A magyar republikanizmus érvénytelensége.

Írta: Békés Márton.

A magyar republikanizmus semmisségét és abszolút érvénytelenségét két szemszögből lehet és kell vizsgálni: a politikai küzdőtér bal-, és jobb sarkából. Ezt fogjuk tenni.

A dolog könnyebb végével kezdve, röviden legyen elég annyi, hogy a magyar jobboldal nem lehet republikánus. Elfogadhatja a fennálló köztársaságot, mint az államforma éppen adott rendszerét, de végső gyökerében, lelke és politikai meggyőződése legmélyén nem hihet benne. Elfogadja, de nem tulajdonít neki jelentőséget. Miért? A válasz egyszerű: a jobboldal, mint politikai álláspont és aktív politikai erő, politikai filozófiai alapját a konzervativizmusban leli meg, amely a nagy tervek, a racionális átalakítások, a Nagy Ugrások és a hagyományellenesség ellensége. Más szavakkal: a konzervativizmus – és ennek politikai képviselője, a jobboldal – az emberi hagyományok aktuális és megélhető, azaz nemzeti tartalmát és keretét messzemenőkig tiszteletben tartja és védelmezi is, ha támadás éri. A királyság pedig, mint Magyarországon ezer évig fennálló és végig sértetlenül maradó államforma, a magyar nemzeti hagyományok integráns része, a nemzetnek keletkezése óta fennálló állami kerete, és olyan tartalmi egység is, amely szimbolikusan vagy éppen tényleges történeti erejénél fogva a nemzet saját tulajdona. Elvenni, elidegeníteni tőle csak valamilyen erőszakkal, racionalista–ideologikus dühvel, nyílt hagyományellenességgel lehet.

De nézzük csak!

Sem az erdélyi fejedelmek, sem Rákóczi vagy éppen Kossuth nem kérdőjelezte meg a Magyar Királyság államformáját és uralmi gyakorlatát, nem akarta elvenni szimbólumait vagy tényleges hatalmi jellegét. Mindebből azt szűrhetjük le, hogy a baloldali történetmitológia forradalmi immanenciájába kényszerített történelmi személyiségek sem akarták a királyságot eltörölni vagy megszüntetni, és helyébe egy, a magyar nemzeti hagyományoktól tökéletesen idegen rendszert felhúzni. A szerencsétlen trónfosztások (1707, 1849) sem jártak együtt 1918-ig az államforma forradalmi megszüntetésével, tehát a balliberális republikanizmus mítoszainak legalább a kétharmada túlzás vagy történelemhamisítással felérő nemzeti tudatmódosítás csupán. De jobboldaliként nincs is arra szükségünk, hogy Kossuth államformák terén vallott gondolataiból szelektáljunk, hanem bőséggel elég az, ha felismerjük: a hosszú ideig sértetlenül, folyton-folyvást továbbfejlesztve és soha meg nem kérdőjelezve működő monarchikus államforma itt Magyarországon hagyományosnak, bevettnek, kezdettől fogva létezőnek és esztétikailag szépnek, de gyakorlatilag is jól működőnek tekinthető. Megszüntetési vágya vagy ostobaságból, vagy hagyományellenességből fakadhat csak, amely kettő egyébként esetünkben szinonim fogalmak is.Azaz mai jobboldaliként – feltéve, ha tisztában vagyunk politikai álláspontunk szilárd konzervatív talapzatával – nem lehet számunkra kétséges, hogy a királyság megszüntetését, a monarchikus államforma eltörlését és a republikánus törekvéseket mély, de lesajnáló szomorúsággal és erős ellenszenvvel kell fogadnunk. Ez nem jelenti, hogy valamilyen hóbortos dologba kezdjünk, de azt igen, hogy saját identitásunkat erősebbé kell, hogy tegyük azzal is, hogy monarchista platformra helyezkedünk. Még egyszer azért, mert jobboldaliként, konzervatívként nem tehetünk másként, hiszen a monarchikus államforma sok más minden mellett szintén a magyar nemzet sajátja, nemzeti hagyományainak éppoly integráns és szerves része, mint I. Szent István király, Széchenyi eszméi és 1956. Gróf Sigray Antal mondta: „a királyság a nemzet életével van összeforrva, együtt buktak el és együtt fognak feltámadni.”

A dolog másik oldala, azaz, hogy a baloldal számára miért érvénytelen a köztársasági eszme, nehezebb, de nem megválaszolhatatlan kérdés. Mint tudjuk, az európai baloldal 1789-től kezdve – sőt, a XVII. század közepe óta! – antimonarchista, republikánus és „haladó”. A haladó erők mindenkori jellemzője, hogy a történelmet egy lineáris profán üdvtörténetbe sűrítik, ahol a folytonos haladás valósítja meg a progresszió elkerülhetetlennek vélt – és gyakran erőszakkal meggyorsított – győzelmét. E feltételezett progressziónak vélekedésük szerint útjában áll a monarchia, az Egyház, valamint a társadalom hagyományos szerkezete (család, tekintély, hierarchia, fegyelem), mivel ezek csak lassítják és időben messzebbre tolják ki a földi paradicsom megvalósulását. Ezek eltörlésének, megsemmisítésének, megszentségtelenítésének haragja a modernitás kohójában igen magas hőmérsékletre hevíttetett, mivel a trón és oltár végleges elszeparálása megtörtént, előbbi hatalmát korlátozták, utóbbit pedig szekularizálták, vagy legalábbis a baloldali modernista törekvés efelé igyekezett hatni. Darvas József kriptokommunista parasztpárti képviselő „érvelését” idézzük az 1946-os köztársasági vitából: „mi nem csak betesszük, hanem be is falazzuk az ajtót a múlt felé, amely felé számunkra visszatérés nincs és nem is lehet.” A monarchiák évszázados, évezredes trónját össze kellett törni, a fenséges dinasztiákat nevetségessé kellett tenni, a királyok hatalmát meg kellett szentségteleníteni és olyan államformát kellett létrehozni, amelyikben a népszuverenitásra apelláló demagógok hatalma korlátlan lehet. De tegyük fel a kérdést, melyik rendszer volt demokratikusabb: a bolsevik köztársaság vagy a belga királyság? Ki élt szabadabban: az angol korona gyarmati alattvalói vagy a zimbabwei puccs után elnyomott feketék és fehérek? De tovább: melyik rendszer szilárdabb: az ezer éves fejlődés meghosszabbított sínjein lassan közlekedő Magyar Királyság vagy Kun Béla, Rákosi, Kádár és napjaink köztársasága? A köztársaságok vérben születnek – a királyságok bíborban.
De vissza az alapkérdéshez! A baloldal számára azért teljesen érvénytelen a köztársaság, mert a mai balliberális oldal sem tartja magát meggyőződéses republikánusnak, nincsenek köztársasági ünnepei, nincsenek vállalható és ismert köztársasági alakjai, nincsenek szimbólumai és nem rendelkezik semmilyen, őt a magyar köztársasághoz kötő identifikációs stratégiával. A néha-néha felmelegített republikánus dühöngés nem kölcsönöz olyan erőt a baloldalnak, amely erős republikánus karaktert adna neki, a kommunista Táncsics, a doktriner Jászi, a jelentéktelensége folytán általuk is (jogosan) elfelejtett Nagy György és Hock János, a politikailag impotens Károlyi Mihály, a vállalhatatlan Kun Béla, Rákosi és Marosán György mellett ugyan melyik, a nemzeti hagyományokhoz is illeszkedő történelmi alak az, amelyik a republikanizmust fémjelezhetné? Persze, vegyük tekintetbe: nehéz lehet ezer év monarchikus ünnepélyessége és fenséges hatalmi pompája után beköltözni egy szegényes kék–piros kalyibába, ahol a fent említettek rosszemlékű transzparenseit csupán egy pislákoló tüzecske világítja meg. A köztársaságpárti félhomályt be kell tehát fűteni, de a haladás már nem szolgáltat ehhez jól éghető alapanyagot (különben is vizes, nedves történelmi törmelék csupán), és nincs is nagyon mihez nyúlni: Magyarországon – hála Istennek és általa a józan magyar népnek – nem volt sohasem komoly köztársasági forradalom, nem épültek republikánus barikádok és nem mészároltak le hőssé kitekerhető szélsőbaloldali idiótákat. Ehelyett a magyar köztársaságok története sunyi alakoskodások, nevetséges forradalmárkodások, negyed óra alatt szétoszló alkoholgőzös népgyűlések története, de ez is olyanok árnyékában, mint Károlyi, Kun Béla, Rákosi és Kádár. Legyetek rá büszkék! Ez a magyarországi köztársasági hagyomány.

Vitányi Iván, a mai vérszegény republikanizmus partizánja írja: a köztársaság „több mint államforma: életforma, erkölcs, ethosz, az egész nyilvános életet átfogó és meghatározó magatartásbeli, viselkedési norma.” Tessék mondani, „drága baloldali barátaim” (ugye tudjuk, kitől származik a megszólítás? – a megfejtőknek vörös frígiai sapka jár ajándékba!), hol van a balliberális oldalon köztársasági „életforma” (egyáltalán mi az?), netalántán republikánus ethosz és ki ünnepli odaát hevesen a Legfelsőbb Lény kultuszát, miközben vadul serceg a vér a guillotine alatt? Ki halna meg ma a magyar Madridban „No Pasaran!”-t üvöltve – háta mögött a szovjet komisszár pisztolycsövével? Ki lenne hajlandó – és melyik ünnepen is? – a köztársaság szimbólumával – ami mi is? – tömegesen felvonulni a nagy republikánus elődök – akik? – táblái alatt a magyar köztársaság jelszavaival – amelyek? –, kipirosodott arccal?!

A magyar nemzet emlékezetében ma is él István, László és Mátyás, a történelmi tudat számon tartja nagy királyainkat, a magyar nemzet államkerete ezer évig a királyság volt, címerünket az a Szent Korona ékesíti, amely nem egészen száz éve még uralkodói homlokot érintett – ezzel a hatalmi joggal, ezzel az uralmi életerővel, ezzel a megszentelt állami hagyománnyal szemben állít ki a köztársasági oldal néhány levitézlett, zavarosfejű írót és filozófust, akik republikánus szónoklatát párszáz fogatlan párttag, rosszul öltözött alak és kivezényelt ifjúballiberális hallgatja. Talán szót sem érdemel az egész, annyira szánalmas, ha nem jellemezné olyannyira a magyarországi köztársasági érzelmeket!

A hagyomány és a haladás küzdelmében elkerülhetetlenül állást kell foglalnia annak, aki a monarchia kérdéséhez nyúl, s főképp akkor, ha ezt jobboldaliként teszi. Nem kell sokat utána gondolkodni válaszainknak, ha összevetjük: ezer év hagyománya áll szemben hat évtized önmagában is definiálatlan szervezetlenségével. Régi királyságunk megszűnt ugyan, de soha nem szabad elfelejteni, hogy az a miénk volt. Az 1946 óta eltelt hatvan év pedig kié? A miénk biztosan nem. De mások sem tolonganak érte. A magyar republikanizmus halott, ha egyáltalán élt is valaha egyetlen napot.