra. Igen az osztály fogalmát a marxizmus szerencsésen beverte az emberek fejébe. Valami olyasmi volt a fogalma, hogy egy osztályba tartoznak azok az egyéneknek azon csoportjai, akik a termelőeszközökhöz való viszonyuk alapján azonos helyzetben vannak, ami meghatározza helyzetüket, érdekeiket, tudatukat.
Valami ilyesmi. A fogalmat egyébként Webertől vette, eredetileg szociológiai használta szánta, csak később rakódtak rá azok a plusz tartalmak, amiket nekünk is tanítottak. Ja, és lett kitalálva az osztályharc fogalma is.
A marxi hibáira leginkább akkor lehetett rájönni, ha azt a történelem régebbi korszakaiban vizsgáltuk. Így lett igencsak furcsa a Dózsa-féle felkelés értékelése, mint protoforradalom vagy Stancsics Mikhál, mint a forradalmi párt előképének szószólója.

Jellemző az osztály fogalom alkalmazásának hibáira az "értelmiség", ami nem osztály, pedig a szigorúan vett marxista fogalom alapján nekik is osztálynak kellene lennie.

Ultrajobber, a Rendíthetetlen Ólomkatona írta...

Szociális népkirályságot!

(A keresztényszocialista elvek alapján.)

Ez lehetne a jelmondatunk a nagyközönség felé, miközben Mi továbbra is, és ebben is a szakrális királyság létrejöttét támogatnánk.