2013. jan. 25.

Jobb és bal


Manapság sokszor és sok helyen halljuk felmerülni a következőket: a jelenkorban a „jobboldaliság” és a „baloldaliság” fogalma már nem jelentenek olyan magától értetődő politikaelméleti irányvonalakat, amelyet mindenki egyértelműen  el tudna különíteni egymástól, ezek a „címkék” már nem takarnak reális tartalmakat, tulajdonképpen elavultak. A jobboldalinak bélyegzett pártok például gyakran olyan irányvonallal azonosulnak, amelyet hagyományosan a baloldal eszköztárát alkotják (lásd pl. a „red tory” kifejezést az Egyesült Királyságban) a baloldal pedig nem egy esetben használ fel olyan elemeket amelyek hagyományosan a jobboldalhoz társíthatunk.  A királypártiak között is hallani olyan hangokat, amelyek szerint a monarchia „egyesítő” eszméje a bal és jobboldali „megosztottság” fölött állva, mintegy végérvényesen szükségtelenné tenné ezeket, feloldván egy érdekegyesítő szintézisben.

Egyetértünk azzal, hogy a "baloldal" és a "jobboldal" valóban elég szerencsétlen kifejezések, - talán azért is, mert felettébb baljós csillagzat alatt születtek: a „nagynak” csak bizonyos fekete humorral élve nevezhető francia rebellióhoz kapcsolódóan. Ettől függetlenül szerintünk lehet, sőt bizonyos körülmények között szükséges is ezeket a fogalmakat használni, igaz csak akkor, ha pontosítjuk az idevonatkozó meghatározásainkat. A fogalompárt lehet  éppen a - szűkebb történeti értelemben vett „modernitás” termékeinek is tekinteni -, de azt már nem mondhatjuk, hogy úgymond a "francia felvilágosodást" megelőző időszakban ne léteztek volna legalábbis olyan, ezekkel paralelnek nevezhető jelenségek, amelyeket visszamenőlegesen, mint baloldali és/vagy jobboldali jellegű politikai formációkat lehetne értékelni és azonosítani. Ha szeretnénk egy rövid – és ebből következően sajnos némileg szimplifikáló – definíciót adni a jobboldaliság és a baloldaliság lényegéről akkor szerintünk a leghelyesebb az volna, ha ezt a szabadság és az egyenlőség  ellentétes értelmű viszonyával világíthatnánk meg. Amíg a baloldaliság szerint a szabadság előfeltétele az egyenlőség, addig jobboldali szemszögből az egyenlőség nem más, mint a szabadság tagadása. Jobboldalinak ilyen értelemben az tekinthető, aki elismeri hogy a világnak van egy bizonyos hierarchikus ontológiai struktúrája, (amelyet mi „a természetes rendnek” hívunk) a dolgok lényegileg különbözőek, tehát szabadságuk éppen egyenlőtlenségükben nyilvánul meg. A baloldal szerint viszont ilyen értelmű különbözőség nem létezik, az egyenlőtlenség tehát: bűn. A baloldal éppen ezen meggyőződéséből kifolyólag szeretne mindent egy szintre hozni, (egalitarizmus) ezt vélve igazságosság lényegének. A baloldal számára tehát nem létezik a „természetes rend” fogalma: alapelve a hasonlóság, az izonómia. Kuehnelt-Leddihnt idézve: „Az egyenlőség csak akkor lehetséges, ha elmozdítjuk a hegyek csúcsait és feltöltjük a völgyeket.”


A néven ugyan nem nevezett „baloldaliság” már jóval 1789-et megelőzően jelen volt a világban. Az 1642-es kezdetű angol polgárháború folyamán a királyt vérpadra küldő, majd a diktátori hatalmat is megkaparintó Oliver Cromwellt például nehéz lenne nem baloldalinak nevezni. Nem is beszélve azokról, akik még nála is jóval baloldalibb eszméket vallottak, például a levellerekről (a kifejezés tükörfordítása: „egyenlősítők”), sőt olyannyira létezett baloldaliság, hogy a náluk is radikálisabb ú.n. diggerek, már be is vezették néhány kisebb közösségben a kommunizmust. (Egészen addig persze, míg ki nem irtották őket a saját korábbi elvbarátaik.) Érdemes utánanézni, hogy ezek a nézetek miből táplálkoztak. Sokkal inkább vallási, mint kifejezetten politikai eszmékből: gyökerük a kálvinizmust tovább radikalizáló puritanizmus, amely már XVI-XVII. századi virágkorában is nagyon sok olyan elemet tartalmazott, amelyet a későbbi, tisztán politikai baloldal felhasznált. (Carl Schmittet idézve nem feledkezünk meg arról, hogy politikai fogalmaink mögött általában teológiát találunk.) Közel két évszázaddal a polgárháborút megelőzően vizsgálhatjuk a husziták és a táboriták utópikus elképzeléseit is - a vagyonközösségre és földközösségre (és egyéb bizarr gyakorlatokra, például „nőközösségre”) - épülő "társadalmak" létrehozásával kísérleteztek az egyenlőség jegyében. Erről a későbbi „radikális baloldaliak” még álmodni sem mertek. Ha még korábbra megyünk vissza az időben, akkor a középkorban baloldali vonásokat fedezhetünk fel John Wycliff „politikai teológiájában” és az angliai lollardok tanításaiban, vagy a dél-francia katharok, és valdensek/albigensek, valamint a balkánon elterjedt bogumilok nézetei között is. De ha egészen a "gyökerekig" akarunk ásni, akkor vizsgáljuk meg a görög-római antikvitás cinikusainak vagy azoknak a "szofistáknak" a nézeteit, akik totális relativizmust, egyenlőséget, ateizmust, materializmust és szkepticizmust hirdettek, az olyan filozófusok fellépését szinte „kiprovokálva” mint Szókratész vagy Platón. Jogosan mondhatjuk tehát, hogy "baloldaliság" (vagy legalábbis valami, ami azzal párhuzamba állítható) mindig is létezett, a különbség csupán annyi, hogy a múltban a jobboldal-ekvivalens nézetek voltak dominánsak, a jelenben viszont szinte már nem is beszélhetünk ilyen értelmű jobboldaliságról, csupán a baloldal különböző "árnyalatairól." Számunkra, akik a jobboldaliságot a fent meghatározott értelemben valljuk, nem lenne célravezető ezt a dichotómiát "meghaladni" - ebből újabb identitásvesztés következne, amelyből természetesen megint a baloldal profitálna.


A királyság kérdéséhez konkrétabban is kapcsolódva: az is felmerült, hogy vajon egy esetleges  „baloldali” kormányzat léte hogyan lenne összeegyeztethető az alkotmányos (és nem „ceremoniális”) monarchia általunk vallott koncepciójával. A király a nép beleegyezésével és a nép javára kormányoz, éppen ezért nem fogadhat el egy olyan kormányzatot, amely inherensen egalitárius, vagyis monarchia-ellenes, hiszen (ha valóban és nem csak nevében „baloldali”) olyan reformokat eszközölne, amelyek végül magát a rendszert lehetetlenítenék el.

Ezzel kapcsolatban azt mondhatjuk, hogy intranzigens baloldali kaphat bármennyi kedvezményt elképzeléseinek véghezviteléhez, attól nem lesz a királyság híve, ezzel szemben a monarcha komoly híveket veszíthet el az ilyen kedvezmények adásával. A baloldaliság szerintünk teljes egészében patológia, nem pedig "egy másik út a haza boldogulására." Ha a király szerepe csupán annyi lenne, hogy egyszerűen rábólint a „többség” pillanatnyi akaratára, az semmilyen érdemi változást nem jelentene, és - mint ahogy már számtalanszor említettük - a magyar Alkotmánnyal mélyen ellentétes lenne egy „kirakat-monarchia” létesítése. 

A baloldali ember egy módon válhat a rendszer teljes jogú tagjává: ha elfogadja, hogy a nép nem legitimál, nem áll a király fölött, hiszen a király áll a nép fölött, minden hatalom Istené és a királyt végső soron nem az köti, hogy a nép adott esetben a rövid-távú érdekeit követve kire voksolt, hanem az ország hosszabb távú jólétéért vállalt felelősége. Nos, ha pedig valaki ezt elfogadja, innentől kezdve pedig már nem nevezhető baloldalinak. (Pontosan ez a gyakorlat működött egyébként az Osztrák-Magyar Monarchiában is, ahol a kifejezetten baloldali pártok, mint a szociáldemokrata és a kommunista, nemhogy kormányt nem alakíthattak, de még a parlamentben sem volt helyük.)

12 megjegyzés:

pera írta...

Csak a végéhez kapcsolódva szeretném mondani, hogy a dualizmus kori szociáldemokrácia éppen csak alakulóban volt - Magyarországon 1890-ben jött létre a párt -, mire kifuthatta volna magát, már vége is lett a Monarchiának! Választójog kérdése volt elsősorban a parlamenti bejutás. Az ún. baloldali, Marxot felülvizsgáló szocdem pártok éppen ekkor kezdenek Nyugat-Európában tényezők lenni, gondoljunk csak a XX. század elején Angliában formálódó Labour-re.
A "nép" mindazonáltal legitimál, Ferenc József Ausztriájában 1907-ben bevezetik az általános választójogot, tehát demokratizálódik a rendszer, ami persze megőrzi a középkorias monarchikus hatalomgyakorlás sok-sok elemét.
Ha szeretjük a forradalmakat, ha nem, ma szinte mindenütt Európában az értelmiség egy liberális konzervativizmus - liberális szocializmus tengely mentén oszlik meg. A szociáldemokrata mozgalmak igenis sikeresek a történelemben, mert az ő fellépésüknek köszönhető, hogy kierőszakolták azokat a jóléti intézkedéseket, amelyek ma is tartják az életszínvonalat tőlünk nyugatra, és amit az orbáni kormányzás avitt konzervativizmusa mélyen lenéz.

Egyébként nagyon érdekes és tartalmas a poszt!

Zoltán P. írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Zoltán P. írta...

Kedves Uram!

Nos, mi annyira nem sajnáljuk, hogy a honi szociáldemokrácia úgymond nem "futotta ki" magát, a Monarchia sajnálatos "végjátékában" igencsak oroszlánrészt vállaltak a szociáldemokráciával szimpatizálók. (A katonai vereség ugye csak az egyik ok.)

A másik birodalomfélben, az osztrák SPÖ például bejutott az 1907-es általános sztrájk után a Reichsrat-ba. Tíz év múlva a Monarchia nem létezett. ( Nyilván túlzás lenne mindezt ennek tulajdonítani, de az SPÖ programjának szerves része volt a császárság megszüntesése is.)

Aki ismeri Ausztria két világháború közötti történetét az jól tudhatja, hogy milyen módszerekkel éltek az osztrák szociáldemokraták: gyilkosság, a Bauer-féle paramilitáris alakulatok terrorja stb...Az ország a két világháború között gyakorlatilag "hideg polgárháború" állapotában volt, egészen addig még az egész állam bele nem hullott a "Führer" ölelő karjaiba.

Mi senkinek nem adnám a kezébe a hatalmat, akit egyszer megfertőzött a marxizmus vírusa. Szerintünk nem szabad ezt a szellemet még egyszer kiengedni a palackból. Az ön által említett "népjóléti intézkedéseket" pedig a "bismarcki" Német Birodalomban is bevezették, ehhez nem kellett semmiféle szociáldemokrácia. (Mi több, a jeles kancellár éppen a szociáldemokráciában jelölte meg az egyik legnagyobb veszélyt, amely a rendre leselkedik.)

Nos mi nem használnánk "orbáni kormányzás avítt konzervativizmusa" kifejezést, konzervativizmusról beszélni itt ugyanis felettébb félrevezető lehet. Vajmi kevés köze van ennek a valóságos konzervativizmushoz.

A dicséretet mindazonáltal köszönjük!

pera írta...

De ugye a Heimwehr szabadcsapataira is emlékszik? Mert arról is lehetne és kell beszélni... (Van önnek például kimutatása arról, hogy Németországban hány politikai gyilkosságot követtek el baloldaliak és hányat jobboldaliak?)
Nézze, Prohászka is tanulmányozta a marxizmust, valószínűleg mert tartott tőle, sőt kicsit átprofilírozva át is vett belőle sok mindent, hasonló a dolog a Bismarck-i intézkedésekkel.

Ha a magyar arisztokrácia nem zsongította volna magát a millennium ködével és realistábban politizál másként is végződhetett volna.

Zoltán P. írta...

Nyilván, de az hogy a jobboldal is hasonló módszerekkel élt, nem menti fel a baloldalt. Monarchistaként pedig semmiképpen nem adhatunk teret egy olyan pártnak amelynek ideológiája inherensen monarchia-ellenes, legfőbb célkitűzései között szerepel mindannak a lerombolása amiért mi kiállunk. Antagonisztikus ellentét feszül a mi elveink, és bármiféle "szocialista" törekvés között legyen az nemzeti, nemzetközi vagy egyéb szocializmus.

Heidenacht írta...

Tételezem, hogy Pera úr úgy véli, hogy Marx, meg a szocdemek nélkül nem lett volna pl. keresztényszociális mozgalom sem. Ha erre gondolt, igaza is van, hiszen a konzervativizmus, meg a jobboldal a liberalizmus, majd a szocializmus miatt folyamatos reakcióra kényszerült. Bismarck sem tagadta soha, hogy a munkásmozgalmak vitorlájából az általuk követelt programok részleges átvételével vonja, vonta ki a szelet. Amikor a baloldalt, meg a felvilágosodást bírálják az urak, gondoljanak arra, hogy a közoktatást, a közegészségügyet, az általános nyugellátást is bírálják. Nekem személy szerint nincs ezzel semmi bajom, én nem hiszek a szolgáltató és szociális államban, az én habitusomnak tökéletesen megfelel a feudalizmus az osztálytársadalommal, szegényházakkal, egyházi oktatással és ispotályos rendek üzemeltette kórházakkal stb. Aki viszont nálamnál kicsit is szociálisabb, annak nem árt némileg visszafognia magát, amikor lövetne a liberálisokra és szocdemekre. Így érti, kedves Pera?

Heidenacht írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Heidenacht írta...

Kedves Pera, megnéztem német tanulmányokban. Ott azt írják, hogy 1918 és 1933 között valamivel több mint 500 politikai gyilkosság volt Németországban. Ezt kb. kétharmad-egyharmad arányban jobboldali csoportok követték el. Ebből azonban nem szabad levonni messzemenő következtetéseket.

pera írta...

Igen, nagyjából így értem, kedves Heidenacht!
Pontos kimutatásom nem volt a németországi politikai gyilkosságokról, de valami hasonló arányokra gondoltam. Annak is utána lehetne nézni, hogy a bíróságok hogyan ítélkeztek ezekben az ügyekben! Meg fognak lepődni: sokkal több baloldalit sitteltek le, tehát ott fordított az arány! (Nem véletlenül fontos ma Orbánéknak a bírói kar megalázása illetve engedelmessé tétele!)

Heidenacht uram azért arra figyeljen, hogy ha majd beköszönt a neofeudalizmus korszaka (Hahner Péter történész szerint feudalizmus mint olyan nem létezett!), akkor ne a szegényházba kerüljön, hanem valami elegáns nemesi oklevelet birtokoljon! :)

Heidenacht írta...

Kedves Pera, nem vagyok nemes, nem is számítok a nemesítésre, csak arra, hogy a városi polgárság sorait erősíthetem képességeim szerint. Esetleg a szépmíves céh tagjaként egyszer még a városi collegiumba is pályáznék majd. :-)

Ami a bírósági ítéleteket illeti, számos tanulmány foglalkozik a kérdéssel. Ezek általában rámutatnak arra, hogy amíg egy politikai gyilkosságért jobboldali elkövető többnyire néhány hónaptól legfeljebb 3 évig terjedő büntetést kapott, addig a baloldaliaké gyakran a 3 évnél kezdődött, és tizenéves büntetések is előfordultak. Különbség volt az is, hogy a jobbosok általában várfogságra, magánelzárásra ítéltettek, míg a balosok szigorított, (kényszer)munkával egybekötött büntetésre. Úgy is mondhatnám, hogy Hitlerrel szemben egyetlen baloldali vezetőnek sem volt túl sok lehetősége arra, hogy megírja politikai manifesztumát a rácsok mögött. Pláne nem arra, hogy tollba mondja a titkárának. Kivételek persze mindkét oldalon előfordultak. A tanulmányok készítői pedig a legkevésbé sem mentesek az előítéletektől. Azt azonban ezzel együtt sem engedhetjük meg magunknak, hogy ne vegyük észre a gerendát...

pera írta...

Hát, köszönöm, hogy utánanézett. Azt mondjuk nem értem, hogy ebben az esetben miért annyira fontos az előítéletmentesség, hiszen kikereshető és ellenőrizhető tényekről van szó, vagy nem?

A hasonlat Hitlerrel nagyon jó! :)

Heidenacht írta...

Az ítélkezési statisztika ellenőrizhető, igen. Az előítéletesség viszont akkor válik tetten érhetővé, amikor az adatsorokból konkrét társadalmi jelenségeket kezdünk el magyarázni. Sokan esnek bele abba a hibába, hogy nem vesznek tudomást a korszellemről, illetve, hogy saját politikai véleményüket, prekoncepcióikat akarják igazolni az ítélkezési gyakorlattal, valahogy úgy, hogy latens nácinak bélyegeznek minden bírót, rendőrt és jobboldali politikust.