Vajon azok közül, akik ma egy életre eladósodnak egy olyan lyukért, amibe a hatvanforintos tojást tojó tyúkok sem lennének már hajlandóak beköltözni tudják-e, hogy a Monarchia idején az állam milyen lakásokat épített a munkásoknak? Ez a gondolat a Kvassay zsilipnél tett látogatás óta nem hagy nyugodni. Hogy lehet az, hogy akkoriban előkerttel, veteményessel, gazdasági épülettel együtt terveztek otthonokat a munkáscsaládok részére? Hogy lehet az, hogy a "feudális-elnyomó-kizsákmányoló Habsburg császár" idején különb, élhetőbb és tartósabb otthonok épültek gyárvárosainkban, mint a munkásosztály győzelme után? Ahogy felnéztem a vízügyi szolgálati lakásokat rejtő épület tornyára (!) eszembe jutott az ózdi Kis és Nagyamerika, (manapság sajnos így néz ki), a Wekerle-telep, a Horthy-korszakban felhúzott dunakeszi vagongyári kolónia, de Zólyombrézótól Resiczabányáig megannyi más nagyszerű példát lehetne felhozni, hogy annak idején mennyire becsülték meg a munkásokat. Mindig is csodálkozom, hogy később, a szabadságot rajongva szerető, a végtelen pusztákért lelkesedő magyarságot milyen elementáris erő volt képes panelházakba kényszeríteni.
Azt hiszem a felmerülő kérdésekre adandó választ valahol a lélek és annak tagadása környékén kell keresni.
Talán nem ördögtől való az ötlet, hogy ezt a királyságban működő jó példát valamilyen módon átültessük a jelenbe.
1 megjegyzés:
Szép a kép, és ma valóban irigykedve szemlélhetjük ezeket a lakásokat, egyetértek a bejegyzés ezen részével. (Főleg, hogy magam is, kövéresen szólva, panelproli vagyok!)
Hogy ez mennyire volt a Habsburgoknak, vagy magának a monarchia intézményének köszönhető, ott már vitáim vannak. Én inkább arra gondolok, hogy a XX. század közepéig más volt az ideál. A városba költöző emberek nem akartak teljes mértékben urbanizálódni. Ha kicsiben is, egy nagyobb ház részeként, de élvezni akarták a falusi örömöket, és a kis veteményeskertben részben a kínokat is, értsd a paraszti munkát. Egy kicsit a munkássá válás problematikájával is összefügg ez, a kiskert kiegészítő jövedelmet is jelentett, tehát az egész életmódnak volt egyfajta kétlaki jellege.
Ez a szemlélet és életmód tart kb. a 60-as évek elejéig. Azért merem ilyen bátran mondani, mert én is tulajdonképpen egy az 50-es évek végén épült munkáskolónián nőttem fel. 8 hatlakásos, egyemeletes házból állt, alul pincék a szénnek, szintén lent közös mosókonyha helyiség, amelynek földfelszín feletti ablakát kívülről egy vastag lemezajtóval lehetett lezárni, ergo légópince is volt a korszellemnek megfelelően. És a házak körül minden családnak jutott kert. Sokan aktívan művelték, mert spóroltak vele, mások már akkor inkább virágot tettek a földbe, gyepet készítettek, és inkább pihenőhelyül használták. Hosszúra nyúlt leírásomnak a lényege, hogy a kommunista korszak elején még éltek a korábban rögzült életmódbeli szokások, és a nagy panelprogramok majd csak a 60-as évek második felében, a 70-es években jönnek.
Köszönöm a számomra gondolatébresztő bejegyzést!
Nyuga-Európában hasonló trend figyelhető meg, bár ott összességében természetesen élhetőbb környezetet alakítottak ki.
Megjegyzés küldése