Néhány gondolat Magyarország elmaradt lerohanása kapcsán

Az évszázadok során itt a mi kis országunkban, újra és újra felmerült a nagy kérdés; a népet mennyire és milyen módon kell beereszteni az alkotmányosságunk kapuin? Alkalmasint persze mindig más tette fel ezt a kérdést; hol „a nép” hol az adott kapuknak az őrei. Ma már ez a kérdés persze anakronisztikusnak tűnhet, hiszen a nép a kapukon belül van, ott persze bódultan néz és teszi, amit mondanak neki, és amit várnak tőle. De legalább belül van, mindenki nagyon boldog, lehullott a nagy lepel és most ő is úgy érezheti, hogy megosztják a hatalmat vele. A látszat sokaknak, és úgy látszik, viszonylag sokáig elég.

Kérdés persze az is, hogy ki „a nép” és kik a kapuk őrei és ezt az egész kérdést miért és mikor vetjük fel? Szent István király után, a nemzet igazi letéteményesei, a nemesek, felháborodtak az egyik legrejtélyesebb királyunkon, Aba Sámuelen például, hogy közrendűekkel együtt mutatkozik, sőt együtt is étkezik, quasi azoknak helyt ad az udvartartásban. Vannak, akik ebben egy fajta „őskeresztény idillt” véltek felfedezni a XX. századból visszatekintve, de a frissen kikeresztelkedett kortársak ezt úgy látták, hogy egyszerűen méltatlan egy magyar királyhoz az ilyen viselkedés, sorsára is hagyták a ménfői csata után. Legkésőbb azonban az Aranybullától kezdve „bővül” a nép-, vagy a nemzet fogalma, egyre többen lesznek, egyre mást, tulajdonképpen egyre többet akarnak. 1222-től, 1848-ig azért több mint hatszáz év telik el, amikor is egy folyamat végére érkezünk. 1848 azért igazi fordulópont, mert július 5-én az összeült országgyűlés, egy népképviseleti országgyűlés, amelyben már nemcsak nemesek voltak jelen és dönthettek az ország dolgairól, hanem mindenki aki beválasztódott (Petőfi például nem, nagyon morcos is volt e miatt, jól meg is verték), nagyobbrészt ugye nemesek, de azért nem egészen. Kik lehettek itt? Minden húsz év feletti, választójogot nyert, aki nem állt büntetőeljárás felett, gyámi vagy gazdai hatalom alatt és törvényesen bevett vallási felekezethez tartozott és a kor vagyoni cenzusának megfelelt, amely eléggé tekintélyes volt (300 forint értékű ingatlan, negyed úrbéri teleki minimálisan) vagy – és ez reményteli néhány mai sorstársra nézve – értelmiségi volt csak egyszerűen. (Ebből látszik, hogy már akkor is értelmiséginek lenni, kifejezetten nem jelentette azt, hogy tehetősebb is valaki.) Elengedhetetlen volt, hogy a választó vagy választható lakos 24 évnél idősebb legyen és tudjon magyarul, ami persze nem azt jelentette, hogy magyarnak kellett lennie nemzetiségét tekintve, hiszen a Szent Korona boltozatának tagjaként mindenki magyar (Hungarus) volt. Választókerületek voltak Horvátországban és a szerb katonai Határőrvidéken is (Erdély Magyarország szerves része volt).

Kérdés persze, hogy akkor az ország hány százaléka volt választható és választó? Mai szemmel nézve, szinte „diktatórikusan” kevés; maximálisan 9%-a, ami sokkal jobb volt, mondjuk a parlamentarizmus mintaképének tekintett Anglia korabeli 4-5%-os átlagánál, de modern lélekkel nézve biztosan felháborítóan kevés. 1848 azért nagyon fontos lépés, mert a szellem teljesen kieresztődik itt a palackból; a nép ráérez a hatalom ízére, és ami legalább ilyen fontos, a politikában megjelennek azok, akik rájönnek, hogy azzal, hogyha a népnek újabb és újabb falatokat adnak a hatalom tortájából, azzal tulajdonképpen az ő politikai tőkéjük nő kétszeresen is. Egyrészt nagyobb (értsd: szélesebb társadalmi bázison álló) lesz a támogatottságuk, másrészt függetleníteni tudják magukat a hagyományos politizálás köreitől (országgyűlés, királyi udvar, a király szentesítő személye) valamennyire és egy új politikai minőségtől várják majd legitimációjukat; a nép jóváhagyásától. A népétől, amelynek fogalmánál talán semmit sem lehet nehezebben definiálni, talán csak a szabadságét, a politikában, éppen ezért nagyon sokan és sokféleképpen hivatkoznak is rá, ahányszor csak tehetik, és még ennél többen akarják képviselni majd az érdekeit.

Az Osztrák-Magyar Monarchia, amelyet olyan jóleső érzés egyszerűen, csak Monarchiának hívni, esetében a választójog kérdése a XX. század legelején csúcsosodott ki legjobban talán, vagy még inkább tünetszerűen ekkor jelentkezett. A Monarchiában Ferenc József császár és apostoli király személye az, ami garancia volt arra, hogy valami a régi uralkodói minőségekből még az állam működésébe tud kerülni és ott aktivitást tud mutatni. Ferenc József esetében az uralkodás nem csupán egyfajta „ az államfői jogkörök gyakorlása” formula volt. Az istenkegyelmiség minősége – amely a legnagyobb királyainkban is jelen volt – többször is megnyilatkozott e királyunkban és nemcsak a személyes habitusát, életvezetését tekintve, hanem az országa vezetésében is.

Egy kortárs történelmi munka szerint a XX. századba éppen hogy átlépett Monarchiában, konkrétan1905-ben akkora volt a királyellenesség, mint 1849 és 1861 óta még soha. Ez önmagában is elgondolkodtató megállapítás, majdnem negyven évvel a kiegyezés után, de ha nemcsak a szokványos történelmi magyarázatokat (gazdasági – társadalmi - politikai) vesszük sorba – amelyek vizsgálása nem is érzem, hogy feladatom - azt vesszük észre, hogy megint egyfajta nacionalista mézesmadzag elhúzása az, amely veszélyeztette a Monarchia nemzetek feletti ideáját, békéjét és igazságát elsősorban. 1905-ben azonban a helyzetet már nem lehetett megoldani olyan egyszerűen, vagy inkább egyértelműen és tünetmentesen, mint akár egy évszázada is lehetett volna.

Furcsán történtek a dolgok egymásután, akkoriban.

Ferenc József 1905-ben a helyzet rendkívüli súlyosságát nézve, nem véve figyelembe a magyar politikai szokásjog és a választások eredményeit, nem ellenzéki kormányt nevezett ki. Kormányalakítással báró Fejérváry Gézát, a testőrségének (darabontok) korábbi parancsnokát nevezte ki miniszterelnöknek, abban a reményben, hogy meg tudja erősíteni a kicsit megroggyant magyar belpolitikai életet majd. Fejérváry kemény és egyenes ember hírében állt, legalább két nagyobb háborúban szolgálta a birodalmat, korábban majdnem húsz éven keresztül hadügyminiszter is volt (rövidebb ideig a földművelésügyi-, és a király személye körüli tárcát is megkapta), érdemeit nemcsak az udvar, de az őt ismerők sem vitatták. Egészen fiatalon kitüntette magát a solferinói ütközetben, több éven keresztül Ferenc József szárnysegédjeként szolgált. 1859-től a Mária Terézia katonai rend lovagja (1909-ben a gyémántokat is megkapta hozzá), 1896-tól annak kancellárja volt. A valóságos belső titkos tanácsosi címet, 1893-ban a Lipót-rend, 1901-ben a Szent István-rend nagykeresztjét kapta meg. Kinevezése egyértelműen bizalmi alapon történt, az uralkodóhoz tiszteletteljes, mélységesen alázatos, mégis őszintén bensőséges viszony fűzte, amellyel csak kevesen dicsekedhettek az udvarban. Fejérváry olyan ember volt, aki rendelkezett azokkal a képességekkel, aki az uralkodói normák alapján rendet tud teremteni. Nem igaz rá a „vaskalapos katona” skatulya, amelyben sokan szerették volna láttatni, királyhűsége egészen kivételes személlyé teszi, de ugyanakkor az évek során rafináltabb politikai érzéke is kialakult, amely során leginkább azok sorába illeszkedik, akik a konzervatív birodalmi reformot akarták végrehajtani, korszerű eszközökkel a Monarchiában.

Az új kormány belügyminisztere, Kristóffy József, Tisza Kálmán szellemi örököseként (ahogyan többször megvallotta, az elhunyt gróf egy „túlvilági sugallatának engedelmeskedve”) – kormányprogrammá tette először a magyar történelemben az általános választójog bevezetését, egy átfogó magyar politikai reform részeként. A kormány, amelyet Ferenc József császár és király azért nevezett ki, hogy a helyzetet mindenképpen stabilizálja, ezzel a húzással akarta kifogni a szelet az ellenzéki vitorlákból. Kristóffy, akinek a felesége a szabadkőműves Horváth Mihály egykori csanádi püspöknek polgári házasságából született leánya, Völgyessy Ernesztin volt, kifejezetten egy levezető, megnyugtató „tömeghatásnak” szánta a választójognak legalábbis társadalmi diskurzus-szintű felvetését. A legveszélyesebb hangadók azonban nem a felmelegített 48-as alapokon álló ellenzékiek voltak ekkor már, hanem a szociáldemokraták, Buchinger Manó és Garami Ernő vezetésével, akik az utcára vitték az embereket a szocializmus, a polgári jogok kiterjesztésének jelszavával. Kristóffy elsősorban velük akart kiegyezni és addig példátlan módon, paktumot kötött a szociáldemokratákkal, a lázongások lecsillapítására, az ún. „szervezett munkásság” támogatása fejében. A támogatásból nem lett persze semmi sem, hiszen azon kívül, hogy a paktum nagy elismertséget és még nagyobb támogatottságot szült Garaminak, Kristóffynak azonban nem hozott sem szerencsét, sem remélt politikai tőkét. Kristóffy felvetése az általános, szabad választójog bevezetéséről két oldalról váltott ki, két egészen különböző reakciót.

Az első a liberális, demokratikus, „függetlenségi” ellenzék képviselői voltak, akik vagy a kormányból kerültek ki, vagy az ekkor, elsősorban maszonikus gyökerekkel rendelkező különböző polgári, társadalmi szervezetekben tömörülő aktív politizálók közül. Ilyen volt az Általános Titkos Választójog Liga, vagy a Társadalomtudományi Társaság, és annak lapja a Huszadik Század is. Azok, akik mérvadóan megszólaltak az „alkotmányjogi vitában” jelentős részben szabadkőművesek voltak, mint például; Jászi Oszkár, Vázsonyi Vilmos, Benedek Elek, Wekerle Sándor, vagy a szabadkőművesek holdudvarához tartoztak egyesületek, klubok kapcsán. Ebben nincsen semmi meglepő, a korszakban a sokat emlegetett „progresszív politikai erő” képviselőinek számottevő része vagy maszon, vagy velük nagyon jó kapcsolatokat ápoló jómódú polgár. A korszakot, a történeti, de a magyar maszonikus munkák is „a magyar szabadkőművesség virágkorszakaként” emlegetik, amely minden egyéb különösebb törés nélkül egészen 1919-ig tartott. (A záró dátum szimbólumértékéből mindenki levonhatja a legkézenfekvőbb következtetéseket.) Voltak persze olyanok is az „alkotmányvédő oldalon” szép számmal, akik csak „a 48-as eszmék” mellett álltak, és minden lehetőséget megragadtak arra, hogy a kiegyezési rendszerbe rúgjanak egy jó nagyot, ezzel is egy új, „revideált kiegyezést” sürgetve, amelyben majd a magyarságnak még nagyobb politikai és gazdasági szerep juthat, és még inkább kidomborodhatnak, kurrensnek tartott nemzeti sajátosságaink.

A másik oldal feje - minő szerencsés konstelláció! - a Monarchia feje is volt egyben, ugyanis az udvar és Ferenc József volt az. Az uralkodó vezérkari főnöksége egészen máshogyan gondolta a dolgot, és elejét akarta venni annak, hogy egy újabb nemzeti tragédia robbanjon ki, amelyben a felheccelt magyar közvélemény, s leginkább az azzal szimbiózisban mozgó „függetlenségiek” a későbbiekben nem tudják majd kontrollálni az egyébként általuk kirobbantott eseményeket. Ezt nevezhetnénk persze „forradalmi hangulatnak” is, de több okunk is van rá, hogy ne tegyük, most leginkább az, hogy a kor eseményeit nézve, mindaz, ami akkor volt, csupán a lázongás kategóriáját meríti ki.

Lehet azon is vitatkozni persze, hogy az uralkodó lépése, amelyben Fejérváryt nevezte ki (aki nem volt egyetlen pártnak sem a tagja, így személyében mindenki valóban a pártok feletti kormányzatot tisztelhette volna) mennyire volt alkotmányellenes vagy sem. Lehet, mondom, de nem sok értelme van, hiszen az uralkodó egy személyben a törvény is, s Ferenc József, amikor a helyzet indokolttá tette ezt, élt is ezzel a jogával. Nehéz lenne vitatni, hogy 1905-ben a helyzet olyan volt, amikor az uralkodó élhetett ezzel a jogával. Nem megosztó, hanem egységesítő, az aktuális helyzetben egy, a politikai erők felett elhelyezkedő pozícióból a válság megoldása lehetségesnek látszott, ezért is tűnik úgy, hogy Fejérváry báró személye, nem utolsósorban valós kvalitásait is figyelembe véve, nagyon is jó választás volt és a királyság szempontjából egy klasszikus megoldási tervet húzott elő; az erős királyi emberét, aki felülemelkedik a pártérdekek felett. A szabad, titkos választójog felvetése, a szabadelvű Kristóffytól valószínűleg azért talált valamennyire is támogatásra az új miniszterelnöknél, mert ez politikailag a „saját ágyúgolyólyukkal süllyesztjük el őket” elv alapján működhetett volna. Nem tudott működni, s ennek az okait a rossz eszközök kiválasztásában és alkalmazásában kell keresnünk.

A vezérkari főnökség megoldási javaslata egy alapvetően katonai terv volt, amellyel a fegyveres felkelést akarták megelőzni, de e mellett, egy hosszabb távú normalizációs mechanizmus részeként, egy új alkotmányossági folyamatot is elindítottak volna. Igen, a magyar történelemben olyan csúnyán hangzó, „oktrojált alkotmányról” van szó, amely azonban most a koronatanácson kifejezetten előremutató színben tűnhetett fel, hiszen olyan reformokat vezetett volna be, amelyek sok éve várattak magukra, de parlamenti demokratikus diskurzus, szóval az obstrukció, ezt éppenséggel ellehetetlenítette.

A terv egy gyakorlati részből, lényegében Magyarország katonai elfoglalási tervéből (A magyarországi válság fegyveres erővel való megoldása - Lösung der ungarischen Krise durch Waffengewalt) és Potirek táborszernagy által jóváhagyott „Studie U” („U”, mint, „Ungarn”) elméleti tanulmányból állt össze. Ez a kettő anyag együttesen volt az „Operationsplan für den Kriegsfall U.” - A M.(agyarország) elleni háború hadműveleti terve.

A kész és egységesített tervezet elsődlegesen egy felmérési terv volt, hogy mennyire válhat a „nemzeti” – már csak ímmel-ámmal passzív - ellenállásból egy újabb forradalmi felkelés, zendülés. Megnézték, hogy mely csapatok igazán dinasztiahűek (elsősorban a horvátok és az ausztriaiak voltak azok ekkor) és melyek nem (magyarok, kevert állományúak). Az ország négy részéről induló támadásnak a főcsapása a főváros lett volna, Budapest elfoglalása után ugyanis mindenfajta ellenállás nagyon hamar megtört volna nagyon gyorsan. De Erdélyt is lerohanta volna egy hadtest és a Bánságra is jutott volna egy. A fegyveres megszállást a katonai igazgatás követte volna természetesen.

Fejérváry miniszterelnök is augusztusban az ischli koronatanácson három megoldási javaslatában gondolkodott, amelyekben a krízis megoldását látta; a harmadik, tehát a legutolsó, az abszolutisztikus kormányzás volt, katonai erőkkel támogatva. Ennek a megoldásnak a gyökere nem abban állt, hogy „Fejérváry katona ember volt”, hanem abban, hogy logikusan végiggondolva nem volt más megoldás, ha minden más kudarcba fullad. Fejérváry első két, kompromisszumos megoldási javaslata (koalíciós pártokkal való megegyezés vagy a parlament feloszlatása) ugyanolyan eredményeket ugyan nem tudtak garantálni, de politikailag kézenfekvőbbek voltak, kevesebb volt a macera velük, ez tény. Fejérváry talán éppen ezért, a középutas megoldást javasolta, feloszlatni a parlamentet, ettől megoldódik majd kormány támogatottsága is, hiszen egy új választáson majd a függetlenségi párt újból többséget szerezhet. Ferenc Józseffel azonban végül egy jelentősen kiterjesztett választójog, de korántsem általános és titkos választójog előkészítésében állapodott meg. A „szuronyok hegyén jön el az új alkotmány” gondolata, egyébként 1905-ben benne volt a levegőben, nem az udvar minden realitástól elrugaszkodott, hidegvérű terve volt csupán. Az utca oldalán is ebben többen megoldást láttak volna, egyedül a szuronyok hozta alkotmányban az látszott problematikusnak, hogy a szuronyok vissza is vihetik azt, ahogyan hozták.

A legfontosabb kérdést azonban még nem vetettük fel.

Hogyan lehetséges az azonban, hogy a felkent uralkodó, aki arra tett esküt, hogy megvédi másoktól a határokat, a saját országa ellen egy háborút indítson? A válasz egészen természetes, sehogyan sem, ez egyszerűen elképzelhetetlen. Az azonban elképzelhető, hogy az uralkodó saját magától menti meg az országot, sőt valószínűleg erre csak egy uralkodó lehet képes, vagy még ő sem. Az a „háború”, amelyet Ferenc József az ország ellen viselhetett volna, nem az ország ellen lett volna, hanem az országért, akármilyen demagóg módon is hangzik ez talán elsőre. Az uralkodó képes arra, hogy távlati célokban gondolkodjon és a mindennapok esetleges politikai eseményein felülemelkedve, azon túllépve, meggátoljon stratégiailag rossz eseményeket, amelyek hosszú távon egy önemésztő kataklizmát eredményezhetnek. A Magyar Királyságot felemésztette volna minden ízében egy újabb fegyveres felkelés, amelyet újra felkent királya ellen folytat, a huszadik század legelején. Ez a nemzeti öngyilkosság non plus ultrája lett volna, 49 után több, mint fél évszázaddal, amikor egy nemzet, politikai szólamokon feltüzelve a saját jövője ellen megy. Ezt csak egy olyan pozícióból lehet látni, igazán nagy bizonyossággal, amely a politikai pártok, sőt a nemzet felett helyezkedik el. Ez a pozíció a felkent, apostoli magyar király pozíciója, ahonnan gondoskodni tud a rábízott országról. Ez a pozíció az igazi magaslati levegő, amelyben kevesek tudnak létezni és annak súlyát elviselni, még kevesebben felfogni azt.

Ki merné Szent István királyunk szemére vetni Ajtony vagy Gyula lefogatását és likvidálását? Ki merné, ezer év után? És ki merte akkor? … A felkent uralkodó akkor is fegyverrel mentette meg az ország békéjét és jövőjét. Az ilyen horderejű kérdésekben ugyanis mindig nem a jelen, hanem a jövő mondhat csak ítéletet, ha egyáltalán meglesz ehhez a kvalitása és igénye. Ahogyan Szent Istvánnak joga volt erre, úgy Szent István minden utódjának joga volt és lesz erre, amíg az ország érdeke úgy kívánja, és amíg a trón nem üres.

Nem jól látjuk a problémát, hogyha a vérontás felöl közelítünk a kérdéshez, vagy olyan tetszetős sületlenségeket mondunk, hogy "amit lehetett ezer éve, azt nem lehet ma, mert más a világ". A krízis állandó, csak a módszerek változtak valamennyire és az elvek. Az elvek maradandóbbak, amennyiben a megmaradást szolgálják és annál kínosabbak, minél inkább távol kerültünk tőlük. A felülről jövő, szinte korlátlanul autoriter, kompromisszummentes beavatkozás ma az egyik legkínosabb, leginkább értelmezhetetlen elv, amire csak gondolhatunk. Ez persze nem az elvet, mint ideát minősíti, hanem azokat, akik azt nem értik és elutasítják.

A megoldás azonban már 1905-ben sem így érkezett meg, s ki tudja, hogy mennyiben és mire volt valójában megoldás.

Bánffy Dezső, (ifjabb) gróf Andrássy Gyula, Kossuth Ferenc (a Lajosnak a hazatelepült fia), gróf Zichy Aladár mérsékelt „függetlenségi” programmal állt elő, amelyet az udvar pozitívan fogadott első körben. Az utcának azonban ez jel volt inkább a demonstrációra - olaj a tűzre. 1905. szeptember 15-e a „vörös péntek” napja, amikor nem az emberek vére, hanem a tűntetők vörös lelkivilága sötétítette be a Parlament előtti teret. Nagyjából eddig ismeretlen és elképzelhetetlen kép volt a budapestieknek; százezer ember ordibál, rázza az öklét és követeli azt, amivel a fejét megtömték korábban az agitátorok. Az első ilyen hatalmas demonstráció volt, több ezer csendőrrel megtámogatva. A 48-as és kuruc eszmék nagy öregje, aki persze 48-49-ben még nem élt, Justh Gyula házelnök kenetteljes szavakkal megígért mindent, csak menjenek el. A tömeg örült, szóba áltak velük, meghallgatták a követeléseiket. Hát, akkor hurrá. Éljen. Ünneplik magukat egy kicsit, elcsendesednek és elmennek, atrocitás nélkül ezúttal még. A magyar képviselőkben, és ami nagyobb baj, a kormányban is, azért maradandó emléket hagy a százezer vörös ökölrázása.

Kért a nép, hát adtak neki. Ha nem is olyan gyorsan és nem is pontosan úgy, ahogyan remélte.

Az „ötperces audienciaként”, elhiresült fogadáson Ferenc József porig alázza az ellenzéki küldöttséget, az ezt követő lázongások – amelyeket a visszaérkezett felsült ellenzékiek szítanak - után október elején Magyarország hat parancsnokságára vitték el a „Kriegsfall U” tervezetét, a legnagyobb titokban, jelezve, hogy a tragédia határára érkezett el az ország.

De két nap múlva, amikor életbe léphetett volna a terv, nem következett be a határ átlépése, ahogy egyébként várható volt, s ennek nem az volt az oka, hogy a „Kriegsfall U”-ról tudtak volna a tömegek, ellenkezőleg. A kedélyek valamennyire lecsillapodtak egyszerűen, eddig tartott az üzemanyag, átmeneti szünet. Erőgyűjtés vagy kifulladás, nem tudjuk. Az uralkodó pedig villámgyorsan lépett; decemberben Fejérváry másodszor is kormányt alakíthatott, a „Kriegsfall U” parancsokat pedig visszavitték a hadügyminisztériumba. 1906. áprilisig báró Fejérváry Géza a miniszterelnök, s mivel a helyzet valamennyire stabillá vált, a "függetlenségiek" a lázítás politikája után, az alkut választották, ezért a kezelés is csak tüneti volt az udvar részéről. Fejérváry a királyi testőrség parancsnoka lett újra, áprilisban pedig a legeredményesebb maszon politikus Wekerle Sándor alakított újra kormányt. (Korábban az Egyház és az állam szétválasztását végezte el oly nagy sikerrel.) A létrejött „nemzeti koalíciós kormányzás” azonban az elkövetkező négy évben semmit nem tud megvalósítani 1910-ig, amiért a hűhót csapta, és a Monarchia problémái is megmaradtak, maximum a szőnyeg alatt gyűltek tovább, amíg és ahogyan lehetett.