Lobogónk Pathó Páll! (hangos jegyzettel)

Petőfi nagyot tévedett. Többrendbelileg. Ez mára már kétségtelen, és egyértelmű: nem látta ő az összefüggéseket.

Vagy csak afféle, mindent össze-vissza locsogó XIX. századi „blogger” lehetett.

Erre nem mostanában jöttem rá, de e felismeréstől kezdődően kezdtem el igenis tisztelni tekintetes Pathó Páll uramat (1793-1855), Esztergom vármegye oktalanul lenézett alszolgabíráját, Szőgyén község jegyzőjét.

De tudta ezt a mi jó, drága Petőfink is, hiszen – talán jól titkolt bűntudata okán – hírhedt verse életében nem is jelent meg, s 1855, Pathó Páll uram halála után már 5 gyermeke – Géza, Iza, Ila, Jóska és Rozina – sem indított jó hírnév megsértése miatt pert a poéta jogutódaival szemben…

Viszont gondoljuk el azt is, hány évszázadnak kellett eltelnie, hogy belássuk a tekintetes Alszolgabíró úr igazságát! Hogy nem kell búsongnunk a republikánus botorságokon, az eltelt évszázadokon, az idő tekintetes Pathó Páll uramat – és engem – igazol; amikor a tekintetes úrral együtt mondjuk: „Ráérünk még erre!” (Mert az eredeti szólás ekképpen szólt, nem úgy, ahogy Petőfi a verslábak kedvéért azt megfaragta.)

Pató Pál arcképe
Ponori Thewrewk Ádám Ajtony alkotása

Mert kétségtelen tény, hogy Pathó Páll uram egy valóságos géniusz, egy pusztai filozófus, egy magyar Diogenész volt. Gondolja csak el a Kedves Olvasó! Az általunk – esetleg, ma – problémának látott dolgok, kérdések, események valójában és döntő többségükben ál-problémák. Amelyeket ha magukra hagynánk, azok a dolgok természetes rendje szerint – minden bizonnyal – maguktól megoldódnának.

Mert kérem, itt a hangsúly a „természetes renden” van.

Természetellenesen, erőszakkal, furtum, a természet becsapásával a felbukkanó kérdések megoldhatatlanoknak látszhatnak ugyan; de ekkor megint, újra, újra és újra újabb kérdések keletkeznek.

Mert ilyen a dolgok természetes rendje! Kérdés kérdést követ.

Viszont; ami elromlik – az meg is javulhat. És vice versa: ami jó, az el is romolhat. Ha meg mégsem javulna meg, hát a kérdés nem is volt méltó rá, hogy foglalkozzunk vele. Akkor meg? Minek pazaroltunk volna rá időt? Kész időpocsékolás lett volna; amit pedig a fontos teendőinktől kellett volna elvennünk.

Mert kérem, mi történik, ha „hamari” módon gondolkodunk – ahogyan a széles látókörű Tolkien adta e meglepő kifejezést az entek atyja, a bölcs Szilszakáll szájába – és mindent azonnal meg akarnánk oldani?

Bizony, ekkor jönnének a megélhetési „szakértők” és mindenféle „megfizethetetlen” – ám mégis méregdrága – „jó tanácsot” adnának.

S mikor már az összes libánk elpusztul – azok még mindig ott állnának és mondanák, mondanák, csak mondanák az újabbnál újabb, kéretlen „jó-tanácsokat”.

Noha ekkor már az is elképzelhető, hogy éppen e „jó-tanácsok” miatt nem tud a kizökkent idő „visszazökkenni” a maga természetes medrébe; s a gond magától megoldódni.

Gyermekkoromban apám vett egy kertet. Nagyon szeretett ott lenni, s mindig minket is kivitt magával. Az öcsémmel nem túlzottan rajongtunk a munkatempójáért. Ő szépen, komótosan végignézett mindent, szinte a szemeivel simogatta tokától bokáig a fákat, a bokrokat, a növényeket; nagyokat szippantott a levegőből és észrevehetően jól érezte magát a szerszám nyelére támaszkodva. Képes volt negyed, sőt félórákat is ebben a meditatív pózban eltölteni.

Mi meg az öcsémmel kapkodtunk és igyekeztünk volna „haza”, mert „kezdődik” az ez vagy az a vasárnapi, „ifjúsági” műsor a tévében. Mert akkor még tévé-függő voltam – mármint azé az egy szocialista propaganda-csatornáé.

Hiába; „meg kell ahhoz öregedni, hogy az ember öreg legyen” – mondta egy kedves, azóta pappá szentelt barátom. Ettől kezdve tudom, hogy több szocialista propaganda-csatorna az csak kvantitative több csatorna, kvalitatíve nincs összefüggés; s a legjobbat akkor teszünk magunknak, ha egyiket sem nézzük. Mert egyszerűen nem igaz, hogy ezekre időt kellene szánni – mármint a valóban fontos tanulmányaink és elsajátítandó teendőink rovására.

A pathóizmus viszont – Petőfinek hála – mára egy méltatlanul nem tárgyalt filozófiai metódus lett. Pedig látom, körülöttem széles tömegek már régóta, valójában pathóisták; legalábbis legbelül. Pathóizmus nélkül ugyanis nem lehetett volna túlélni a világháborúkat, Trianont, a szovjet terrort, az orosz megszállást, Rákosit, Kádár-Apró-Dögeit; no és a feledhetetlen Gyurcsány Ferkót.

Pedig mindegyiktől csak meg kellett várni, hogy kimutassa a foga fehérjét és nem legyőztük őket, nem elbuktak, nem elbuktattuk őket, hanem csak elfogyott szépen lassan körülöttük a levegő és a légszomjba pusztultak bele; míg mi csak hagytuk, hogy önmagukat legyőzzék. Ilyen egy bölcs nép kollektív tudattalanja; és életösztöne.

S eközben lássuk meg azt is, hogy a pathóizmus valójában a nemzet túlélésének segédeszköze. Mindenkor. S lám – ékes bizonyság az eszme transzcendenciájára és megalapozottságára Isten s ember előtt – a magyarság valóban túlélte. S eme előbb említettek neveire, arcára meg már alig valaki emlékszik.

Minek hát az a sok-sok kapkodás, idegeskedés?

Még anno, amikor a tanácson dolgoztam, volt erre két szólás:

– Egy ügy nem érdemli meg, hogy ügynek nevezzük, amíg az akta nem vette be az iroda szagát.

– S a másik: Az az akta, amely képtelen megoldani saját magát, csak azt nevezhetjük ügynek.

Nagy János alkotása
(A szobor létrejöttének támogatója,
valójában létrehozója:
a Szőgyénből valamikor elszármazott,
patrióta és hazafi Király Mária nővér volt)

Bölcs szavak ezek. Rámutatnak a problémamegoldások rákfenéjére, s máig hűséges – mégis rendszerfüggetlen – követői s megtestesítői a megvalósult pathóizmusnak is. A pathóizmusnak, mint gondolatbéli és egyben életvezetési, s önvédelmi módszernek, meditációs technikának.

Hallom, a Legfelsőbb Bíróság megtagadta a Pató Pál Párt bejegyzési kérelmét. Egetverő otrombaság volt ez kérem! Azt írta a taláros testület a bejegyzést megtagadó határozatában, hogy: demoralizáló és destruktív az alapszabályuk, ironikus, szatirikus valamint közösségellenes a ténykedésük. Nos! Kell-e ennél nagyobb elismerés és obskúrus lényeglátás? Éppen attól a grémiumtól, amely valójában – ha akarta, ha nem –a magyar megmaradás alapkérdéseit ily módon, de felismerte; mármint e valójában szolipszista döntéssel is igazolhatóan?

Mert ne feledjük azt a nem lényegtelen körülményt sem, hogy Pathó Páll uram életpályája csattanós válasz az őt és filozófiáját ért vádakra.

Először is 50 éves korára érezte annak olthatatlan szükségességét, hogy megházasodjon, s elvegye nemes Wargháék Örzsébet (sic!) keresztnevű leányát. S miután a cél és az eszköz már önmagából adott volt, ekkor viszont nem aprózta el teendőit, s gyors ütemben 5 gyermek atyjává vált. Derék! Nagyon derék; ma is megirigylendő honfiúi teljesítmény!

S miután az a nyikhaj csepűrágó 1846-iki Novembrius 7-kén megírta ominózus versét – figyeljük az időpontot! – tekintetes Pathó uram a nagy ribillióban a helyi ’48-as Nemzetőrség szervezésébe vetette magát, bár annak megalakulása után már nem ő lett annak parancsnoka. Nem hiába! Szinte hallani véljük érveit: „Ráérünk még erre!”

A kossuthista kapkodás és agyrém elmúltával viszont azonnal, már 1849-iki Októbrius 19-kén nemes és tekintetes Pathó uram azonnal megreklamálta, hogy szolgabírói apanázsát több hónapja a T. Császári és Királyi Biztos Úr nem disponálta. S szavainak, alázatos kérelmének nyomatékot adandó, rögtön hajdúját is elküldte a kérelmével együtt, hogy a tárgyi összeget neki rögtön elhozhassa. A Királyi Biztos utalványozta is volna a kért summát, ám a kor szokásai szerint azt hajdú – se nyugta ellenében, sem sehogyan – nem vehette át. Soha! Ez kérem nem a hajdú pensuma. Így tekintetes Pathó Páll uram kénytelen volt személyesen tiszteletét tenni az átvételhez.

S míg ezt a történetet leírom, azon töröm a fejem, vajon az ezt olvasó kései utódok felismerik-e az e cselekedetben mélyen megbúvó végtelen rafinériát és taktikát? Hisz, mikor másodjára már személyesen ment a pénzéért, az, annak jogossága már nem volt, nem is lehetett vitatott, s dictum, factum, punctum volt, hogy „az kérem a tekintetes Alszolgabíró úrnak: jár.”

S kérem, az ilyen embert, az ilyen fineszt milyen alapon patópálozza le, s nevezi a méltóságos Kúria e szellemi gigászt „demoralizálónak”, „destruktívnak” valamint – noch dazu – „közösségellenesnek”?

Ej, ha még több ilyen pathópállunk lett volna…!

De nincs veszve semmi! Fel! S a 2014-es választásokon reményeljük, hogy szavazhatunk a PPP-re! S hogy e Haza normálisabbjai erre a pártra fognak majd szavazni! Én ugyanis beadnék egy újabb alázatos kérelmet a bejegyzés végett – de most már „th”-val és két „l”-lel írnám példaképünk nevét – úgy, ahogy az valójában dukál néki!

Mert e pártra olthatatlan igény és szükség mutatkozik – mint a valódi magyar, túlélő szellemre.

Én mindenesetre a PPP-re szavaznék; már ha lenne ilyen párt, s a választás napját addigra el nem feledném. De majd valahová csak felírom. Nagy litterákkal… talán, kéménybe korommal.

[Nos, a fenti sorok az én elmeszüleményeim lennének. Azok semmiképpen nem a hivatalos magyar monarchista véleményt képviselik. S ha valaki a szatírát, a karikatúrát nem venné észre - hát ő valóban az én emberem, s küldöm a PPP párttagsági igazolványát... majd valamikor... ha mögtalálom a zigazolványokat és hogy hová a búsba raktam a pöcsétet. Addig is: "Szavazz a PPP-re! - Ha jót akarsz!" Mi ugyan nem lőjük le a kutyádat, mint az echte liberálisok, de lehet, hogy nem kvaterkázhatsz velünk... ha betévedsz az asztaltársaságunkhoz... Dictum, factum, punctum!"]