Ferdinánd-nap

A magyarországi királyságpártiak boldog tizenötödik születésnapot kívánnak Ferdinánd Antal Zvonimir hercegnek, trónörökösnek, II. Ottó unokájának.

Isten éltesse sokáig!

90 év – csak egy adat (hangos jegyzettel)

Futó Dezső (1916-1994)

Az a baj azzal, ha az ember az egész „rendszerváltást” tudatosan élte meg – és esetleg annak még cselekvő részese is volt –, hogy óhatatlanul is vannak emlékei.

Amikor pedig nincsenek, hát ott vannak azok a tiszteletreméltó öregurak, akik azzal becsültek meg, hogy meséltek, anekdotáztak, kvaterkáztak velem.

Mai napig sem tudok ezekre az azóta elhunyt emberekre meghatottság nélkül gondolni.

Sokuk arcán ma szokatlan huncutság csillogott – nagy korok sokat megélt tanúi voltak; sokat megértek, sokat tudtak – de mégsem voltak sem leereszkedők, sem nagyképűek; sőt – mintha – még boldoggá is tette volna őket az a tudat, hogy végre nyíltan beszélhetnek „az” ifjúsággal.

Az ifjúság akkor a barátaim és én voltunk; mármint a valódi rendszert-váltani-akarók. Nem sikerült. No, valljuk be nyíltan!

Sosem felejtem el annak az idős úrnak az intését – aki később a parlament egyik alelnöke lett – s aki radikális elképzeléseinket látva azt találta nekünk mondani a kitűnő Futó Dezső lakásán, hogy hagyjunk már fel az ötleteléssel, eljön még majd a mi időnk is. Ő ugyan nem így fogalmazott, hanem úgy, hogy: hagyjatok már minket, idősebbeket is játszani; majd ha elmegyünk, úgyis ti következtek! Megértettük. A rendszerváltás elmaradt.

S közben Futó Dezső bátyám, az ex-parlamenti képviselő, aki egyedüliként interpellált annak idején a Pócspetri-ügyben – s akinek Bródy Sándor utcai lakásának falán Kosztolányi Ilona című versének egy eredeti példánya volt bekeretezve –, csak hallgatagon nézett maga elé. Sosem tudom meg, mire is gondolhatott magában. Mert ezek az urak már hallgatni is úgy tudtak, hogy csak akkor szólaljanak meg, amikor annak eljön az ideje.

Az igaz, hogy a történelmet a győztesek írják, csak az a baj, hogy a „nagy” túlélők akarják színesíteni. S aki túléli a szemtanúkat, később már hozzá megy mindenki „hiteles” adatokért.

S a kíváncsi ifjúság ekkor nagy késztetést érez, hogy ezeket az anekdotákat „hitelesnek” fogadja el. Ilyen a világ rendje! Az ifjúság (legtöbbször) tiszteli a kort; a tudás mindig is hatalom volt; a tudás megosztása, de a tudással visszaélés és a megtévesztés is.

Mert a hősök meghaltak, vagy kivégezték őket, esetleg a mártírok belepusztultak a hónapokig tartó tortúrába vagy az utána következő időkben hunytak el – amikor már megszűnt a verés, de az elszenvedett sérülések egy életre kihatottak. Így hát gyakran azok lettek a túlélők, akik egy tál grízes tésztáért akár a saját cellatársukat is „fölnyomták” (Így mondták!); s ma mégis ők fürdenek az 56-osokat megillető dicsfényben.

Volt egy öreg barátom, egy 56-os katonatiszt. De „átállt”. Nem végezték ki, de évtizedek múlva, amikor kijött, egy roncs életet kellett volna újraépítenie. Most ne menjünk bele, hogy ez sikerült-e neki?

1988 forró őszén és 1989 sistergő tavaszán ismertem meg, amikor minden héten összejöttek a város „alternatívjai”. Barna bácsinak ezek az urak túlzottan óvatoskodónak tűntek – s ki tudja miért – az volt a határozott véleménye, hogy az itt jelenlévők negyede fizetett besúgó. Nem volt igaza. Nem a negyedük volt ügynök, hanem a fele.

Lazur Barna (1930-1999)

Egy ideig még eljárt a József Attila Művelődési Házba – ahonnan később az MDF kinőtt –, de már akkor hozzálátott egy saját csoportot szervezni. Ebből nőtt ki később a Magyar Köztársaság Párt; de ez a csapat nem nagyon kedvelte Krassó néha megbotránkoztató performanszait. Inkább arra koncentrált, ami az ügyet előreviheti, így elkezdtük szervezni a helyi akció-szövetséget. De ez már egy másik történet.

Sokat találkoztunk. Tőle hallottam arról a bizonyos „Grízestésztáról”. Amikor meglátta a tévében, alig palástolt undor töltötte el. Ünnepélyesen megígérte, mindent megtesz, hogy ne lehessen belőle potentát az új rendszerben. Nem sikerült neki; beteg lett és belehalt a börtönben szerzett sérüléseibe.

Úgy eszembe jut Antall egy korai törvény-tervezete is, amelyben a felségsértés törvényi tényállása mintájára megpróbálta büntethetővé tenni a hatalom csúcsain lévők rágalmazását. Ez sem sikerült.

De egyáltalán, ki mondja meg, mikor becsületsértő, ha egy besúgóról valaki feltárja a múltját? S mi történik akkor, ha ezek után még neki áll fentebb, s kikéri azt magának. Mármint a valóságot. S mi történik akkor, ha a média ehhez az eltusoláshoz segítő kezet nyújt?

Mint ahogyan nem segítő kezet nyújtott, de egyenesen provokálta legutóbb egy állami főméltóság múltjának feltárását. Az egyiknek lelkesen segített az eltusolásban; abban, hogy sose ismerhessük meg a történteket (hisz a tanúk napról napra fogynak), míg a másik esetben ő maga teremti meg a klasszikus „kabát-lopási” történetet. Íme a köztársaság erkölcse! Íme a köztársaság hitelessége!

Hallgatom a rádiót. Napok óta hozsannázik egy alakról, aki önhibáján kívül szintén magas kort élt meg, de pár évvel ezelőtt még arról is lehetett hallani, hogy miket jelentett a híres Csapatról. De még ma is hallható hetente egy-egy jegyzete, amikor rosszul illesztett protézissel küzd a szavakkal és egyáltalán az artikulációval. Morális felelősséggel közben nem küzd…

Mert a „mi bűnösünk, nem olyan nagy bűnös, de a ti bűnösötök az nagyon is erkölcstelen”. Íme a megvalósult, ki tudja hányadik köztársaság, ki tudja honnan származó, valódi erkölcse, valódi arca!

Mert a köztársaság automatikusan istentelen. Így tehát isteni, transzcendens elveket, azaz morált, etikát, erkölcsöt elvárni tőle hiábavalóság. Az új „alaptörvény” – azt mondják – hivatkozik az Istenre. Pedig nem hivatkozik – csak idézi a Himnusz első sorát. S ez nem ugyanaz. Mint ahogy Károlyi köztársasága sem ugyanaz, mint az Ezeréves Apostoli Magyar Királyság, még akkor sem, ha mindkettőnek piros, fehér, zöld volt a lobogója.

Ezt a leckét a bolsevikiek azóta megtanulták, mármint hogy nem célszerű egy nemzeti zászlót „vörös rongyra” cserélni; ezért 45 után már szimbolikusan megtartották a nemzeti színeket. Szemben a szovjet elvtársaikkal, akik nem csak az orosz nép, hanem a baltiak zászlait is eltörölték – adva helyettük valami szupergusztustalan antiheraldikus szörnyűséget.

Isten nélkül nem beszélhetünk ugyanis erkölcsről, morálról, etikáról, tisztességről, hisz transzcendencia nélkül maga a fogalom is – hát még az „alkotmány”! – teljes mértékben értelmezhetetlen.

Majd egyszer, talán, egy szebb világban, ha az írott alkotmány úgy fog kezdődni: „…És minekután Isten kegyelméből mi ennek a nemes Magyarországnak királyi pálczáját és kormányát elnyertük és Szent Koronájával minket megkoronáztak, és miután ez országot hadmíveleteink után, úgy az ellenség félelmétől, mint a belső zendülésektől megszabadítottuk, első és legfontosabb gondolatunknak azt tekintők, hogy ezt az országot és a mi alattvalóinkat a belső békesség és a törvények által erősebbé és állandóbbá tegyük…”

De nehogy azt higgyük, hogy ez csak sokára lesz, vagy egyáltalán sosem következik be!

Mert ilyen prominenciákkal, ilyen ünnepeltekkel, ilyen mondanivalóval, ilyen „kreátumokkal” minden nap, minden órában, minden mondattal, minden hiteltelen megnyilvánulással a köztársaság a saját sírját ássa.

Apropó! Hallották? Japánban megint megtartották a hagyományos Gödörásó versenyt. Az a feladat, hogy 30 perc alatt a lehető legmélyebb gödröt kell ásni. Az idei győztesek rekordot döntöttek, 3 méter 39 cm mélyre ástak; pedig magyar versenyző nem volt a 259 csapat között.