2009. febr. 28.

Monarchia vagy köztársaság?

Írta: Habsburg Ottó (*).

Elérkeztünk most az Állam alaki aspektusának - monarchia versus köztársaság - kérdéséhez, amely többnyire sokkal inkább emocionális, mint racionális nézőpontból kerül megvitatásra. A vita ad hominem [érzelmi alapokon, egyes személyekre vonatkozóan - a ford. megj.] zajlik. A királyi trónok néhány méltóság és tekintély nélküli birtokosát felsorolják, majd őket állítják be a monarchia példáiként. Azonban a monarchia védelmezői sem különbek. Korrupt hivatásos politikusokra mutogatnak, akikből épp elegendő akad, és azt állítják, ez a republikánus alkotmány szükségszerű következménye. Egyik sem átgondolt, észokokon nyugvó érvelés. Voltak jó és rossz monarchiák - miként jó köztársaságok is (mint Svájc), illetve olyanok, amelyek messze nem méltóak ugyanerre a minősítésre.

Mindent egybevetve ugyanis minden egyes emberi intézménynek megvan a jó és rossz oldala. Amíg ezt a világot emberek lakják és nem angyalok, bűnök és hibák továbbra is elő fognak fordulni... A republikánusok előszeretettel állítják, hogy a monarchikus kormányzati rendszer az arisztokrácia uralmát jelenti. A monarchisták ezzel szemben rámutatnak a jelenlegi köztársaságok gazdasági nehézségeire, az adóterhekre, illetve az állam beavatkozására a magánéletbe, összevetve mindezt az 1914 előtti monarchiák szabadságával és gazdasági jólétével. Egyik érvelés sem meggyőző. Azt a régi propagandista trükköt alkalmazzák, hogy teljesen különböző okokból származó következményeket hasonlítanak össze. Aki őszinte és becsületes, a jelenlegi monarchiákat veti egybe a mai köztársaságokkal. Ekkor nyilvánvalóvá válik, hogy a születési arisztokrácia egyáltalán nincs jelen nagyobb arányban vezető pozíciókban a monarchiákban, mint a köztársaságokban, és hogy minden állam, legyen bármilyen a kormányzati formája, egyaránt érintve van napjaink súlyos problémáiban.

A köztársaságpártiak emellett gyakran állnak elő azzal, hogy a monarchia a múlt kormányzati formája, míg a republikanizmus a jövőé. Egészen csekély történelmi ismeret is elegendő eme állítás megcáfolására. Mindkét forma létezik már a legkorábbi idők óta (jóllehet a monarchikus korszakok rendszerint jelentősen tovább tartottak, mint a köztársaságiak). Mindenesetre félrevezető egy intézményt, amely már az ókori Görögországban, Rómában és Karthágóban is megtalálható, a jövő kormányzati formájának nevezni.

Bármely objektív vitában egyébként a megfelelő helyre kell besorolnunk ezt a kérdést értékeink hierarchiájában. Nem véletlen, hogy a kormányzat "formájáról" beszélünk. Nagy különbség van az Állam "formája" és "tartalma" - avagy célja, rendeltetése - között. Utóbbi a raison d'etre, az állam létének lényegi oka és lelke, míg az előbbi egy élőlény testi alakjának felel meg. Az egyik természetesen nem létezhet a másik nélkül, de az értékek egészséges hierarchiájában a lélek magasabb rangú, mint a test.

Az Állam alapvető rendeltetése, "tartalma" a természetjogban nyugszik. Az Állam nem öncél; az állampolgárok érdekében létezik. Következésképpen tehát nem minden jog forrása (amely állítás még mindig túl széles körben elfogadott) és nem mindenható. Hatalmának állampolgárainak jogai szabnak határt. Csak azokon a területeken cselekedhet szabadon, amelyek kívül esnek az állampolgárok szabad kezdeményezésein. Az Állam így minden időkben a természetjog szolgája.

Feladata gyakorlati érvényt szerezni ennek a törvénynek; semmi több.
Ha az Állam küldetése a természetjog gyakorlati megvalósítása, a kormányzat formája egy olyan módszer, amely révén a közösség megkísérli elérni ezt a célt. Szintén nem öncél, s ez meg is magyarázza ennek a teljes kérdéskörnek a viszonylag alárendelt fontosságát. Kétségtelenül komoly jelentősége van a helyes eszközök megválasztásának, mivel ez a választás határozza meg, hogy a cél megvalósítható-e vagy sem. Ám ami a politikai életben állandó, az egyedül a természetjog. Az eme jog megvalósítására tett gyakorlati erőfeszítések során mindig figyelembe kell venni a pillanatnyi feltételeket. Egy minden körülmények között örökösen érvényes kormányzati formáról beszélni a tudatlanság és elbizakodottság jele.

Innen nézve már talán érthető, hogy hiábavaló megpróbálni megszabni - többnyire téves filozófiai premisszákból kiindulva - egyik vagy másik kormányzati forma objektív értékét. A vita csak akkor válik gyümölcsözővé, ha szem előtt tartjuk azt a célt, amelynek minden ilyen forma a szolgálatára rendeltetett. Következésképpen nem az a vizsgálandó kérdés, hogy milyen értéket tulajdonítunk a monarchiáknak és köztársaságoknak. Azt a kérdést kell feltennünk magunknak, hogy melyik forma kínálja a legjobb esélyeket a természetjog védelmére a jelenlegi körülmények között?

Ha ezt a kérdést tisztáztuk, továbbléphetünk két másik problémára, amelyeket bevonnak ebbe a vitába és a kialakult légkört megmérgezéssel fenyegetik. Állandó polémia zajlik a monarchizmus, a republikanizmus és a demokrácia közötti viszonyokról. Itt ismét korunk, a propaganda és a szlogenek korának zavaros gondolkodásmódjára jellemző sajátosságokkal találjuk szembe magunkat. A demokrácia fogalma végtelenül rugalmassá és tággá vált. Oroszországban összeegyeztethető a tömeges kivégzésekkel, a titkosrendőrséggel és a munkatáborokkal. Amerikában viszont - és alkalmanként Európában is - gyakran még a politológusok is képtelenek különbséget tenni a köztársasági felfogás és a demokrácia között. Továbbá mindkét kifejezést olyan fogalmak és jellemzők megnevezésére alkalmazzák, amelyek a politika síkján túl a közgazdaság vagy a szociológia területéhez is hozzátartoznak. Tehát világosan meg kell határozni, hogy - általánosságban szólva - a demokrácia az emberek közreműködési jogát jelenti saját fejlődésük és jövőjük irányának meghatározásában.



Ha elfogadjuk ezt a definíciót, láthatjuk, hogy a két klasszikus kormányzati forma egyike sincs természeténél fogva összekapcsolva a demokráciával. A demokrácia mindkét forma alatt működhet, amint elő is fordul tekintélyelvű köztársaságokban éppúgy, mint monarchiákban. A monarchisták valójában gyakran hangoztatják, hogy a demokrácia jobban működik egy királyságban, mint egy köztársaságban. Ha napjaink Európáját vesszük szemügyre, bizonyosan van némi igazság ebben a tételben, noha érvényessége időben és térben korlátozott lehet. Ugyanakkor szükséges kihangsúlyozni, hogy a hagyományaikban erősen gyökerező kis államokban, például Svájcban, a demokrácia és a republikanizmus képes sikeresen együtt létezni.

Még ennél is hevesebb vitákat kelt a monarchizmus és a szocializmus, illetve a republikanizmus és a szocializmus kérdése. Ennek oka, hogy a német nyelvet beszélő országokban a hivatalos szocialista pártok nagy többsége szemléletmódját tekintve republikánus. Ebből következik a szűk látókörű és műveletlen elmékben az a hiedelem, hogy a szocializmus és a monarchizmus összeférhetetlenek. Ez a meggyőződés egy alapvető tévedésnek tulajdonítható. A szocializmus - legalábbis mai formájában - lényegében egy gazdasági és társadalmi program. Semmi köze a kormányzat formájához. Némely szocialista pártok republikanizmusa nem a meglévő programjaikból fakad, hanem vezetőik személyes meggyőződésének tudható be. Ezt mutatja az a tény, hogy a valóban erős európai szocialista pártok többsége nem republikánus, hanem monarchista. Ez a helyzet Nagy-Britanniában, Skandináviában és Hollandiában is. Ezekben az országokban nem csupán kitűnő a kapcsolat a Korona és a szocialisták között, hanem az a benyomásunk támad, hogy a királyság jobb táptalaja a munkásosztály pártjainak, mint egy köztársaság. Mindenesetre a tapasztalat azt bizonyítja, hogy a szocializmus tovább marad hatalmon egy királyságban, mint egy köztársaságban. A Brit Munkáspárt egyik kimagasló vezetője ezt a Korona mérséklő és egyensúlyteremtő hatásával magyarázta, amely lehetővé tette a szocialisták számára, hogy programjukat lassabban, ésszerűbben, és ily módon sokkal sikeresebben vigyék végig. Ugyanakkor a pártok felett álló uralkodó elégséges biztosítékot nyújtott az ellenzék számára, így annak nem kellett szigorú óvintézkedésekhez folyamodnia hatalma visszaszerzése érdekében. Sokkal nyugodtabban figyelhette a fejlesztéseket.

Akár igaz, akár nem, a tények azonban azt bizonyítják, hogy indokolatlan mesterséges választóvonalat húzni a monarchizmus és a szocializmus, vagy a monarchizmus és a klasszikus demokrácia közé. Ugyanez vonatkozik a republikanizmusra is. Még valamit meg kell említenem. Gyakorta összetévesztik, különösen azok, akik nem járatosak az államtudományban, a monarchiát, mint kormányzati formát, és az egyik vagy másik királyi dinasztiát; vagyis a monarchizmust és a legitimizmust.

A legitimizmus egy sajátos kötődés egy személyhez vagy egy dinasztiához, valami, amit aligha lehet ésszerű és objektív szavakkal megvitatni. Egy-egy szubjektív érzés kérdése, és ily módon csupán ad hominem érvekkel védhető vagy támadható. Jelen probléma bármiféle racionális tárgyalásához világos különbségtételre van szükség a monarchizmus és a dinasztikus legitimizmus között. Az Állam kormányzati formájának kérdése egy politikai probléma. Ezt tehát attól a családtól vagy személytől függetlenül kell megvitatni, aki az Állam élén áll vagy állt. Még a monarchiákban is előfordulnak dinasztikus változások. Mindenesetre egy intézmény sokkal fontosabb, mint képviselői; utóbbi halandó, míg az előbbi, a történelem nyelvén szólva, halhatatlan.

Egy kormányzati formát úgy vizsgálni, hogy csupán a jelenlegi képviselőit vesszük szemügyre, groteszk eredményekhez vezet. Ebben az esetben a köztársaságokat sem politikai alapokon kellene megítélni, hanem az elnökeik jellemvonásai alapján. Ez természetesen a méltánytalanság netovábbját jelentené.

Hozzá kell még tennem, hogy a republikánus Európában a monarchizmus élharcosai között viszonylag kevés a legitimista. XIII. Alfonz spanyol király egyszer megjegyezte, hogy a legitimizmus nem képes túlélni egy generációt. Ott van értéke, ahol létezik egy erősen megalapozott, tradicionális kormányzati forma, amellyel az állampolgárok többsége elégedett. De ez a fajta legitimizmus a köztársaságokban éppúgy megtalálható, mint a monarchiákban. Beszélhetünk republikánus legitimizmusról Svájcban és az Egyesült Államokban, csakúgy, mint monarchista legitimizmusról Nagy-Britanniában és Hollandiában. Európa legtöbb országában természetesen olyan mély változások történtek az évszázadok folyamán, hogy sokkal ritkábban bukkan fel a legitimizmus. Ilyen feltételek között különösen veszélyes emocionális érveléshez folyamodni.

Most vagyunk abban a helyzetben, hogy definiálhatjuk, mit is értünk monarchia és köztársaság alatt. A monarchia egy kormányzati forma, amelyben az Állam fejét nem választják, és aki hivatalát magasabb törvényre alapozza, azon a jogcímen, hogy hatalma transzcendens forrásból fakad. Egy köztársaságban az Állam legfőbb méltóságát választják, ebből fakadóan hatalmát megválasztóitól eredezteti, azaz attól a csoporttól, aki megszavazták őt.
Félretéve a pusztán emocionális megfontolásokat, jó érvekkel szolgálhatunk mindkét alapvető kormányzati forma mellett. A legfontosabb érvek a republikanizmus javára a következőkben foglalhatók össze: Először is, a köztársaságok, néhány kivétellel mind szekuláris, világi államok. Nincs szükségük rá, hogy Istenre hivatkozzanak tekintélyük és hatalmuk igazolásához. Szuverenitásukat, a tekintélyen alapuló hatalmuk forrását a néptól eredeztetik. A mi korunkban, amely egyre növekvő mértékben elfordul a vallásos felfogásoktól, vagy legfeljebb a metafizika birodalmán belül hivatkozik rájuk, a szekuláris alkotmánykoncepciók és a kormányzás szekuláris formája sokkal könnyebben elfogadhatóak, mint egy olyan forma, amely utolsó mentsvárként a teokratikus eszmékben gyökerezik. Ennél fogva egy köztársaság sokkal könnyebben teszi magáévá az Emberi Jogok szekuláris formáját. Úgy tűnik, a kormányzás ezen formájának előnye abban rejlik, hogy szorosabb kapcsolatban áll korunk szellemiségével, és így a lakosság nagyobb tömegeivel.

Emellett az Állam fejének megválasztása nem csupán véletlenszerűen a születéstől függ, hanem az emberek vagy egy elit akaratán. Az elnök hivatali ideje korlátozott. Elmozdítható, és ha nem elég rátermett, könnyedén pótolható. Ő maga is hétköznapi állampolgár, közelebbi kapcsolatban áll a valódi élettel. Továbbá remélhető, hogy a jobb oktatás révén a tömegek egyre inkább képesek lesznek a megfelelő embert kiválasztására. Egy monarchiában viszont, ha egy rossz uralkodó egyszer a trónra került, szinte lehetetlen elmozdítani őt a teljes rezsim megdöntése nélkül. Végezetül azt állítják, hogy az a tény, hogy - legalábbis elméletileg - bármelyik polgár elnök lehet, ösztönzi a politikai felelősségvállalást és segíti a lakosságot a politikai érettség megszerzésében. Egy monarchia partiarchiás karaktere ezzel szemben arra készteti az állampolgárokat, hogy uralkodójukban megbízva rá támaszkodjanak, áthelyezve minden politikai felelősséget a vállaira.

A monarchia védelmében a következő érvek hozhatóak fel: A tapasztalat azt mutatja, hogy a királyok többnyire jobban, nem pedig rosszabbul uralkodnak az elnököknél. Ennek igen praktikus magyarázata van. Egy király a saját hivatalára született. Ebben nőtt fel. Ő, a szó legvalódibb értelmében, egy "profi", az államvezetés művészetének szakértője. Az élet minden területén a tökéletesen képzett szakembert többre becsülik, mint egy amatőrt, legyen az bármilyen ragyogó elme is. Különösen egy nehéz, roppant gyakorlatias tárgyban - és mi lenne bonyolultabb a modern Államnál? - a tudás és a tapasztalat többet nyom a latban a puszta éleselméjűségnél. Annak veszélye természetesen fennáll, hogy alkalmatlan személy örökli a trónt. De egy Hitlert nem választottak-e meg vezetőnek, és egy Warren Harding (**) -ot elnöknek? A középkor klasszikus monarchiáiban szinte mindig lehetséges volt egy nem rátermett trónörököst egy megfelelőbbel helyettesíteni. Csupán a monarchia hanyatlásának idején, Versailles elegáns zsarnokságának korában hagytak fel ezzel a helyesbítő szokással. Semmi sem helyénvalóbb dolog egy modern monarchiában, mint egy olyan döntőbíróság, amely szükség esetén beleszólhat a trón öröklésének sorrendjébe.



Sokkal fontosabb azonban a király "professzionális" kvalifikációinál az a tény, hogy nem kötődik egyik párthoz sem. Nem a szavazók zömének vagy befolyásos érdekek támogatásának köszönheti pozícióját. Egy elnök viszont mindig lekötelezettje valakinek. A választások költségesek és fáradságos küzdelmet jelentenek. A pénz hatalma és a nagy tömegszervezetek mindig éreztetik hatásukat. Ezek segítsége nélkül szinte lehetetlen államfővé válni egy köztársaságban. Az efféle támogatásokat azonban nem adják ingyen. Az Államfő továbbra is függeni fog azoktól, akik a nyeregbe segítették. Ebből következik, hogy az elnök többnyire nem az egész nép elnöke, hanem csak azoké a csoportoké, akik elősegítették hivatalba jutását. Ily módon a politikai pártok vagy gazdasági érdekcsoportok átvehetik a legmagasabb vezető pozíciókat az Államban, amely többé már nem az egész néphez tartozik, hanem ideiglenesen vagy tartósan az állampolgárok egyik vagy másik csoportjának kiváltságos birtokává lesz. Ebből fakadóan fennáll az a veszély, hogy a köztársaság megszűnik minden állampolgár jogainak védelmezője lenni. Ez, ahogy azt a monarchisták hangsúlyozzák, napjainkban különösképpen veszélyes. Manapság ugyanis az egyének és a kisebbségi csoportok nagyobb veszélynek vannak kitéve, mint valaha. A pénzügyi-hatalmi tömörülések és az óriási, befolyásos szervezetek gyakorlatilag mindenhol a "kisembert" fenyegetik. Egy demokráciában különösen nehéz az utóbbinak a hangját hallatnia, mivel a lakosság eme szekciója nem könnyen mozgósítható és megszervezhető, gazdasági jelentőséggel pedig nem bír. Ha az Állam legfelsőbb csúcsa is a politikai pártok kezébe kerül, nem lesz senki, akihez a gyengék segítségért folyamodhatnának. Egy monarchikus uralkodó viszont - azt állítják - független, és minden állampolgárért egyaránt felelős. Kezeit nem kötik meg a hatalmasok, és képes megvédeni a gyengék jogait is. Különösen a mély gazdasági és társadalmi átalakulások korában van kiemelten nagy jelentősége annak, hogy az Államfő a pártok felett álljon...

Végül, a Korona hozzásegíti a politikai életet ahhoz a stabilitáshoz, amely nélkül semmilyen nagyobb probléma nem oldható meg. Egy köztársaságban hiányzik ez a szilárd alap. Bárki van is hatalmon, pozitív eredményeket kell elérnie a lehető legrövidebb időn belül, különben nem fogják újra megválasztani. Ez rövid távú politikai célkitűzésekhez vezet, melyek nem képesek sikerrel megbirkózni a világtörténelmi méretű problémákkal.



Még egy további pont is van, amelyet át kell tekintenünk, mielőtt választ adhatnánk arra a kérdésre, hogy vajon melyik kormányzati forma szolgálja a legjobban a közösséget a jövőben. Általánosságban azt lehet mondani, a demokratikus köztársaságok a törvényhozói hatalom által uralt kormányzati rendszereket képviselik, míg a tekintélyelvű rendszerekben a végrehajtói hatalom dominál. A bírói hatalom már régóta elveszítette primátusát, amint azt korábban bemutattuk. Legkorábbi kifejeződését a keresztény királyságokban lelhetjük fel. Gyakran elfelejtik, hogy az igazi uralkodó mindig a jog és az igazság védelmezője volt. A legősibb uralkodók - a Szentírás királyai - a bírák közül kerültek ki. Szent Lajos francia király az igazságszolgáltatást tekintette legnemesebb feladatának. Ugyanezt az elvet fedezhetjük fel a sok német "palotagróf" esetében is, ugyanis a palatinus (***) a király-császár küldötteként szintén a jog és az igazság őrzője volt. A nagy középkori monarchiák története tanúsítja, hogy a király törvényhozói hatalmát - még az olyan hatalmas királyokét is, mint V. Károly - keményen korlátok közé szorította a helyi önrendelkezési jog. Ugyanez igaz az uralkodó végrehajtói funkciójára is. Elsősorban nem törvényhozó vagy legfelsőbb végrehajtó volt, hanem bíró. Minden más funkció ehhez képest alárendelt szerepet játszott, és csak a szükséges mértékben élt velük, hogy igazságszolgáltatói funkcióját hatékonyabban fejthesse ki.

Ennek az intézményi elrendezésnek az oka világos. A bírónak kell értelmeznie a jog és az igazság jelentését, és hogy ezt megtehesse, függetlennek kell lennie. Elengedhetetlen, hogy ne legyen lekötelezettje senkinek sem azért, mert ebbe a pozícióba, ebbe a hatáskörbe került. Legalább a legfőbb bíró esetében ennek így kell lennie. Ez csakis egy monarchiában lehetséges. Egy köztársaságban ugyanis még a jog legmagasabb rangú őre is más forrásból kapja pozícióját, amelynek felelősséggel tartozik és amelytől bizonyos mértékig továbbra is függeni fog. Ez nem igazán kielégítő helyzet. A legfontosabb feladata ugyanis nem az, hogy ítéletet hozzon aktuális jogi vitákban, hanem hogy őrt álljon az Állam rendeltetése és a természetjog felett. A legfelsőbb bíró feladata mindenekfelett annak szemmel tartása, hogy valamennyi törvény az Állam alapelveivel, azaz a természetjoggal összhangban legyen. Az uralkodó vétójoga a parlament által elfogadott törvényekre vonatkozóan ennek az ősi funkciónak a maradványa.
Az Állam jövőbeni formája valami teljesen új lesz, valami olyan, amely megjeleníti az örökérvényű alapelveket a jövőnek megfelelő alakban, a múlt hibái nélkül. A királyi funkció öröklődő jellegének igazolását nem csupán a trón örökösének "professzionális" felnevelésében találhatjuk meg. Nem is pusztán a politikai hierarchia csúcsán fennmaradó folytonosság kérdése ez, noha egy ilyen folytonosság igen kívánatos, ha generációkon átívelő tervezésről van szó. Legmélyebb igazolása abban a tényben rejlik, hogy az örökletes uralkodó rangját és tisztségét nem egyik vagy másik társadalmi csoportnak köszönheti, hanem egyedül Isten akaratának. Ez a valódi jelentése annak a gyakran félreértett kifejezésnek, hogy "Isten kegyelméből", amely mindig szolgálatot és feladatot fejez ki. Tévedés volna egy Isten kegyelméből uralkodó király részéről, ha kivételes lénynek tekintené magát. Éppen ellenkezőleg, "Isten kegyelme" mindig arra kell emlékeztesse őt, hogy nem saját érdemeinek köszönheti pozícióját, hanem hogy az igazság szolgálatában szakadatlan fáradozással kell bizonyítania alkalmasságát.

Miközben tehát sok minden szól az Állam legfőbb rangjának örökletes átadása mellett, létezik egy súlyos hátránya is, amelyet már említettünk. Ha az öröklés automatikusan megy végbe, fennáll annak a lehetősége, hogy a trónt egy alkalmatlan személy foglalja el. Ez a monarchikus rendszer legnagyobb veszélye. Másrészt ez a veszély csak azóta áll fenn, mióta létrejött Versailles rugalmatlan legitimizmusa, és a klasszikus monarchiákban valamilyen formában jelen lévő biztosítékok, óvintézkedések eltűntek. A jövőbeni monarchikus alkotmányok esetében szükséges tehát ilyesfajta biztosítékok beépítése is. Hiba volna átruházni ezt a feladatot politikai testületekre, ugyanis ezzel kitárnánk az ajtót a magánérdekek előtt. A döntést egy bírói testületre kellene bízni. A király, mint az Állam legfelsőbb alkotmánybírája, nem gyakorolhatja hatáskörét légüres térben. Segítségére kell, hogy legyen egy olyan szerv, amely a legfőbb bírói hatalmat testesíti meg, s amelynek ő áll az élén. Ennek a testületnek kell kimondania, hogy egy törvény vagy szabályozás alkotmányos, azaz az Állam céljaival összhangban álló-e. Ha az uralkodó elhalálozik, a többi bíró továbbra is hivatalban marad. Az ő kötelességük állást foglalni a trón várományosának rátermettségével kapcsolatban, és amennyiben szükséges, helyébe léptetni az örökösödési sorrendben utána következő jelöltet.

Az Államfő tevékenysége kétségtelenül nem korlátozódhat pusztán a jog területére, mivel meghaladja azt. Ő felügyeli a végrehajtói hatalmat is, ugyanis az ő kötelessége szemmel tartani azt is, hogy az igazságszolgáltatás során hozott döntések a gyakorlatban is megvalósuljanak. Mindazonáltal ezek a feladatok csak másodrendű jelentőséggel bírnak. Egy huszadik századi király az igazságszolgáltatás feladatkörében találja meg elsőleges igazolását.

+++

Habsburg Ottó főherceg (sz. 1912) az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó trónörököse, a Habsburg-Lothringen-ház jelenlegi feje, így Ausztria és Magyarország trónjainak várományosa. Több könyvet és számos tanulmányt írt, melyek európai és amerikai tudományos folyóiratokban jelentek meg; a Leuveni Egyetemen doktori fokozatot szerzett filozófiából. Egyik fő érdeklődési területe a Pán-Európa eszme, számtalan előadást és publikációt szentelt a kontinentális egység szükségességének. The Social Order of Tomorrow (London: Oswald Wolff, 1958) című könyvében azt igyekszik bizonyítani, hogy a monarchiának napjainkban is, sőt, sokkal inkább, mint valaha, helye van a modern világban. A fenti részlet az "Állam a huszadik században" című fejezetből származik, melyben a monarchikus és a republikánus kormányzati formák különböző előnyeit és hátrányait mérlegeli.

Fordította: Umenhoffer István.
Lábjegyzetek: PHJ.


(*) Részlet a The Conservative Tradition in European Thought, Copyright 1970, Educational Resources Corporation kötetből. A magunk részéről nagyon örülünk neki, hogy tudomásunk szerint itt jelenik meg először magyarul a Királyi Fenség olyan írása, amely egy kicsit árnyalhatja a képet róla idehaza.

(**) Warren G. Harding az Amerikai Egyesült Államok 29. elnöke, aki engedékenysége mellett arról volt hírhedt, hogy a legnagyobb botrányok voltak az elnöksége ideje alatt. Az „amerikanizmus” vagy „izoláció” politikai programját hozzá fűzik („Előbb saját házunk táján kell tökéletes rendet teremtenünk, mielőtt kísérletet teszünk az Óvilág megszilárdításának csodájára! Nevezzék önzésnek, vagy nacionalizmusnak, ha tetszik, de én a hazafias rajongás inspirációjának nevezem, hogy először Amerikát biztosítsuk, először Amerikát szilárdítsuk meg, először Amerikát virágoztassuk fel!”).

(***) Itt a nádorról, illetve a nádori tisztségről van szó, amely a Magyar Királyságban is jelen volt Szent István király óta és a király helyettese volt gyakorlatilag. A Habsburg-Lothringen Ház ún. „palatinus ága”, a nádori ág (Sándor, József, István nádorok). A palatinus ág későbbi magyar híresebb leszármazottai; Habsburg–Toscanai József Ágost főherceg IV. Boldog Károly király homo regiusa, kormányzó, az első vitéz, a Vitézi Rend második főkapitánya, illetve a ma is élő Habsburg–Lotharingiai József Árpád főherceg, a Vitézi Rend negyedik főkapitánya.

55 megjegyzés:

Petya írta...

Ezek alapján voksom egyértelműen a monarchia urnájában hever. Mint eddig.

PHJ írta...

Akkor meggyőzött a trónörökös?:D Azért remélem, h erről a kérdésről nem lesz népszavazás. Az nem szülne jó vért.

ultrajobber írta...

Az a Testület, amiről szó van, az ugye a Régenstanács, vagy más néven Korona-, vagy Országtanács.

A Szent Korona Országos Tanácsa.
Egy ilyet nálunk is össze lehet verbuválni, így pedig elkerülhetőek a veszedelmek.

Éljen a Király!
Éljen a Királyság!

gordon írta...

Attól tartok György kiírta magát a trónöröklési rendből: http://www.origo.hu/itthon/20090228-habsburg-gyorgyot-javasolja-az-mdf-elnoke-a-part-eplistajanak-masodik.html

PHJ írta...

Jaj. Ez a román pacsizás után legalább már a második rossz húzás egy magyar főhercegtől (és akkor a Vöröskeresztes botrányokról nem is beszéltem). Az mit jelent, hogyha vki "független" de valamely párt javasolja? Ez nekem olyan fából-vaskarika megen.

Egyébként sokadszor írom le, a seniorátus, meg a primogenitúra alapján _sem_ György örökölne, ha a Pragmatica S. figyelembe vesszük.

ultrajobber írta...

Természetesen nem fogom sem szavazatatommal, sem máshogyan támogatni ebbéli szándékát a főherceg úrnak.

Én inkább a Vitézi Rend főkapitányát favorizálom.

Ezt az ügyet pedig rendkívül visszataszítónak tartom.Sőt, undorítónak.
A főherceg úr, úgy látszik, nincs tisztában azzal, hogy mihez adja a nevét.
Vagy be kell mutatnom valakinek az MDF-et???

ultrajobber írta...

Ilyen botrány is a legrosszabbkor tör ki!

Valakik jól forgatták a vakolólapátot!

Nobilis írta...

igazi uralkodó:
http://i-levente-kiraly.freeblog.hu/categories/I_Levente_Apostoli_Magyar_Kiraly/

lol.

Óhajom Lipótmező megnyitása...

Névtelen írta...

I. (Lipótmezei) Levente már szerepelt a blogon.

Belpolitikai válogatás ínyenceknek:

http://monarchista.blogspot.com/2008/10/kacag-monarchista.html

A cikket majd holnap elolvasom és hozzászólok, ha el nem felejtem.

Czelder

Névtelen írta...

Habsburg György megy az MDF Ep listájára. Ennyit a habsburgimádatról.

MDF? EP?
PFFFF!!!

Névtelen írta...

Habsburg György nem trónörökös a magyar törvényekben megszabott trónöröklési jog szerint!

A bátyja (Károly) a trónörökös. A bátyja halála esetén unokaöccse, Károly fia Ferdinánd.

Ha ő meghal utód (és fiútestvér) nélkül, akkor száll át a György ágra az öröklődés.

Umnapistim írta...

Kicsit visszakanyarodva az eredeti témához, bennem azért kételyek is támadtak Habsburg Ottó szövegét olvasva.

Ebből következik a szűk látókörű és műveletlen elmékben az a hiedelem, hogy a szocializmus és a monarchizmus összeférhetetlenek. Ez a meggyőződés egy alapvető tévedésnek tulajdonítható. A szocializmus - legalábbis mai formájában - lényegében egy gazdasági és társadalmi program.

Nos, lehet, hogy valóban szűk látókörű és műveletlen vagyok, de azért kétségeimet fejezném ki, hogy a szocializmus valóban csupán ennyit takar. S bizony nem látom összeegyeztethetőnek egy igazi monarchiával ezt a - szépnek egyáltalán nem nevezhető - eszmét. (Persze itt meg abba a hibába esem, hogy az 1914 előtti monarchiákat veszem "igazibb" például, amitől óva intett a szerző - no de ő is a klasszikus monarchiákból hoz példákat, amikor úgy kívánja az érvelése.)
Kíváncsi lennék, hogy ezt az írást taktikai okokból írta vajon Ottó, és azért ilyen megengedő bizonyos dolgokkal, vagy ő tényleg így gondolja?
Egyébként összességében érdekes kis cikk, vitaindítónak különösen jó, bennem számos kérdés merült fel a fent említetteken kívül is.

Umnapistim írta...

Még az előzőhöz fűzném hozzá, mondjuk úgy, provokatív jelleggel: ilyen alapon a Mussolini-féle fasizmus is remekül összeegyeztethető (volt) a királysággal, és az is csak egy gazdasági-társadalmi program volt... ilyet vajon állítana-e Habsburg Ottó felség? :)

Parsifal írta...

Gondolom ő a mérsékelt szociáldemokratákra gondolt.

Habsburg Ottó egy alkotmányos királyságot szeretne, mondjuk a brit, skandináv modell szerint működőt.

Ehhez a meggyőződéshez szíve joga van.

N.B. a józan monarchia-pártiság nem jelent "monarchia-imádatot".

Azaz politikailag egy monarcha is tévedhet.

Ahogy az ember katolikus marad, ha a dogmákat vallja, de pl. a pápa egyes lépéseit elítéli.

A tisztelet és hűség alapvetően a hivatalnak, nem a személynek szól. Személyi szimpátia természetesen csak egy "idoneus" uralkodót illett meg.

Ha az ember a történeti magyar alkotmányt meg nem kérdőjelezi, s a tételes jogot csak a természetjog miatt rúgja föl (ha azzal ellentétes - pl. kiugrás természetjoggal ellentétes galádsága), attól még monarchista marad.

PHJ írta...

Ottó trónörökös nagyon sok mindent taktikusságból tett, ő egy reálpolitikus ugye (sajnos vagy sem, de az). Nem kerget rózsaszín felhőket, soha nem tette ugye.

A szocializmus nekünk egészen mást jelent az ugye kommunizmus a szempontunkból, csak annak idején Kádárék ezt szocializmusnak hívták,m de az kommunizmus volt. Ottó főherceg itt arra gondol, amit Parsifal mondott, és igen taktikusan tette, merthogy a szocikkal _igazi szövetségre_ és az EU-ban sem lépett, ellenben mindenkivel tárgyalt. Mellesleg a fasizmussal (olasz, az igazi) nem volt olyan nagy baja - annak idején. Viktor Emanuel lányát majdnem elvette, Mussolini nagyon nagyra tartotta Ottót, az Anschluss előtt, amikor még konzekvens volt, a restaurációt sem zárta ki egyes beszélgetéseiben. Ami meg a fasizmust (olasz, az igazi) illeti; nem feledjük el, h az megerősítette az olasz királyságot, és a komcsikat, demokratákat, ballibereket elküldte a búsba. A királyság fennállt egész végig a fasizmus ideje alatt (olasz, az igazi) és ennek a fontosságát még egy olyan exszoci is belátta, mint Benito.

UPisti, mivel nem értesz még egyet? Sztem pontosan taktikussága miatt ez a cikk nagyon jó. Úgy tesz, mintha engedményeket tenne, de csak annyira, amennyire besétálnak a monarchia csaprdájába a demokraták és republikánusok. A lényegből nem enged; istenkegyelmiség, balansz, uralkodó reprezentáció. Ehhez a Habssburgok mindig értettek.

Parsifal,

a természetjog és a kitörés? Túlélni, gyarapodni nem alapvető jelentőségű a természetjog szerint? Mondd már el nekem, mint puhaseggű monarchistának. ;DDD

Névtelen írta...

"Ezt mutatja az a tény, hogy a valóban erős európai szocialista pártok többsége nem republikánus, hanem monarchista. Ez a helyzet Nagy-Britanniában, Skandináviában és Hollandiában is.

Göc-göc.
Ha az ottani szocikon múlna, akkor nem lenne monarchia, ha az ottani monarchián múlna, simán lehetne szocializmus (ahogy félig-meddig van is Britanniában meg Svédországban). Nagy különbség.

"Ezekben az országokban nem csupán kitűnő a kapcsolat a Korona és a szocialisták között, hanem az a benyomásunk támad, hogy a királyság jobb táptalaja a munkásosztály pártjainak, mint egy köztársaság."

Dettó. Másrészt hol van manapság munkásosztály?? Én sehol sem látom.

Felőlem lehet taktikusnak meg reálpolitikusnak nevezni Ottót, de én nem szövetkeznék szocikkal a helyében. Politikai vakság a részéről.

"Gyakorta összetévesztik, különösen azok, akik nem járatosak az államtudományban, a monarchiát, mint kormányzati formát, és az egyik vagy másik királyi dinasztiát; vagyis a monarchizmust és a legitimizmust."

Talán mert erős átfedés van a kettő közt, bár valóban nem azonosak.

De mindegy is. A második kép után már nem bírtam olvasni. Túlontúl taktikus írás ahhoz, hogy őszintének tartsam.
Ráadásul pont az egyik sarokkövet - nevezetesen a népszuverenitás elvét - nem pedzegeti, pedig kellene.

Én nagyon sajnálom Őfenségét, hogy politikai kaladorságra kellett adnia a fejét, de egy bizonyos ponton túl már nem tudom komolyan venni.

Parszifal,

"Habsburg Ottó egy alkotmányos királyságot szeretne, mondjuk a brit, skandináv modell szerint működőt."

Az a helyzet, hogy halvány fogalmam sincs, hogy Ottó mit akar. Mik a célja, elképzelései? Túl sokat taktikázik, túl sok senkiházi percemberkét akar meggyőzni, akik a fülük botját sem mozdítják érte.

Van te tudsz olyan megnyilatkozásáról, ahol konkrétan beszél a terveiről?

Kár az írásért, mert jól kezdődött.

Üdv:

Aki magát Czeldernek nevezi

Umnapistim írta...

Időközben Czelder úr nagyjából felvázolta azt az álláspontot, amit szigorúbb és radikálisabb perceimben éreztem a fordítás közben, a taktikus-reálpolitikusság és az őszinteség közötti feszültséget érzékelve. Ezért is kérdeztem rá, hogy szerintetek ez most taktika vagy komolyan így gondolja? (Mert akkor döbbenetesen naiv ember a trónörökös.) Ugyanakkor belátom, hogy lehet némi érvénye az ilyesfajta kísérleteknek, ha mégoly csekély is a valószínűsége, hogy ily módon egy megrögzött republikánust meg lehet ingatni hitében, átcsábítva a monarchista táborba. Küldjük el az írást a parlamentbe, hátha hazahívják Ottót :>

PHJ írta...

Cz.,

sztem is túl sokat taktikázik, de éppen most beszéltem tegnap egy monarchistával, meg ma egy zöld monarchistával is, h azért nézd meg; Ottó túlélte a nagy ellenfeleit - Horthy, Hitler, Rákosi, Tildyék, Kádár - és olyan pofonokat kapott, amelyeket nem lehet meg nem történté nyilvánítani, ld. ausztriai megalázása, lemondatása, Anschluss, stb. Alanyi jogon azt gondolom nagyon is lehet kritizálni Ottót és kell is, h legyen a másik oldalon is vmi, necsak ragyás republikánusokkal találkozzon, meg demokratákkal ;D Én nagyon sajnálom, h 1990 után a páneurópaisággal jött Mo-ra, nem mondjuk a Szentkorona-tannal, pl. A szocikkal kapcsolatosan egyetértek, ezt a dolgot a spanyol király sem tudta elkerülni, bele is dől a dugájába. ;-( A politikai kalandor azért sztem egy kicsit erős, hiszen ezzel az erővel minden reálpolitikus az, nem? Igen, nem kellene ennyi nimanddal szóba állni, de mondjuk ez egy ilyen világ, nem? Sok nimand van, sokkal kell beszélni. Az viszont tény, hogyan nagyon sok olyan megnyilakozása van, amelyiket nem kellene, komolyan úgy kell halászni vmit, h találjunk, ami potitív - monarchista szemmel. Nekem mondjuk ez az írás az, de bevallom azt is, h nem sok mindent tudok találni - meglehet nem ismerem sok publikációját - amelyekben van + és ugrani lehet rá. Jellemző lehet, h az Így láttam kötetében is 2 (!) írást találtam, ami ok, a többi aktuálpolitika az 1990-es évek elejéről...;-(

verena írta...

Isten akaratából - Egy európai királyfi fél évszázad viharairól

PHJ írta...

UPisti,

sztem ez nem annyira reális dolog, de viccnek meg rossz. Az a baj, h néha azt látom, h mintha Őfensége el akarná oszlatni azt, h ő itt vissza akarja venni a trónt, vagymi. Pedig ez nagyon természetes lenne. Ezért ennek az ellenkezőjét teszi mindig, megnyugtat, aktuálpolitizál, meg elemez politikai szakértőként. Jó lenne néha egy kis magaslat, azzal a Habsburgok mindig meghódították maguknak a magyarokat. Karizma, ilyesmi.

PHJ írta...

http://szentkoronaradio.com/blog/lex-sacra/2009_02_28_monarchia-vagy-koztarsasag

"A Lex Sacra Köznapló szerkesztői megjegyzése: Ezen írás közlését elengedhetetlennek tartottuk, hogy árnyalni tudjuk Habsburg Ottóról kialakult képet. Azonban ennek tudatában még inkább értetlenül állunk a Királyi Fenség pán-európai törekvései és az egyéb, joggal bírált tevékenységei előtt."

Petya írta...

PHJ:

Az olasz az egyetlen fasizmus. Máshol olyan nem volt. :) (Tudom, h ezt itt mi tudjuk..:)

PHJ írta...

Petya,

vágom ;D De ennek ellenére ha egy Nolte is azt mondja, hogy fasizmusok vannak (amivel nem annyira értek mellesleg egyet, hiszen exportálni egyiket sem sikerült, mutációk sem annyira vannak, max. átfedések, hasonlóságok), akkor nem árt tisztázni a dolgot, h miről is beszélek. Nekem a fasizmus csak az olasz megoldás, az is igazából addig, amíg _eredeti, és egyéni olasz volt_ nem hagyta befolyásolni magát a náci verzióval, ahonnan a faj elméletet vette át pl.

Petya írta...

Bizony. Azután már elkorcsosult. Ha jól tudom 1938-ban vezették be az első zsidótörvényeket az olaszok, hitleri nyomásra.

krampam írta...

"Jó lenne néha egy kis magaslat"

Így van! Miért nem meri felvállalni a dolgot? Mi történne, ha kimondaná, hogy igenis, jogot formál a trónra? Nem hívnák meg pár bálba? Vagy mégis mi tartja vissza? A helyzet napról napra rosszabb (nem gazdaságilag, az most mindegy), hát akkor nem mindegy? Minek taktikázni? Ha az ember az ő szabályaik szerint játszik, eleve kizárt a győzelem...

Nobilis írta...

a este Duna TV 21:00,beszélgetés Habsburg Ottóval,igaz,87-es a felvétel,de azért érdekel,miket mondott akkor.

PHJ írta...

Krampam,

nagyon a szivem szerint szoltal.

Es mi volt a musorban? Valaki latta? Egy rovid jelentes jo lenne... -)

Umnapistim írta...

Én megnéztem, jó volt. Főleg a sok szép archív felvétel nyerte el tetszésemet.
Ottó főherceg ugyan továbbra is inkább "diplomata" a szememben, mint uralkodó, s noha sok szempontból szimpatikus, azért néhány kijelentése nagyon zavart: például amikor azt mondta arra a kérdésre, hogy a kommunistákkal milyen a viszonya, hogy volt/van néhány kommunista képviselő "barátja", akivel együtt dolgozott, a közös ellenség hozta őket össze, ugyanis bizonyos ellenséggel (jelen esetben ez Hitler) szemben akár az ördöggel is szövetkezne. Na ez kicsit erős volt nekem. Inkább lett volna erélyesebb és karizmatikusabb (mint Hitler) és vette volna kézbe határozottabban a dolgok irányítását. De ő folyton tárgyalt ezzel-azzal, osztrák emigránsokat mentett, stb. Nagyapja aligha érte volna be ennyivel.
Továbbá az is furcsa volt, hogy mutatták az Anschluß-t, azzal a felirattal, hogy népszavazás a Birodalomhoz való csatlakozásról, a német fegyverek jelenlétében - ez úgy tűnt, mintha azt mondaná a film készítője, hogy az osztrákok Hitler iránt érzett szeretete nem valós, hanem csupán kikényszerített, holott erről szemmel láthatóan szó sem volt, a Führer nekik tényleg tekintély, mondjuk úgy, magaslat volt, aki képes összekovácsolni a németajkú népeket. Ha hasonló hatást lett volna képes kelteni a trónörökös, akkor lett volna esélye a történelmet formálni, de az ő arisztokratikus modorával, tárgyalgatva aligha lehetett akkoriban a népet megszólítani és megnyerni.

gordon írta...

Off:

Osztrák-magyar részvétel a kínai "boxerlázadás" leverésében

Belga monarchista honlap

NTC írta...

Nekem egyre inkább úgy tűnik,hogy csak a katolikus egyház oldhatná meg ezt a problémát de valamiért nem képes rá vagy nem akarja.

Nobilis írta...

"Nekem egyre inkább úgy tűnik,hogy csak a katolikus egyház oldhatná meg ezt a problémát"

bővebben ezt kifejtenéd?

ultrajobber írta...

Legalább fél éve keresek valamit az interneten, eddig!, eddig ugyan nem találtam, de most!de most végre! a nyomára bukkantam!

Bocs, fiúk, de szinte győzelemmámorban tobzódom.

Győzelem!

'jobber

Ui:

(Amit Nobilis kérdez, arra én is kíváncsi vagyok.)

ultrajobber írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
ultrajobber írta...

Sokkal többet találtam, mint amennyit kerestem.

(Talentumok!)

PHJ írta...

UPistinek attól tartok igaza van. Ottó túlzottan diplomatikus volt akkoriban, de mondjuk az volt az egész osztrák politikai elit is akkoriban. Két monarchista volt az élen, aztán mégsem valósult meg a restauráció. Elég nagy töketlenség volt, na. Egy hatásos kaisermarsch kellett volna. (Nagyjapjára kire gondoltál? Csak nem FJ? Az a keresztapja volt.)

Az Egyházzal kapcsolatos kérdést nem annyira értem...

NTC írta...

Az egyháznak minden erejével azon kellene lennie,hogy az apostoli királyságot restaurálja és joga is lenne hozzá vagy is csak neki lenne hozzá felhatalmazása.Még az érdeke is azt kívánná.Könyves Kálmán valahol még törvényt is alkotott a
napi imádságról az uralkodóért.Soha misén még nem hallottam..
Ki más hatalom állíthatná vissza jogszerűen?

Umnapistim írta...

Ah, Mon Dieu, valóban, Franz Josef nem a nagy-, hanem a keresztapa. Arról lehet tudni valamit, hogy a maszonokkal milyen kapcsolata volt Ottónak? Mintha történelemszemléletéből teljesen hiányozna annak a (legalábbis konspiracionalista hajlamú körökben bevett) ténynek az ismerete, hogy a modern kor "vívmányai", a nagy franczia forradalom, a szocializmus, a kommunizmus, et cetera, a háttérben álló vakolóktól ered? Hogy egy igazi monarchia restaurációja alighanem lehetetlen a betonkeverők kikapcsolása nélkül? Meséljenek már erről nekem, ha van valami informatív csemegéjük a tarsolyaikban...

PHJ írta...

NTC,

nos ennél kézzel foghatóbb, reálisabb dolgok kellenek. Az Egyház 1945 után eltörölte az ún. "feudális címeket", így pl. a hercegprímást is. Az, amit mondasz nagyon távol van, és tulajdonképpen anakronisztiks sajnos. E mellett nem lehet nem figyelembe venni, hogy 1945 után is (!) elsősorban az Egyház soraiból kerültek ki azok a személyek, akik a királyságot védték és ez nem véletlen.

UPisti,

nem annyira értem. Ottó tudomásom szerint _nem_ szabadkőmüves, de ismerek olyan (zöld) monarchistát, aki azt vallja, h lényegében lefeküdt a maszonoknak. Én ezt egyszerűen nem tudom. Azt gondolom, h nem véletlen, h a magyar király csak katolikus lehet, és h az Katolikus Anyaszentegyház az utolsó olyan pillér, amely hivatalosan is kijelenti, h aki maszon, aki kivetette magát Krisztus Egyházából. Én ehhez tartom magam, amiért nem olyan régen megkaptam a (valóban) konzervatív kamerádoktól a "maszonfób" jelzőt, de ez annyira nem érdekel, mert eben a kérdésben is csak az Egyházat követem.

Umnapistim írta...

PHJ,

mit nem ért? A kérdésem csak annyi volt, hogy - mivel nekem furcsa Ottó naivitása és kollaborációs hajlama mindenféle eszmei síkon mozgó emberekkel (a nácikat kivéve, of course), valamint az említett hanyatlást, a Trón és az Egyház tekintélyének rombolását nem bizonyos körök árokásó tevékenységének tulajdonítja, hanem talán valamiféle megfoghatatlan "Zeitgeist" hatásának - nem volt-e fertőzött malteros ideákkal, ha bizonyíthatóan nem is volt páholytag sehol. A Tea-Kört olvasva bennem épp most derült fény Coudenhove-Kalergi gróf ilyen elhajlásaira, ami a (persze nem feltétlenül elvetendő) Pán-Európa eszmére is baljós árnyakat vet. Nyilván nem véletlen, hogy Európa katolikus gyökereit meg sem említik a szervezet alapokmányaiban. Mindenesetre gyanús dolgok ezek, de majdcsak kiheverem valahogy a fóbiámat én is... :)

Umnapistim írta...

A kérdést még tovább egyszerűsítve: nem lehetséges-e, hogy Ottó jóhiszeműsége miatt, tudtán kívül rossz célok szolgálatába állította egyébiránt tagadhatatlanul meglévő diplomáciai képességeit? Ha, mint Ön is írja, kedves PHJ, az Egyház álláspontja nem tűri a maszonériát, és Ottó katolikus, csak fel kellett merüljön benne valami gyanú az őt körülvevő személyek és törekvések nem teljesen feddhetetlen voltát illetően. Erről tesz-e említést? Ha valaki esetleg jobban ismeri az írásait, nézeteit, kérem ossza meg velünk, amit ezekről a kérdésekről tudni lehet és érdemes.

Loxon írta...

Kedves Umnapistim, valóban, Coudenhove-Kalergi szavait idéztem, akivel a mi Ottónk kooperatív kapcsolatot ápolt.

Hamvas ugyan A világválág-ban jó társaságban és kontextusban említi a grófot, ám e válságnak e gróf is inkább a konspiratőre volt a maga végsősoron liberális eszméivel.

Örülnék, ha ezzel kapcsolatos itt leírt gondolatait poszttá formálná.

PHJ, a „maszonofób” részünkről természetesen tequilofil cinkelés volt, de mint minden cinkelésben, ott rejlik benne az igazság sötét rémalakja. ;>

Mindenesetre Coudenhove-Kalergi maszon volt, ehhez nem fér kétség.

NTC írta...

Akkor tehát arra kell várnunk,hogy egy párt majd csak célul tűzi ki a királyságot?Ha ez bekövetkezne is én félek nem abban a formában képzelik amiben az itteni hölgyek urak.
Tehát támogatni sem tudnánk.
Elvi síkon marad az egyetlen megoldás ami üdvös lehet a hazának?

ultrajobber írta...

Jelenleg, biztosra vehetően, a Habsburg ház egyetlen tagja sem látszik alkalmasnak arra, hogy akár békés ellenforradalomban csak részt is vegyen, úgyszintén arra sem, hogy irányítson egy államot.

Ezt ki kell mondani.

Az Egyháza(ka)t pedig a köztársaság nem fogja hagyni, hogy politikailag állást foglalhass(anak)on.

Ha mégis engedne Neki ilyen szerepet, azt is csak a köztársasági szisztémán belül.

De jelenleg nem az államforma kérdése a legfontossab, ezt is ki kell mondani.

Hanem: Nemzeti Kormány létrehozásának elősegítése.

ultrajobber írta...

Sokan azt hiszik, hogy mi szerelmesek vagyunk a Habsburgokba, és hogy mindegy nekünk, hogy a Dinasztia tagjai mit csinálnak, hogyan cselekszenek.

Ez egyáltalán nem igaz.

Ez látható abból is, hogy nem nézzük jó szemmel, ha a Dinasztia tagjai akárcsak közvetve is a Korona ellenében ténykednek, vagy erre való hajlandóságot mutatnak.

Tehát: nem vagyunk divatlegitimisták!

Egyértelműen nemzeti talajon állunk, és elsősorban a Koronához vagyunk hűséggel, és kell is, hogy ahhoz legyünk hűséggel.

ultrajobber írta...

Egyébként pedig, aki velem együtt igazi ultrajobboldali, az szerintem érzi, és tudja, hogy már ez a Nemzeti Kormány sem fog igazán sokat érni, akkor sem, ha alkotmányoz.

Itt valami már annyira elveszett, hogy azt már nem támasztja föl Vona Gábor sem, és senki más.

Természetesen meg kell tenni, amit meg lehet tenni, föl kell venni a jogfolytonosságot is, meg minden, de az élet folytonossága már nem fog visszaállni, legalábbis ettől még nem.

ultrajobber írta...

Egyszerűen túl késő.

ultrajobber írta...

S, ha már ott tartunk: mit tudna tenni egy ilyen Nemzeti Kormány az egyre általánosabbá váló emberi romlottság, és züllöttség ellen?
Az oly divatos "szemléletmódról" van itt szó.
Az emberek létszemléletéről.

NTC írta...

jobber!

Nekem sajnos ettől Nemzeti Kormány kifejezéstől görcsben van a gyomrom...Vonáékról nem beszélve.

NTC írta...

http://www.mno.hu/portal/620436

Na mit szóltok??

PHJ írta...

UPisti,

röviden a konkrét kérdésedre; igen, sajnos igen. Voltak olyan politikusok, akik vagy jóhiszeműségből, gyengeségből, de valahogyan a rossznak csináltak helyet. Lehet, h Otto is ilyen volt, nem tudom. A gyanú élt benne pl. Roosevelt kapcsán is, de az elnök nagyon megnyerő volt, Hitler pedig üldözte, így választotta azt, ami éppen ott volt (jellemző, hogy UK-ba akart menni, de Portugáliából - ahol ugye Salazar fogadta és vendége volt - csak az USA-ba volt ekkor már csak utazási lehetőség). Ottó tárgyalt több maszonnal is, de biztosan nem volt az, ehhez túlságosan is egyházhű katolikus (jellemző, hogy az egyik lánya katolikus tradicionalista pl.).

UJobber,

a királyság nemcsak államforma! Ezt többször is említettem már. Az, h a magyarság megtérjen a királyságához egy nagyon hosszú folyamat lehetne, amiben a régi magához tér vissza.

Loxon,
az igazságnak nincsen sötét és rém alakja. Ami azonban a maga cimkéje mögött rejlik, az sötét és rémes is, mert pontosan az igazság kapcsán írják le, holott nem az. *-*

E mellett kap szépen itt egy szentszéki dokumentumot és beoszthatja magának. Meg mindenki, aki még nem ismerné. ;-)

ultrajobber írta...

NTC, miért?
Ha tudsz valamit róluk, mondd el.
Sajnos ma már minden elképzelhető, még a legabszurdabb dolgok is.

PHJ írta...

Még valami lemaradt; olyan uralkodó, mint FJ is például beleegyezett maszonok működésébe - a Magyar Királyságban, a többi tartományban kevésbé. Ennek uralomtámogató, egységerősítő szerepet tulajdonított, ami azonban az ellenkezője lett sajnos és a maszonok kitermeltek egy Jászit, aki lázított és a köztársaságot hirdette, Rákosit, akit nem is kell bemutatni, az "aranykorukban". A szándék megvolt, de ez kevés magában. Ez nem Ottó "mentegetése", hanem egyszerűen egy politikai zsáner felfestése mondjuk.

Loxon írta...

Hol a szentszéki dokumentum? Már több napja éhezem.

Neville írta...

Mélyentisztelt királyi felség!

Azt szeretném alásan megtudni, hogy hogyan állnak Őfelségének a szépséges lipótmezei birtokai, beköltözött már ama felettébb díszes kastélyba? Továbbá szeretném felhívni szíves figyelmét, hogy Őfelsége akármilyen szomorú és igazságtalan is, nem császári felség, így a pápához eljutatott kérelemre Őszentsége maximum egy doboz xanax postázásával képes válaszolni, melyből kéretik minnél többet bevenni!

PHJ írta...

Ha még egyszer meglátom ezt a barom, futóbolond Leventét, akkor nem leszek rest; felkutatom és iszonyúan felképelem ezt a pimaszt. Kezdem nem érteni a tréfát drága uram. Én figyelmeztettem! Jól teszi, hogyha komolyan veszi.