2007. nov. 24.

Egy halvaszületett kísérlet a monarchia visszaállítására a módszerváltás után


Egy referendum-kezdeményezésnek volt az 1998-ban Pécsett – a szociálisan érzékeny legitimizmus régebbi, a páneurópizmus mostani fészke ez a város – megalakult Magyar Királyság Párt a kezdeményezője és később az elszenvedő alanya a módszerváltás utáni Magyarországon. A párt azt szerette volna 1999-ben elérni, hogy Magyarország lehessen újra királyság és erről egy népszavazás döntsön majd. Merthogy a nép majd megörül és azt mondja, „Jé, engem eddig erről nem kérdeztek és majd most jól megmondom!”. A nép ilyenkor már valamennyire hozzászokott, hogy őt megkérdezik, meg is mondja ő mindenre, hogy merre, meg hogyan. A Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága azonban kimondta nagyon hamar, hogy ez nem úgy van ám, és nem lehet az államforma kérdésében népszavazást tartani Magyarországon, se akkor, se később, se egyáltalán. Azt kikiáltották korábban már (Kik is? A nép, nem? Vagy akkor most nem ők voltak? Akkor is a nevében valakik? Fene, mindig ugyanaz a történet.). Döntésével a testület felülbírálta az Országos Választási Bizottság 1999. június 2-ai határozatát, amely szabad utat adott egyébként a kezdeményezésnek, amelyben a pécsiek ezt a kérdést tették volna fel; „Akarja Ön, hogy Magyarország államformája királyság legyen?”.
Egyszerű kérdés ez, lényegre törő, még a hülye is érti, biztosan mindenki el tudta volna dönteni, hogy akkor most kell vagy, nem kell a királyság. Az egyszeri ember, mondom, ehhez hozzászokott akkor már, mindig kérdeznek tőle valamit, aztán meg nem lesz belőle semmi sem. Ehhez is hozzászokott, mert egy ilyen több évtizedes „birkásodási fázison” is átesett már. Ez most egy kicsit más lett volna, de ha már ennyire kíváncsiak lettek volna biztosan megmondta volna most is frankót a nép.
Nem kell, na hagyjanak békibe – mondta volna talán. De, mégis, jó lesz az. Végül is jó lenne egy ilyen, királyság, na. Az. Az kellene. De mégse, mert akkor mehetek majd megint robotolni a földekre, meg az iskolában hallottam, hogy vannak akkor ilyen pluszt adók is, meg majd szednek ilyeneket, hogy füstadót, vagy mi, meg kilenced, meg hídvám. Más se. Na, nem az nem kell. Köszönjük. Inkább emeljék fel a nyugdíjat, vagy mondjon le a kormány. Ha még nem mondott le.
Talán így töprengett volna az egyszeri választópolgár, akinek kíváncsiak lettek volna a véleményére a derék pécsi monarchisták, de közbe szóltak lelkes magyar demokraták is; Rubovszky György a FIDESZből (korábban volt ő KDNP-s is, de az nem ment annyira, pedig alapító tagja is volt, azért fideszes lett, jelenleg azonban megint KDNP-s, a parlamenti frakciójuk helyettes vezetője), és Takács Albert (jelenlegi rendészeti és igazságügyi miniszter, korábban az emberi jogok betartásán őrködött, mint szorgos ombudsman) azonban fellebbezett az Alkotmánybírósághoz szinte azonnal, mondván ez így nonszensz, és mi lesz velünk és a mi friss, üde és ropogós magyar demokráciánkkal. A talárosok meghozták a döntésüket; „az Alkotmány (amelyről, azért mi tudjuk, hogy miféle és kinek lehet köszönni, mindegy, hagyjuk) módosítására irányuló kérdésben a választópolgárok által kezdeményezett népszavazásnak nincsen helye”. Pár nappal korábban ezzel érveltek egyébként az államfőválasztás – ez alatt ők persze köztársasági elnököt értettek - ügyében is. Az állampolgárok azt tehetik csak meg, hogy a parlament, amelyet ugye elméletileg ők választottak és az ő érdekeiket képviseli, mármint a választópolgárokét, szóval ennek a parlamentnek a már megszavazott alkotmánymódosításának a jóváhagyását vagy a jóvá nem hagyását hagyhatják csak jóvá, mármint a választópolgárok, mondjuk egy népszavazáson. A döntéssel quasi azonban Kukorelli István (OVB elnök, ő írta az Alkotmánytan című közkedvelt kötetet is, jelenleg AB tag) és Bihari Mihály (volt MSZMP tag, MDF alapító tag, Új Márciusi Front alapító tag, MSZDP segítő, jelenleg az AB elnöke, nagyon balos, na) AB tag nem értett egyet, vagy csak vitathatónak tartotta, mert nem vettek részt a határozathozatalban. Vagy úgy érezték, hogy átnyúltak a fejük felett. De mindenesetre nem hiszem annyira, hogy feltétlen monarchisták lettek volna és az elveszett ügy melletti lázadásból nem voltak jelen ezen a felettébb demokratikus aktuson.
No, de félre a tréfával, mert ez az egész dolog, akkor, de főleg így nyolc év távlatából enyhén szólva tragikomikus. Nem, inkább mégse fogalmazzunk enyhén; röhögnivaló, de azért semmiképp sem tanulság nélküli.
Teljesen halvaszületett, hogy valaki(k), elfogadva a jelenlegi állapot kínálta megoldási lehetőségeit, amelyek ugye mondani sem kell; semmiképpen sem megoldások és nem lehetőségek egy monarchista fordulat szempontjából! – a demokratikus játékszabályok ketrecébe szorítsa a magyarok királyságának ügyét. Ez így nem megy, ezt így nem lehet, kedves pécsiek. Ez már akkor sem ment, amikor a harmincas évek közepén, többek között Pécsett is, a Nemzeti Legitimista Néppárt segítségével, amely egy harcos és őszinte kereszténydemokrata kezdeményezés volt (a maga kisebb, de inkább nagyobb hátrányaival és hibáival) de nem a mai langyos semmi értelmében, el akarták dönteni a magyar katolikus legitimisták a restauráció kérdését. A dolog csúfosan megbukott és a legitimizmus és a restauráció ügye nagyon nagy vereséget szenvedett, pedig akkor az államforma még királyság volt. Gróf Sigray Antal, aki Őfelsége, Habsburg Ottó akkori magyarországi hivatalos képviselője volt, és ilyen minőségben soha egyetlen pártba sem lépett be, le is vonta a következtetést; nem lehet pártérdekeknek kitenni a restaurációt, mert ez egy egész nép ügye, nem csak egy részé. A politikai pártban képviselt monarchizmus halvaszületett, nem életképes, eleve zsákutcás próbálkozás. A monarchia lehet egy nemzeti ügy, lehet egy mozgalom, lehet egy spirituális és / vagy kulturális harc célja, de nem aktuálpolitikai handabandázás tárgya, főleg nem most és főleg nem ezek között. Nincsen értelme barátaim, egyszerűen az eszmét és az államformát, amelyet a Szentkorona-tan, a jogfolytonosság és a történelmi alkotmány helyreállításával képzelünk el, mint optimális minimumot, a pártpolitikába beletuszakolni. (A pártok okozta megosztottság egyébként is megér majd még egy-két szót, de most elég ennyi.)
Szeretnénk azonban megmutatni eme esettel kapcsolatban is, hogy a jelenlegi tömegdemokrácia, mindig, amikor tetemre hívják, tehát valamifajta jogi, igazi népképviseleti elvet kérnek rajta de facto számon, akkor hirtelen egy álságos képződmény lesz csupán, aki mentegetőzik. Merthogy, amit már megszavaztak azok, akiket beszavaztak, hogy a többséget képviseljék, azt majd megszavazhatják később és máshogyan azok, akik beszavazhatták azokat, akiknek a dolgait most megszavazhatják, hogy azzal ők egyetértenek-e vagy sem…
Bruhaha.
Miről is beszélünk itt jó atyafiak? Arról, hogy mindent szabad, amit nem tilos. Arról, hogy a demokrácia megint csak nem működik, úgy, ahogyan azt eladják a népeknek idehaza és sok másutt a – valljuk be férfiasan – tudatlan és nagyobbrészt teljesen közömbös, heveny politikai apátiában szenvedő állampolgároknak. Persze jól csomagolják be, és nem kérdeznek vissza, mert úgysem értik. Pedig csak egyszer kellene végiggondolni; nem őket, hanem saját magukat képviselik a pártemberek, amely állásponttal vagy egyet lehet érteni, vagy lehet ellene ugrálni, a lényegen ez nem változtat sajnos. Csak a menűből lehet választani ebben az á lá kárt demokráciában. A jelenlegi politikai-gazdasági elit bebiztosította magát, nemcsak ezzel a post-sztálini alkotmánnyal (semennyire sem érdekel, hogy csak annyi maradt meg benne most már az 1949-es torzszülöttből, hogy „Magyarország fővárosa Budapest”), hanem elsősorban az alakítható, látszólag nyitott, valójában merev és csak az érdekeknek megfelelő emberek számára alakítható rendszerben, amely a módszerváltás után mára már kellőképpen megcsontosodott.
A Magyar Királyság Párt – leírni is rettenet ezt a szóképződményt, annyira önellentmondásos – jó szándéka aligha vitatható. De ugye köztudott, hogy ezzel a téglával van kikövezve a Pokol felé vezető út is, az meg ugye nem üres. Mi meg ugye nem is oda tartunk. Okoljunk hát belőle, és meneteljünk tovább.

1 megjegyzés:

ultrajobber írta...

Akkor vajon milyen út járható hathatósan ezügyben?