Horthy – vörösben

Vitéz nagybányai Horthy Miklós történelmi szerepének elemzéséhez hozzá sem látok, hiszen megítélése ma is oldalfüggő. Az egyik földreszállt angyalnak, a magyarság megmentőjének látja és láttatja, míg a másik még kétségtelen érdemeit sem hajlandó nem csak elismerni de felismerni sem.

És most az egész kérdés új dimenziókat kapott – most hogy a Kormányzó „korunk nagy csatájába” került bele; az „új hatalom” születésének és győzelmének árnyékában vergődik; amit a ma újságírója nemes (vagy nemtelen) egyszerűséggel csupán „szobor-háborúnak” nevez.

Vegyük a tényeket:

Egy exhibicionista és eddigi élete során csak a botrányairól elhíresült ügyvéd a saját Facebook oldalán (amelynek több „ismerőse” van, mint az általa favorizált Demokratikus Koalíció nevezetű politikai formációnak), nyafogott, zokogott egy darabig, hogy egy Isten háta mögötti kis faluban, Kerekiben az elmúlt vasárnapon Horthy Miklós szobrának felállítását tervezték.
Megismerhettük oldaláról az unalomig ismert, hazug és gyakran félrevezető, a letűnt korból származó valamennyi „érvet”.

Kiderült, lám még mindig vannak ebben az országban olyanok, akik bár nem csókolgatják naponta Rákosi és Révai portréját, mégis tanaikat magukra nézve mai napig is kötelezőnek érzik elfogadni. Érveik unalomig ismertek. Nem is idézem. „Tömeggyilkos”. „Felelős”. „Don-kanyar” és egyéb csatolt részei. Csupa sorban megdöntött és megcáfolt állítás...
De Horthy megítélése nem tény-kérdés, hanem hit-kérdés.
Nem is lehet más, hiszen ideológiai háború zajlik.

Vannak ezek a Gój Motoros fiúk, akik a nyafogást hallva találkozóra hívták a mi "egy-ügyű" ügyvédünket.
A lény elfogadta az invitálást és csütörtököt jelölte meg a „Partraszállás Napjában”.
A Motorosok nyugtázták a meghívást.

Erre ma reggel mire ébredünk?
Hogy Dániel Péter a keddről szerdára forduló éjjel vörös festékkel öntötte le a Kormányzó szobrát, vagy legalábbis ott volt.

Hogy ne legyenek kétségeink, fényképet is készített az akcióról és azt is fölrakta az internetre.
Ebben a pillanatban tapintható ki mélységes frusztrációja és cselekedeteinek legbelső mozgatórugója.
Nézzük ezt a képet és csodálkozzunk! Mert rokona ez a kép a meggyilkolt áldozatai holttestével pózoló Lenin fiúk 1919-es felvételeinek és a meghalt afgánok testrészeivel pózoló hős amerikai katonák méltán érdeklődést kiváltott felvételeinek.

Ugyanazt is akarja kifejezni.

Mit? A „hic fuit” életérzést.
Hogy: itt voltam, én tettem, büszke vagyok rá – minden erkölcsi, morális skrupulus nélkül.

S a felvétel még valamit elmond: ez a gyűlölet üzenete.
Mert nem csak hogy – a képből is láthatóan – éjszaka, azaz védett jogi elkövetési időben követte el bűncselekményét az elkövető, hanem az elfogadott tetemrehívási megállapodást is felrúgta.
Azaz a morális gát, az adott szó becsülete, a kihívás lovagias elfogadása és teljesítése is fényévekre áll a „piktortól”, a XXI. század eme politikai „szobafestőjétől”. Így az akciója inkább idézi az általa szavakban már lassan 70 éve démonizált módszereket és személyeket, mint az erkölcsi megtisztulás szintén hangoztatott követelményét.

Ezek után nem arra vagyok kíváncsi, hogy mi lesz a szoborral, hanem arra, hogy ezt a minden etikai elvet, szokás, és minden becsület- és párbajkódexet felrúgó magatartást a Magyar Ügyvédi Kamara hogyan értékeli? A közismerten és kínosan a maga pártsemlegességére hivatkozni szerető köztestület vajon lefolytat-e bármiféle eljárást ebben az ügyben? Mert ha nem teszi… ezt követően már minden jogát elveszíti arra, hogy később bárki ügyében is hivatkozzon az ügyvédi társadalommal szembeni bármiféle etikai elvárásokra.