Szent György Országa és mi

Azt mondják egyesek, hogy a grúz-orosz olimpiai háború már véget is ért. Pedig valószínűleg csak egy csata ért véget, nem annyira egy háború. Ebben a csatában a grúzok oldalán álltunk természetesen és hagyományosan. A Magyar Királyságnak - és reményeink szerint a Magyar Köztársaságnak is - soha nem volt komolyabb érdeke, hogy egy erős Oroszország legyen a keleti szomszédja. E mellett elvből elutasítunk minden kommunista (1945, 1968, 1956, 1979) intervenciót is, amelyekből nagyon sokat volt szerencsénk többet is elszenvedni. és amelyeknek a folytatását látjuk ebben a poszt-kommunista vezetők által kezdeményezett agresszióban. Grúzia (ahogyan a grúzok jobban szeretik, Georgia, vagy még inkább Szakartvelo.) támogatása nem annyira a mostani nyugatias, amerikai ízekkel édesített köztársasági elnöknek Miheil Szaakasvilinek és rendszerének szól (meglehet a hagyományos keresztény gyökerekkel bíró grúz patriotizmusnak ő adott nagyobb teret a nagyon rossz emlékű kommunista Sevarnadze után), hanem a grúzok háromezer éves kultúrájának, ősi királyi családuknak, és az autokephal keresztény egyházuk szellemiségétől a mai napig mélyen átitatott kombattáns lelkiségük és helytállásuknak. Grúzia, ahogyana Georgia elnevezés is mutatja Szent György országa a helyi hagyomány szerint, uralkodóik pedig a bibliai Dávidig vezetik vissza magukat, ezért is tagjaik a XX. században is a legnagyobb európai uralkodó családokkal egyenrangúaknak bizonyultak dinasztiukus kérdésekben. Grúzia részleges autonómiáját a cári Oroszország megnyugtatóan kezelte, a tiszteletet, rangot az uralkodói családnak és az országnak megadta, a Szovjetúnió azonban az 1918-ban függetlenné vált országot 1922-ben bekebelezte, annak ellenére, hogy előtte egy évvel elismerte a függetlenségét.

Amiért azonban legfőképpen a grúzok mellett vagyunk, az a mi kis önös érdekünk, a Szent Korona Országa és a Szentkorona-tan érvénye, bármennyire is furcsán hangzik. Szent István utódai és annak országában nem volt soha rendező elv az etnikai. Szent Korona Országában a "hungarus tudat" és a "Szent Korona-tagság dívik, amelyben egység és boldogulás van mindenkinek, aki elfogadja a Magyar Királyság törvényeit és annak felkent, törvényes királyát. Nincsen függetlenség, nincsen elszakadás csak azért mert egy bizonyos területen többen vannak egy bizonyos etnikumból, a területi integritás ugyanúgy a magyar állam jogfolytonosságának része, mint a történeti alkotmányunk. Az egyetlen megoldás az autonómia, amellyel ősi, önálló törvénykezéssel, állami múlttal, kultúrával rendelkező részek rendelkeztek is (Hortvátország). Ma, amikor mindenki az etnikum-szerinti felosztás mellett van, nem árt ezt az elvet megismételni magyar monarchistaként, amelyben békében tudtak élni népek királyságunkban több száz éven keresztül és különböző etnikumok magyar (hungarus) államférfiakat tudtak adni királyságunknak (Zrínyiek, Hunyadiak, stb.), akik soha nem is vallották másnak magukat csak magyarnak. Másrészt, hogyha a modern világ annyira ragaszkodik a etnikum-szerinti függetlenséghez, akkor viszont joggal kérdezzük, hogy mi a helyzet a határon túli magyarjainkkal, elsősorban a székelyeinkkel? Ők is igényt tarthatnak egy ilyen függetlenségre? Persze ebbe most nem megyünk bele jobban, de azért a kérdés ül. Ez azonban már a trianoni nonszensz igazgságtalanság része azt is tudjuk jól, amelyről a II. Magyar Köztársaság vezetői nem vesznek tudomást szívesen.