Írta: Dr. Nagy Csaba Attila.1990 környékén találkoztam először a kérdéssel, amikor a falum, a községi tanácselnök elvtársból polgármester úrrá átvedlett megélhetési közszereplője, egy levelet írt a képviselő-testület tagjainak.
Imigyen írta a megszólítást: Tisztelt Úrhölgy, Tisztelt Uram!
Ízlelgettem a szót: „úrhölgy”. Nem értettem. Úr is meg hölgy is, tehát ez egy női vagy férfi megszólítás? Nem „Asszonyomat” akart volna írni a polgármester elvtárs? Úgy vagyok vele, mint az öreg székely az állatkertben: Sokáig áll, álldogál a zsiráf ketrece előtt, megvakarja a fejét, amikor megszólal – Már pediglen, ilyen állat nincs is!
Igen, egyszerűbb volt a – Kedves Elvtársak, Elvtársnők, Barátaim! – megszólítás. Mindenki egyenlő, és kuss! Mindenki elvtárs, és akinek ez nem tetszik, azt majd elviszi az ÁVH!Még a Néphadseregben történt velem, lévén hogy igencsak utáltam az elvtársozást, a tiszteket nemes egyszerűséggel „főnöknek” tituláltam. Egészen addig, míg a századparancsnokom, a Szabó főhadnagy elvtárs, fogdával nem fenyegetett meg, ha nem szabályszerűen szólítom meg. Nem hatottak rá az észérvek, egyfolytában azt szajkózta, hogy vegyem elő a Szolgálati Szabályzatot, a Szolgálati Szabályzatot, a Szolgálati Szabályzatot, ahol fehéren-feketén le van írva, hogy a Magyar Néphadseregben a megszólítás: elvtárs.
Mondhattam én neki, hogy „De Főnök, honnan ismeri maga az én elveimet? Mert egy dologban lehet csak biztos, hogy azok az elvek nem egyeznek a »főnök« elveivel.” Mondhattam, hiszen tudtam, hogy egy olyan kommunista rajongói-társasági tagot „tisztelhetek” benne, aki reggelente sarlóval borotválkozik és addig üti kalapáccsal a férfiasságát, amíg csillagokat nem lát.
Röviden: egy nem túl illatos bolsi volt, aki még büszke is volt az MSZMP párttagkönyvére. Sose állj le fanatikussal vitatkozni, pláne ha még hatalma is van fölötted! „Kérelem megvonás” fegyelmi büntetés lett a jutalmam. Még mielőtt valaki azt mondaná, hogy ilyen büntetés nem is volt a Néphadseregben, gyorsan elmondom, tényleg nem volt, de ez a vörös-arcú ilyet is kitalált – csak nekem, csak most, csak itt.
Hová mehettem volna panaszra? A politikai tiszthez? Hát, nem mentem, csak fél év múltán, amikor már NESZOPSZ-nak hívták, azaz Nevelési és Szociálpolitikai Szolgálatnak. Ezután már végre kívülről is láthattam az egyes kaput. Ekkor meg persze én lettem a hibás, mert a „szolgálati utat megkerültem”. De ez már az ún. „rendszerváltás” után volt. És az elvtársak meg nem értettek semmit; nem értették az új korszakot. Egy katonatársam a laktanyaparancsnok „parádés kocsisa” volt, aki már ekkor, 89 után hallotta a saját fülével az alábbi bölcsességet, amikor a parancsnok elvtárs a leszerelt munkásőr cimborákkal mulatozott katonai objektumban, honvédségi járművekkel szállítva: „Ne féljetek! Majd leszakítjuk a pofájukat!” Nem szakították le, csak jó magas pénzzel elküldték őket nyugállományba.
Hiába! Elvtárs nem vész el, csak átalakul.
Így én, elvtársnak vonultam, majd bajtárs lettem, de úrnak, őrvezető úrnak szereltem le; pedig ki sem tettem a lábam a seregből, mármint a „nép” hadseregéből. Mint az egyszeri munkácsi, aki öt ország állampolgára is volt, pedig soha el nem hagyta a várost. Volt osztrák-magyar, volt csehszlovák, volt magyar, és lett szovjet, a legvégén meg ukrán állampolgár is.
Megszólítunk.
Szeretnénk megszólítani! De csak szeretnénk!
A megszólítás kifejezi ugyanis a megszólító értékítéletét (Te, barom!) és a megszólított társadalmi helyzetét. Érdekes ez a „Te, barom!” kifejezés! Ami feltűnő, az a tegezés; mert magázva nagyon nehéz valakit ledurungolni. Persze, van annak is egy pikáns, arisztokratikus zöngéje, hogy: „Maga barom!”.
De ma nem tudunk megszólítani, mert a társadalmi helyzetek, állapotok nem forrottak még ki.
Lépten, nyomon csak ezzel a megszólítással találkozhatunk: Tisztelt Uram! Tisztelt Asszonyom! – Esetleg: Kedves Kisasszony! De olyat még nem hallottam mostanában, hogy Tisztelt Ifiúr! vagy Fiatalúr! Az egyik Indiana Jones filmben szerepelt ugyan ez a megszólítás, de ez egy furcsa, XIX. századi amerikai-angol szófordulat fordítása és magyarul kissé sután hangzik.
A Tisztelt Uram!-ban nincs benne kapaszkodó, nem tudjuk, hogy akihez címzik a megszólítást, ő valójában kicsoda, hol foglal helyet a szociográfiai térképen. Mondhatnánk rá, hogy ez „így demokratikus”, de számomra ez nem más, mint a „Kedves Elvtársak!” modernizált változata. A szövegszerkesztőben fölcseréljük az „elvtárs” szót az „úrra”, „Csere”, „Mindet” és kész is a recept, lehet használni. Ez a gondolkodás teremtette az olyan hibrid kifejezéseket, mint a fentebb említett „Úrhölgy”. Olvasgatva a háború előtti irodalmi alkotásokat, észrevettem, felfedeztem a titkot. 1948-ban felfordult világ, amely a régi megszólítások eltörlésével kezdte az eszmei fellazítást és összemosást.
Erről szólt a híres-hírhedt 1947. évi IV. törvénycikk, Az egyes címek és rangok megszüntetéséről. A lényegi 3. § (3) bekezdése így szabályoz: „Tilos olyan címzést használni, amely a jelen törvénnyel megszüntetett rangra vagy rangjelző címre (méltóságra) utal (főméltóságú, nagyméltóságú, kegyelmes, méltóságos, nagyságos, tekintetes, nemzetes stb.).” Az érdekessége a szabályozásnak, hogy pontosan felsorolja a címeket, és rangokat, méghozzá csökkenő rendben. Tehát aki készítette, pontosan tudta, hogyan követik azok egymást. Ördögi, milyen ördögi! A törvény olyan hatékony volt, hogy ma a megkérdezettek számtani töredéke tudná egymást követő sorban, helyesen felsorolni ezeket a rangjelző címeket.
Megszüntette a régit, de nem adott helyette mást, csak az „elvtársat”. Mint ahogy megszüntette a nő nőiességét, és leparancsolta őket a bányákba, fölparancsolta őket a traktorokra. Sőt, hogy teljes munkát végezzen, összeszedett, felszedett valahonnan pár mű-nőt, akikből vezető beosztású pártkádert csinált, s ezzel meg is oldotta az emancipáció kérdését. Feltörtek a nők és eltűnt a nőiesség a süllyesztőben, mint a sokszor emlegetett Ratkó Anna is, aki 1950 és 53 között volt népjóléti miniszter, s aki textil-technikusból (szövőnőből) lett ennek a magas beosztásnak a betöltője. Sajnos nem látta meg az általa istenített rendszere bukását, 78 éves korában, ágyban, párnák közt adta vissza lelkét az általa tagadott Teremtőjének. Olyan nagyra becsülte a női szerepkört, hogy saját egy szem lányát is intézetbe adta, annak 8 éves korában, hogy csak az eszmének, és a pártnak élhessen.
Manapság újra és újra hallom a régi címek, mint megszólítások újraéledését.
A legelrettentőbb a „Kedves Báró Úr!” megszólítás volt számomra, mivel ez is csak elvtárs-pótló megszólítás, hiszen a helyes megszólítás a „Nagyságos Báró Úr!” lett volna, vagy röviden Nagyságos Úr! A XVII-XVIII. századtól formálódott és alakultak ki a megszólítások rendszere. Túlélte 1848-at, a Kiegyezés korában részleteződött, még jogi szabályozása is megjelent, melyik ranghoz, beosztáshoz, milyen megszólítás dukál.
Lehet azt mondani, hogy ezek feudális csökevények, de mégis, ezeknek a címeknek a szabályos használatával, a hallgatóság azonnal képet alkothat a megszólított társadalmi státusáról – elsősorban a tevékenysége ágazati jellegéről és a foglalkozási viszonyáról, valamint a jövedelem- és vagyonmegoszlásban elfoglalt helyéről.
Mert ezeket a címeket nem csupán a születés adta, hanem a betöltött feladatkör is. Lehetett valaki alacsonyabb társadalmi réteg szülötte, de ha bírói, közigazgatási feladatot vagy egyéb kiemelt közfeladatot látott el, a betöltött stallum alapján (orvos, jegyző, tanár, pap, stb.) „járt” neki bizonyos megszólítás. Gondoljunk bele; egy téren maradt meg csupán, a Tisztelendő, Tiszteletes úr, Főtisztelendő, Főtiszteletes úr esetében.
Természetesen, legtöbbször a társadalom felső rétegének megszólításával foglalkoznak szinte csak az e nyelvi fordulatokat elítélők, pedig ez a nyelvi, nyelvtani rendszer a teljes társadalmat lefedte, egészen a legalsóbb szintű társadalmi rétegekig. Így nyugodtan mondhatnánk azt is, hogy a középosztály kialakulásának és megerősítésének egyik eszköze volt ez. Ki ne hallott volna – akár filmekben – olyan megszólítást: hogy „tekintetes”, ami a legalsóbb szintű címzés volt régen, s melyet a köznyelv rendkívül gyorsan lerövidített és ebből lett a híres „Téns úr!” „Téns Asszony!” megtisztelés. Ezzel együtt természetesen kialakult az iparosok, gazdag-parasztok, kiskereskedők, művezetők és kistisztviselők megszólítására a „kend”, ami egy rövidült „kegyelmed”, amely viszont nem volt azonos a „kegyelmes” titulussal.
Aki „tekintetes úr” lett, már biztos lehetett benne, hogy benne van abban a társadalmi középosztályban, ami minden társadalomnak a gerincét, a legnagyobb befolyású, arányú társadalmi csoportját képviseli. Igen, erre szokták mondani, hogy míg volt ez a középosztály, a „társadalom széles rétegei elnyomásban éltek”. Aki ezt mondja, az elfeledkezik arról, hogy az alsóbb, címzés nélküli társadalmi rétegekből is volt kitörési lehetőség; ehhez viszont tanulni kellett, iskolába kellett járni. Volt, aki vállalta, de volt, aki nem vállalta és nem is érdekelte az ilyen értelmű „felfelé” mozdulás.
Akkor meg? Ha magát az illetőt nem érdekelte, mások miért akarnak okvetlenül egészségügyi minisztert varázsolni belőle? Ha neki jó, kényelmes, komfortos az a társadalomban betöltött hely, ahol éppen tartózkodik, akkor én miért szeretném őt erőszakkal boldoggá tenni? Az Édenkertből lángoló pallossal csak ki lehetett űzni Ádámot és Évát, beűzni már nem lehetséges.
Nemrégiben halt meg egy öreg barátom, akit ismerősei nemes egyszerűséggel „nemzetes” uramnak hívtak. A nemzeti iratokkal, szórólapokkal, újságokkal a táskájában száguldozó, tüntetésekre járó öregúr, mindig büszkeséggel fogadta ezt a rangot, hiszen a háború előtt vitézi rangot kapott a Kormányzó Úr Őfőméltóságától, és a vitézek megszólítása tényleg ez volt: „nemzetes uram”. Ha tudták volna ezt azok, akik ezt csak viccnek szánták, biztosan nem vették volna humorra a figurát.
Lerombolni mindig mindent könnyebb, mint alkotni. Romokból építkezni pedig mindig bajos, hiszen már Deák is megmondta: Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.
De nem adom fel! Azt hiszem, eszembe fog még jutni ez a kérdés máskor is, hiszen most csak egy rövid vázlatra futotta az erőmből, mivel nem szeretnék visszaélni a nemes és nemzetes, illetőleg tekintetes, nagyságos, méltóságos és kegyelmes olvasóközönség és hallgatóság becses türelmével.
(Az írás eredetileg a szerző blogján, a Nyugati Levélen jelent meg. Köszönjük a közlési engedélyt.)
Imigyen írta a megszólítást: Tisztelt Úrhölgy, Tisztelt Uram!
Ízlelgettem a szót: „úrhölgy”. Nem értettem. Úr is meg hölgy is, tehát ez egy női vagy férfi megszólítás? Nem „Asszonyomat” akart volna írni a polgármester elvtárs? Úgy vagyok vele, mint az öreg székely az állatkertben: Sokáig áll, álldogál a zsiráf ketrece előtt, megvakarja a fejét, amikor megszólal – Már pediglen, ilyen állat nincs is!
Igen, egyszerűbb volt a – Kedves Elvtársak, Elvtársnők, Barátaim! – megszólítás. Mindenki egyenlő, és kuss! Mindenki elvtárs, és akinek ez nem tetszik, azt majd elviszi az ÁVH!Még a Néphadseregben történt velem, lévén hogy igencsak utáltam az elvtársozást, a tiszteket nemes egyszerűséggel „főnöknek” tituláltam. Egészen addig, míg a századparancsnokom, a Szabó főhadnagy elvtárs, fogdával nem fenyegetett meg, ha nem szabályszerűen szólítom meg. Nem hatottak rá az észérvek, egyfolytában azt szajkózta, hogy vegyem elő a Szolgálati Szabályzatot, a Szolgálati Szabályzatot, a Szolgálati Szabályzatot, ahol fehéren-feketén le van írva, hogy a Magyar Néphadseregben a megszólítás: elvtárs.
Mondhattam én neki, hogy „De Főnök, honnan ismeri maga az én elveimet? Mert egy dologban lehet csak biztos, hogy azok az elvek nem egyeznek a »főnök« elveivel.” Mondhattam, hiszen tudtam, hogy egy olyan kommunista rajongói-társasági tagot „tisztelhetek” benne, aki reggelente sarlóval borotválkozik és addig üti kalapáccsal a férfiasságát, amíg csillagokat nem lát.
Röviden: egy nem túl illatos bolsi volt, aki még büszke is volt az MSZMP párttagkönyvére. Sose állj le fanatikussal vitatkozni, pláne ha még hatalma is van fölötted! „Kérelem megvonás” fegyelmi büntetés lett a jutalmam. Még mielőtt valaki azt mondaná, hogy ilyen büntetés nem is volt a Néphadseregben, gyorsan elmondom, tényleg nem volt, de ez a vörös-arcú ilyet is kitalált – csak nekem, csak most, csak itt.
Hová mehettem volna panaszra? A politikai tiszthez? Hát, nem mentem, csak fél év múltán, amikor már NESZOPSZ-nak hívták, azaz Nevelési és Szociálpolitikai Szolgálatnak. Ezután már végre kívülről is láthattam az egyes kaput. Ekkor meg persze én lettem a hibás, mert a „szolgálati utat megkerültem”. De ez már az ún. „rendszerváltás” után volt. És az elvtársak meg nem értettek semmit; nem értették az új korszakot. Egy katonatársam a laktanyaparancsnok „parádés kocsisa” volt, aki már ekkor, 89 után hallotta a saját fülével az alábbi bölcsességet, amikor a parancsnok elvtárs a leszerelt munkásőr cimborákkal mulatozott katonai objektumban, honvédségi járművekkel szállítva: „Ne féljetek! Majd leszakítjuk a pofájukat!” Nem szakították le, csak jó magas pénzzel elküldték őket nyugállományba.
Hiába! Elvtárs nem vész el, csak átalakul.
Így én, elvtársnak vonultam, majd bajtárs lettem, de úrnak, őrvezető úrnak szereltem le; pedig ki sem tettem a lábam a seregből, mármint a „nép” hadseregéből. Mint az egyszeri munkácsi, aki öt ország állampolgára is volt, pedig soha el nem hagyta a várost. Volt osztrák-magyar, volt csehszlovák, volt magyar, és lett szovjet, a legvégén meg ukrán állampolgár is.
Megszólítunk.
Szeretnénk megszólítani! De csak szeretnénk!
A megszólítás kifejezi ugyanis a megszólító értékítéletét (Te, barom!) és a megszólított társadalmi helyzetét. Érdekes ez a „Te, barom!” kifejezés! Ami feltűnő, az a tegezés; mert magázva nagyon nehéz valakit ledurungolni. Persze, van annak is egy pikáns, arisztokratikus zöngéje, hogy: „Maga barom!”.
De ma nem tudunk megszólítani, mert a társadalmi helyzetek, állapotok nem forrottak még ki.
Lépten, nyomon csak ezzel a megszólítással találkozhatunk: Tisztelt Uram! Tisztelt Asszonyom! – Esetleg: Kedves Kisasszony! De olyat még nem hallottam mostanában, hogy Tisztelt Ifiúr! vagy Fiatalúr! Az egyik Indiana Jones filmben szerepelt ugyan ez a megszólítás, de ez egy furcsa, XIX. századi amerikai-angol szófordulat fordítása és magyarul kissé sután hangzik.
A Tisztelt Uram!-ban nincs benne kapaszkodó, nem tudjuk, hogy akihez címzik a megszólítást, ő valójában kicsoda, hol foglal helyet a szociográfiai térképen. Mondhatnánk rá, hogy ez „így demokratikus”, de számomra ez nem más, mint a „Kedves Elvtársak!” modernizált változata. A szövegszerkesztőben fölcseréljük az „elvtárs” szót az „úrra”, „Csere”, „Mindet” és kész is a recept, lehet használni. Ez a gondolkodás teremtette az olyan hibrid kifejezéseket, mint a fentebb említett „Úrhölgy”. Olvasgatva a háború előtti irodalmi alkotásokat, észrevettem, felfedeztem a titkot. 1948-ban felfordult világ, amely a régi megszólítások eltörlésével kezdte az eszmei fellazítást és összemosást.
Erről szólt a híres-hírhedt 1947. évi IV. törvénycikk, Az egyes címek és rangok megszüntetéséről. A lényegi 3. § (3) bekezdése így szabályoz: „Tilos olyan címzést használni, amely a jelen törvénnyel megszüntetett rangra vagy rangjelző címre (méltóságra) utal (főméltóságú, nagyméltóságú, kegyelmes, méltóságos, nagyságos, tekintetes, nemzetes stb.).” Az érdekessége a szabályozásnak, hogy pontosan felsorolja a címeket, és rangokat, méghozzá csökkenő rendben. Tehát aki készítette, pontosan tudta, hogyan követik azok egymást. Ördögi, milyen ördögi! A törvény olyan hatékony volt, hogy ma a megkérdezettek számtani töredéke tudná egymást követő sorban, helyesen felsorolni ezeket a rangjelző címeket.
Megszüntette a régit, de nem adott helyette mást, csak az „elvtársat”. Mint ahogy megszüntette a nő nőiességét, és leparancsolta őket a bányákba, fölparancsolta őket a traktorokra. Sőt, hogy teljes munkát végezzen, összeszedett, felszedett valahonnan pár mű-nőt, akikből vezető beosztású pártkádert csinált, s ezzel meg is oldotta az emancipáció kérdését. Feltörtek a nők és eltűnt a nőiesség a süllyesztőben, mint a sokszor emlegetett Ratkó Anna is, aki 1950 és 53 között volt népjóléti miniszter, s aki textil-technikusból (szövőnőből) lett ennek a magas beosztásnak a betöltője. Sajnos nem látta meg az általa istenített rendszere bukását, 78 éves korában, ágyban, párnák közt adta vissza lelkét az általa tagadott Teremtőjének. Olyan nagyra becsülte a női szerepkört, hogy saját egy szem lányát is intézetbe adta, annak 8 éves korában, hogy csak az eszmének, és a pártnak élhessen.
Manapság újra és újra hallom a régi címek, mint megszólítások újraéledését.
A legelrettentőbb a „Kedves Báró Úr!” megszólítás volt számomra, mivel ez is csak elvtárs-pótló megszólítás, hiszen a helyes megszólítás a „Nagyságos Báró Úr!” lett volna, vagy röviden Nagyságos Úr! A XVII-XVIII. századtól formálódott és alakultak ki a megszólítások rendszere. Túlélte 1848-at, a Kiegyezés korában részleteződött, még jogi szabályozása is megjelent, melyik ranghoz, beosztáshoz, milyen megszólítás dukál.
Lehet azt mondani, hogy ezek feudális csökevények, de mégis, ezeknek a címeknek a szabályos használatával, a hallgatóság azonnal képet alkothat a megszólított társadalmi státusáról – elsősorban a tevékenysége ágazati jellegéről és a foglalkozási viszonyáról, valamint a jövedelem- és vagyonmegoszlásban elfoglalt helyéről.
Mert ezeket a címeket nem csupán a születés adta, hanem a betöltött feladatkör is. Lehetett valaki alacsonyabb társadalmi réteg szülötte, de ha bírói, közigazgatási feladatot vagy egyéb kiemelt közfeladatot látott el, a betöltött stallum alapján (orvos, jegyző, tanár, pap, stb.) „járt” neki bizonyos megszólítás. Gondoljunk bele; egy téren maradt meg csupán, a Tisztelendő, Tiszteletes úr, Főtisztelendő, Főtiszteletes úr esetében.
Természetesen, legtöbbször a társadalom felső rétegének megszólításával foglalkoznak szinte csak az e nyelvi fordulatokat elítélők, pedig ez a nyelvi, nyelvtani rendszer a teljes társadalmat lefedte, egészen a legalsóbb szintű társadalmi rétegekig. Így nyugodtan mondhatnánk azt is, hogy a középosztály kialakulásának és megerősítésének egyik eszköze volt ez. Ki ne hallott volna – akár filmekben – olyan megszólítást: hogy „tekintetes”, ami a legalsóbb szintű címzés volt régen, s melyet a köznyelv rendkívül gyorsan lerövidített és ebből lett a híres „Téns úr!” „Téns Asszony!” megtisztelés. Ezzel együtt természetesen kialakult az iparosok, gazdag-parasztok, kiskereskedők, művezetők és kistisztviselők megszólítására a „kend”, ami egy rövidült „kegyelmed”, amely viszont nem volt azonos a „kegyelmes” titulussal.
Aki „tekintetes úr” lett, már biztos lehetett benne, hogy benne van abban a társadalmi középosztályban, ami minden társadalomnak a gerincét, a legnagyobb befolyású, arányú társadalmi csoportját képviseli. Igen, erre szokták mondani, hogy míg volt ez a középosztály, a „társadalom széles rétegei elnyomásban éltek”. Aki ezt mondja, az elfeledkezik arról, hogy az alsóbb, címzés nélküli társadalmi rétegekből is volt kitörési lehetőség; ehhez viszont tanulni kellett, iskolába kellett járni. Volt, aki vállalta, de volt, aki nem vállalta és nem is érdekelte az ilyen értelmű „felfelé” mozdulás.
Akkor meg? Ha magát az illetőt nem érdekelte, mások miért akarnak okvetlenül egészségügyi minisztert varázsolni belőle? Ha neki jó, kényelmes, komfortos az a társadalomban betöltött hely, ahol éppen tartózkodik, akkor én miért szeretném őt erőszakkal boldoggá tenni? Az Édenkertből lángoló pallossal csak ki lehetett űzni Ádámot és Évát, beűzni már nem lehetséges.
Nemrégiben halt meg egy öreg barátom, akit ismerősei nemes egyszerűséggel „nemzetes” uramnak hívtak. A nemzeti iratokkal, szórólapokkal, újságokkal a táskájában száguldozó, tüntetésekre járó öregúr, mindig büszkeséggel fogadta ezt a rangot, hiszen a háború előtt vitézi rangot kapott a Kormányzó Úr Őfőméltóságától, és a vitézek megszólítása tényleg ez volt: „nemzetes uram”. Ha tudták volna ezt azok, akik ezt csak viccnek szánták, biztosan nem vették volna humorra a figurát.
Lerombolni mindig mindent könnyebb, mint alkotni. Romokból építkezni pedig mindig bajos, hiszen már Deák is megmondta: Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.
De nem adom fel! Azt hiszem, eszembe fog még jutni ez a kérdés máskor is, hiszen most csak egy rövid vázlatra futotta az erőmből, mivel nem szeretnék visszaélni a nemes és nemzetes, illetőleg tekintetes, nagyságos, méltóságos és kegyelmes olvasóközönség és hallgatóság becses türelmével.
(Az írás eredetileg a szerző blogján, a Nyugati Levélen jelent meg. Köszönjük a közlési engedélyt.)
25 megjegyzés:
Hogyan szólíthatunk meg egy Habsburg főherceget?
Én ugyanis megtettem, de lehet, hogy nem a megfelelő megszólítást alkalmaztam.
A "méltóságos"-t gondoltam ugyanis megfelelőnek, de már nem vagyok benne biztos.
Ha valóban nem a jót használtam, akkor melyiket kellett volna?
Főméltóságút túl nagynak gondoltam.
Rosszul tettem?
Az uralkodóház tagjainál az Őfensége megszólítást szokás használni. (Az Őfelsége csak az uralkodót illeti meg.)
Tehát rendesen felsültem...........
De azért köszönet a felvilágosításért.
Szervusztok ! Örülök, hogy megmozgatta a fantáziátokat az írás.
Az uralkodó és a lehetséges trónörökösök megszólítása Őfensége, a királyi család nem trónörökös tagjainak helyes megszólítása: Fenség!
Erre nem is tértem ki a megszólítások között, de látom, hiba volt.
Helyes, helyes!
Viszont, Tisztelt PHJ, nyilván érthetővé kéne tenni, hogy mit is takar ez a fogalom: Szent Korona Tan szerinti jogfolytonosság.
(Nem nekünk, mi tudjuk jól, hanem Vonáéknak.)
Ezt leinkább nyílt levélben tehetnéd meg a Barikád.hu-nak címezve innen a blogról, vagy pedig egy másik módon, mivel a Barikádosoknak van egy "Merre továb, nemzetiek" című rovata, ahová lehetne írni.
Ez természtesen csak egy ötlet, hogy megfogadod e, azt már Te döntöd el magadban.
http://www.magyarhirek.hu/hirek/tarsadalompolitika/156/
http://szentkoronaradio.com/blog/lex-sacra/2009_02_03_mirol-is-vitatkozunk
"A megszólítások, a rangokkal kapcsolatban már beszerzés alatt van nekem A királyi könyvek"
A Liber Regiusokra gondolsz,amelyek kivonatait kiadták anno könyvben (Királyi Könyvek)? Nekem meg van.
Jaja ;) Jó kis kötet. Az elsőosztályú királyi könyvek vannak a kötetben. Nemesítések,rangemelések,címeradományok,bővítések,örökbefogadások,névváltoztatások stb.
Én ezt szeretném (de túl drága).
Br. Jósika Sámuel, gr. Cziráky János, br. Vay Miklós, gr. Dessewffy Emil, stb. életrajzai.
"Új alkotmányt írnának, amelyrő (sic!) a Szent Korona-tanra épülne." --> Hát ezaz! A régi miért nem jó? Senki sem százas, még a jobbik sem. http://hunhir.hu/index.php?pid=hirek&id=16502
De én azt mondom, h szavazni kell. Furcsa PHJ, h azt mondod, h monarchista nem szavaz, pedig 1944. márc 19. előtt is voltak szavazások. Nyilván, h a Szent Korona nem önmagában áll, hanem vkit meg kell koronázni, de jelenleg én egy Horthynak is örülnék.. Oh, bárcsak már azon vitatkozhatnánk, h legitimisták vagy szabad királyválasztók! :)
PHJ és Ultrajobber urakhoz a kérdés:Mit szóltok a Magyarok Szövetségéhez? http://www.karpathaza.net/
Félek ők sem azt akarják amit mi szeretnénk és pogány kultuszt terjesztenek.
Ez csak az én szerény véleményem.
Első látásra nem látszanak túl veszélyesnek.
A honlapjukon nem láttam a vallás ellen uszító szöveget.
Ha valami történik ezen szervezet körül, arról úgy is tudni fogunk.
A republikánus Szent Korona Tan-ba pedig hosszabb távon úgyis csak belebukni lehet.
Sajnos, aki ilyeneket irkál, hogy minden jog forrása a nemzet, az figyelmen kívül hagyja Istent.Ez a lényeg.
Most nem tudok többet hozzátenni.
De még annyit: PHJ, vagy Békés M.
már elmondta, hogy miért is hülyeség ez a republikánus SzKT.
A Tan félremagyarázói ugyanis még az Orbánék alatt hozzott törvényeket is beleértik a Tanba, sőt, a Rákosista alkotmányból is azt hozzák elő, hogyaz valójában a Tan továbbélése a kommunizmusban, csak burkolt formában.
A nemzetszuverenitásról:
mindegy, hogy milyen ruhába bújtatják, ha csak a népre, az Isten adta népre hagyatkozunk azzal a hivatkozással, hogy a nép szava Isten szava, akkor magyarázzák már meg, hogy a francba választhatta a nép Gyurcsányt vezérré szabad akaratából nagy bölcsességében?
Én meg ezt találtam Jobbik ügyben:
"4. Kívánja-e a Szentkorona-eszme uralkodóvá tételét a magyar közjogban és társadalmi kapcsolatokban Milyen módon képzeli a jogfolytonos nemzeti Alkotmány visszaállítását Milyen új választási törvényt dolgozna ki a parlamenti s az önkormányzati választások céljából Mi a véleménye a pártok létérl (s a pártlistákról), hazánk államformájáról, a kétkamarás parlamentrl, a képviselk visszahívhatóságáról Belföldi szövetségeseket keresve miért gondolkodik még mindig a teljesen lejáratódott, hitelét vesztett Fideszben és Orbán Viktorban, ahelyett, hogy más radikális nemzeti szervezetekkel ápolna szorosabb kapcsolatokat
VÁLASZ, VONA GÁBOR SZAVAI:
A Jobbik program szinten vállalta a Szent Korona-tan alapján álló jogfolytonosság helyreállítását. Ezügyben azonban jelenleg a legfontosabb feladatnak a felvilágosítást tartom. Az emberek nagy többségének fogalma sincs a kérdésrl. Így viszont nem lehet ráerltetni a társadalomra az alkotmányozást, mert azzal csak ártunk. A kapkodva összehívott, pár száz ember részvételével tartott úgymond "alkotmányozó nemzetgylések" csak lejáratják az ügyet. Van, akire a sors csak annyit bíz, hogy elültesse a fát, a gyümölcsöket a késbbi generáció eszi meg. Úgy érzem, hogy nekünk most a faültetés és a fa ápolása, gondozása a feladatunk."
http://www.fusz.hu/index.php?op=full&q=6565
Azért ez bíztatóbb, Vona talán belátóbb és józanabb ettől a divat republikanizmustól.
Az viszont nem igazán jó, hogy elnapolja a kérdést.
Bocs, hogy ilyenekkel is zargatlak benneteket, de most telfonált valaki, csont-betegségben szenvedő gyerekek javára gyűjtöttek volna, meg kellett mondanom, hogy tele vagyunk adóssággal, nem tudunk segíteni.
175 ezer forint kellett volna, és akkor nem amputálják le a gyerekek végtagjait.
Ez is hozzátartozik a magyar valósághoz, de mégsem monghattam a telefonba, hogy forduljon Gyurcsányhoz, annak havi 100 milkó meg se kottyan.
Gyerekeket trancsíroznak fel, mert az egészségpolitiában tesznek az emberre, mint ahogy minden más téren is, ők meg utalják a jutalékot a kajmán szigeteki bankszámlára, vagy svájcba.
A bőgés jött rám.
Pedig lehetne ilyen egészségügyi miniszterünk is:
http://www.katolikus.hu/szentek/szent221.html
A republikánus Szentkorona-tanról PHJ írta, hogy tévút, mert csak egy újabbat kreálnak, a helyett, hogy valamit megújítanának. Maczó nagyon jó példa volt, Zétényi engem is megrázott. Sokat segít ingyen, de a nézetei laapvetően tévesek. (Békés M. nem foglalkozott a témával úgy gondolom.)
A Jobbik meg csapong össze-vissza. Iráni gárda, jogfolytonosság, meg a alsó néposztályokból származó választók, meg zsidó honfoglalás. Ők se akarnak mást csak páholyokat a Parlamentben.
Igen!
Valami 1988-89-ben romlott el. Akkor még fiatal(abb) voltam és amikor felhívtam a figyelmét Antallnak a Szentkorona-elvre, hát finoman fogalmazva is "kiröhögött".
Azt mondta: Fiatal barátom, magának még nincs meg a politikai érzéke.
Ő is csak a hatalmat akarta - szűzen, minden korlátozás nélkül és már nem tekintett arra, hogy a hatalma honnan származik.
De mit csodálkozom rajta, hiszen az apja is az a bizonyos 46-os republikánus volt, akik észrevétlenül átjátszották a Hazát a bolsevikeknek.
Volt még egy gondolat-kísérlet. A torgyánék kárpótlás helyett a 45-ös alapú reprivatizációt erőltették egy darabig, velem együtt. Aztán Antall elvtárs szerint az sem volt időszerű. Utólag már nem csodálkozom, hiszen ilyen szilvásiakkal nyomta tele az államapparátust, amilyenekkel ma A.6-osokban találkozunk.
Pedig a reprivatizáció jó alap lett volna, csak ŐK ezt nagyon is jól tudták, én meg türelmes és naiv voltam, hogy követeljük.
Maczóról meg szót sem érdemes ejteni. Az "Alkotmány" tervezete ugyan meghaladja a középiskolás gyermekeim szellemi színvonalát, de egy zavaros katyvasz.
Az elv úgy is az volt: zavaros katyvaszt a zavaros katyvasznak!
Az emberek jelentős része, amikor meghallja a "cenzus" szót, egyből azt vizionálja, hogy akkor nem lesz szavazati joga.
Először is - sokra ment eddig, 20 évig vele.
Másrészről - nem veszi észre, hogy mindezt a véleményét írásban mondja el; azaz már ezzel teljesíti a cenzus alapkövetelményét, az írás-olvasás tudást.
Hogy mennyi adót fizet, és miért nem fizet vagy nem fizet, ennek a kifejtését most kihagynám.
Viszont nem adok neked igazat, kedves PHJ, abban a kérdésben, hogy párt kell-e!
Szükség volna egy monarchista, legitimista pártra, mivel a rendszer át, illetve visszaalakítására sajnos csak pártkeretekben van lehetőség.
Amíg ilyen hiteles párt nincs, minden kutyaütő párt hivatkozhat a legelképesztőbb fogalmi nonszenszekre, így a republikánus-szentkorona eszmére is.
Nem nagy pártra gondolok, de ami ma kicsi, az holnap lehet akár nagy is.
Egy reggel nem szeretnék arra ébredni, hogy a Fidesz narancsán vagy az Szdsz jómadarain (ne adj' Isten a piros szegfűn) a Szent Korona díszeleg, de még ezt is megérhetem, ha érdekükben áll a profilváltás ezeknek a pártoknak.
Avagy, "mondjatok nekem egy elvtelenséget, amit nem vagyok hajlandó elkövetni a hatalom megszerzésért!"
Szóval, a hiteles monarchista gondolatnak meg kell strukturálisan, szervezetileg is fogalmazódnia.
Persze fontosabb lehet a szellemi nevelés, mert olyan képzetlenséget, ostobaságokat hallok néha én is, állítólagos konzervatív, radikális jobboldali elméktől, hogy azt is megbánom sokszor, hogy magyar az anyanyelvem.
A Szent Korona nem a hülyeség elpalástolására szolgál! És elnézést kérek a csúnya szavak használatáért a Szent Koronától.
Ez az "abszolút kommunista" nagyon jó. :)
Lehet, hogy én vagyok még fiatal. de még nem hallottam.
Egyébként egyszer Avilai Nagy Szent Teréz is belebonyolódott a megszólítások rengetegébe.
Valaki a "hercegség" megszólításra lett volna jogosult, de a sarutlan kármeliták életre hívója mosolyogva vallotta meg, hogy elfelejtette, hogy hogyan is kellene a "VIP" úriembert címezni.
Azért nem minden a protokoll.
Az úrnak az úrnő a párja ( Mr. @ Mrs.)vagy ha lány még úrleány.
Az úrnő nem terjedt el a rendszerváltás után, gyanítom a nők nem kértek belőle. Az (úri)asszony gyökeresedett meg úr nélkül.
Igaza volt az elején Exelenciás Uram!Kéhlek alássan.. Egy fanatikussal ne vitatkozz! Akinek a mai Magyarországon nagyobb gondja nincs, vagy a polgári, demokratikus Eorópában úgy érzi, hogy vissza állíthatók a 47-ben eltörölt címek, azzal nem érdemes vitatkozni...Az eltörlés még amagyar választók akaratából létre jött Kisgazda + kötelező komcsi koala idején készült, a címket vislőkkel együtt lett eltörölve. Amúgy a feudalizmusban szokásos címek miért lennének kívánatosak egy demokráciában?
A Tisztelt doktor Úr! Az alábbi pályát futotta be...az 50-es évektől a 90-esekig :
"Így én, elvtársnak vonultam, majd bajtárs lettem, de úrnak, őrvezető úrnak szereltem le; pedig ki sem tettem a lábam a seregből, mármint a „nép” hadseregéből. "
Ami nem mondható katonai üstökös pályának...csak hát mikor doktorált le, és miből ?
Egyébként jól vagytok? Nem fáj semmi, tekintetes főméltóságú doktor urak? Ez valami betegség, hogy többszáz éves megszólításokat próbáltok ráerőltetni a 21. sz. embereire? Nincs királyság, nincsenek nemesek és főurak, még ha esetleg holnap után van is esély, hogy előbb-utóbb lesznek, egyelőre azonban nem éri meg fogadni rá. Csituljatok, teintetes ostobák és teintet nélküli excellenciás varangyok - ez nem a középkor, csak ti nem látjátok...
Megjegyzés küldése