báró Lehár Antal: Erinnerungen. Gegenrevolution und Restaurationsversuche in Ungarn 1918-1921 (részletek)

"1919. november 11. A budapesti bevonulás megbeszélésére Siófokra utazom. Másfél órás megbeszélés Horthyval. Alig lépek be, máris ecseteli beszélgetését Vázsonyival, akit durván és udvariatlanul akart lerohanni. Ez a leírás Sigray és Pallavicini elbeszélése alapján már ismert volt előttem, mert Horthy nekik is ugyanazt mondta, mint nekem. Vázsonyi egy meggyőződéses zsidó. De az új Magyarország egyik legkitűnőbb jogásza, aki szegény maradt, minden szegény zsidó ügyvédje, de azoké a mágnásoké is, akik meg akarják takarítani a honoráriumot. Nagyon szellemes és talpraesett, nyílt demokrata, a magyarországi szegény zsidóság feltétel nélkül követi. Esterházy minisztériumában igazságügyminiszter volt, Őfelsége első zsidó titkos tanácsosa lett és még felbecsülhetetlen értékű szolgálatokat tehet számunkra, mert nyíltan és feltétel nélkül a legitimizmus mellett kötelezte el magát. Hogy miért kell így megsérteni őt, akinek Bethlenhez hasonlóan a kommunizmus alatt emigrálnia kellett, felfoghatatlan számomra.

Azután Horthy Friedrich miniszterelnökről kezdett el beszélni. Neki feltétlenül le kell mondania. Akkor, ha Friedrich lemond, az angolok (szóban) olyan Magyarországot ígértek meg neki, amely nagyobb, mint korábban volt. Pozíciónk felülmúlja Németországét is. Uralkodó szerepet kapunk Közép-Európában és milliókat számolatlanul. (Ezen a helyen a következőket írtam naplómba: És ezt Horthy elhiszi?)

Sok, a szívemhez közelálló katonai kérdés megtárgyalása elől Horthy kitért. Láthatóan ezekről nem volt tájékozott.

E megbeszélésről összbenyomásként a következőket jegyeztem le: „Horthy láthatóan úgy viselkedik, ahogyan azt mozgatói akarják a politikai és katonai háttérből. Hogy milyen ő maga és milyen mértékben követ egy irányt – a saját irányvonalát – azt a jövő fogja majd eldönteni.”

[...]


1919. november 14. (tehát két nappal Horthy Budapesti bevonulása előtt - SzVD) Életem egyik szerencsés napja. Korán útra kelünk egy menetoszlop autóval. Tétényben az első diadalkapu, szívélyes fogadtatás a hatóságok, különböző küldöttségek, a pap, az asszonyok és a gyerekek részvételével. Sok virág és szalagok. A helybeli úriemberek egész éjjel virrasztottak, hogy semmiből ne maradjanak ki. A cigányzenekar játszott. Több átéjszakázott és ingadozó alakot is lehetett látni. Az egyik szónoknak az alkohol a torkára forrasztotta beszédét. Sietünk tovább. Budafokon újra megállítanak bennünket. Virágok, beszédek. Mindenütt örömteli fogadtatás. Amíg a Gellért Szállóhoz érkezünk, autómat szó szerint a pereméig virágokkal töltötték meg.

A jelentések a csapatok felvonulásáról pontosan egyeznek. A vasi ezred – éppen kivagoníroztak – lelkesen üdvözöl. A tüzérséget mindenesetre a budai magaslatokon készenlétbe állítottuk. Az eddig „vörös” Budapest megszállásáról volt szó, így minden meglepetésre fel kellett készülnünk.

A román csapatok végre visszahúzódnak a hidakról. Ima és himnusz után mindegyik menetoszlop egyszerre lendül mozgásba. Fő hadoszlopom, a 106-os zászlóalj egyik százada élén állok (ez a vasi ezred azon zászlóalja, amelyre átruháztam a régi 106-os ezredem tradícióját). A „Lehár báró indulóval” vonulunk be a városba. Leírhatatlan ujjongás és lelkesedés. Egy szempillantás alatt mindenütt piros-fehér-zöld zászlók röpködnek.

[...]

Az utolsó beszélgetés Horthyval

Budapestre utaztam, hogy politikai barátaimmal megbeszéljem a kialakult helyzetet. Amikor este visszatértem a szállóba, egy szolgálati parancsot találtam, hogy a következő napon kihallgatáson jelenjek meg Horthynál.

Jelentkezésem után Horthy azonnal átvette a szót. Miután leültünk, hosszabb beszédet tartott Őfelségével szemben tanúsított húsvéti magatartásának igazolására. Eközben elismerte korrekt viselkedésemet. Őfelségét meggondolatlannak, gyenge jelleműnek nevezte, egyáltalán lebecsülően és lekicsinylően beszélt a királyról – a Károlyról, ahogy őt következetesen hívta – olyan hangnemben, ahogyan alacsonyabb rendű kollégáról vagy egyenrangúról beszél valaki. „Feleségem” nagyon jóban volt a Zitával mondta. Röviden úgy állította be helyzetét, mintha egyenrangú lenne Őfelségével. Annak az okait, hogy miért küldte Őfelségét vissza Szombathelyre, abban a reményében jelölte meg, miszerint Őfelsége látván, Magyarországon „nem megy a dolog”, Bécsben próbálja meg szerencséjét. „Talán ott jobban fogadták volna, mint én” – vélekedett ironikusan.

Az antant ellenállását illetően barátjára, az angol Hohlerre hivatkozott, aki durva kifejezésekkel mondta el, hogy az antant nem fogja Őfelségét Magyarországon eltűrni. Fájdalmat csak a király kijelentése okozott neki, azzal hogy a tiszti becsületére apellált. Őfelsége nem vonhatja kétségbe, hogy ő legitimista. „Az utcán minden ember az arcomba köphet, ha nem vagyok legitimista, mégis én fogom azt az időpontot meghatározni, amikor Őfelsége kormányra léphet.” Gondoskodásból tette, hogy Őfelsége további közlekedése Svájcban a legszigorúbb őrizet alatt történjék és „aki még egyszer engedélyem nélkül Svájcba megy, az lógni fog, mielőtt a vonatba száll”.

Végre szóhoz jutok én is. Elhatároztam magamban, hogy nem rejtem véka alá a véleményemet. Amikor Horthynak előadtam: Őfelsége mennyire hangsúlyozta azt, hogy József főherceg kivételével minden tisztjét eskü köti hozzá, Horthy lekicsinylően jegyezte meg: „Egy borzasztóan naiv ember!” – Meglehet, hogy Őfelsége felfogása, hogy az eskü több mint pusztán formalitás, három forradalom után elavult, igen naiv volt. Azonban a merev ragaszkodás az „Isten a tanúm” a felkiáltáshoz Károly királynál egy olyan mély belső vallásosságot takart, s a legbelsőbb lelki nagyság és változatlan életfelfogás következménye volt, hogy mindig újra abból nyert erőt. A király úgy vélekedett a – minden körülmények között megtartandó – királyi esküjéről, ahogyan más ember is gondolkodik az esküről, s azt nem csak szavakban tartja meg. Hogy itt a magára Istenre visszavezethető jog a machiavellizmussal és egy csak a saját hasznára gondoló korszakkal szemben áll, akkor nem jutott el teljesen a tudatomig.

Milyen ellentmondásban állt Horthy cinikus szava, „a naiv” Károly királyi szavaival! Őfelsége – a legszörnyűbb csalódás pillanataiban – utolsó admirálisáról a következőképpen nyilatkozott: „Talán valóban hiszi, hogy ezáltal valóban megmenti Magyarországot.” Valódi kereszténység, mindent megbocsátó és mindenre még megoldást kereső. Ellentétben a minden tekintélyt szétverő forradalmi szellemmel. Az Isten által adott világrend képviselője szemben áll a forradalom lelkiismeretlen haszonélvezőjével – igen, haszonélvezőjével!

Emlékeztettem Horthyt kamarási esküjére is, és arra a szóra, amit Őfelségének adott, miután az altábornagy saját javaslatára a parancsot megkapta és végrehajtotta, azaz az osztrák–magyar flottát átadta a jugoszlávoknak. Az átadás után Horthy Őfelségéhez ment, és szavát adta, hogy Őfelségét Magyarországon ismét trónra fogja emelni. Horthy most kénytelen volt ezt az emléket megerősíteni nekem.

Őfelsége most joggal hiheti azt – folytattam tovább –, hogy Horthy eskü- és szószegő.

[...]

Horthy azonban ráeresztette terroralakulatait – Prónayt, Héjjast, Hirt – a szerencsétlen vidékre. Azokra a viszonyokra gondolok, amelyeket Felső-Sziléziában teremtettek, kétségtelenül egészen más feltételek közepette, amelyek azonban itt nem bizonyultak helytállónak. Sok dühítő hír jött a burgenlandi erőszakos cselekményekről, amelyek formálisan ellenállásra provokálták a német lakosságot. Bethlen miniszterelnök azért keresett meg engem, hogy egy burgenlandi körúttal nyugtassam meg a lakosságot, és ahol lehetséges, teremtsek rendet. Bár minden kapcsolatot határozottan elutasítottam a terrorszervezetekkel, a lakosság – amelyben teljesen megbízom – érdekében nem tudtam nemet mondani. Bethlen egy kormányautót és nyílt parancsot bocsátott rendelkezésemre, elindultam. Amit tapasztaltam, megrendített. Mi lett rövid idő alatt a derék, lojális népből! Erőszakos cselekmények belülről, mértéktelen propaganda kívülről.

Felsőőrig jutottam. Prónay emberei ott kiráncigáltak az autóból és letartóztattak. Bethlen parancsát nem ismerték el, mert ők senki másnak, csak Horthynak voltak felelősek. Két napig ültem szárnysegédemmel Oswald főhadnaggyal fogságban. Ezredem egyik hajdani zászlósa – most a banda tagja – odasettenkedett hozzám. Óvott attól, hogy a nyitott ajtó ellenére elhagyjam a házat. Az ajtó mögött „áll egy őr, aki azonnal lelő, ha menekülési kísérlettel” próbálkozom. Azonban sikerült Sigray grófot értesítenem. Sigray riadóztatta az antantbizottságot, amely végül kiszabadított engem. Bethlen gróf az affért a következő megjegyzéssel adta tudtul: ő – Magyarország miniszterelnöke – nem rendelkezik hatalommal.

A legitimisták ellen hecckampány indult. Rakovszkyra a parlamentben négy revolverlövést adtak le, anélkül hogy eltalálták volna. Beniczkyt saját lakásában Héjjas benyomuló emberei inzultálták és megütötték. Vázsonyi ellen egy revolveres merényletet követtek el. Amikor este a parkolón keresztül lakóházam előtt mentem, a cserjésből egy golyó repült el fölöttem.

Az ügy egyre keményebbé vált. Az összes korábban ábrázolt és további más hasonló erőszakos eseményeket követően nem került sor büntetésre, hiszen az emberek a „haza érdekében” cselekedtek és felülről fedezték őket."

A közeljövőben a Regnum! portálon szándékozunk további fejezeteket megosztani az olvasóinkkal.  

A fordítás Ólmosi Zoltán munkája.