2009. ápr. 2.

Konzervatív szemmel - Részletek Gróf Dessewffy Aurél híres X. Y. Z. könyvéből.

Az alábbi idézetek mindegyike Dessewffy Aurél gróf X. Y. Z. könyv című művéből való. A Világ című lapban megjelent írásainak fontosabbjait adták ki ebben a kötetben, még a szerző életében (1841). Dessewffy gróf konzervatív alapvetésű lapja a liberális reformellenzék egyik vezéralakjának, Kossuth Lajosnak és körének hírlapi munkásságát (Pesti Hírlap) szándékozott ellensúlyozni. Kossuth Lajos tevékenységét gróf Széchenyi Istvánhoz hasonlóan igen áldatlannak tartotta Dessewffy Aurél a nemzet és a korona együttes boldogulása és valódi érdeke szempontjából. Érdemes még odafigyelni azokra a megjegyzésekre, amelyeket a gróf az ún. ifjúság irányába tett: illetlen, a megyei gyűlések munkáját tiszteletlenül, ordenáré módon megzavaró és a konzervatív urakat megfélemlítő viselkedésükkel kapcsolatban. (A kiemeléseket nem vettem át, és a helyesíráson is simítottam itt-ott, a könnyebb olvashatóság kedvéért. — Forrás Gróf Dessewffy Aurél: X. Y. Z. könyv. Pest, Trattner-Károlyi, 1841. A mű immár interneten is elérhető.) - Verena.

— GRÓF DESSEWFFY AURÉL: X. Y. Z. KÖNYV —

Nálunk Magyarországban jelenleg a politikai eszmék így állanak egymás ellenében: népszerű és nem népszerű eszmék. Ez a népszerűség vagy népszerűtlenség teljességgel nem mértéke az eszmék helyes vagy helytelen voltának; mert a történetek évkönyvei bizonyítják: hogy ugyanazon népeknél, ugyanazon körülményekben a legkülönbözőbb eszmék, vélemények s politikai rendszerek voltak felváltva, népszerűk és népszerűtlenek, az igazság pedig ugyanazon körülmények közt csak egy lehet. Jelenleg Magyarországban népszerű azon politikai iskola, melyet kat exochen a mozgalom pártjának lehet nevezni: népszerűtlen az, mely e mozgalmat mérsékleni, a törvényes formákhoz kötni, bizonyos elveket tiszteletben tartani, s haladásunkat a rögtönzés veszélyeitől megőrizni óhajtja.

S mikor ezen második részt népszerűtlennek nevezzük, ismét csak e régi szabálynak hódolunk: verba valent usu; mert erős hitünk az, miszerint, ha lenne mód Magyarországban külső befolyások, erkölcsi terrorismus, taps és pisszegés, felhevülés és zajongás elmellőzésével mindazoknak vélekedésérül értesülni, kiket törvény, koruk, vagy értelmességük erre jogosítanak, még ma is a roppant nagy többség ezen országban elhatározottan a mozgalom mérséklését fogná akarni, és így ez a vélekedés volna a népszerű. De, hogy a dolgok mostani állapotjában, a hatásnál fogva, melyet magának a megyei gyűléseken az ifjúság s a lármázó csoportok szereztek, tekintve a bánásmódot, mely azokból az idősbeket lassanként elűzte, vagy elnémította, tekintve általjában a megtámadó pártnak nagyobb mozgékonyságát közélet és irodalom mezején, kifogyhatatlan bőbeszédűségét, azon nagyobb mohóságot, mellyel politikai tárgyakon kap, s azokat űzi, a szájasabb lármázóbb rész a mozgalmi párthoz tartozik, azt egyáltaljában nem tagadjuk; s így ebben az értelemben igaz az: hogy most legalább ezen pártnak helybenhagyása tekintethetik a népszerűség hévmérőjének. Ezen nincs mit csudálkozni: mikor valahol az újítás pályájára lépett a nemzet, kezdetben főleg, mindig könnyebben nyer népszerűséget azon iskola, mely a lelkesedéshez szól, buzdít, bátorít, a távolban egy csábító célt mutat, hiúságunknak s szenvedélyeinknek hízelg; emberi igazakat, joguralmat s általános szabadságot emleget: mint az a másik, mely botlásainkra figyelmeztet, megfontolást javasol, óvakodik minden elragadtatástól s azt hiszi, hogy a fennálló érdekek és szövevényes viszonyok gondos méltánylása sokkal többet nyom a törvényhozás nehéz munkájában, mint azon általános igazságok, melyeket in thesi senki sem tagad, de minden ember másféleképp alkalmaz. Ehhez járul: hogy a megtámadók, a dolog természeténél fogva, serényebbek, tüzesebbek, buzgóbbak: mint azok, kik politikai hitüknél és állásuknál fogva védelemre szorítkoznak. Tíz nyughatatlan ember egy népes faluban képes nagy lármát követni el, és elhitetni másokkal, hogy ott nagy békétlenség uralkodik: míg az egész többi népség csak némán pártolja a fennálló rendet, s azért számba sem vétetik. (Névtelenség. 14-16. o.)

* * *

Az agitatori hivatás gyakorlatában nincs hiba, mely magát hamarább és keserűbben megbosszulná, mint a pietásnak hiánya az idősebbek, a múltnak hagyományai, emberei s intézetei iránt. Az erős lelkű férfiúnak azon öntudata, mely nem engedi kétkedni: hogy személyében új évkor kezdődik, hogy előtte csak balgák és tudatlanok léteztek, s büszkén ignorálva a históriát, öntetteiben szemléli a nemzeti dicsőség elindulási pontját: nemtelen keblekben hideg invidualismussá fajul, métely gyanánt terjed emberről emberre, okosnak és oktalannak egyaránt lészen birtokává: s szövetkezén legaljasabb indulatokkal, csakhamar magunk ellen fordul, s leront minden oltárt, kivévén azt: melyre önmagát emeli fel az önszeretetét. (Pesti Hírlap és Kelet népe közti vitály. I. 45. o.)

* * *

Mikor valaki „törvényszerű haladást” tűz ki Hírlapi zászlójára, és mégis buzdít, dicsér minden hatóságot, mely törvényes korlátaiból kilép; mikor a sajátság tiszteletét hirdeti, s a szabadföld eszméje mellett oly módon agitál, mely ha visszhangot lel, minden józan rendelkezést lehetetlenné teend megváltás dolgában; mikor a kormány iránti bizalmat ajánlja, és naponként tévtanokat terjeszt; a megyéket olyakra szólítja fel szünet nélkül, mik mellett a kormány törvényes hatása teljesen elenyésznék; mikor a különböző társasági osztályok közti közelítést mondja céljának, és minden egyes szenvedőt úgy állít elő, mint a socialis rendszer áldozatát: mikor józan haladást emleget, s tettleg az ifjúságnak mint testületnek, mint társasági hatalomnak énekli naponként apotheosisát, s a tömegek rivalgásait nevezi el közvéleménynek: akkor higgye el nekünk a mi igen tisztelt barátunk, hogy az ily irány alatt a nyíltan kimondott szép célokon kívül még más valami is fekszik; hogy az írott sorok közt láthatatlan betűkben áll más valami, amit sok becsületes ember érez, de csak kevesen tudnak önmaguknak megmagyarázni. És ez az, mit mi a Pesti Hírlapban kárhoztatunk. (A Kossuth Lajos főszerkesztette Pesti Hírlap és Kelet népe közti vitály. II. 53. o.)


* * *

Az erkölcsi világban nincs jó, nincs üdvös igyekezet és törekvés, melyhez fattyúsarjadék gyanánt balfogások és fonák próbatételek nem szövetkeznének. A forrongás korában minden újítás haladásnak címezi magát, minden változtatás előmenetelnek; de a nyilvánosság feladása: nem tűrni a káros zavart, megválasztani a konkolyt a tiszta magtól, s a vitatás útján kitüntetni, hogy szándéklott terv és lépés érdemli-é, vagy — csak bitorolja a mindig igénylett tisztességes elnevezést. (Papi jószágok. 92. o.)

* * *

Vannak pillanatok a nemzeti kifejlések évszakaiban, melyekben bizonyos kedvenc és népszerű eszmék oly varázserővel ragadják a sokaságot magokhoz, hogy ez az akadályokat, mik a gondolat s a valósulhatás közt oly gyakran fekszenek az emberi viszonyokban, számbavenni egyáltaljában idegenkedik, s túlbuzgalmában, törikszakad, minden áron azt, mit hő-melegen felfogott, tettdologgá csinálni törekszik. Neme a békétlenségnek, mely egyes emberekben s néptömegekben természetes és menthető; mert hol az akarat és gondolat kitöréseit formák nem fékezik, ott az emberi szív a képzeletről a tettre rögtön átugrik. Kevésbé menthető a dolog erkölcsi testületeknél, melyek kellőleg létszerítvék, s a rögtönzés veszélyi ellen formák által biztosítvák; legkevésbé helybenhagyhatók pedig ily jelenetek, ha egy alkotmányos és municipalis rendszerrel ellátott országban a törvényhatóságok, és így éppen azon hatalom részéről fordulnak elő, mely a törvényt feladásánál fogva tudni, végrehajtani, s minden lehető önkény ellen kezesíteni tartozik. (Megyei hatóság és törvényhatósági jogok fenyítő eljárás körében. 129-130. o.)

* * *

Ki a törvényes korlátokat lerombolja, vagy az azokróli fogalmakat elcsavarja, mert személyes nézeteinek útjában állnak, az az individualismus és önhittség tanácsára hallgat; a boni civis officium abban áll, hogy mérsékelni tudjuk békétlenségünket, s nézeteinek sikerét bármily buzgón óhajtjuk is, soha másképp, mint törvényes úton, kivíni ne iparkodjunk. (Megyei hatóság és törvényhatósági jogok fenyítő eljárás körében. 137. o.)

* * *

Nem az a kérdés: egyrészrül gr. Teleki József, és Lonovics József, vagy más részről gr. Széchenyi István és Deák Ferenc legyenek-é a nemzet vezérei, mert az egyik mint a másik esetben biztos és tiszta kezekben volna a nemzeti ügy; hanem egy részről ezen tiszteletes osztály maga minden árnyéklati különbségeivel mintegy egész, más részről egy központi zászló alatt Madarász László, Somogyi Antal, Mezőssy László és Puky Miklós s a magyar radicalismus commis voyageurjei (egyébiránt meglehet mind igen erényes emberek) állanak; és a kérdés az: vajon akkor, midőn amazok még a legigazságosabb s legcsekélyebb engedményeket is csak méltányosság nevében rábeszéléssel kívánták eddig a nemzettől, szabad-é s illő-é, hogy imezek, kik a hazát még semmi hálára nem kötelezték, kik az örök igazság kirekesztőlegi tolmácsainak szerepét semmi tekintetben nem igényelhetik, kiket a nép képviselőinek soha sem vallott, alkotmányt és sajátsági jogot rontó indítványaik létrehozását a fenyegetés szemtelen hangján akarják tőlünk kicsikarni? — és mi azt feleljük: nem, nem és háromszor nem; és azt feleljük: hogy azon nemzet, mely magán ily mód engedne packáztatni, maga magát eltemetné. (Megyék állása. 146-147. o.)

* * *

Olvassa végig a Pesti Hírlap szerkesztője a főrendi naplóban azon beszédemet, melyre már két ízben hivatkozott, s látni fogja, hogy én már akkor előresejdítém a legrosszabb eseteket is, s kimondám többi közt a békefenntartás feltételéül azt, hogy a közvélemények igazgatása bölcs és tiszta kezekben fog maradni e hazában. S midőn most ezen föltétel mellőztetik, midőn haladásnak kereszteltetik az, mi jogrontás, midőn oly egyedek vezérkednek, kik meggyőződésem szerint elegendő kezességet a hazának nem nyújtanak, midőn a municipiumok mindenhatóságának eszméje formális tudományos theoriává alakíttatik, midőn fennálló érdekek ellen naponkint élénkebb s keserűbb fenyegetőzések történnek, egész osztályra nézve a lenni vagy nem lenni említtetik, s nyíltan kimondatik az óhajtás — mint enfüleimmel csak kevés nap előtt hallám — hogy Félkövérnagybirtokosoktól a megyéket az úr isten szabadítsa meg — : akkor én bizodalomrontó vagyok, akkor én a kölcsönös szeretet örömvirágát téptem ki, mi által? — mert szót adtam az üdvös visszahatásnak, mely ily törekvések ellen mutatkozik, s naponkint erősebben mutatkozni fog; mert azon aggódom, nehogy ezen reactio retrograd iránnyá fajuljon, s a salakokkal együtt a tiszta ércet is magától eltaszítsa? békerontó vagyok, mert a győzelemittas felekezetet, a diadal órájában is emlékeztetem arra, mit tőle méltányosság s hazaszeretet kíván, és mert kimondom, hogy a nemzeti mozgalmak vezérszerepét nyugodtan látom az alkotmányos oppositio biztos s köztiszteletű főnökeinek kezeiben? Ily körülmények közt méltányos-é, igazságos-é rám fogni, hogy hazám szentbékéjét gyilkos kezekkel fojtogatom? mintha bizony én idéztem volna elő ezen állapotot; mintha én volnék mestere az agitationak, mely űzetik; mintha én tettem volna a nemzetet elsőbb figyelmessé a veszélyre, melyben forog; mintha valami titkot fedeztem volna fel, midőn egy túlzó pártnak létéről beszéltem. A diagnosist gyakorló orvos nem atyja a betegségnek. Azoknak, kik mindig szabad sajtót, vitatási korlátlan szabadságot, örökös, mindent orvosló napfényt emlegetnek, felette rosszul áll, párt-érdekeikre nézve, a másképp vélekedőktől nem tudom micsoda kímélést követelni, s szórul szóra azon okokat hozni fel e kívánat mellett, mikkel a boldogult Gentz a megelőző könyvvizsgálatot, csakhogy sokkal jobban, védelmezte; felette rosszul áll nekik — mondom — csudálkozni, ha azok, kiken oly sokáig packáztak, utoljára feljajdulnak, s nem hasonlítnak azon sváb herceghez, ki mindenét átengedte a jövevényeknek, «um mit dem Feinde keine Verdriesslichkeiten zu haben». Csanád megye a mészárszékijogot kárpótlás nélkül eltörleni kívánja, Borsod megye a papi jószágokat akarja eltulajdonítni: de nekünk ne legyen szabad kimondani, hogy ez a sajátjog sértése; mert ez a szent békét megzavarhatná, s azt képzelhetné a kormány, vagy más valaki, hogy a sajátsági jog ellen irányok léteznek ez országban! Más szavakkal: legyen nyilvánosság mindenre, csak nem egy bizonyos párt igyekezeteinek jellemzésére nézve, s az egész világ tartozzék hazafi fénymázt kenni terveire, hogy azoknak valódi jellemét senki ne láthassa. Gyönyörű politika — ezen párt számára, de az ne kívántassék, hogy ebben a mindent elsimítni akaró maneuvre-ben a pártot az én csekély tollam is elősegítse. Nem szabad senkire irányokat tolni, melyek nem övéi: de aki pártharcok mezején a szóknak hisz, és nem az összefüggő cselekvések szellemét látja, a phrasisokat tényeknek veszi, a tényeket nem méltányolja; aki nem tudja, hogy fennszóval alkotmányrontást párt hirdetni soha nem fog, ki azt hiszi, hogy behunyt szemmel legbiztosabb járni a világon, az menjen, álljon be minél előbb szárazdajkának; de a közdolgoknak hagyjon békét, mert különben egy szép reggel azt fogja észrevenni, hogy kezét lábát megkötötték. (Nyilatkozat és igazolás. 168-169. o.)

* * *

… kevés tárgy volt, melyet a hírlapok még nem indítványoztak volna, és semmi sem egyezett volna kevésbé kitűzött célunkkal, mint jelesen a Hírlappal indítványok dolgában versenyezni, mert mindenek előtt tért kelle magunknak készíteni, melyen működhessünk. E részben kettős előmunkálat vala szükséges: devalválni a nagy szavakat, miknek ködével a Hírlap a kérdések lényegét eltakarta, ahelyett hogy felvilágosította volna; továbbá, helyre igazítni a divatos fogalmakat, melyeknek zászlója alatt a Hírlap harcol, de melyeket mi nagy részben tévtanoknak tartunk. Elejétől fogva abban különbözött állásunk a P. Hírlapétól, hogy ő ezen, helyzetünkben el nem kerülhető előmunkálatot, melynek mi talán még felén sem vagyunk túl, bátran mellőzhette, s minden további előzmény nélkül átmehetett positiv tervezeteire, melyek alapjai az úton s útfélen divatozó eszmékben találtatnak. Annak, ki a vox populi vox Dei mottóra esküszik, azaz más szavakkal azt mondja, hogy mívelt emberek s törvényhozók hosszas és részletes vitatásra szorulnak, de a nép minden előismeret nélkül, mintegy ösztönszerűleg egyszerre eltalálja mindenben az igazat; annak, ki a locus communisokat statusmaximák gyanánt tiszteli s használja, nincs szüksége előkészületre; mert minden előrement okoskodás és felvilágosítás nélkül indítványozhat, tervezhet, s mindig nagy és kedvező hallgatóságra tarthat számot. (Időszaki sajtó hivatása. 123-124. o.)

* * *

Ismerem az állás töviseit, miknek kitéve vagyok, midőn az itt kimondott nézetek organumává tettem magamat. Jobbrul s balrul, mögöttem s előttem hallom zúgni a szörnyű szót, hogy «kormányember» vagyok. Én pedig egyenesen kimondom, hogy «kormányember» vagyok. Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetlenítnek; mert meggyőződésem szerint hathatós, és nem nominalis kormányra van szüksége a nemzeteknek, hogy boldoguljanak, statusemberekre és nem prókátorokra, hogy nagyok és erősek legyenek. De mindenek előtt és felett magyar vagyok, fia ezen szeretett hazának; minden egyébnél fontosabb előttem ezen országnak boldogsága és érdekeinek, nemzetiség s alkotmány alapján kifejlése. (Nyilatkozat és igazolás. 170-171. o.)

* * *

Mi igenis azon véleményen vagyunk, hogy a haladási elem az utolsó időkben feles, tisztátalan anyagot vett fel magába, hogy a másoké utáni vágy, s társasági formánkban nem nélkülözhető hierarchiáknak gyűlölete tetemes és káros befolyást kezd gyakorlani; hisszük, hogy nagy, de jelentés nélküli szavak s megemésztetlen tévtanok nagy szerepet víttak ki magoknak, s hogy ezek segedelmével, mind általában a közvéleményben, mind főleg megyei körökben oly egyének tolták magokat sok helyt a nemzetre vezérek gyanánt, kiket mi szabad alkotmányú országokban csak szükséges rossznak tekinthetünk; hisszük, hogy a megyéknek egy igen nagy részében a közügyek kormánya oly kezekben van, melyek a megyében létező anyagi és szellemi erőket nem csak nem képviselik, de azokkal igen gyakran tökéletes ellentétben állnak: mind ezt — mondom — így tudjuk és így hisszük, s lapunknak feladása a dolgok ezen állapotját felvilágosítni s a természetes egyensúlyok helyreállását elősegíteni. Azonban teljeséggel nem azon célból, hogy azokat segítsük iparkodásaikban, kik vesztegleni akarnának, s már mindent bevégzettnek tekintenek; hanem egyes-egyedül avégett, hogy feljebb megírt működési rendszerünk által a haladási kérdések kellő kerékvágásukba visszaugorjanak, a vezéri szerep biztos és tiszta kezeknél maradjon, az áldozatok kérdése azok által döntessék el, kik áldozatot hoznak, s néhány hatalombitorlónak egyedárusága megszüntessék. Elhatározott ellenségei vagyunk minden túlzásnak, emberek, dolgok és elvek körül; merőben kárhoztatjuk minden megsértését a sajátjognak, minden lehetlenítését a hathatós és törvényes kormányzásnak, minden ochlocratiai törekvést, minden apellatiót a szenvedélyekre, mely utoljára is nem egyéb a nyers erőre hivatkozásnál. Minden juste-milieau-k közt legrosszabbnak tartjuk a fenyegetés és lázítás közti juste-milieau-t. De ezen korlátokon belől a legszélesebb szabadságot követeljük s adjuk a megvitatásnak, s mindaz, mi arra vezet, hogy ezen országban erős monarchia, szilárd aristocratia, gazdag polgárság s erőteljes földmívelő osztály, egy általánosan boldogító alkotmánynak szárnyai s kitisztult nemzetiség befolyása alatt, áldott frigyben állhassanak egymás mellett, számot tarthat meleg részvétünkre, s közremunkálásunknak csak úgy tulajdonítunk némi becset, ha ezen eredmények valósításához, csekélységünkhöz képest, mi is járulhattunk. A mi szívünknek nincs más ideája, mint e hazának lehető legnagyobb boldogsága; — e hazának mondom, melyet imádva szeretni nem csupán kötelesség, de nem is érdem: hanem minden nemesb kebelre oly erkölcsi kénytelenség, melytől éppen úgy nem válhatik meg, mint önmagától. (Időszaki sajtó hivatása. 126-128. o.)

2 megjegyzés:

Petya írta...

Nagyon érett, nemes gondolatok és teljes mértégben érvényesek a mai napig, azt kivéve, h ma pont mi nem lehetünk a 'kormányzat embere', hiszen az annyit tenne, mint hogyha a köztársaság emberei lennénk.

PHJ írta...

Dessewffytől mindig lehet mit tanulnui. Méltatlanul elfeledett politikus. Kellene egy Dessewffy Alapítványt létrehozni erre, elsőnek a köteteit, lábjegyzetekkel, szép nagy bevezető tanulmánnyal megspékelve kiadni. Ki olvas ma Desswffy-t? És ki olvas ma, aki szeretne is? Nem igazán tud, hacsak nem nyomul be az OSZK-ba, vagy nem olvas minket. ;D

A kormánypártiság ma nem annyira jó, de legalább 60 éve nem az, ez ilyen kódolt kurucság lett az emeberekben ma már. De a pozíció adott lenne mindenkinek egy nemesb korszakban.