.jpg)
.jpg)
Az ún. „Vérmező” északi szögletében áll az a temetetlen kőkoporsót formáló emlékjel, mely az első hazai respublikánus konspiráció, a Martinović-féle összeesküvés felség-, és hazaáruló fejei törvényes fejvesztésének helyszínén áll. Őfelségének, I. Ferenc Isten kegyelméből magyar apostoli királynak örök hálával tartozik a Szent Korona nemzete, hogy ezt a törekvést a lehető leghatározottabban fölszámolta Isten dicsőségére és a magyar nemzet boldogulására, ezzel is szakítva nagybácsijának (II. József) és édesapjának (II. Lipót) maszonériát direkte és indirekte támogató hagyományaival. Beszédes, hogy az emlékjelet 1955-ben helyezték el a következő (mára már megkopott) felirattal:
Itt fejezték le
1795. március 20-án
Martinovics Ignácot,
Szentmarjay Ferencet, Hajnóczy
Józsefet, Laczkovics Jánost
és Sigray Jakabot,
1795. június 3-án
Őz Pált és Szolartsik Sándort,
Az első magyar köztársasági
Mozgalom vezetőit.
A „magyar jakobinusokat” a szélsőbalos kávéházi (Pilvax) semmittevők ugyanúgy elődjüknek tekintették, mint az őket megéneklő, Martinovics páholyban mesterkedő Ady, vagy a tehetetlen szerencsétlenség, a „vörös gróf” (Károlyi Mihály). Bár az aktuálpolitika mocsarába belesüppedni nem szándékozom, de tudvalevő, hogy az 1946-os köztársasági ankéton kívül az 1989-es klientúra egésze is „nemzeti hősként” és „a respublikánus eszme igaz elődeiként” tekint e felforgató klikkre. Ahogy 1990-ben egy monarchista megfogalmazta: az ún. „konzervatívok” (MDF) a Reformátorok Társaságának, míg az ún. „liberálisok” (SZDSZ) a Szabadság és Egyenlőség Társaságának feleltethetőek meg. Más páholy, de egy fej. A posztkommunistákról (MSZP), az ide-oda guruló Narancsról (FIDESZ) és a szintén felség- s hazaáruló lázadásokat magasztaló ún. „radikálisokról” ugyanez mondható el. Legyen valóban világosság, mert "az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert".
15 megjegyzés:
Ha jól látom leragasztottátok matricákkal? Azért ez egy kicsit gyerekes...
Ezt ismeritek? http://www.giborim.hu/
PHJ,
:))))))
OFF
A szóellenőrzés a kommentmező alatt van, gondolom, nem csak nekem:) na, azt a beállításoknál ki lehet szedni, szerintem tök fölösleges.
ON
Erről a "Giborim" oldalról egy vicc jut eszembe.
A hitlerista Németországban feleltetés van történelemórán, már az árjaparagrafusok bevezetését követően. A kipróbált hitlerista osztályfőnök ráadásul a történelemtanár. Móricka mint zsidó hátul a szégyenpadban ül.
Fölteszi a tanár a kérdést: "Nos, ifjú néptársak, miért vesztettük el a Nagy Háborút [megj. I. világháború]?"
Hans jelentkezik, a tanár engedélyt ad neki: "Azért mert a hátországban bolsevik zsidók lázították a dolgozókat, míg a fronton hullott a német vér!"
A tanár elégedetten helyesen, majd kérdi: "És még miért vesztettük el?"
Jürgen jelentkezik, a tanár engedélyt ad neki: "Azért is, mert a zsidó nagytőkések hadivagyonra tettek szert a német dolgozók megnyomorgatásával, ezzel pedig csökkent a munkamorál, s a győzelmet segítő termelékenység."
"Helyes, helyes!" - lelkendezik a Classenführer.
"No, és még miért vesztettük el a háborút?"
Móricka jelentkezik, az egész osztályban halk morajlás, kuncogás... A tanár fanyarodottan megadja neki a szót: "Hát azért kérem szépen Classenführer néptárs, mert zsidók ültek a vezérkarban!"
Hatalmas fölhördülés, az osztályfőnök ordibálva kifakad: "Mit merészelsz piszok zsidó mit mondtál?! Hogy zsidók ültek a német vezérkarban?"
Mire válaszol Móricka: "Dehogy is, a franciában!"
:D
Más. A felirat idézése hibás, az egyik szereplő családneve kisbetűvel íródott a cikkben.
Nem csak infantilis de ízléstelen is. Ezek az emberek akkor vesztettek, lefejezték őket. Minek fej nélküli emberek sírhelyét rugdosni? Nincs elég szimbóluma a maszonista győzelemnek ebben a városban?
a giborim.hu szerkesztőjét ismerem.Monarchista beállítottságú.
Tényleg, mi történt azokkal a szobrokkal, amik többé-kevésbé még épen maradtak? Hova kerültek?
(Hősök terével kapcsolatban:"A szovjet megszállás és a szocialista diktatúra alatt az emlékművet átalakították, hogy megfeleljen az akkori politikai nézeteknek (azonban a Rákosi-korszakban legszívesebben az egészet elbontották volna, túlzott hazafias volta miatt). Ekkor cserélték le a Habsburg szobrokat is, I. Ferdinánd helyet Bocskai István, III. Károly helyett Bethlen Gábor, Mária Terézia helyett Thököly Imre, II. Lipót helyett II. Rákóczi Ferenc, Ferenc József helyett pedig Kossuth Lajos szobra került ki."
Elég beszédes.)
Google-ön ezt találtam róluk:
"Eredetileg Margó Ede I. FERDINÁND szobra (1905) állt a
helyén. Ezt 1951-53-ban lebontották, azóta raktárban őrzik. ... Eredetileg Telcs Ede III. KÁROLY szobra (1912) állt a helyén.
Ezt 1951-53-ban lebontották, azóta raktárban őrzik. ... Eredetileg Zala György MÁRIA TERÉZIA szobra (1911) állt a
helyén. A szobor a II. VH alatt erősen megsérült, lebontották, és
raktárban őrizték 2002-ig. A Ratio Educationis kibocsátásának
225. évfordulójára az Oktatási Miniszter restauráltatta
(rekonstrukció és restaurálás: Illyés Antal). Jelenleg a
Szépművészeti Múzeumban van felállítva. ... Helyén eredetileg Füredi Richárd II. LIPÓT szobra (1905) állt.
A szobrot 1951-53-ban lebontották, jelenleg raktárban van. ... Eredetileg Füredi Richárd I. FERENC JÓZSEF szobra (1906)
állt a helyén. Ezt 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején
ledöntötték és összetörték. Zala György I. FERENC JÓZSEF
szobrát 1929-ben állították a helyére. Ezt 1951-53-ban
lebontották, jelenleg raktárban őrzik."
Továbbá:
"ifj. Szabó István: Bethlen Gábor szövetséget köt a csehekkel (1953-55)Ennek helyén
eredetileg Zala György: Az egri nők c. domborműve állt. 1953-ban lebontották,
jelenleg Egerben, a vár kapubejáratának falán látható. Marton László: Bocskai hajdúi harcban a császáriakkal (1953-55) Erdetileg Zala György: A
zentai csata c. domborműve állt a helyén. A domborművet 1953 óta a raktárban
őrzik. Grantner Jenő: Thököly kurucai a szikszói csatában (1955) Eredetileg Zala György: “Vitam
et sanguinem!” c. domborműve állt a helyén. A dombormű 1953 óta raktárban
van.
Kisfaludi Strobl Zsigmond: Esze Tamás fogadja Rákóczit (1953-55) Eredetileg Zala György:
A Szent Korona hazahozatala Bécsből c. domborműve volt a helyén. A
domborművet lebontása óta raktárban őrzik.
Kisfaludi Strobl Zsigmond: Kossuth harcba hívja az Alföld népét (1953-55) Helyén
eredetileg Zala György: I. Ferenc József magyar királlyá koronázása c.
domborműve állt. A dombormű lebontása óta raktárban van."
http://www.budapestgaleria.hu/index.php?akt_menu=139
Tehát elvileg mind megvan, de egy szobor és egy dombormű kivételével raktárban kallódnak.
Tisztelt Mindenki!
Én lennék az a „sötétben bujkáló ellenforradalmár”, aki ezt az „infantilis” (sic!) és „ízléstelen” (sic!) tettet fényes nappal, több járókelő szeme láttára elkövette.
A kritikák kritikáját engedjék meg nekem.
Ad 1. „Infantilizmus?”
„Infantilis” francia monarchisták leplakátolták a „Jakobinusok utcája” utcanévtáblát Párizsban. Ott kávéházi monarchisták sznobizmusból nem háborodtak ezen föl. Ez egy – már nem elérhető kisfilmen – látható volt ezen oldalon is.
Ad 2. „Ízléstelenség?”
Nem sírhelyet, hanem sírjelet (respublikánus emlékművet) jelöltem meg a kereszt áldó jelével. Aki ezt „ízléstelennek” minősíti névtelenül, annak a következőket ajánlanám figyelmébe.
Az emlékmű oldalán graffti nyoma volt látható, ami az anyagban maradandó nyomot hagyott. Ezek a matricák semmilyen kárt nem okoznak anyagilag, ha valakinek ilyen kisstílű kifogása lenne.
Semmi gyalázkodó nincs a matricaanyagokon, a kettőskereszt jelétől meg aki írtózik eme országban (mint hagyományos magyarhoni jelképtől), az nézzen magába. Különben is 'de gustibus non est disputandum'. :-)
Mindenki figyelmébe ajánlom, hogy a frankhoni felforgatás hazai csatlósait a hatályos magyar jog szerint törvényesen fejezték le akkor, mint felség- és hazaárulókat. Ezek példaképei azon francia jakobinusok voltak, akik templomokat, oltárokat gyaláztak meg, keresztény genocídiumot csináltak (több tízezer katolikus keresztény kiírtása).
Martinovics és társai lelkibetegek voltak többségükben. Martinovics skizofrén, exhibicionista elmebeteg, erkölcsileg beszámíthatatlan, dührohamokkal terhelt emberi roncs. Helyezkedésből lett pap és szerzetes, fogadalmait többszörösen fölrúgta. Tudósnak adta ki magát, akadémiák tagjának hazudta magát. Kettős ügynök volt. Hazudozó, pszichopata csaló, aki sértődésből lett összeesküvő, s még tárgyalásán is nem a magasztos maszon eszméket védte, hanem ajánlkozott, hadd legyen újra besúgó.
Ráadásul hazafiak sem voltak, mert az egész egy összbirodalmi respublikánus fölforgatás része volt.
Ajánlom mindenkinek Fraknói Vilmos ide vonatkozó művét, valamint Pezenhoffer atya nagymonográfiájának vonatkozó részét.
Sztem kiváló akció volt ez, messze belül maradva a jó ízlés határain. Ne feledjük, hogy ezek az emberek egy ÉPPEN AKKOR tomboló szélsőbalos terrorrendszert istenítettek, és ezt szándékoztak bevezetni itthon is. Mindannyiuat nem nevezném persze szélsőségesnek, hiszen sokan közülük merő - persze félreértelmezett - hazafiságból álltak a mozgalom mellé.
Amia legitimitást illeti: I. Ferenc a törvényes magyar király volt, ellene fegyveres felkelést szervezni - és Martinovicsék minden kétséget kizáróan pontosan ezt akarták - valóban felségárulás volt, amelyet akkor a világon mindenhol halállal büntettek. Szó sem volt itt tehát koncepciós perről.
Teljesen más kérdés, hogy Ferenc meglehetősen korlátolt magyargyúlölő hírében állt (legalábbis kormányzásának számos eleme erre enged következtetni), tehát nem volt jó király. Országgyűlést sem hívott össze hosszú ideig, tehát elvileg az Aranybulla ellenállási záradéka szóba jöhetett volna. De az Martinovicsék sz@rtak az Aranybullára, hiszen fanatikus szélsőbalos republikánusok voltak, tehát mozgalmuk ebben az értelemben is teljesen illegitim vállalkozás volt.
SZOBROT ŐFELSÉGE I. FERENC APOSTOLI KIRÁLYUNKNAK A JAKOBINUS EMLÉKMŰ HELYÉN!
Részlet Pezenhoffer Antal tollából:
Mivel I. Ferenc nem volt „felvilágosult”, sőt e tekintetben éppen ellentétes elveket vallott apjával, a kifejezetten katolikus irányú történetírókat kivéve (de ilyenek alig vannak) minden történelem ellenszenvesen, rosszakarattal emlékezik meg róla és korlátoltnak tünteti fel. Még Szekfű is. Ő először tárgyilagosan azt írja róla, hogy sok tehetséges testvér egyszerűen csak „Ferenc szellemi korlátoltságáról” meg „gyönge intellektusáról” beszél. Gúnyosan megjegyzi, hogy a Monarchia minden részéből befutott felterjesztéseket éppúgy maga intézte el ugyan, mint Mária Terézia, de nem a saját feje szerint, mert „ehhez az ő feje gyönge volt”.
Pedig hát dehogy is nem a maga feje szerint csinált mindent! A különbség nagyanyja és közte csak az volt, hogy Mária Terézia feje sokban hasonlított kora „felvilágosultjainak” fejéhez. Ez a „felvilágosultság” ugyanis eleinte igen sokat ígért s a nagy királynő azt gondolta, hogy a jót vallásos ember is átveheti belőle. Ezért voltak Mária Teréziának még egyházellenes rendeletei is és ezért tetszik ő még azoknak is, akik a katolikus világnézettől távol állnak.
I. Ferenc ebben még nagyanyjánál is okosabb volt. Ő már jóllakott a „felvilágosultsággal”, mert azóta már az túlságosan is kimutatta a foga fehérét. Hisz arra már Mária Terézia lányát, az ő nagynénjét is vérpadra küldte. Ha Mária Terézia mindezt megérte volna, az ő feje is másképpen önállóskodott volna s még nagyobb ellenségévé vált volna a „felvilágosultságnak”, mint I. Ferenc.
Az igaz, hogy I. Ferenc nem volt olyan nagy intellektus, mint nagyanyja. Ő inkább akaratban, becsületben, jellemben, kitartásban, állhatatosságban volt nagy s ebben teljesen egyenrangú nagyanyjával.
Kár ezt I. Ferencben annyira lekicsinyelni. Hiszen a becsület s a jóakarat, a korrektség és az igazságosság még becsesebb, mint a nagy szellemi képesség. Ez uralkodóban különösen. I. Ferencben az intellektuális képesség is megütötte a közepeset, sőt annál valamivel még többet is. A lángészt egy uralkodóban pótolják a tanácsosok és a miniszterek. Hiszen az egyébként is csak kivételes esetben juthat egy uralkodó osztályrészéül, hogy még észben is nagyobb legyen minisztereinél, tehát országai legnagyobb politikai tehetségeinél.
I. Ferenc nem buta volt, hanem csak lángelme nem volt. Ez bizonyára nem szégyen, sőt egyenesen magától értetődő. Hogy nem volt lángelme, még akkor se hányhatnánk újra meg újra gúnyosan a szemére, ha a lélek másik, az értelemnél még fontosabb képességében, az akaraterőben nem lett volna egyenesen különlegesen nagy ember. Ha aztán most mindehhez hozzávesszük I. Ferenc erkölcsi feddhetetlenségét, sőt óriás voltát, mellyel hosszú uralkodása alatt mindig példaképül szolgált alattvalóinak, s ezáltal birodalmának a legerősebb erkölcsi alapot adta, akkor egyenesen igazságtalannak kell nyilvánítanunk az ő intellektuális színvonalának gúnyos lekicsinylését, mintha a lángész hiánya benne nem jó-közepeset, hanem törpeséget jelentett volna.
Hogy tanácsot kért és a tanácsra, ha maga is jónak találta és elveivel nem ellenkezett – mert a tanácsokat csak ekkor fogadja el –, hallgatott is, az nem fogyatékossága, hanem erénye és okossága I. Ferencnek, hiszen lelkiismeretességéből és józan ítélőképességéből következik. De okosság jele is, mert csak az lett volna tőle igazi szellemi korlátoltság, ha még egy Metternichnél is, akinek nagy értelmi képessége még Széchenyire is mindig nagy hatással volt, okosabbnak tartotta volna magát s azt hitte volna, hogy ő még nála is jobban tud mindent.
Nagy Frigyes lángelme volt, kivált a hadászatban, de a kollini katasztrófa mégis egyedül csak azért érte, mert nem hallgatott tábornokaira, akik nem voltak ugyan olyan katonai lángelmék, mint ő, nem is lehettek, mert abban a korban Nagy Frigyesnél nagyobb katonai lángelme nem volt, de éppen akkor mégis okosabbak voltak, mint királyuk.
És talán Mária Terézia mindent annyira csak a maga feje után tett? Ő talán sose hallgatott Kaunitzra, Haugwitzra, Van Svietenre, Sonnenfellsre, sőt az ő hatásukra nem tett-e még egyházellenes intézkedéseket is, melyek káros voltát ma már minden vallásilag művelt ember látja? És ha Mária Terézia nem haladt és mint tévedékeny ember, nem is haladhatott mindig a leghelyesebb úton, hanem időnként ő is kilengett, mégpedig mivel tanácsosai ilyenek voltak, sajnos, balra lengett ki, akkor vajon annyira gúnyolni való korlátoltság jele-e, ha esetleg I. Ferenc is kilengett, de ő már, szerencsére, jobbra?
Majd negyvennyolc történetével kapcsolatban szemügyre vesszük azokat a divatos, „haladó” eszméket, melyeknek I. Ferenc ellensége volt, s akkor majd látjuk, hogy ez a „maradiság” nem is volt egészen annyira „korlátoltság”, sőt még kisstílűség se.
Egyébként Metternich esze és okossága a történelmi irodalomban nem botrány ma már, hanem bámulat tárgya, s ma már elismert dolog, hogy ez a maga korában annyira gyűlölt államférfi sokkal nagyobb kapacitás, sokkal nagyobb jellem, sőt sokkal tárgyilagosabb ember is volt, mint például Kaunitz. De ha Mária Teréziára mégse szégyen, hogy annyira befolyásolni engedte magát Kaunitztól és társaitól, miért lenne együgyűség jele I. Ferenctől, ha ő is vezetni hagyta magát a tüneményes tehetségű s emellett becsületes Metternichtől?
Egy uralkodóban az szégyen, ha nincs emberismerete, ha becsapni hagyja magát, ha olyanokat tisztel meg bizalmával, akik tehetségtelenek, s még inkább: akik jellemtelenek. Hogy Metternichre ezt senki se mondhatja, kétségtelen. I. Ferenc egy bámulatos szellemóriástól és egyúttal nagy jellemtől hagyta magát befolyásolni. Sőt befolyásolásról tulajdonképpen nem is lehet szó, mert hiszen ők ketten elejétől fogva mindig egyvágású, hasonló gondolkodású emberek voltak.
I. Ferencet nemcsak mindenki tisztelte és becsülte, aki ismerte, hanem mindenkinek imponált is. Középszerű emberek nem szoktak imponálni, annál kevésbé a korlátoltak. Utolsó felesége, aki legtovább élt oldalán, és így legjobban ismerhette, valósággal rajongott érte, még 38 éves özvegységének a végén is, mikor már a hosszú idő eléggé elhomályosíthatta volna emlékét. Pedig ez a bajor Karolina rendkívül okos és önálló gondolkodású asszony volt. A nagyeszű Metternich, aki évtizedeken át volt Ferenc bizalmas tanácsadója, s így legjobban belepillanthatott lelkivilágába, s ha korlátolt lett volna, emiatt legjobban le kellett volna kicsinyelnie, szintén igen nagy tisztelője volt és a legeszményibb uralkodónak tartotta.
Szerinte „rendkívül értékes és egészen pozitív tulajdonságokat” egyesített magában Ferenc császár. Ezek voltak: „a nyugalom, a pártatlanság, az ítélet biztossága és a mindig egyforma hangulat”. (Aus Metternichs nachgelassenen Parieren, I., 321. o.) Ezek mind szellemi kiválóságok, s bár a négy közül három nem annyira az ész, mint inkább az akaraterő körébe tartozik, az „ítélet biztossága” mindenesetre szellemi kiválóság s bizonyára nem „szellemi korlátoltság”, „gyönge intellektus” vagy „gyönge fej” jele. Pedig hát e nem valami hízelgő kifejezésekkel éppen Szekfű tisztelte meg ezt a nagy konzervatív uralkodót.
Ugyancsak Metternichtől tudjuk meg, hogy Sándor cár előtt milyen nagy tekintélye volt Ferenc császárnak és hogy a cár e nagy tisztelete nemcsak Ferenc jellemének és uralkodói rátermettségének, hanem az eszének is szólt. Már legelső találkozásukból ered az a nagy megbecsülés – mondja –, mely 1805 őszén, a morvaországi harctereken volt, ahol az osztrák tábornokok ügyetlenségét betetőzték az oroszok hasonlóan szerencsétlen intézkedései. „Sándor cár – írja (I., 320. o.) – fiatalon és minden hadi tapasztalat nélkül szívesebben hallgatott elbizakodott és egészen gyakorlatiatlan tervekre, mint azokra a józan tanácsokra, melyek Ferenc császár fegyelmezett eszének felelnek meg. (Pedig Ferenc császár is csak 30-as éveiben volt akkor még.) Amit ő előre látott és szövetségesének előre megmondott, minden bekövetkezett szomorú egymásutánban. Ez a tény Sándor lelkében azóta állandóan megmaradt és alapja lett annak a személyes és feltétlen bizalomnak, mellyel sose szűnt meg azóta barátjának adózni.”
A cárnak tehát elsősorban az erős intellektus, a nagy ész imponált Ferenc császárban (pedig Sándor cár se volt tehetségtelen ember), de aztán később mégis bizonyára mindig jobban megismert egyénisége és jellemének tiszteletreméltósága volt az, ami egész életére megingathatatlan tisztelőjévé, sőt bámulójává tette. „Ez a barátság – írja Metternich –, mely minden próbát kiállt, és amely fontos politikai érdekek és a két barát személyiségének mélyreható különbözősége ellenére is – éppen ez a különös – semmitől se tudott soha megrendülni, kétségtelenül olyan probléma, mely csak a két uralkodó jellemébe való teljes bepillantás segítségével oldható meg.”
Azt írja Metternich, hogy Sándor cárban olyan érzete volt a ragaszkodásnak Ferenc császár iránt, hogy legtalálóbban „a gyermeki tisztelet” nevével lehetne megjelölni. Pedig hát – mint láttuk – korban nem volt köztük akkora különbség, hogy a cár mint apjára tekinthetett volna rá. „Sándor cár úgy nézett barátjára, mint az Isten akarata szerinti uralkodóra, mint az isteni akarat és az isteni bölcsesség képviselőjére. A kultusz egy nemét szentelte neki (tehát úgy bánt vele, mint nála felsőbb lénnyel). Különböző alkalmakkor, mikor Ferenc császár Sándor egyéni hajlamaival éppen az ellenkező álláspontot foglalta el, elég volt a bölcs uralkodó véleménye, hogy Sándort elhatározásaiban feltartóztassa és rávegye arra, hogy a maga véleményét elejtse vagy lényeges dolgokban megváltoztassa. Sándor cárnak Ferenc császárhoz való ragaszkodása egész élete végéig leglényegesebb érzelmeinek egyike maradt.”
(…)
De hát elpogányosodott társadalmunknak nem olyan egyéniségek tetszenek, mint Ferenc császár. Európa közvéleménye nem ezeket tartja a nagyoknak. Éppen ellenkezőleg: ezek neki a jellegzetesen törpék. Neki a II. Lipótok a rokonszenvesek, akik élik ugyan a világukat, de legalább másoknak is engedik, hogy éljék. Nekik a Gusztáv Adolfok a nagyok. Nekik azok imponálnak, akik vérrel, pusztulással nem törődve egy kis északi királyság erejével megindulnak a római szent birodalom császári trónja megszerzésére; akik merészek és szerencsések; akiknek erkölcsi gátlásaik nincsenek, mert tudták, hogy csak siker kell s az emberek mindent megbocsátanak, sőt még a bűnt is erénynek nézik miatta. Minden vért és pusztulást, amit Németországra hozott, megbocsátanak Gusztáv Adolfnak s természetesen a törvénytelen gyermeket is (mert az természetesen Gusztáv Adolfnak is volt), noha vallásháborút vezetett és „a tiszta evangélium” védelmére ragadott fegyvert.
Nekik az a Nagy Frigyes is eszményképük, aki mivel hírt, nevet és dicsőséget akart (maga nevezi meg mindezt tettei okául), kiszipolyozott minden pénzt alattvalóiból. Ő az emberiség legnagyobb átkának, az állami jövedelmek fegyverkezésre költése divatjának megalapítója, s mivel talpig fegyverben álló felkészültségével állandó veszélyt jelentett minden szomszédjára, az állandó hadseregnek minden államra való rákényszerítője is egyúttal. Egyébként cinikus, önző, fukar, minden alkalmazottjának valósággal szívtelen kizsákmányolója. De mivel mindezek, bár nem szép, de kétségtelenül hasznos tulajdonságok, s mivel módszere erkölcstelensége csak utódaiban bosszulta meg magát, őbenne magában még nem, tehetségét és szerencséjét rendkívül élvezik a hozzá hasonló modern pogányok. Ezt élvezte és utánozta Hitler is, eleinte szintén buta szerencsével, míg végül sikerült neki magát és az egész német népet tönkretennie.
Nekik Napóleon imponál, aki nem mint Ferenc, mindent az ész szerint nézett és akiben az akarat mindig az ész szolgálatában állt, s aki amit helyesnek látott, azt mindig tette is, hanem az ösztönszerűség, mely fiatal feleségének is, mint az állat, már rögtön az első találkozáskor nekimegy (Napóleon életrajzírói ezt is, mint a császár egyik rokonszenves tulajdonságát említik meg); aki szintén a maga dicsőségének és az uralomvágynak a rabja, s akit soha nem bántott a lelkiismeret azért, hogy céljai elérése annyi emberi szenvedésbe és vérbe került.
Ez – sajnos – modern bámulóinak se számít. Ők is csak azon botránkoznak, hogy az Egyház miért „áldja meg” a fegyvereket, de azokon az embereken nem, akik miatt meg kell őket áldani. Pedig hogy az Egyház mennyire nem áldja meg ezeket a napóleoni fegyvereket, láthatjuk onnan, hogy azok az emberek, akiket az Egyház áld meg, mert őrá hallgattak, az I. Lipótok, a Ferdinándok, a III. Károlyok, Mária Teréziák és I. Ferencek sose indítottak támadó háborút. Ők csak védekeztek. Ha tőlük függött volna, sose lett volna háború. A Habsburgok végeláthatatlan háborúi a Gusztáv Adolfok, Nagy Frigyesek és Nagy Napóleonok miatt voltak. A hódítók, a támadó háborút indítók, a Gusztáv Adolfok, Nagy Frigyesek, Napóleonok és Hitlerek mindig az Egyház ellenségei voltak, de az Egyház is nekik.
Gátlástalan ösztönembereknek tetszik Nagy Frigyes, Napóleon és Hitler, mert nekik az a jó, ami sikerrel jár s mert nekik nem az önmegtagadás és az önuralom, hanem az ösztönösség tetszik. Ezért botránkoznak annyira azon, hogy Mária Lujza sose szerette igazán Napóleont, noha Napóleonnak ő volt a legnagyobb szerelme. Pedig hát nem csoda, ha az a legelső vele való találkozása állatiassága folytán mindenre volt alkalmas, csak arra nem, hogy még utána is gyengéd érzelmekkel gondoljon rá. Sajnos, állatiasságával állatiassá is sikerült tennie Mária Lujzát, de világos, hogy mégse gondolhatott sose szívesen arra, akinek sikerült őt állatiassá tennie.
(…)
A magyarság önként, sőt őszinte lelkesedéssel támogatta a forradalom elleni küzdelmében I. Ferencet, hiszen hazánk, mint aránylag már eléggé keletre fekvő ország, akkor még nem nagyon volt megmételyezve az új eszméktől, s nálunk a nemesi kiváltságok még sokkal nagyobb érvényben lévén mint Nyugat-Európában, a magyar nemességnek még volt mit védenie. Az új eszmék a magyar nemesség érdekeit éppúgy fenyegették, mint az Egyházat vagy Ferenc császár koronáját.
Az is teljesen szirénhang, hogy a magyarság akkor, mikor a napóleoni háborúkban Ferenc császár táborában ontotta vérét, idegen érdekeket szolgált. Ezt csak az mondhatja, aki maga is forradalmár s így a forradalmi tanokat nem tartja államrombolónak vagy károsaknak, tehát végeredményben olyanoknak, melyek a magyar nemzetre is ártalmasak. De még ha forradalmárok vagyunk, akkor is azt kell mondanunk, hogy magyar, nem pedig idegen érdekekért küzdött a Ferenc oldalán harcoló magyarság, hiszen Napóleon egyenesen hazánk területi épségét fenyegette.
Míg ugyanis előbb csak az örökös tartományok egy része (köztük még a leghűbb Tirol is) került francia kézre, az 1809. évi bécsi békében már a mi Horvátországunk és a magyar tengerpart is elveszett. Nemcsak Ausztriáért és Ferenc császári trónjáért, hanem a magunk hazájáért is küzdöttünk mi tehát akkor, mikor Napóleon ellen harcoltunk, mint ahogy Ausztria érdeke máskor is mindig egyúttal a mi érdekünk is volt mindaddig, míg vele közös háztartásban voltunk.
Minél erősebb, minél biztosabban álló volt ugyanis a Monarchia, annál nagyobb volt a kezesség arra is, hogy nekünk se kell félnünk ellenségeinktől, például területünknek a szlávok vagy a románok részéről jövő megcsonkításától, s hogy közös erővel meg tudjuk védeni hazánk ezeréves területét a szomszédos nemzetiségi államok és pártfogójuk, a cár mind kiterjedtebbé váló hódításai és hazánk belügyeibe való beavatkozása ellen.
Tudjuk, hogy Napóleon, mikor seregei itt jártak Bécsben, sőt a Dunántúlon táboroztak, felszólított bennünket, álljunk melléje, rázzuk le a Habsburg-igát és szerezzük vissza ősi szabadságunkat.
Diákkoromban (pedig katolikus, sőt szerzetes gimnáziumba jártam) azt mondtuk mi, diákok, hogy de bolondok voltunk, hogy nem hallgattunk a szavára! Milyen jó alkalom lett volna ez, hogy újra függetlenek lehessünk!
Pedig hát akkor már tudhattuk volna, mennyire kár lett volna Napóleonra hallgatnunk. Hiszen Napóleon és a franciák csillaga hamarosan és végleg lehanyatlott, tehát – mint annyiszor – megint csak elszámítottuk volna magunkat, s ha Napóleon mellé álltunk volna, megintcsak egy olyan hatalom szövetségesei lettünk volna, mely bukásra volt ítélve s vele együtt nekünk is éreznünk kellett volna a mondás igazságát: Vae victis!
Lám, azok a magyarok, akiknek Napóleon biztatása szólt, mindezt akkor még nem tudhatták, mégis volt annyi eszük, hogy nem hallgattak a csábító szóra és hűségesküjük előbbrevaló volt nekik, mint a rózsásnak látszó jövő.
De vajon mennyi hasznunk lett volna hűtlenségünkből még akkor is, ha Napóleoné lett volna a végleges győzelem, sőt akár ha utódaiban még ma is uralkodnék Franciaországban?
Vajon ha I. Ferenc idejében hozzá csatlakoztunk volna, szabadabbak és függetlenebbek lettünk volna-e, mint a Habsburgok alatt voltunk? A Habsburgok idézőjelbe teendő „elnyomása” helyett nem igazi elnyomás lett volna-e a sorsunk?
Az a szétbomlásunk és nemzetiségeinktől való teljes kirablásunk, mely így, hogy kitartottunk I. Ferenc mellett, csak száz év múlva, a trianoni békében következett be, nem már akkor lett volna-e osztályrészünk?
Hiszen azt a Habsburg nagyhatalmat, mely eddig területi épségünk és a nemzetiségek feletti uralmunk védője és lehetővé tevője volt, akkor száz évvel előbb semmisítettük volna meg. Az, hogy Napóleon Horvátországot és a tengerpartot elszakította tőlünk s így addig, míg Napóleon meg nem bukott, ezek az országrészek már nem voltak a mieink, hanem ezekből már akkor egy tőlünk független délszláv állam alakult, már nem trianoni feldarabolásunk előhírnöke volt-e? Hiszen ne feledjük, hogy Trianont is ugyanazok a franciák csinálták ellenünk, akiknek Napóleon volt a császáruk és akik ellen I. Ferenc küzdött.
I. Ferenc és a magyar nemzet között eleinte nagy volt a megértés. I. Ferenc ugyanis akkor, mikor a régit védte, nemcsak a nemesi kiváltságokat védte, hanem a régi magyar alkotmányban is megbecsülendő dolgot látott és uralkodása elején igen szorgalmasan tartotta az országgyűléseket. A későbbi elhidegülés, sőt ellentét okai és története már a 48-as szabadságharc előzményeihez tartozik.
kedves parsifal,
Nem tudom, rajtam kívül volt-e valaki, aki végigolvasta a kommentedet, de én megtettem. Szépen kérlek, ne tégy még egyszer ilyet. Embertelenül hosszú. Komolyan.
Pár apróság, ami jelentősen árnyalja a képet:
1, Ferenc császár nem volt egy lángelme, ahogy írtad, de szerintem egyenesen korlátolt volt néha. Pl. Károly főherceget többször is korlátozta a hadvezetésben és szervezésben puszta irigységből, ami 1809-ben meg is bosszulta önmagát. Kár, hogy ilyen pitiáner személyi torzsalkodás miatt veszett el néhány fontos csata (pl. Győr) és hadjárat (még korábbról).
2, Frigyes király sem volt az a kifejezetten intelligens alkat. Én inkább a 'módszeres' jelzőt alkalmaznám. Ez a poroszos módszeresság lett aztán a veszte az országnak Napoleon alatt. Ja, meg Frigyesnek ordas nagy mákja volt 1762-ben Erzsébet cárnő halálával.:)
A hadvezetésétől meg szintén nem kell hasraesni, mivel nála is a tábornokok melóztak éppúgy, mint a Habsburgoknál (ráadásul Bécsben a 19. századtól célzott katonai nevelést is kaptak az ifjú főhercegek).
3, Az a Metternich, aki a Napoleonnal való szövetkezést ajánlotta házasság formájában 1809-ben?
Az a Metternich, aki Napoleon cserbenhagyását ajánlotta 1812-ben? Már az orosz hadjárat alatt!!! Mint a franciákkal szövetséges állam államminisztere!!
Bírom Metternich-et, de volt jópár alantas lépése.:S
Kaunitz szerintem eredetibb arc.
4, "Mária Lujza sose szerette igazán Napóleont, noha Napóleonnak ő volt a legnagyobb szerelme" - nyilván azért hagyta sorsára "szerelmét" 1814-ben, mert olyan nagyon szerette. :((((
Egyébként ezt az elállatiasítás/sodást nem igazán értem.
Szegény nőt feláldozták a politika oltárán. Mindkét oldal.
Félre ne érts, én is rohadtul utálom a kurucos marxista függetlenségpárti történetírói hagyományt, ami annyira beleivódott a közgondolkodásba, de a túloldalon sem mindenki szent. És ezzel nem a jöttment korzikai tajparasztra célzok.
Üdv: Czelder Orbán
Ja, bocs. Most látom, hogy idéztél. Szóval akkor az idézetre reagálnék.:)
Czelder
Ui: Éljen Andreas Hofer és éljenek a Tiroliak!
Először is idézétem, ahogy látom, már te is észrevetted. :-)
Másodszor az idézett személy sem állítja, hogy az említett személyek szentek voltak, de a démonikus kép, amit róluk kialakítanak mesterkélt erősen.
Az én hibám, hogy szemezgettem. Érdemes az egész művet elolvasni. (13 kötetes, kötetenként félezer oldalas mű.) :D:D:D
"SZOBROT ŐFELSÉGE I. FERENC APOSTOLI KIRÁLYUNKNAK A JAKOBINUS EMLÉKMŰ HELYÉN!"
Úgy legyen! Addig is ideidézem azt a választ, amit Szöllőssy Ágnestől kaptam e-mailben:
"Érdeklődésére tájékoztatom, hogy az Ezredéves emlékműről háborús sérülés okán, illetve politikai döntés alapján 1951-53 között 5 szobrot távolítottak el.
Ezek: I. Ferdinánd, III. Károly, Mária Terézia, II. Lipót és Ferenc József.
II. Lipót szobra Budapest ostroma idején szinte teljesen elpusztult, I. Ferdinánd, III. Károly és Ferenc József szobrait a Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeumában raktározzák, Zala György: Mária Terézia szobrát a kormányzat a Ratio Educationis kibocsátásának 250. évfordulójára restauráltatta. Jelenleg a Szépművészeti Múzeum előcsarnokában, ideiglenesen van felállítva.
A főváros tervei szerint, a további három szobor restaurálását követően, mind a négy megmaradt Habsburg király-szobor, az eredeti funkcióra utaló feliratos táblákkal ellátva, az eredeti helyszín közelében, a Városligetben kerül újra elhelyezésre."
Megjegyzés küldése