A köztársasági katyvasz realitása - egy-két pozitív vonulattal.

Írta: Uhel Péter.

Még január volt, mikor úgy gondoltam, hogy meglátogatom Balassagyarmatot a Civitas Fortissima ünnepség apropóján, anyai ágon úgyis nógrádi vagyok és vármegyeszékhelyünkön még úgysem jártam. Mint ismeretes, idén januárban volt kilencven éve annak, hogy magyar csendőrök, vasutasok és egyszerű polgárok megvédték a várost a cseh seregektől és megakadályozták, hogy az összetákolt Csehszlovák Köztársaság része legyen. Gondoltam egy meghitt megemlékezésen veszek részt, ehelyett szeretett respublikánk szokásos katyvaszával találkozhattam.

A vármegyeháza előtti téren gyűltünk össze, amit épp ez alkalommal neveztek át Köztársaság térről Civitas Fortissima térre (ez még eddig pozitív is lenne). A Magyar Gárda nógrádi tagjai álltak sorfalat az állami megemlékezésen, ami már önmagában ellentmondásos volt, nem azért mert a Gárda részt vett rajta, hanem azért, mert egy olyan állam ünnepli az eseményeket, amely semmilyen közösséget nem vállal az akkori harcokkal, illetve a későbbi ellenforradalmi rendszerrel. Ha valamely rendszerrel a korszakból egyáltalán szimpatizál az államhatalom, akkor az – az Országház melletti Tisza István szobrot leváltó Károlyi Mihály szobor alapján – Károlyi népköztársasága, viszont akkor meg semmi keresnivalója egy ilyen rendezvényen, hiszen – bár 1919 januárjában még a népköztársaság volt az úr – Károlyi maga pacifistaként és „entente-barátként” minden ilyen megmozdulás ellen volt.

A beszédek legérdekesebbike azé a valamilyen köztársasági főtábornoké volt, aki Sólyom László szárnysegédeként közvetítette az ő gondolatait. Kíváncsi vagyok mennyire lehettek az övéi. Miután a tábornok befejezte, egy úr megjegyezte, hogy az elnök úr „… elgondolkodhatna azon, hogy az elmúlt négy évben mit tett a magyarságért. Határon innen és túl.” Ezek után – és ezt imádom az ilyen hivatalos, karót nyelt rendezvényeken – a felkonferálás ugyanúgy folytatódott, mintha mi sem történt volna. A következő beszéddel süllyedt egy kicsit a színvonal, ugyanis Szili Katalinunk üzenetét hallgathatta meg az ünneplő közönség. Nincs hozzáfűzni valóm.

Az emléktábla koszorúzása hozott még hasonló keveredést, már ami a politikai palettát illeti. Történt ugyanis, hogy a koszorúk elhelyezését a szélrózsa minden politikai irányzata szükségesnek találta, és ezeket föl is konferálták. Így lehetett az, hogy az MSZP-t követte a Fidesz, azt az MDF, majd jött a Jobbik és a Magyar Gárda, végül – sok más civil szervezet mellett – a Magyar Kommunista Munkáspárt (!) zárta a sort. Az SZDSZ-t hiányolhattuk egyedül. Az esemény értékelését a hozzászólókra bízom…

Kezdetnek nem rossz...

+++

Most szombaton ehhez képest egy tudományos-történeti konferencián voltam, mely saját bevallása szerint vitéz nagybányai Horthy Miklós Kormányzó szerepét szerette volna átértékelni. A szervezők ezt úgy tervezték megoldani, hogy a korszak egy-egy elemét vizsgálják meg az előadók félórás referátumaik során. Megmondom őszintén, azt hittem, hogy a tudományos elem kicsit háttérbe fog szorulni az összejövetelen és az egész olyan „a kormányzó személye szent és sérthetetlen” hangulatot fog ölteni. Kellemesen csalódtam azonban, és ez különösen két névnek, dr. Szakály Sándornak és dr. Ravasz Istvánnak volt köszönhető, kikről azért azt nem lehet elmondani, hogy ne lennének a korszak szakértői. Az mondjuk tény, hogy kritikát nemigen hallottunk a Főméltóságú Kormányzóról, ám ennek ellenére a konferencia tudományos objektivitása elvitathatatlan. Nekünk, monarchistáknak különösen fontos, hogy amikor szóba kerültek IV. Boldog Károly király visszatérési kísérletei, Ravasz tanár úr egyrészt kiemelte, hogy a Szentatya 2004-ben Boldoggá avatta, valamint egyáltalán nem használta a vállalhatatlan ’királypuccs’ kifejezést.

A konferencián az egyetlen meglepetés – legalábbis számomra – Lezsák Sándor volt, aki Klebersberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter tevékenységéről tartott előadást. A leginkább megdöbbentő az volt, hogy annak ellenére, hogy egy olyan konferencián ültünk, mely a Magyar Királyság Kormányzójának a nevét szerette volna tisztázni, ebben a Magyar Köztársaság Országgyűlésének alelnöke is részt vett. A hozzászólásokon valószínűleg látszani fog, hogy az úr konzervatív körökben elfogadott, ám engem mégis meglepett. Ebben én legalábbis inkonzisztenciát vélek felfedezni, és ebben megerősít, hogy a királyságnak, mint hagyománynak és államformának a fontossága fel sem merült a konferencia során.


Ezen kívül egy teljes mértékben színvonalas konferenciát hallhattunk, amellyel kapcsolatban csupán egy kiegészítéssel élnék; Bánsági Andor előadásához annyit tennék hozzá, hogy Ausztria-Magyarországnak volt gyarmata; méghozzá a Spitzbergáktól keletre fekvő Ferenc József-föld (bár innen hozzánk csupán jegesmedvék vándorolhattak volna be), ahol Deákról, Zichyről, illetve székesfővárosunkról, Budapestről is neveztek el fokokat, hegyeket és gleccsereket. Ma Oroszország része, ám nevét változatlanul megtartotta. A program végére érve végül nem távoztam keserű szájízzel, annak ellenére, hogy utolsóként még felszólalt vitéz Kiss Imre, a Szent Korona Szövetség elnöke (félreértés ne essék, személyével semmi bajom, nem is ismerem), aki a Szentkorona-tan időszerűségét és aktualitását hangsúlyozva – egyébként bátorító és igaz szavakat mondva – sem emelte ki, hogy Alkotmányunk jogfolytonosságának helyreállítására csakis a Magyar Királyság keretei közt lenne lehetőség.