Monarchia vagy köztársaság?

Írta: Habsburg Ottó (*).

Elérkeztünk most az Állam alaki aspektusának - monarchia versus köztársaság - kérdéséhez, amely többnyire sokkal inkább emocionális, mint racionális nézőpontból kerül megvitatásra. A vita ad hominem [érzelmi alapokon, egyes személyekre vonatkozóan - a ford. megj.] zajlik. A királyi trónok néhány méltóság és tekintély nélküli birtokosát felsorolják, majd őket állítják be a monarchia példáiként. Azonban a monarchia védelmezői sem különbek. Korrupt hivatásos politikusokra mutogatnak, akikből épp elegendő akad, és azt állítják, ez a republikánus alkotmány szükségszerű következménye. Egyik sem átgondolt, észokokon nyugvó érvelés. Voltak jó és rossz monarchiák - miként jó köztársaságok is (mint Svájc), illetve olyanok, amelyek messze nem méltóak ugyanerre a minősítésre.

Mindent egybevetve ugyanis minden egyes emberi intézménynek megvan a jó és rossz oldala. Amíg ezt a világot emberek lakják és nem angyalok, bűnök és hibák továbbra is elő fognak fordulni... A republikánusok előszeretettel állítják, hogy a monarchikus kormányzati rendszer az arisztokrácia uralmát jelenti. A monarchisták ezzel szemben rámutatnak a jelenlegi köztársaságok gazdasági nehézségeire, az adóterhekre, illetve az állam beavatkozására a magánéletbe, összevetve mindezt az 1914 előtti monarchiák szabadságával és gazdasági jólétével. Egyik érvelés sem meggyőző. Azt a régi propagandista trükköt alkalmazzák, hogy teljesen különböző okokból származó következményeket hasonlítanak össze. Aki őszinte és becsületes, a jelenlegi monarchiákat veti egybe a mai köztársaságokkal. Ekkor nyilvánvalóvá válik, hogy a születési arisztokrácia egyáltalán nincs jelen nagyobb arányban vezető pozíciókban a monarchiákban, mint a köztársaságokban, és hogy minden állam, legyen bármilyen a kormányzati formája, egyaránt érintve van napjaink súlyos problémáiban.

A köztársaságpártiak emellett gyakran állnak elő azzal, hogy a monarchia a múlt kormányzati formája, míg a republikanizmus a jövőé. Egészen csekély történelmi ismeret is elegendő eme állítás megcáfolására. Mindkét forma létezik már a legkorábbi idők óta (jóllehet a monarchikus korszakok rendszerint jelentősen tovább tartottak, mint a köztársaságiak). Mindenesetre félrevezető egy intézményt, amely már az ókori Görögországban, Rómában és Karthágóban is megtalálható, a jövő kormányzati formájának nevezni.

Bármely objektív vitában egyébként a megfelelő helyre kell besorolnunk ezt a kérdést értékeink hierarchiájában. Nem véletlen, hogy a kormányzat "formájáról" beszélünk. Nagy különbség van az Állam "formája" és "tartalma" - avagy célja, rendeltetése - között. Utóbbi a raison d'etre, az állam létének lényegi oka és lelke, míg az előbbi egy élőlény testi alakjának felel meg. Az egyik természetesen nem létezhet a másik nélkül, de az értékek egészséges hierarchiájában a lélek magasabb rangú, mint a test.

Az Állam alapvető rendeltetése, "tartalma" a természetjogban nyugszik. Az Állam nem öncél; az állampolgárok érdekében létezik. Következésképpen tehát nem minden jog forrása (amely állítás még mindig túl széles körben elfogadott) és nem mindenható. Hatalmának állampolgárainak jogai szabnak határt. Csak azokon a területeken cselekedhet szabadon, amelyek kívül esnek az állampolgárok szabad kezdeményezésein. Az Állam így minden időkben a természetjog szolgája.

Feladata gyakorlati érvényt szerezni ennek a törvénynek; semmi több.
Ha az Állam küldetése a természetjog gyakorlati megvalósítása, a kormányzat formája egy olyan módszer, amely révén a közösség megkísérli elérni ezt a célt. Szintén nem öncél, s ez meg is magyarázza ennek a teljes kérdéskörnek a viszonylag alárendelt fontosságát. Kétségtelenül komoly jelentősége van a helyes eszközök megválasztásának, mivel ez a választás határozza meg, hogy a cél megvalósítható-e vagy sem. Ám ami a politikai életben állandó, az egyedül a természetjog. Az eme jog megvalósítására tett gyakorlati erőfeszítések során mindig figyelembe kell venni a pillanatnyi feltételeket. Egy minden körülmények között örökösen érvényes kormányzati formáról beszélni a tudatlanság és elbizakodottság jele.

Innen nézve már talán érthető, hogy hiábavaló megpróbálni megszabni - többnyire téves filozófiai premisszákból kiindulva - egyik vagy másik kormányzati forma objektív értékét. A vita csak akkor válik gyümölcsözővé, ha szem előtt tartjuk azt a célt, amelynek minden ilyen forma a szolgálatára rendeltetett. Következésképpen nem az a vizsgálandó kérdés, hogy milyen értéket tulajdonítunk a monarchiáknak és köztársaságoknak. Azt a kérdést kell feltennünk magunknak, hogy melyik forma kínálja a legjobb esélyeket a természetjog védelmére a jelenlegi körülmények között?

Ha ezt a kérdést tisztáztuk, továbbléphetünk két másik problémára, amelyeket bevonnak ebbe a vitába és a kialakult légkört megmérgezéssel fenyegetik. Állandó polémia zajlik a monarchizmus, a republikanizmus és a demokrácia közötti viszonyokról. Itt ismét korunk, a propaganda és a szlogenek korának zavaros gondolkodásmódjára jellemző sajátosságokkal találjuk szembe magunkat. A demokrácia fogalma végtelenül rugalmassá és tággá vált. Oroszországban összeegyeztethető a tömeges kivégzésekkel, a titkosrendőrséggel és a munkatáborokkal. Amerikában viszont - és alkalmanként Európában is - gyakran még a politológusok is képtelenek különbséget tenni a köztársasági felfogás és a demokrácia között. Továbbá mindkét kifejezést olyan fogalmak és jellemzők megnevezésére alkalmazzák, amelyek a politika síkján túl a közgazdaság vagy a szociológia területéhez is hozzátartoznak. Tehát világosan meg kell határozni, hogy - általánosságban szólva - a demokrácia az emberek közreműködési jogát jelenti saját fejlődésük és jövőjük irányának meghatározásában.



Ha elfogadjuk ezt a definíciót, láthatjuk, hogy a két klasszikus kormányzati forma egyike sincs természeténél fogva összekapcsolva a demokráciával. A demokrácia mindkét forma alatt működhet, amint elő is fordul tekintélyelvű köztársaságokban éppúgy, mint monarchiákban. A monarchisták valójában gyakran hangoztatják, hogy a demokrácia jobban működik egy királyságban, mint egy köztársaságban. Ha napjaink Európáját vesszük szemügyre, bizonyosan van némi igazság ebben a tételben, noha érvényessége időben és térben korlátozott lehet. Ugyanakkor szükséges kihangsúlyozni, hogy a hagyományaikban erősen gyökerező kis államokban, például Svájcban, a demokrácia és a republikanizmus képes sikeresen együtt létezni.

Még ennél is hevesebb vitákat kelt a monarchizmus és a szocializmus, illetve a republikanizmus és a szocializmus kérdése. Ennek oka, hogy a német nyelvet beszélő országokban a hivatalos szocialista pártok nagy többsége szemléletmódját tekintve republikánus. Ebből következik a szűk látókörű és műveletlen elmékben az a hiedelem, hogy a szocializmus és a monarchizmus összeférhetetlenek. Ez a meggyőződés egy alapvető tévedésnek tulajdonítható. A szocializmus - legalábbis mai formájában - lényegében egy gazdasági és társadalmi program. Semmi köze a kormányzat formájához. Némely szocialista pártok republikanizmusa nem a meglévő programjaikból fakad, hanem vezetőik személyes meggyőződésének tudható be. Ezt mutatja az a tény, hogy a valóban erős európai szocialista pártok többsége nem republikánus, hanem monarchista. Ez a helyzet Nagy-Britanniában, Skandináviában és Hollandiában is. Ezekben az országokban nem csupán kitűnő a kapcsolat a Korona és a szocialisták között, hanem az a benyomásunk támad, hogy a királyság jobb táptalaja a munkásosztály pártjainak, mint egy köztársaság. Mindenesetre a tapasztalat azt bizonyítja, hogy a szocializmus tovább marad hatalmon egy királyságban, mint egy köztársaságban. A Brit Munkáspárt egyik kimagasló vezetője ezt a Korona mérséklő és egyensúlyteremtő hatásával magyarázta, amely lehetővé tette a szocialisták számára, hogy programjukat lassabban, ésszerűbben, és ily módon sokkal sikeresebben vigyék végig. Ugyanakkor a pártok felett álló uralkodó elégséges biztosítékot nyújtott az ellenzék számára, így annak nem kellett szigorú óvintézkedésekhez folyamodnia hatalma visszaszerzése érdekében. Sokkal nyugodtabban figyelhette a fejlesztéseket.

Akár igaz, akár nem, a tények azonban azt bizonyítják, hogy indokolatlan mesterséges választóvonalat húzni a monarchizmus és a szocializmus, vagy a monarchizmus és a klasszikus demokrácia közé. Ugyanez vonatkozik a republikanizmusra is. Még valamit meg kell említenem. Gyakorta összetévesztik, különösen azok, akik nem járatosak az államtudományban, a monarchiát, mint kormányzati formát, és az egyik vagy másik királyi dinasztiát; vagyis a monarchizmust és a legitimizmust.

A legitimizmus egy sajátos kötődés egy személyhez vagy egy dinasztiához, valami, amit aligha lehet ésszerű és objektív szavakkal megvitatni. Egy-egy szubjektív érzés kérdése, és ily módon csupán ad hominem érvekkel védhető vagy támadható. Jelen probléma bármiféle racionális tárgyalásához világos különbségtételre van szükség a monarchizmus és a dinasztikus legitimizmus között. Az Állam kormányzati formájának kérdése egy politikai probléma. Ezt tehát attól a családtól vagy személytől függetlenül kell megvitatni, aki az Állam élén áll vagy állt. Még a monarchiákban is előfordulnak dinasztikus változások. Mindenesetre egy intézmény sokkal fontosabb, mint képviselői; utóbbi halandó, míg az előbbi, a történelem nyelvén szólva, halhatatlan.

Egy kormányzati formát úgy vizsgálni, hogy csupán a jelenlegi képviselőit vesszük szemügyre, groteszk eredményekhez vezet. Ebben az esetben a köztársaságokat sem politikai alapokon kellene megítélni, hanem az elnökeik jellemvonásai alapján. Ez természetesen a méltánytalanság netovábbját jelentené.

Hozzá kell még tennem, hogy a republikánus Európában a monarchizmus élharcosai között viszonylag kevés a legitimista. XIII. Alfonz spanyol király egyszer megjegyezte, hogy a legitimizmus nem képes túlélni egy generációt. Ott van értéke, ahol létezik egy erősen megalapozott, tradicionális kormányzati forma, amellyel az állampolgárok többsége elégedett. De ez a fajta legitimizmus a köztársaságokban éppúgy megtalálható, mint a monarchiákban. Beszélhetünk republikánus legitimizmusról Svájcban és az Egyesült Államokban, csakúgy, mint monarchista legitimizmusról Nagy-Britanniában és Hollandiában. Európa legtöbb országában természetesen olyan mély változások történtek az évszázadok folyamán, hogy sokkal ritkábban bukkan fel a legitimizmus. Ilyen feltételek között különösen veszélyes emocionális érveléshez folyamodni.

Most vagyunk abban a helyzetben, hogy definiálhatjuk, mit is értünk monarchia és köztársaság alatt. A monarchia egy kormányzati forma, amelyben az Állam fejét nem választják, és aki hivatalát magasabb törvényre alapozza, azon a jogcímen, hogy hatalma transzcendens forrásból fakad. Egy köztársaságban az Állam legfőbb méltóságát választják, ebből fakadóan hatalmát megválasztóitól eredezteti, azaz attól a csoporttól, aki megszavazták őt.
Félretéve a pusztán emocionális megfontolásokat, jó érvekkel szolgálhatunk mindkét alapvető kormányzati forma mellett. A legfontosabb érvek a republikanizmus javára a következőkben foglalhatók össze: Először is, a köztársaságok, néhány kivétellel mind szekuláris, világi államok. Nincs szükségük rá, hogy Istenre hivatkozzanak tekintélyük és hatalmuk igazolásához. Szuverenitásukat, a tekintélyen alapuló hatalmuk forrását a néptól eredeztetik. A mi korunkban, amely egyre növekvő mértékben elfordul a vallásos felfogásoktól, vagy legfeljebb a metafizika birodalmán belül hivatkozik rájuk, a szekuláris alkotmánykoncepciók és a kormányzás szekuláris formája sokkal könnyebben elfogadhatóak, mint egy olyan forma, amely utolsó mentsvárként a teokratikus eszmékben gyökerezik. Ennél fogva egy köztársaság sokkal könnyebben teszi magáévá az Emberi Jogok szekuláris formáját. Úgy tűnik, a kormányzás ezen formájának előnye abban rejlik, hogy szorosabb kapcsolatban áll korunk szellemiségével, és így a lakosság nagyobb tömegeivel.

Emellett az Állam fejének megválasztása nem csupán véletlenszerűen a születéstől függ, hanem az emberek vagy egy elit akaratán. Az elnök hivatali ideje korlátozott. Elmozdítható, és ha nem elég rátermett, könnyedén pótolható. Ő maga is hétköznapi állampolgár, közelebbi kapcsolatban áll a valódi élettel. Továbbá remélhető, hogy a jobb oktatás révén a tömegek egyre inkább képesek lesznek a megfelelő embert kiválasztására. Egy monarchiában viszont, ha egy rossz uralkodó egyszer a trónra került, szinte lehetetlen elmozdítani őt a teljes rezsim megdöntése nélkül. Végezetül azt állítják, hogy az a tény, hogy - legalábbis elméletileg - bármelyik polgár elnök lehet, ösztönzi a politikai felelősségvállalást és segíti a lakosságot a politikai érettség megszerzésében. Egy monarchia partiarchiás karaktere ezzel szemben arra készteti az állampolgárokat, hogy uralkodójukban megbízva rá támaszkodjanak, áthelyezve minden politikai felelősséget a vállaira.

A monarchia védelmében a következő érvek hozhatóak fel: A tapasztalat azt mutatja, hogy a királyok többnyire jobban, nem pedig rosszabbul uralkodnak az elnököknél. Ennek igen praktikus magyarázata van. Egy király a saját hivatalára született. Ebben nőtt fel. Ő, a szó legvalódibb értelmében, egy "profi", az államvezetés művészetének szakértője. Az élet minden területén a tökéletesen képzett szakembert többre becsülik, mint egy amatőrt, legyen az bármilyen ragyogó elme is. Különösen egy nehéz, roppant gyakorlatias tárgyban - és mi lenne bonyolultabb a modern Államnál? - a tudás és a tapasztalat többet nyom a latban a puszta éleselméjűségnél. Annak veszélye természetesen fennáll, hogy alkalmatlan személy örökli a trónt. De egy Hitlert nem választottak-e meg vezetőnek, és egy Warren Harding (**) -ot elnöknek? A középkor klasszikus monarchiáiban szinte mindig lehetséges volt egy nem rátermett trónörököst egy megfelelőbbel helyettesíteni. Csupán a monarchia hanyatlásának idején, Versailles elegáns zsarnokságának korában hagytak fel ezzel a helyesbítő szokással. Semmi sem helyénvalóbb dolog egy modern monarchiában, mint egy olyan döntőbíróság, amely szükség esetén beleszólhat a trón öröklésének sorrendjébe.



Sokkal fontosabb azonban a király "professzionális" kvalifikációinál az a tény, hogy nem kötődik egyik párthoz sem. Nem a szavazók zömének vagy befolyásos érdekek támogatásának köszönheti pozícióját. Egy elnök viszont mindig lekötelezettje valakinek. A választások költségesek és fáradságos küzdelmet jelentenek. A pénz hatalma és a nagy tömegszervezetek mindig éreztetik hatásukat. Ezek segítsége nélkül szinte lehetetlen államfővé válni egy köztársaságban. Az efféle támogatásokat azonban nem adják ingyen. Az Államfő továbbra is függeni fog azoktól, akik a nyeregbe segítették. Ebből következik, hogy az elnök többnyire nem az egész nép elnöke, hanem csak azoké a csoportoké, akik elősegítették hivatalba jutását. Ily módon a politikai pártok vagy gazdasági érdekcsoportok átvehetik a legmagasabb vezető pozíciókat az Államban, amely többé már nem az egész néphez tartozik, hanem ideiglenesen vagy tartósan az állampolgárok egyik vagy másik csoportjának kiváltságos birtokává lesz. Ebből fakadóan fennáll az a veszély, hogy a köztársaság megszűnik minden állampolgár jogainak védelmezője lenni. Ez, ahogy azt a monarchisták hangsúlyozzák, napjainkban különösképpen veszélyes. Manapság ugyanis az egyének és a kisebbségi csoportok nagyobb veszélynek vannak kitéve, mint valaha. A pénzügyi-hatalmi tömörülések és az óriási, befolyásos szervezetek gyakorlatilag mindenhol a "kisembert" fenyegetik. Egy demokráciában különösen nehéz az utóbbinak a hangját hallatnia, mivel a lakosság eme szekciója nem könnyen mozgósítható és megszervezhető, gazdasági jelentőséggel pedig nem bír. Ha az Állam legfelsőbb csúcsa is a politikai pártok kezébe kerül, nem lesz senki, akihez a gyengék segítségért folyamodhatnának. Egy monarchikus uralkodó viszont - azt állítják - független, és minden állampolgárért egyaránt felelős. Kezeit nem kötik meg a hatalmasok, és képes megvédeni a gyengék jogait is. Különösen a mély gazdasági és társadalmi átalakulások korában van kiemelten nagy jelentősége annak, hogy az Államfő a pártok felett álljon...

Végül, a Korona hozzásegíti a politikai életet ahhoz a stabilitáshoz, amely nélkül semmilyen nagyobb probléma nem oldható meg. Egy köztársaságban hiányzik ez a szilárd alap. Bárki van is hatalmon, pozitív eredményeket kell elérnie a lehető legrövidebb időn belül, különben nem fogják újra megválasztani. Ez rövid távú politikai célkitűzésekhez vezet, melyek nem képesek sikerrel megbirkózni a világtörténelmi méretű problémákkal.



Még egy további pont is van, amelyet át kell tekintenünk, mielőtt választ adhatnánk arra a kérdésre, hogy vajon melyik kormányzati forma szolgálja a legjobban a közösséget a jövőben. Általánosságban azt lehet mondani, a demokratikus köztársaságok a törvényhozói hatalom által uralt kormányzati rendszereket képviselik, míg a tekintélyelvű rendszerekben a végrehajtói hatalom dominál. A bírói hatalom már régóta elveszítette primátusát, amint azt korábban bemutattuk. Legkorábbi kifejeződését a keresztény királyságokban lelhetjük fel. Gyakran elfelejtik, hogy az igazi uralkodó mindig a jog és az igazság védelmezője volt. A legősibb uralkodók - a Szentírás királyai - a bírák közül kerültek ki. Szent Lajos francia király az igazságszolgáltatást tekintette legnemesebb feladatának. Ugyanezt az elvet fedezhetjük fel a sok német "palotagróf" esetében is, ugyanis a palatinus (***) a király-császár küldötteként szintén a jog és az igazság őrzője volt. A nagy középkori monarchiák története tanúsítja, hogy a király törvényhozói hatalmát - még az olyan hatalmas királyokét is, mint V. Károly - keményen korlátok közé szorította a helyi önrendelkezési jog. Ugyanez igaz az uralkodó végrehajtói funkciójára is. Elsősorban nem törvényhozó vagy legfelsőbb végrehajtó volt, hanem bíró. Minden más funkció ehhez képest alárendelt szerepet játszott, és csak a szükséges mértékben élt velük, hogy igazságszolgáltatói funkcióját hatékonyabban fejthesse ki.

Ennek az intézményi elrendezésnek az oka világos. A bírónak kell értelmeznie a jog és az igazság jelentését, és hogy ezt megtehesse, függetlennek kell lennie. Elengedhetetlen, hogy ne legyen lekötelezettje senkinek sem azért, mert ebbe a pozícióba, ebbe a hatáskörbe került. Legalább a legfőbb bíró esetében ennek így kell lennie. Ez csakis egy monarchiában lehetséges. Egy köztársaságban ugyanis még a jog legmagasabb rangú őre is más forrásból kapja pozícióját, amelynek felelősséggel tartozik és amelytől bizonyos mértékig továbbra is függeni fog. Ez nem igazán kielégítő helyzet. A legfontosabb feladata ugyanis nem az, hogy ítéletet hozzon aktuális jogi vitákban, hanem hogy őrt álljon az Állam rendeltetése és a természetjog felett. A legfelsőbb bíró feladata mindenekfelett annak szemmel tartása, hogy valamennyi törvény az Állam alapelveivel, azaz a természetjoggal összhangban legyen. Az uralkodó vétójoga a parlament által elfogadott törvényekre vonatkozóan ennek az ősi funkciónak a maradványa.
Az Állam jövőbeni formája valami teljesen új lesz, valami olyan, amely megjeleníti az örökérvényű alapelveket a jövőnek megfelelő alakban, a múlt hibái nélkül. A királyi funkció öröklődő jellegének igazolását nem csupán a trón örökösének "professzionális" felnevelésében találhatjuk meg. Nem is pusztán a politikai hierarchia csúcsán fennmaradó folytonosság kérdése ez, noha egy ilyen folytonosság igen kívánatos, ha generációkon átívelő tervezésről van szó. Legmélyebb igazolása abban a tényben rejlik, hogy az örökletes uralkodó rangját és tisztségét nem egyik vagy másik társadalmi csoportnak köszönheti, hanem egyedül Isten akaratának. Ez a valódi jelentése annak a gyakran félreértett kifejezésnek, hogy "Isten kegyelméből", amely mindig szolgálatot és feladatot fejez ki. Tévedés volna egy Isten kegyelméből uralkodó király részéről, ha kivételes lénynek tekintené magát. Éppen ellenkezőleg, "Isten kegyelme" mindig arra kell emlékeztesse őt, hogy nem saját érdemeinek köszönheti pozícióját, hanem hogy az igazság szolgálatában szakadatlan fáradozással kell bizonyítania alkalmasságát.

Miközben tehát sok minden szól az Állam legfőbb rangjának örökletes átadása mellett, létezik egy súlyos hátránya is, amelyet már említettünk. Ha az öröklés automatikusan megy végbe, fennáll annak a lehetősége, hogy a trónt egy alkalmatlan személy foglalja el. Ez a monarchikus rendszer legnagyobb veszélye. Másrészt ez a veszély csak azóta áll fenn, mióta létrejött Versailles rugalmatlan legitimizmusa, és a klasszikus monarchiákban valamilyen formában jelen lévő biztosítékok, óvintézkedések eltűntek. A jövőbeni monarchikus alkotmányok esetében szükséges tehát ilyesfajta biztosítékok beépítése is. Hiba volna átruházni ezt a feladatot politikai testületekre, ugyanis ezzel kitárnánk az ajtót a magánérdekek előtt. A döntést egy bírói testületre kellene bízni. A király, mint az Állam legfelsőbb alkotmánybírája, nem gyakorolhatja hatáskörét légüres térben. Segítségére kell, hogy legyen egy olyan szerv, amely a legfőbb bírói hatalmat testesíti meg, s amelynek ő áll az élén. Ennek a testületnek kell kimondania, hogy egy törvény vagy szabályozás alkotmányos, azaz az Állam céljaival összhangban álló-e. Ha az uralkodó elhalálozik, a többi bíró továbbra is hivatalban marad. Az ő kötelességük állást foglalni a trón várományosának rátermettségével kapcsolatban, és amennyiben szükséges, helyébe léptetni az örökösödési sorrendben utána következő jelöltet.

Az Államfő tevékenysége kétségtelenül nem korlátozódhat pusztán a jog területére, mivel meghaladja azt. Ő felügyeli a végrehajtói hatalmat is, ugyanis az ő kötelessége szemmel tartani azt is, hogy az igazságszolgáltatás során hozott döntések a gyakorlatban is megvalósuljanak. Mindazonáltal ezek a feladatok csak másodrendű jelentőséggel bírnak. Egy huszadik századi király az igazságszolgáltatás feladatkörében találja meg elsőleges igazolását.

+++

Habsburg Ottó főherceg (sz. 1912) az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó trónörököse, a Habsburg-Lothringen-ház jelenlegi feje, így Ausztria és Magyarország trónjainak várományosa. Több könyvet és számos tanulmányt írt, melyek európai és amerikai tudományos folyóiratokban jelentek meg; a Leuveni Egyetemen doktori fokozatot szerzett filozófiából. Egyik fő érdeklődési területe a Pán-Európa eszme, számtalan előadást és publikációt szentelt a kontinentális egység szükségességének. The Social Order of Tomorrow (London: Oswald Wolff, 1958) című könyvében azt igyekszik bizonyítani, hogy a monarchiának napjainkban is, sőt, sokkal inkább, mint valaha, helye van a modern világban. A fenti részlet az "Állam a huszadik században" című fejezetből származik, melyben a monarchikus és a republikánus kormányzati formák különböző előnyeit és hátrányait mérlegeli.

Fordította: Umenhoffer István.
Lábjegyzetek: PHJ.

(*) Részlet a The Conservative Tradition in European Thought, Copyright 1970, Educational Resources Corporation kötetből. A magunk részéről nagyon örülünk neki, hogy tudomásunk szerint itt jelenik meg először magyarul a Királyi Fenség olyan írása, amely egy kicsit árnyalhatja a képet róla idehaza.

(**) Warren G. Harding az Amerikai Egyesült Államok 29. elnöke, aki engedékenysége mellett arról volt hírhedt, hogy a legnagyobb botrányok voltak az elnöksége ideje alatt. Az „amerikanizmus” vagy „izoláció” politikai programját hozzá fűzik („Előbb saját házunk táján kell tökéletes rendet teremtenünk, mielőtt kísérletet teszünk az Óvilág megszilárdításának csodájára! Nevezzék önzésnek, vagy nacionalizmusnak, ha tetszik, de én a hazafias rajongás inspirációjának nevezem, hogy először Amerikát biztosítsuk, először Amerikát szilárdítsuk meg, először Amerikát virágoztassuk fel!”).

(***) Itt a nádorról, illetve a nádori tisztségről van szó, amely a Magyar Királyságban is jelen volt Szent István király óta és a király helyettese volt gyakorlatilag. A Habsburg-Lothringen Ház ún. „palatinus ága”, a nádori ág (Sándor, József, István nádorok). A palatinus ág későbbi magyar híresebb leszármazottai; Habsburg–Toscanai József Ágost főherceg IV. Boldog Károly király homo regiusa, kormányzó, az első vitéz, a Vitézi Rend második főkapitánya, illetve a ma is élő Habsburg–Lotharingiai József Árpád főherceg, a Vitézi Rend negyedik főkapitánya.