2007. nov. 22.

Bátor demokraták



Itten volt március idusa és a nép újra felkelt. Azt most igazából teljesen mindegy taglalni, hogy hogyan, mert a nép mindig ugyanúgy kel fel; lényegében ugyanazért kel fel, kisebb változtatásokkal - azért kel fel, mert elege van, de akkor leginkább, amikor a poci veszélyben van. Nincs ebben semmilyen lenéznivaló dolog uraim, azt is mondhatnánk – és ki is kell mondanunk – hogy ez így a világ egyik legnormálisabb és legtermészetesebb dolga, szinte ösztönszerű. Mivel, én ezt teljesen természetesen kezelem, annak ellenére, hogy az esetek nagy részében nagyon veszélyesnek is tartom ezeket az eseményeket, nemcsak a magyar történelemben, annyira nem lepődtem meg rajta, sőt semennyire. Annál érdekesebb volt azonban, hogy azok, akik ma a népfelség elvének valamifajta torz absztrakciójának okán szorongatják a hatalom száraz morzsácskáit egy emberként hördültek fel; ez felháborító! Képtelenség megérteni, hogy mi is volt igazából a felháborító azon, hogy emberek kivonultak, öklüket rázták, nemzeti és történelmi zászlókat lengettek, skandáltak, szitkozódtak, ordibáltak, tojást hajigáltak – egyszóval sokrétűen és nagyon élénken kommunikáltak, véleményt nyilvánítottak és mondjuk ki; jól érezték magukat. Most igazából az is teljesen mindegy, hogy ezt március ezen idusán tették meg. Mindegy, hiszen mindezt a szólásszabadság másik nagyon fontos demokratikus elve alapján tették meg, amely elv alapján ugyan lehet tudósítani pucér nők mellbőségéről is, felturbózott dalversenyről is több részben vagy a parlamenti ülésszakokról, de lehet az utcán hangosan szidni a kormányt is. Az, hogy kinek melyik és hogyan és miért felháborító, az kérem szubjektum. A lényeg itt az volt, hogy a joggal éltek, a médium pedig közvetített, a befogadóban pedig létrejött a vélemény erről az egészről. Ez kérem, itt ma lehetséges, szabad, ez egy jog, minek hoznak akkor embereket azzal zavarba, hogy ez felháborító? Nincsen kérem ebben semmi felháborító, amennyiben elfogadjuk a demokratikus játékszabályokat, amelyben a nép elmondhatja véleményét, nemcsak a menü alapján, négyévente a nagy showműsorban, amit választásnak hívnak, hanem külön, a lá carte, ahogyan ő szeretné és mondjuk nem is nagyon akar várni négy évet ezzel, merthogy a helyzete odakozmált éppen a nagy magyar társadalmi valóságban.
Ez kérem, mondom még egyszer; számomra természetes ma. Nem mondanám, hogy jó és jó vért szül, de természetes és azt is mondom, hogy erre érdemes odafigyelni, az ember akár demokrata, akár nem az. Most nézzük meg, hogy mit tett az, az ember, aki azt mondja magáról, hogy „demokrata”, de mégis mintha erősen kilógna a lóláb.
Demszky Gábor – nem, igazából nem fontos a név, nem is kell, hogy megjegyezzük – Budapest főpolgármestere az őt és tettestársait pfujoló tömeg előtt kiállt és mindenféle ostobaságokat mondott a „sehonnai bitang emberről”, aztán a „félelem zsoldosairól”, meg ilyen értelmezhetetlen mondatokat is, hogy „ők azok, akik csak akkor tudnak sokan lenni, ha mi otthon maradunk”, illetve ilyet is; „Mi, békeszerető demokraták – konzervatívok, szocialisták és liberálisok – többségben vagyunk ebben az országban. Tízből kilenc magyar tart velünk" és még "Mi vagyunk többen. Akármilyen hangosan fütyül is most ez a kisebbség". Meg egy rögtönzött gyors történelemórát is tartott – nincsen hozzá különösebb tehetsége – és közben fizetett biztonsági őrök balett-lépésekkel, fekete napszemüvegben, sötét ruhában próbálták megmenteni a tojászáportól esernyőkkel, nagyobbrészt eredménytelenül, szerencsére, hiszen így legalább volt min kacagni, holott a helyzet torokszorítóan tragikus volt, ott a ragyogó napfényben, Petőfi „a nép költőjének” szobránál, akit a nép aztán nem támogatott, mint képviselőt. Mindegy. A lényeg, hogy a főpolgármester - nevét már el is felejtettük - ezen tettét egy párttársa, aki éppen közelebb akart kerülni a húsosfazék kanalához, eredménytelenül, mert ugye itt is az erősebb kutya, bátornak minősítette, sőt „bátor demokratának”, merthogy a kevesek szava volt ott a döntő (akik ugye többek) és ő ott kiállt a többségért (akik kevesebbek), fekete jól szabott öltönyben, tojásfolttal és fizetett testőrökkel és felsőkategóriás autókkal és esztrádműsorral, ő ott a sokakat képviselte, tehát „a népet” a kisebbséggel (akik többek voltak ott) szemben. Nos, igen ez egy olyan pont, amikor megint a magyar demokrácia másfél évtizedes rothadása közben, felfedi valódi undormányos arcát és az ember befogja orrát és elfordul és egyáltalán azt, hogy politika, csak valamikor a klasszikusoknál veszi elő majd, mint fontos adalékot. Vagy ott se, mert arról is a döglődő bűzös valami jut eszébe, amelyet befogott orral, vagy inkább gázálarcban van értelme vizsgálni és akkor, hogyha nagyon, de nagyon muszáj. A jelen mindenesetre egy szép felvonása a modern magyar demokrácia haláltáncának.
Most éppen nem annyira muszáj, de szeretném ezt a két szóból álló kapcsolatot, hogy „bátor demokrata” elmagyarázni azoknak, akik ma ott fent, de tulajdonképpen mélyen lent és fogalmuk sincs az egészről és teljesen mindegy, de mégsem, hiszen vannak köztünk olyanok, akik még mindig várnak valamit, akik még mindig elmennek és azt hiszik, hogy azzal, hogy narancssárga vagy piros vagy kék tettek bármit is Mária országáért, tettek bármit is azért amit úgy hívhatnánk szerencsés esetben a magyarok országa.
Szóval ezt kérem, a nonszenszek csimborasszója, amikor önjelölt szarpékek – ezt a szót Hamvas Béla bácsitól vettem, aki gondolom, valami jóízlésű parasztembertől hallotta – a saját dagasztási műveleteikről, mint bátor cselekedetekről emlékeznek meg és azt egy ország kormányzásának hívják. A nyelvek mélyen bent egymás hátsójában és közben demokraták vagyunk és bátrak, a népharag ellenében, amely ugye ott előttünk manifeszt jelen van. De az, „kisebbség”. Azok ott „köztörvényes bűnözök” (az egyik bátor demokrata, kinek nevét elfelejtettük már, zsebpénzt is adott a bátor vízágyús rendőröknek, hogy ezektől a köztörvényesektől megszabadították Budapestet, mert ő akármilyen bátor, de azért inkább otthon a melegben, köntösben inkább) és nem érdemes, igazán nem érdemes, mert éppen az a fontos, hogy a másik párttól – ők más színűek persze és az fúj, nagyon nem - vissza kell szerezni az utcát. Tehát nem arról van akkor szó, hogy a népnek mi a jó? Nem, a másik párt és a sehonnai bitang emberek ellen kell menni esernyővel, badigárdokkal és szolgálati autókkal, de leginkább bátor kiállással és suta demagóg beszéddel. Bele a büdös népnek a képibe; ti a kisebbség vagytok. Ez a bátor és a demokrata.
Nos, nem. Egyik sem. Mivel én soha nem szerettem hülyének nézni az olvasókat, ezért a bátort én most itt engedelemmel nem magyarázom el definitíve, bár lehet a kontextusban ez később szükségszerű lesz. A demokrata az én olvasatomban – bár egyáltalán nem szimpatikus ez az álláspont nekem, és soha sem osztani, sem pedig igazán támogatni nem tudtam ezt az elképzelést – de az, aki a népet, választás alapján, többségi elv alapján, intézményesen képviseli. Nem a pártját, nem a fekete öltönyét, nem az intézményi funkcióját, nem az önkényesen feltételezett többséget, nem az érdekei szerint szimpatikus kisebbséget, hanem a népet próbálja képviselni, az ő érdekeit tartja szem előtt. Hagyjuk, hogy definitíve ez egy legalábbis lehetetlenség, hagyjuk mert ez így és itt most nem fontos, nem fontos mondjuk azt, hogy az elmélet szempontjából, laboratóriumi körülmények között ez most nem fontos.
Ez persze nem azt jelenti, hogy nincsen, nem létezik a „bátor demokrata” és nem csak úgy nem létezik, hogy elvileg nem létezik, hanem létezett gyakorlatilag is. Egészen biztosan létezett, nem is kell messze menni a magyar történelemben, hiszen Bibó István , aki demokrata volt egy olyan világban, amikor, igen, amikor talán demokratának lenni is érték és egyfajta minőség volt, kiváltképpen, ahogyan ő ezt megélte. Nos, történetesen ő azt mondta, hogy demokratának lenni, annyit jelent, hogy nem félni. Ez egy őszinte mondat, főleg, hogy ezt Bibó komolyan gondolta és e szerint is élt. 1956. november 4-én a Parlamentben maradt és legépelte a világnak és az utókornak, hogy mi is történt itt valójában és, hogy az őrület és a kényszer az nem legitim sohasem és sehogyan sem. Közben a pufajkában és davajgitárral a folyosókon a szovjetek másodszor is felszabadítottak az ellenkezésünkkel mit sem törődve és megint egy csatlós bandát ültettek a nyakunkra. Ő ezt tehát megélte, neki ez egy életforma volt, és annyira az volt, hogy utána egy itthoni, lényegét tekintve belső emigrációban, nélkülözésben is így élte, mondhatni hitelesen le a hátralévő éveket. Üldöztetésben, perben, e szerint élt, így gondolta a dolgokat, nem badigárdokkal, nem állami pozícióban, nem a többség ellen, vagy mellett. Mondják a főpolgármester is volt egy belső emigrációban korábban, ami igazából ellenzék volt, de hát, mint tudjuk a kettő között ég és föld volt a különbség, a kvalitások és legfőképpen a hátrahagyott nyom messze nem ugyanaz. De ez itt most nem lényeges kérem, nem ez a fontos, tényleg nem. A fontos ebből a dologból az, hogy mindegy, hogy a történelem, kinek milyen szerepet és lehetőségeket kínál fel, és kinek mi jut és mit szerez meg. A lényeg kérem az volna, hogy az elveinkhez hűek legyünk és nem mondjuk ellent azoknak, mert az legalábbis következetlenség. De lehet, hogy pusztán képmutatás, amely a politikusoknak sajátja és úgy látszik, hogy a demokráciában elvárt minimum.
Az, az ember, aki a reménytelenségben kiáll az elvei mellett, az bátor, akárki legyen is az. Az, aki a pozícióját féltve az elveivel szemben foglal állást, és nem ismeri fel, hogy aki annak idején á-t mondott vállalnia kell a b-t is, az csak a konjunktúra embere, hitelét elveszette, de talán még az is megkérdőjeleződik, hogy volt-e neki ilyen. Egyszerűen nem tudni, hogy mit, miért tett és legfőképpen azt lehet sejteni, hogy romlott. Odaégett és bűzt áraszt magából. Az egészséges környezet az ilyet kiveti, ha megmarad, akkor egyértelmű, hogy a környezettel is baj van, és nem kell komolyan venni többé azt. Amikor a nép, akit nem képviselnek úgy érzi, hogy a rendszer nem működik, akkor a magyar demokrácia képviselői gondolkodjanak el és ne fújják fel magukat. Ha demokrata vagyok nem fontos, hogy jobboldali vagy baloldali, aki tojást dobál rám, az a fontos, hogy dobál és ezért valószínűleg nem képviselem az érdekeit. Ha főpolgármesternek és cinkosainak jó lenne az érvelése, akkor 1956-ban nem történt semmilyen forradalom, nincsen legitimitása egyszerűen, mert ők is köztörvényesek voltak az utcakövel, meg a lopott puskákkal a kézben, mert akkor a népharagnak nincsen semmilyen legitimitása. Egyébként persze nem sok van, de ha demokrata vagyok, akkor nagyon is sok. Mindegy, ezt ma itt nem sokan fírtatják.
Mindez a fordított világ ami van ma Magyarországon egyszerűen nem valós. Aki néha figyel, annak ez tiszta dolog. Nincsen értelme vele sokat foglalkozni, az ember csak bepiszkítja magát. Ettől egyszerűen nem lehet mit remélni, mert képtelen azt szolgálni, amiről a magyar géniusz több, mint ezer éve szól. Hamis reményeket ne tápláljon senki sem magában, mert az rossz vért szül. És abból van elég és nem az üdvöt hozza magával, nekünk meg ez a célunk.
(A fotók forrása: index.hu)

1 megjegyzés:

ultrajobber írta...

"A vizitdíj, ugyanis szemléletformáló eszköz. Na, én is formálnám az ilyenek szemléletét, mondjuk egy baltával.
Már megint a jó kis felvilágosult duma. A szemléletemet formálják, ugye. Mert a nép, olyan elmaradott. (Aktuális lenne egy II. József emlékév, nem?)"

A szöveget csentem valahonnan. ;-)