Szoboravatás Gödöllőn

Méghozzá az első Ferenc József szobor a Kárpát-medencében úgy majd' száz éven belül.

Horthy – vörösben

Vitéz nagybányai Horthy Miklós történelmi szerepének elemzéséhez hozzá sem látok, hiszen megítélése ma is oldalfüggő. Az egyik földreszállt angyalnak, a magyarság megmentőjének látja és láttatja, míg a másik még kétségtelen érdemeit sem hajlandó nem csak elismerni de felismerni sem.

És most az egész kérdés új dimenziókat kapott – most hogy a Kormányzó „korunk nagy csatájába” került bele; az „új hatalom” születésének és győzelmének árnyékában vergődik; amit a ma újságírója nemes (vagy nemtelen) egyszerűséggel csupán „szobor-háborúnak” nevez.

Vegyük a tényeket:

Egy exhibicionista és eddigi élete során csak a botrányairól elhíresült ügyvéd a saját Facebook oldalán (amelynek több „ismerőse” van, mint az általa favorizált Demokratikus Koalíció nevezetű politikai formációnak), nyafogott, zokogott egy darabig, hogy egy Isten háta mögötti kis faluban, Kerekiben az elmúlt vasárnapon Horthy Miklós szobrának felállítását tervezték.
Megismerhettük oldaláról az unalomig ismert, hazug és gyakran félrevezető, a letűnt korból származó valamennyi „érvet”.

Kiderült, lám még mindig vannak ebben az országban olyanok, akik bár nem csókolgatják naponta Rákosi és Révai portréját, mégis tanaikat magukra nézve mai napig is kötelezőnek érzik elfogadni. Érveik unalomig ismertek. Nem is idézem. „Tömeggyilkos”. „Felelős”. „Don-kanyar” és egyéb csatolt részei. Csupa sorban megdöntött és megcáfolt állítás...
De Horthy megítélése nem tény-kérdés, hanem hit-kérdés.
Nem is lehet más, hiszen ideológiai háború zajlik.

Vannak ezek a Gój Motoros fiúk, akik a nyafogást hallva találkozóra hívták a mi "egy-ügyű" ügyvédünket.
A lény elfogadta az invitálást és csütörtököt jelölte meg a „Partraszállás Napjában”.
A Motorosok nyugtázták a meghívást.

Erre ma reggel mire ébredünk?
Hogy Dániel Péter a keddről szerdára forduló éjjel vörös festékkel öntötte le a Kormányzó szobrát, vagy legalábbis ott volt.

Hogy ne legyenek kétségeink, fényképet is készített az akcióról és azt is fölrakta az internetre.
Ebben a pillanatban tapintható ki mélységes frusztrációja és cselekedeteinek legbelső mozgatórugója.
Nézzük ezt a képet és csodálkozzunk! Mert rokona ez a kép a meggyilkolt áldozatai holttestével pózoló Lenin fiúk 1919-es felvételeinek és a meghalt afgánok testrészeivel pózoló hős amerikai katonák méltán érdeklődést kiváltott felvételeinek.

Ugyanazt is akarja kifejezni.

Mit? A „hic fuit” életérzést.
Hogy: itt voltam, én tettem, büszke vagyok rá – minden erkölcsi, morális skrupulus nélkül.

S a felvétel még valamit elmond: ez a gyűlölet üzenete.
Mert nem csak hogy – a képből is láthatóan – éjszaka, azaz védett jogi elkövetési időben követte el bűncselekményét az elkövető, hanem az elfogadott tetemrehívási megállapodást is felrúgta.
Azaz a morális gát, az adott szó becsülete, a kihívás lovagias elfogadása és teljesítése is fényévekre áll a „piktortól”, a XXI. század eme politikai „szobafestőjétől”. Így az akciója inkább idézi az általa szavakban már lassan 70 éve démonizált módszereket és személyeket, mint az erkölcsi megtisztulás szintén hangoztatott követelményét.

Ezek után nem arra vagyok kíváncsi, hogy mi lesz a szoborral, hanem arra, hogy ezt a minden etikai elvet, szokás, és minden becsület- és párbajkódexet felrúgó magatartást a Magyar Ügyvédi Kamara hogyan értékeli? A közismerten és kínosan a maga pártsemlegességére hivatkozni szerető köztestület vajon lefolytat-e bármiféle eljárást ebben az ügyben? Mert ha nem teszi… ezt követően már minden jogát elveszíti arra, hogy később bárki ügyében is hivatkozzon az ügyvédi társadalommal szembeni bármiféle etikai elvárásokra.

In memoriam Nagy Ferenc (hangos jegyzettel)

A napokban volt szükségem az információra, de – bevallom – nem találtam a forrást; pedig „bomolva” kerestem, mint egykor József Attila. Még azt a blaszfémiát is elkövettem, hogy újra elővettem a kommunista rendszer felbomlásakor nagy hamarjában kiadott „Extra Hungariam” című sorozatot, és végigolvastam újra a – talán nem véletlenül Pulitzer-díjat nem kapott – „Küzdelem a vasfüggöny mögött” című önfényező önéletrajzát.

De az adat nem volt sehol. Persze, miért is lett volna? Viszont akkor már végképp nem tudom, hol olvashattam? Rákosi önéletrajzában? Ki tudja.

Ebben az évben lesz ugyanis 65 éve (majd kíváncsi leszek – a mi drága bel- és kültenyésztésű országrontóink vajon erről is megemlékeznek-e, esetleg követelnek-e neki is egy szobrot az Országház-térre?), hogy Magyarország második szabadon választott miniszterelnöke lemondott. Mármint, ahogy egy Puskin, Szviridov és Vorosilov rángatta bábu egyáltalán „szabad” lehet… Szabad – mint egy palackba zárt hajó szelheti a hullámokat.

A Károlyi-szobor eltávolítása kapcsán jutott eszembe az ominózus mondat.

Mert nekünk – magyaroknak – a történelem az elmúlt 100 évben hordószám öntötte a rossz, alkalmatlan és perverz politikai vezetőket; mióta az Isten kegyelméből uralkodó királyt elme-roggyantak elüldözték, szövetkezve az aktuális ambíció- és válság-bajnokokkal. S megmagyarázhatatlan módon saját magukról közben még azt is hirdették, hogy a nyomába érhetnének bármiben is egy koronás főnek.

A miniszterelnök és az államminiszter a Gellért-
hegyi emlékmű avatásán 1947. április 4-én.

Őfelségét, IV. Károlyt azóta boldoggá avatták.

De ki emlékszik már erre a névre: Nagy Ferenc.

Ki volt ő? Egy miniszterelnök a szovjet-megszállta Magyarországon. Aki még emlékirataiban is azt hirdeti, hogy ő mennyire (ennyire meg annyira) „megpróbált” a meglévő korlátok között szabadon mozogni. Mint ahogy egy, a szűknyakú üvegbe belenevelt uborka mondaná: szabad vagyok – a lehetőségeim adta korlátok között.

S van egy sejtésem: ezt még ő sem hitte, még ő sem hihette el. Ha pedig elhitte…

A keresett mondat történetéhez hozzá tartozik, hogy már megtörtént a „kékcédulás” választás, már elhurcolták Kovács Bélát, meggyilkolták Kis Szalézt, aláírták a számunkra kedvezőtlen újabb párizsi békediktátumot – Sztálin minden ígérete ellenére –, felelőtlen kommunista elemek ledöntötték a Prohászka szobrot, de még hónapokra voltunk az ún. Pócspetri-ügytől és évekre a Mindszenty-pertől.

Szóval: tombolt a szabadság; a népi demokrácia szabadsága, a kommunisták szabadsága, Rákosi szabadsága, de hataloméhes és helyzetükből adódóan vak kisgazdavezetők még mindig legitimálták a tövényesíthetetlent; önös érdekeiktől vezérelve tovább asszisztáltak Magyarország megszállásához, kifosztásához és főként lelki, mentális megsemmisítéséhez. Aminek következményeit mai napig viseljük; főleg azok szellemi, pszichés, lelki hordalékát.

[Ezért érthetetlen: ennyi, „a bal” számára felülmúlhatatlan érdem után, egyáltalán miért nincs még szobra Nagy Ferencnek az Országház-téren?!]

Hasznos idióták Truman elnöknél
(Gyöngyösi János, Ries István, Harry Truman,
Nagy Ferenc, Rákosi Mátyás, Szegedi Maszák Aladár)

Nagy Ferenc – az egykori karrierista paraszt-vezér – 1947. június 1-én nyújtotta be lemondását egy a svájci határon kelt levelében, amit Tildy köztársasági elnökhöz, a szintén baranyai származású volt kisgazdavezetőhöz címzett.

Kérdezhetnénk: hogy került a csizma az asztalra? Hogy került Nagy Ferenc Svájcba? Miféle felvett úri allűrök miatt kellett éppen Svájcban és éppen akkor nyaralnia? Egy „népfinek”.

Egyszerű a magyarázat: meglátogatta az itt tanuló nagyobbik fiát.

De ekkor már az ÁVH-n javában dolgoztak a Kisgazdapárt végső kimiskárolásán. Ennek volt egyik befejező aktusa az ún. „köztársaság ellenes összeesküvés”, a „Magyar Közösség per”, amit ugyanúgy nem tudtak kezelni a hatalomgyakorlásra már a kezdetek-kezdetén is alkalmatlan kisgazda vezetők, ahogy a korábbi ügyek, kérdések megoldására sem rendelkeztek agykapacitással; s továbbra is saját báb-mivoltukkal büszkélkedve korzóztak az ekkor még szalonképesként feltűnni akaró, a Truman elnök és a sajtó előtt parolázó kommunista vezetőkkel, kart karba öltve.

[Szögletes zárójelben megjegyzem a „köztársaságot” pár év múlva éppen annak 47-es védői szüntették meg, s kreáltak belőle sztálini nép-köztársaságot – bármit jelentsen is a főnév előtti jelző.]

…és akkor lesújtott a „munkásosztály ökle”, az „imperialisták, a nép ellenségei, a klerikális reakció és a feketézők réme”.

A mi Ferencünk, mint ahogy azt már megszokta – s amennyire a józan gondolkodás korábban sem volt kenyere – egy Rákosinak vagy kinek is címzett üzenetében azt írta, hajlandó lemondani a miniszterelnökségről, ha ... (letartóztatott és időközben „megdolgozott” személyi titkárára vonatkozó – nem teljesült – feltételén túl) ... ha a hatalom: a lovaglócsizmáját, a Sztálintól ajándékba kapott ZiSZ-115 típusú kocsiját, a szintén Sztálin ajándékozta vadászpuskáját, valamint a Lacika fiát kiadja neki.

Így! Ebben a sorrendben!

Hát, hiába! A Haza minden előtt!

Még ha a lovaglócsizma és „a nagy” Sztálin ajándékai néha azt kicsit meg is előzik.

Bizony, a hatalomra születni kell! Azt egy életen át kell tanulni, gyakorolni, elsajátítani, s nem elég pár (százezer) szovjet szurony és a megfélemlített „választók” ilyen-olyan színű szavazócédulája.

(Vajon a Lacika átadásakor a kért dolgokon felül „ajándékba” adott nevelőnőnek örült-e a Feri? De, ugye figyeltük? Nevelőnő – ahogy ez idő tájt Baranyában az annyira megszokott volt – mármint kisparaszti körökben. Ám azt teljességgel biztosra vehetjük, hogy a csizma látványa őszinte örömmel töltötte el a Magyar Köztársaság miniszterelnökét.)

Felvisít a síkköszörű (hangos jegyzettel)

Biztosan front volt. Vagy lesz. Mindenesetre már hajnalban kidobott az ágy – nem tudtam aludni. A kiskutyák a felkelő Nap első fényét kihasználva boldogan estek egymásnak és ebben a zajban, amúgy sem tudtam volna aludni.

Megint a Zsömle győzött, Korcsi alul maradt és anyjuk csak elterülve figyelte kölykei birkózását.

Mi jöhet még? Mit tartogathat ez a nap, hogy már hajnalban fent vagyok: - kérdeztem magamtól. És éreztem: ez a nap nem akármi lesz, ez egy különleges napnak indul; ma még valami történni fog.

Reggel hallgatom a rádió híreit és szinte földbe gyökerezett a lábam: hosszú szenvedés és sok-sok műbalhé után elszállították a Miskát.

Miskát, aki egy korszak jelképe volt.

Egy soha vissza nem térhető korszaké. Amikor a Magyarország hajó elsüllyedt, amikor a Magyar Királyságot hazátlan bitangok elárulták, eladták, meglékelték.

Ha valaki olyan idős, mint én, nem tehet róla, de vannak emlékei. Amikor felállították ezt a szobrot, az MSZMP legfelsőbb szervei foglalkoztak a kérdéssel. És az elvtársak sokáig hallani sem akartak erről az emberről. Úgy érezték – méghozzá jól – hogy a felállítás szimbólummá fog válni. Már az is kiverte a biztosítékot, hogy hamvait 62-ben hazaszállították, de erre mindenféle kegyeleti indokot fel lehetett hozni. Hoztak is. De hogy szobra legyen… na ez már kiverte a biztosítékot (főként a moszkovitáknál). De a mai szoc-libek elődei szívós aknamunkával elérték, hogy mégis felállításra kerüljön a rá emlékeztető bronztömeg.

Furcsa fintora a TTT-világának, hogy az alkotást az a Varga Imre készíthette el, aki József Attila szegedi szobrát, Korvin Ottó mellszobrát, a mohácsi Lenin emlékművet, Honthy Hanna síremlékét, Lukács György szobrát – és a legpikánsabbat – a Kun Béla emlékművet készítette.

Művészetről, képességekről ne vitatkozzunk! A szépség tényleg gyakran relatív (bár én ennek a relativitásában nem igazán hiszek), s legmélyen én is hiszek a művészet univerzális küldetésében. De akkor is elgondolkodtató a művész rendszer-specifikus munkássága. Még ha ezek alkuk is voltak. Kicsik vagy nagyok – de ezt sosem kérdezi az utókor, sosem kíváncsi rá. Ő csak az eredményt látja. Ezt. Az agitpropot.

Olvasgatom a régi népies-urbánus vita iratait. Semmi nem változott. Az érvek, az indokok és a gyűlöletek is ugyanazok. Semmit nem változtak. Akkor is voltak megmondó emberek és akkor is voltak kultúr-diktátorok.
Azt mondja a mai sajtó: szobor-háború. Ugyan! Ez csak egy bombasztikusnak szánt újabb balos, méghozzá tartalom nélküli lózung. A sorsunkat és az életünket Károlyi Miska léte vagy nem-léte fogja meghatározni?

Nem hiszem.

Azt az őszinteség fogja meghatározni. Ha nem leszünk képesek a múltunkkal őszintén szembenézni, és ha a Károlyikról, a Kunokról, a Leninekről és a Sztálinokról nem merünk őszintén beszélni – mert mára ez már nem pollkorrekt – nem nagy jövőt jósolok a magyar közbeszéd jövőbeni őszinteségének.

S ha előítéletesen kezeljük továbbra is magának a Károlyi megszüntette a királyságnak a kérdését is, nem lesz jövő. Mert becsület nélkül nincs jövő.

A múlt nem fekete és fehér. A szobrok sem. Tudom. Tanították. Csak tudnám, miért izzik akkor mégis a lelkemben ma reggel egy régen várt öröm?

Ahogy – a képeket nézegetve – hallani vélem a síkköszörűk visítását. Ahogy újabb idegen testet vágnak ki a magyar közjog szövedékéből. Nem értem magam! Vajon minek örülhetek? Vajon miben bízhatok majd száz éves köztársasági hazugság, gyilkosság, kegyetlenség és szabad rablás után?

Mert ne legyenek kételyeink! Károlyi ezeknek is a szimbóluma.

Volt.