A MILES CHRISTI Katolikus Szellemi Műhely Manifesztuma

2007. december 17-én megjelent a Miles Christi Katolikus Szellemi Műhely Manifesztuma. A műhely a Miles Christi című katolikus folyóirat szerkesztőségéből szerveződött, de attól intézményesen független. Célja a manifesztummal az volt, hogy írásos formát adjon azoknak a liturgikus, teológiai, illetve társadalmi alapelveknek és törekvéseknek, amelyek az Egyház hagyományának egészét figyelembe véve a mai magyar katolicizmusnak kiindulást és irányt jelenthetnek. A szöveg határozott megfogalmazása egy-egy személy fölfogásának, ugyanakkor közösségi munka. A liturgikus részt eredetileg Kovács Ervin atya állította össze. A teológiai szakasz Alácsi Ervin János alszerpap munkája, és figyelemreméltó világossággal határozza meg a sokszor félreértett teológiai gondolkodás mibenlétét és legfontosabb normáit. A társadalmi rész első változatát Pánczél Hegedűs János, a folyóirat főszerkesztője írta, és vetett föl benne az eddigi, szigorúan vallási tematikához képest új, de gondolatébresztő szempontokat. A műhely novemberi egyeztetésének alapján végül én adtam olvasószerkesztőként végső alakot a manifesztumnak, amelyen a szerzők ezután még javíthattak. A manifesztum állásfoglalásai egyértelműek, de ezzel nem szűkebbre kívánják szabni a XXI. századi katolikus gondolkodás kereteit, hanem ellenkezőleg: szilárd alapokat és megfogható eszközöket kínálnak egy egyházias értelemben felszabadult eszmecseréhez és önmeghatározáshoz. Célunk egy társadalmi diskurzus megteremtése és a a felvilágosítás, egy alternatíva felkínálása minden itt tárgyalt témakörben.

LITURGIA

I. A római rítus két formájához való viszony

A Miles Christi katolikus szellemi műhely egyértelműen a római rítus „rendkívüli” formája mellett kötelezi el magát. E hagyományos liturgia jobb megértését, megélését, lelki kiaknázását és ünneplését kívánja elősegíteni azzal, hogy magyar szerzők tanulmányait vagy külföldi szerzők műveinek fordítását közli, illetve ismerteti meg a magyar hívekkel.

Mivel azonban a mai katolikusok legnagyobb része többnyire vagy kizárólag a római rítus többségi, ún. „rendes” formájával találkozik a mindennapi vallásgyakorlatban, nem lehetünk közömbösek e megújított liturgia állapota iránt sem. Munkánkkal elő kívánjuk segíteni a reformált liturgia minél méltóbb és a hagyománnyal a lehető legnagyobb összhangban történő végzését: azt a törekvést, amelyet legtöbben a kissé félrevezető „reform reformja” megjelöléssel illetnek. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az újabb szertartásrend (az ún. „novus ordo”) számos választási lehetőségével és kivitelezési módjával a felelős személyek mindig úgy éljenek, hogy az a hagyományos rítushoz a legközelebb vigyen, elősegítve így a hívek és papok többsége számára a saját gyökereikkel való kapcsolat megtapasztalását.

II. A liturgia teljességben való szemlélete és elsőbbsége

A liturgia tárgyalása során el kívánjuk kerülni azt a gyakori hiányosságot, amely a liturgia fogalmát csupán a szentmisére korlátozza. Bár a szentmise valóban a legmagasztosabb és legfontosabb liturgikus cselekmény, mégis része egy tágabb rendszernek, amelynek szerves részei a zsolozsma, valamint további szentségek és szentelmények is. Az ekképpen felfogott liturgia az elméleti tárgyalásban és a gyakorlati megvalósításban is előnyt élvez bármi más népájtatossági vagy magánjellegű vallási gyakorlattal szemben, miközben természetesen nincs kárára az utóbbiakban kifejeződő lelki és kulturális értékeknek. Így például egy litánia vagy a rózsafüzér végzése nem szabad, hogy kiszorítsa a vesperást, és elkerülendő az is, hogy népének helyettesítse a szentmise rendes, ordinárium- és propriuménekeit.

A liturgia teljességéhez tartoznak a hagyományos római rítus történelmi, egyházmegyés, illetve szerzetesrendi változatai is. Ezeknek tanulmányozását, megismerését és lehetőség szerinti újjáélesztését mindenben elő kívánjuk segíteni úgy, hogy a mindenkor érvényes szabályokat teljes tiszteletben tartjuk, de távlatilag e változatok törvényesítéséért is dolgozunk.

III. A nép értő, tevékeny és szövegszerű részvételének elősegítése

Szilárd meggyőződésünk, hogy a X. Szent Pius pápa óta a Szentszék által folyamatosan ajánlott és szorgalmazott, ún. „participatio actuosa” a reformliturgiához hasonlóan vagy akár jobban megvalósítható a hagyományos római rítus keretein belül. Erre ad módot a nép akklamációin kívül az ordinárium és a proprium éneklése. Ezt a gyakorlatban csak úgy lehet megvalósítani, ha az értékes magyar népénekhagyomány mellett könnyen elsajátítható — a változó tételeknél modellszerű — gregorián dallamokat használunk, illetve ha a propriumot népnyelven is elérhetővé tesszük. Ilyen propriumok létrehozásában Magyarország világviszonylatban is élen jár, ezért ezek megismertetését, terjesztését és a hagyományos liturgia keretei közt való alkalmazását elő kívánjuk mozdítani. A hívek ilyesfajta énekes bekapcsolódása a liturgia tényleges anyagába előnyt élvez az olyan elterjedt, de kevésbé szerencsés megoldásokkal szemben, mint a ministráns összes válaszainak közös, prózai mondása (dialógusmise) vagy a mise valódi szövegétől független énekek éneklése (missa cum cantu) a csendes mise keretében.

IV. A liturgiát kezeljük liturgikus kérdésként!

Tekintettel a reformált liturgia jelenlegi, zilált állapotára, amelyre már II. János Pál pápa is számos esetben (leginkább a Redemptionis Sacramentum kezdetű dokumentumban) panaszkodott, jogosnak véljük a visszaéléseknek, sőt a liturgikus reform bizonyos vonatkozásainak bírálatát. Mindazonáltal ezt soha nem kívánjuk ideologikus módon vagy pusztán támadó éllel tenni, hanem csakis tárgyilagosan, gondosan megvizsgált tényekre alapozva, ahogyan erre — általa is nagyra becsült szakemberekkel együtt — jelenlegi Szentatyánk, XVI. Benedek pápa még bíborosként példát adott megnyilvánulásaival, majd Szent Péter Székét elfoglalva pápai tekintélyű szabályozásaival is (Sacramentum Caritatis, Summorum Pontificum).

Nem kívánunk egyházpolitikai vagy társadalmi kérdéseket liturgikus álruhába bújtatva tárgyalni: számunkra ezek jól körülhatárolt, egymástól független területek, amelyekkel a megfelelő összefüggésben kell foglalkozni, nem a liturgia ürügyén. Ez természetesen nem zárja ki, sőt sokszor egyenesen követeli, hogy szükség esetén rámutassunk az egyes liturgikus problémák mögött meghúzódó hittani kérdésekre, hiszen a különböző liturgikus jelenségek hátterében sokszor különböző (és olykor nem kifejezetten igazhitű) egyház-, szentség- vagy kegyelemtani felfogások éreztetik hatásukat. Ezért és ebből a szempontból mindenképpen van átjárás a liturgia és a teológia között, de soha ne feledjük el végcélunkat, amely nem a romboló kritika vagy az öncélú vita, hanem az Anyaszentegyház minden egyes tagjának segítése abban, hogy a hiteles liturgikus gyakorlatban felfedezze katolikus-keresztény életének forrását és csúcsát!

V. A Summorum Pontificum motu proprio gyakorlati megvalósítása

Már II. János Pál pápa is leszögezte Ecclesia Dei kezdetű motu propriójában, hogy „mindenütt tiszteletet kell tanúsítani azon hívők jogos igényei iránt, akik a korábbi liturgikus hagyományokhoz ragaszkodnak”. A hívők és papok e jogának gyakorlati érvényesítését XVI. Benedek pápa Summorum Pontificum kezdetű motu propriója tette lehetővé világos, pontos és kötelező erejű
rendelkezéseivel. Mivel azonban még sok lelkipásztor és hívő akad, aki vagy nem tud e jogáról, vagy nem mer föllépni ennek érdekében, minden törvényes eszközzel elő akarjuk segíteni, hogy hazánkban minden olyan helyen, ahol igény van rá, megszerveződjék és rendszeresen működjék a hagyományos római rendtartás szerinti szentmise ünneplése, a zsolozsmaimádság, illetve a szentségek és szentelmények kiszolgáltatása. Ez a segítség magában foglalja az alkalmas templomok felkutatását, a liturgikus alkalmak megszervezését, a szertartások idejének és helyének hirdetését, a szertartásokon való jelenlétet és az asszisztenciában való közreműködést, a celebráló papok erkölcsi és anyagi támogatását. Ahol pedig az egyházi felsőbbség részéről hiányzik a II. János Pál, majd XVI. Benedek pápák által megkövetelt nagylelkűség és készség a hívek kérésének teljesítésére, ott végső eszközként élni kényszerülünk a Summorum Pontificum motu proprio 7. cikkelyében megadott lehetőséggel: „Ha a világi hívek 5. cikkely 1. paragrafusában említett csoportjának kérését a plébános nem teljesíti, értesítsék erről a megyéspüspököt. A megyéspüspök nyomatékosan fel van kérve arra, hogy tegyen eleget kívánságuknak. Ha ő sem tud gondoskodni az ilyen szertartásról, az ügyet terjesszék az « Ecclesia Dei » Pápai Bizottság elé.”

TEOLÓGIA

A szükséges dolgokban egység, az eldöntetlen dolgokban szabadság, és mindenben szeretet.

XXIII. János pápa Ad Petri cathedram enciklikája (1959. június 29.)

A hit, amelyet az Újszövetség szükségesnek mond az üdvösségre (Mt 10,22; 24,13; Mk 16,16; Zsid 11,6), olyan szabad, de az isteni kegyelemtől ihletett emberi cselekedet, amellyel az ember elfogad minden Isten által neki kinyilatkoztatott igazságot. A hit kétségkívül magában foglalja az engedelmesség és az egész életre szóló elköteleződés vetületeit, de ezeken túlmutatva meghatározott tartalomra is vonatkozik (vö. Summa Theologica II–II., qq. 1–2; KEK 153–161.). Ezért a keresztény hit nemcsak és nem elsősorban bizakodó hit (fides fiducialis), amint azt egy leszűkítően voluntarista szemlélet tükrözi, hanem megvalló hit (fides confessionalis), amely az emberi értelem szempontjából megismerhető és rendszerezhető lényegi tartalmat föltételez — „… elmenvén tehát tanítsatok minden népet.” (Mt 28,19)

Ennek megfelelően a kinyilatkoztatott igazságok alapvető megismerése és továbbadása egyrészről vallási kötelesség, másrészről a hit szükségképpen kutatja a mélyebb megismerés lehetőségeit, és örömét találja az Igazság önmagáért való szemlélésében, amely az értelem számára a mennyei boldogság előízét jelenti. Amint a hívő ember vallásos hódolata lényegében „szellemi istentisztelet” (Róm 12,1), úgy a teológia az a hamisítatlan „szellemi tej” (1Pét 2,2), amely után a hit által megvilágított értelem vágyakozik, hogy általa növekedjék az üdvösségre. A teológia tulajdonképpen a hívő értelem tudományos igényű reflexiója a kinyilatkoztatás tartalmáról (fides quaerens intellectum), ez viszont különbözik más tudományoktól abban a tekintetben, hogy alapvető tételeinek legfőbb forrása nem a természetes emberi ész, hanem a megfellebbezhetetlen tekintélyű Szentháromságos Egy Isten („Tudom, kinek hittem” — 2Tim 1,12), aki „sem tévedni, sem tévedésbe ejteni nem tud”. (I. Vatikáni Zsinat, „Dei Filius” — DH 3008; vö. Szám 23,19 és Róm 3,4)

I. Analogia fidei — a hit mértéke (vö. Róm 12,6)

A teológia tehát tudatosan fölépített, egységes rendszerbe foglalt, valódi tudomány, amelynek minden vallási igazságot a kinyilatkoztatás teljes, szervesen fölépülő egészének figyelembevételével kell vizsgálnia. A tanbéli tévedések és eretnek elhajlások forrása sokszor éppen az, hogy egyes igazságokat összefüggéseikből kiragadva, mintegy abszolutizálva szemlélnek (vö. KEK 90,114).

Ezért föltétlen tekintettel kell lenni a hittitkok szükségszerű kapcsolatára, amelyet az elméleti teológia „nexus mysteriorum”-nak nevez (vö. KEK 90). Ez a kifejezés arra utal, hogy hitünk egyes igazságai nem független, elszigetelt és esetleges tételek, hanem egy szorosan összefüggő, kölcsönhatásban élő folytonosságot alkotnak. Amikor tehát megértjük, hogy egy adott tan miként illeszkedik a teológiai igazságok szerves egészébe, akkor egyúttal elmélyül a tételre vonatkozó ismeretünk, valamint világosabbá válik előttünk az adott igazság tényleges tartalma is.

A katolikus hitigazságok között létezik továbbá valamiféle hierarchia (hierarchia veritatum fidei), mivel egyes igazságok különböznek abban a tekintetben, hogy pontosan miként illeszkednek, kapcsolódnak a keresztény hit legalapvetőbb tételeihez (vö. Unitatis Redintegratio, # 11; KEK 90.). Az igazságok hierarchiája azonban nem igazol semmiféle olyan elvtelen egységtörekvést, amely szerint a keresztény hitet vissza kellene vezetni a legszükségesebb lényegi igazságokra, mintha minden más tekintetben teljes szabadság érvényesülne, sőt egyes igazságokat — jelentéktelennek minősítve őket — figyelmen kívül lehetne hagyni. Az igazságok hierarchiája nem tévesztendő össze a teológiai bizonyosság fokozataival sem: egyszerűen azt jelenti, hogy az egyes hitigazságok egyetlen középpont köré szerveződnek (vö. Bevezetés a KEK-hoz).

II. Reditus ad fontes — visszatérés a forrásokhoz (vö. Zsolt 41,2)

A teológia valódi tudomány, de az egyetlen olyan, amelyben a tekintély természeténél fogva elfogadható, sőt egyenesen szükségszerű érv. Elkerülhetetlen, hogy a teológus pontosan azonosítsa és tárgyilagosan megnevezze forrásait, és ezek egymáshoz való viszonyát is tisztáznia kell. A teológiának hierarchiába foglalt forrásanyaga van, amelyben a különböző tekintéllyel rendelkező források szervesen kapcsolódnak egymáshoz. A XVI. században, a reformátorokkal folytatott hitviták kereszttüzében nyert megfogalmazást az a lényeges módszertani szemlélet, amely szerint a teológia mérvadó helyeit, fő forrásait a köztük fönnálló hierarchikus rend figyelembevételével és egyfajta „polgári egyetértésben” (civilis concordantia) kell fölhasználni. E fő forrásokat négy pontba lehet sűríteni. Ezek 1) a Szentírás a maga kánoni alakjában, 2) az apostoli hagyomány, amint azt legfőbb hordozóiban lehet föllelni: az egyetemes zsinatok dokumentumaiban, a szent liturgia szövegeiben, a pápák megnyilatkozásaiban és az egyházatyák írásaiban, 3) a klasszikus skolasztika teológiai szintézise, különös tekintettel Aquinói Szent Tamásra, s végül 4) a kegyelemtől segített emberi értelem, amint azt tiszteletreméltó bölcselők műveiben, illetve a történelem tanulságaiban látjuk kibontakozni.

A humanizmus által meghirdetett visszatérés a forrásokhoz (reditus ad fontes), amely újra visszaköszönt a XX. századi „résourcement” mozgalomban, lényegében helyes irányelv, de a protestantizmusba elhajló radikális humanizmus és az ún. „új teológia” (théologie nouvelle) ellenében meg kell hirdetni egy új konkordizmust is. A modern exegézis jótékony eredményeivel gazdagított szentírástudományt és a módszeres, kritikai kutatások által soha nem tapasztalt mértékben föltárt patrisztikus irodalmat nem szabad ürügyként fölhasználni egyfajta teológiai antikvarianizmus népszerűsítésére. Csalárd és hiteltelen az a modern ideológia, amely a korai, őseredeti forrásokra való hivatkozással valójában a szisztematikus elméleti teológia, főleg pedig a skolasztikus szintézis következtetéseit kívánja megkérdőjelezni.

A XVI. századi jeles konkordisták (de Soto, Cano, Toledo, Bellarmine) példája nyomán magunkévá tesszük a reditus ad fontes gondolatát, miközben elutasítjuk az elhajlásokat, de valódi értéknek tekintjük a lényegi fölismeréseket. E fölismerések egyike, hogy bár a klasszikus teológiai kommentárok és manuálék valóban hasznos segítséget jelentenek, lényeges, hogy a források tanulmányozása lehetőleg közvetlenül, első kézből, ne pedig másodlagos teológiai forrásanyag közvetítésén keresztül történjék. Ehhez természetesen fontos a bibliai nyelvek, de mindenekelőtt a latin készségszintű ismerete (theologizare latine loqui est), kiváltképp a magyarul elérhető teológiai irodalom szomorú elégtelensége miatt.

Emellett II. János Pál pápa maradandó megállapítása, hogy az Egyháznak újra meg kell tanulnia „mindkét tüdővel lélegezni” (Angelus-beszéd, 1996. június 29.). A teológusoknak (is) elengedhetetlen, hogy mind a keresztény kelet, mind a keresztény nyugat forrásait alaposan megismerjék, hiszen a keresztény világ e két „féltekéje” sajátos teológiai szemlélettel, lelkiséggel, liturgikus lelkülettel gazdagítja a teológia tudományát.

III. Aquinas, dux certissimus — Aquinói Szent Tamás az egyetemes és közös egyháztanító, a teológusok fejedelme

A teológiai források között kiemelten kell kezelnünk a skolasztikus teológiát, azon belül Aquinói Szent Tamást, mivel az Egyház tanítóhivatala évszázados és szakadatlan tanítása szerint Szent Tamás mind a filozófia, mind a teológia területén bizonyos elsőbbséget élvez (pl. Gravissimum Educationis, # 10; Optatam totius, # 15; Lumen Ecclesiae, # 2; Sapientia Christiana, ## 71,79–80; CIC, can. 252. § 3.). Ezt az elsőbbséget a tanítóhivatal tekintélye erősíti meg, ezért nem lehet megkérdőjelezni vagy elutasítani a legfőbb egyházi hatóság illetékességének bennfoglalt tagadása nélkül. Fontos, hogy ezt az egyházi ajánlást helyesen értelmezzük és pontosan magyarázzuk.

Egyrészről kívánatos elkerülni a XIX–XX. századi neotomizmus egyes képviselőinek rugalmatlanságát, olykor sekélyes, rosszul értelmezett ragaszkodását a tamási teológia minden egyes eleméhez, mintha az Angyali Doktor minden tekintetben tévedhetetlen lett volna, vagy rajta kívül senki más sem járult volna hozzá érdemben a teológia fejlődéséhez. Szent Tamás teológiai örökségét kiemelkedő tekintélye ellenére sem szabad kizárólagosként, vagy tökéletes, változhatatlan „izmusként” kezelni, mert egyrészt történelmi meghatározottsága okán mindig nyerhet pontosabb, világosabb megfogalmazást, másrészről nem képez zárt rendszert, amely képtelen lenne az új teológiai fölismeréseket, kutatási eredményeket integrálni.

Ugyanakkor a tanítóhivatal világos és kifejezett ajánlásával összeegyeztethetetlen az a manapság nem ritka álláspont, hogy a teológusok teljesen szabadon hagyhatják figyelmen kívül Szent Tamás tanítását, annak érdemi ismerete, tanulmányozása szükségtelen, és teológiai álláspontok ütköztetése alkalmával az Angyali Doktor véleménye ugyanolyan vagy esetleg kisebb súllyal esik latba, mint más egyházdoktoroké, teológusoké. Ebben a kérdésben, ellentétben bizonyos kortárs fölvetésekkel, az Egyház nem változtatta meg álláspontját.

TÁRSADALOM, KÖZÖSSÉG, EGYÉN

I. Katolicitás és evilági lét

Általánosságban igaz, hogy a tudatosan keresztény ember bármilyen evilági társadalmi berendezkedés és működési mechanizmus közepette képes kell, hogy legyen tanúságot tenni Krisztus tanításáról. Igazságként hisszük, hogy az Anyaszentegyház és maga a katolicizmus sem evilági fogalom, amelyet valamely politikai világnézet szintjén kellene időszerűvé tenni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a vallás magánügy — ellenkezőleg: hitünket ebben a világban kell megélnünk, és a hitbeli tanításoknak itt kell érvényt szereznünk, hiszen ebben a világban készülünk a mennyek országára. Az ún. „világnézeti semlegesség” nem erény a katolikus ember számára, és hitetlen vélekedés az, hogy az Egyház a társadalom, a közösség és az egyén dolgaiban illetéktelen lenne.

A világban megmutatkozó válság gyökere az, hogy az ember saját magát állította Isten helyébe, ezáltal a világ középpontjába. Minket ez a válság arra ösztönöz, hogy a lehető legnagyobb nyomatékkal hangoztassuk az igazság és a béke iránti ragaszkodásunkat.

Az Anyaszentegyház hitet és erkölcsöt érintő szolgálata mellett nem elhanyagolható az sem, hogy miközben liturgiájával biztosítja a szentségi életet és tanításában sértetlenül őrzi, sőt kifejti a hitletéteményt, olyan viszony kialakítására törekszik a társadalmi rendszerekkel és e rendszerekben, amely a lelkek üdvösségének elősegítését szolgálja.

A nem evilági renddel való érintkezést ebben a világban legjobban a hierarchiában (szent rend) való létezés segíti az egyén nagyon is anyagi környezetében. A profán, természetes világ önmagában tökéletlen: metafizikai távlatokat és értelmet csak azzal a természetfölötti tartalommal kap, amelyet az Egyház közvetít neki. Ehhez képest a nyugati kultúra mai, keresztényietlen állapotában a hedonizmus, az individualizmus, a materializmus kivételes erővel kísért, általuk a mindennapi élet esetlegességei szakralizálódnak, a szentséget közvetíteni hivatott Egyház helyzete pedig deszakralizálódik és egy „társadalmi lobbi” szintjére süllyed. A jelenleg érvényesülő szabadelvű tömeguralom törékenységét és képmutatását jelzi, hogy a korlátlan emberi jogokra és a tömeges fogyasztásra mint társadalmi értékmérőre és kohéziós erőre hivatkozik, és valamiféle erkölcsi emancipációra alapozza uralma fenntartásának eszközeit. Jelenleg egyetlen államban, egyetlen evilági társadalmi berendezkedésben sincsenek meg a metafizikai, természetfölöttit szolgáló keretek, a modern Európát katolicizmus és kereszténység nélküli, vagy egyenesen katolikus- vagy keresztényellenes tartalmak és vezérlő elvek működtetik.

A katolikus hívő erkölcsi feladata a respiritualizáció a jelenleg normaként ható hétköznapi materializmus ellenében. A katolikus hívő célja nem a népszerűség és biztosan nem a korszerűség, hanem a hűség Egyházához, katolikus hitéhez. A szentségek vétele által, az igaz tanítás megvallásában és az egyházi hierarchiába illeszkedve akkor is tagja Jézus Krisztus titokzatos testének, ha a társadalmi berendezkedés nem ösztönzi, sőt ellentétes értékrend keretei közé kényszeríti. Az állam soha nem tudja biztosítani azt, hogy a mennyek országa már e világon bekövetkezzék, de meg kell gátolnia, hogy egy infernális, ember alatti mérce érvényesüljön a mindennapokban. Különösen találóak a Megváltó szavai ezekben a napokban: „Ha a világból volnátok, a világ, mint övéit szeretne titeket. De mivel nem vagytok e világból valóak — hanem kiválasztottalak titeket a világból —, gyűlöl titeket a világ.” (Jn 15,19)

II. Egy keresztény társadalom reménye

A teremtett világ célja az Isten kegyelméből elérhető megdicsőülés. Ebben a folyamatban az emberiség úgy viszonyul céljához, ahogyan a Teremtő Istenhez viszonyul. A jelen társadalmait nem isteni eredetű elv irányítja, hanem emberi és anyagi. A teremtett világ összességének uralkodójára, az Istenre kellene irányulnia, így irányítása e világon is egyetlen főséget feltételez, amely viszont e világon túlról nyeri legitimitását.

Ezt a rendet a keresztény Európában minden közösség más viszonyok közepette, de egészen hasonló rendben igyekezett megvalósítani. Magyarország lakosai majdnem ezer évig a Szent Korona boltozatának voltak egy-egy darabja. A Korona által kifejezett egység és szentség az ország lakosainak közös ügye volt, és ez az egység — az Anyaszentegyház tanításának megfelelően — valóban „az egyesekért és az egyesek felett állt”. A magyar király és a Magyar Királyság az isteni kegyelem rendjét volt hivatott megjeleníteni minden alattvalónak, akik közé sokáig nem vert éket a nemzeti sovinizmus, hiszen a nemzetek feletti államfő, az egymásra utaltság, az összetartozás Isten akaratában és a Kárpát-medence földrajzi közösségében az ország lakosainak szerves társadalmi keretet teremtett. A magyarok, a rokon népek és a nemzetiségek magyar tudatúakként (Hungarus) ebben a rendben kívántak megszentelődni évszázadokon keresztül, a királyság biztosította mindnyájuk közös nemzeti szellemének megfogalmazását. Tevékeny testvéri szeretet, az egyéni boldogság felfedezése a felebarátok szolgálatában, boldogságuk és boldogulásuk keresésében — ezek az ősöktől ránk hagyományozott feladatok továbbra is időszerűek minden felelősségteljesen gondolkodó magyar katolikus számára.

A csupán népfelség elvén alapuló államformák (köztársaság, népköztársaság, tanácsköztársaság), amelyekkel a magyarság több mint fél évszázada kényszeredetten, vagy éppen kényszerítetten kísérletezik, a történeti alkotmány, az apostoli magyar királyság eltörlését és a magyar királyoknak a Szent Korona által gyakorolt uralma végét hozták magukkal. A népek e közössége messze került nemzeti szellemétől, gyökereitől, és fokozatosan elfordult az őt tápláló kereszténységtől is, amely korábban erőt adott neki a történelem viszontagságai között. E kedvezőtlen körülmények között született meg — a történelmi alkotmányhoz és az isteni rendet leképező állami berendezkedéshez való visszatérésnek már a puszta igényétől is távol — a jelenlegi tömeguralom, amely az ismétlődő választások hangulati fölfokozottságával csak megoszlást szít és eltereli a figyelmet arról, hogy az állam polgárai csak hiszik, hogy felelősen döntenek, miközben egyre szorosabban fűzi őket egybe minden természetfölötti viszonyítástól elszakadt létük. Az állami felsőség ma nem objektív, nem semleges és nem karizmatikusan mértékadó, amire egy válságba került népnek szüksége lenne.

Ezzel egyet nem értve mi közösségi és egyéni szinten is a történelmi alkotmány, a jogfolytonosság elvének biztosítása, az emberi becsület, a közjó tiszta szolgálata, a hagyománytisztelet, a hitvalló élet révén reméljük a jövő társadalmát katolikus módon megújítani. A magyar társadalomnak megnyugvásra, biztonságra, e világon túlmutató, újra megtalált keresztény hitre és ahhoz illő életre van szüksége. A népuralmi kísérletekre tekintve tiszta fejjel és tiszta szívvel, őszintén el kell számolni valós veszteségeinkkel, és vissza kell szerezni régi biztosítékainkat.

A tisztán népuralmi formák átértékelése és elhagyása esetén a legitimitás az ország lakosságára száll vissza mint az ország boldogulásának és boldogságának letéteményesére. A változás azonban csak úgy következhet be, ha újra egy, a társadalmon kívül és a társadalom felett álló, szentelményi jóváhagyással bíró személyt és intézményt választ az ország népe, amilyen történelmünk során mindig a felkent király és az apostoli keresztény királyság volt.

Az apostoli királyságunk nem csupán egy társadalmi-gazdasági intézmény, és annak alternatívaként való itteni felvetése sem valamiféle idealizáló, nosztalgikus gondolat, régvolt történelmi emlékek bánatos felemlegetése. Az apostoli királyság a magyarság eredeti létezési kerete, amely a Boldogságos Szűz Mária által szentesíttetett, és amelyet talán számon kér majd rajtunk a Teremtő, emlékeztetve minket első szent királyunk felajánlására. Ebben a királyságban és az azt kísérő, értékelvű hivatásrendiségben, amelyre a magyar katolicizmus adott már gyakorlati példákat korábban, a közösség és a társadalmi igazságosság biztosítékra találhat a mennyiségelvű, a fogyasztással mindent és mindenkit közös nevezőre hozó berendezkedéssel szemben, amely az emberi természet legalantasabb mozgatóira alapoz.

MMVII. Ádvent, a Miles Christi Katolikus Szellemi Műhely klerikus és laikus tagjai

Több tájékozódási pontot, információt találhat még a Szellemi Műhelyünk tagjainak publikációit is tartalmazó MILES CHRISTI folyóiratunkban. Érdeklődjék közvetlenül itt: lacroix_kukac_freemail.hu